Kedves emberek, akik a Chorleywood Adventures-ról, a személyes blogomról, vagy akárhonnan a világhálóról keveredtetek ide. Sokan biztos ismertek már, de elképzelhető, hogy vannak (lesznek) köztetek olyanok, akiknek fogalma sincs róla, ki vagyok én, szóval íme egy rövid bemutatkozás: a nevem Bebe. Húsz éves vagyok, mérleg csillagjegyű, barna a hajam, és talán még sosem írtam ennyire rövid és unalmas bemutatkozást magamról.
A történetem szerintem hasonlít minden olyan lányéhoz, és fiúéhoz, aki au pairnek szeretne menni. Hirtelen rám tört, hogy világot akarok látni. Ez a nagy felfedezés nem most érkezett el. Körülbelül nyolc hónapja. Akkor vágtam neki Angliának, ahol éppen most is vagyok. Anglia, ezen belül is London életem szerelme, ha minden jól megy, Amerika után vissza is jövök ide tanulni, meg aztán valahogy itt ragadni. A gond leginkább azzal van, hogy borzalmasan szerencsétlen voltam a családválasztással. Nem szeretném részletezni a dolgot, ez itt nem annak a helye, de a lényeg, hogy már körülbelül megérkezésem második hetében gondolkoztam azon, hogy váltani fogok. Ahhoz aztán túl nyuszi is voltam, hogy ezt ténylegesen meg is tegyem, de valamikor talán január környékén kezdtem el játszadozni ezzel a "Mi lenne, ha Amerika lenne a következő úticél"-tervvel. Mert hát na, kell a kihívás. Az első tervem Ausztrália volt, de oda nem is annyira egyszerű bejutni meg ott maradni, mint az ember gondolná.
Így jött Amerika. Különféle blogok gyors végigolvasása, majd az ügynökség megkeresése: Au Pair in America. Itt azt hiszem, már január környékén jártunk, és pont egy mélyponton lehettem a családdal, ugyanis szinte rögtön fogtam magam és beregisztráltam.
Az, hogy januártól mostanra, június végére jutottam el odáig, hogy ténylegesen bekerültem a programba, az csakis egyedül az én hibám. Kissé ellustálkodtam a dolgokat, főleg, ami a különféle papírok beszerzését illeti. Főleg a referenciákkal szerencsétlenkedtem sokat, na meg azzal, hogy egyáltalán meg merjem-e mondani Theresának, az itteni hostanyukának, hogy izé... az eredetileg tervezett október helyett csak nyár elejéig tudok maradni, bocsi. Akkor ugyanis még a júniusi hazaút volt betervezve.
Miután nagy nehezen előadtam neki a tervem, egyáltalán nem fogadta annyira morcosan, mint előre vártam, bár azt kikötötte: augusztus 5-ig mindenképp szeretné, ha maradnék. Segáz. Ezek után még azt is el mertem cincogni neki, hogy esetleg szeretném, ha írna nekem referenciát, szerencsére erre is azt mondta, nem gond, ír szívesen. Eleinte azt hittem, azért ment bele ilyen hamar, mert majd a világ legborzalmasabb referenciáját kapom kézhez, de nem. Tisztára kedves, meg aranyos dolgokat írt rólam.
Miután minden egyes dokumentumot, képet, videót, levelet összegyűjtöttem (ezekről bővebben majd a következő bejegyzésben, mert nem szeretném, ha ez nagyon hosszú lenne, meg egyébként is, valamiről írnom kell), következett a személyes interjú. (Bővebben majd erről is később.) Szerencsére úgy alakult a dolog, hogy a család tudott pár napra mellőzni, így hopp, hazaugrottam Pestre, leinterjúztam, aztán visszaugrottam Londonba. Jó, nem ilyen gyorsan, mert körülbelül fél hetet igénybe vett a művelet... de értitek.
Ezek után már csak pár utolsó simítás volt hátra... és voilá. Bebe kisasszony már részese is az Au Pair in America programnak. Pofonegyszerű, igaz? (Nem, nem az, az olyanoknak, akik olyan lusták, és mindent az utolsó pillanatokra hagynak mint én.)
Legközelebb beavatlak titeket részletesen a jelentkezés apró rejtelmeibe, utána pedig már, remélhetőleg a családtalálási akcióról is be tudok majd számolni nektek.