Sandy után

Ismét össze-vissza bejegyzés lesz ez, de főleg azért, mert az egész Sandy-témát szeretném két oldalról megközelíteni. Az egyik, nyilván, személyes tapasztalatok, két napig házfogság az őrület határán, minden ilyesmi, a második pedig az, milyen hatással volt D.C. a mi kedves Sandy barátosnénk. Kezdjük is az utóbbival.

Mindenki New Yorkról beszél, ami érthető, mert... úristen, láttátok a képeket? Tisztára, mint a tipikus katasztrófafilmekben. Ugyanakkor, hála ennek az emberek megfeledkeznek róla, hogy azért más városoknak is jutott a jóból, Ocean City-nek például, ahol a partszakasz mintegy megszűnt létezni, és igen, itt van D.C. is, ahol a legnagyobb szerencsénk az volt, hogy főleg "csak" kidöntött fák okoztak bajt, mert nincs semmiféle nagyobb folyó, vagy óceán a közelben, ami eláraszthatott volna mindent. Kivéve a Potomac folyót, aminek a kiöntését ma reggelre tippelték, de úgy tűnik, egyelőre, nagyobb baj még nem történt abból.

Íme néhány kép tehát, az internet különféle bugyraiból, arról, milyen állapotok is uralkodtak tegnap, illetve ma reggel a fővárosban és környékén. Egyik sem az enyém, bla bla.

És most lássuk a személyes beszámolót. Nem lesz a legvidámabb bejegyzés, ami a blog hasábjain világot látott, előre szólok.

Úgy indult a reggel, mintha egy sima hétvégi nap lett volna, gyerekek tévé előtt, gofri reggeli, kis tejecskével, aggodalomra semmi ok, elvileg Sandy úgyis elkerül majd minket, ugye? 

Valamikor délelőtt tízkor aztán jött a hír, hogy hopp, úgy tűnik, Sandy mégsem fog elkerülni minket, és úgy tűnik az előzetes várakozásokkal ellentétben, sem sikerült trópusi viharrá csendesedni, bocsi. Na, apuka azonnal rohant is ki a már szakadó esőbe, hogy biztonságos helyre vigyen minden autót, kerti bútort, és szemetest. Itt döntődött el, hogy a nappalis tévén onnantól kezdve csak az NBC viharos híreit nézhetjük, minden másra ott a Master... ja, nem, a tévé az alagsorban. Amivel nem is lett volna semmi gond, de ha történelmi nagyságú hurrikán fenyegeti a keleti partot, mindenki lazít, kivéve az én pótszüleimet, és igen, apuka irodája az alagsorban található. Mivel természeti katasztrófa esetén mindenféle cukorkára vonatkozó szabály megszűnik, a gyerekek meg amúgy is izgatottak/idegesek voltak, el lehet képzelni, mennyire volt könnyű őket lekötni, úgy, hogy lehetőleg apukát se zavarjuk. Annyi "LET'S TORTURE BERTA!"-játékot még soha senki nem látott, mint én hétfőn... kaptam mindent, hajtépést, lovacskázást, nadráglehúzást, és ehhez hasonló finomságokat.

Mivel Csilla megtette, én is megteszem... íme pár üzenet, amit délután három körül váltottunk:

Cs: Szia! Minden rendben veletek? Hogy viseled eddig?

B: Megőrülöööööök! Komolyan mindjárt kiszaladok inkább Sandyhez, annyira nem tudok a gyerekekkel mit kezdeni!

Cs: Jaj ne is mondd, nekem is az agyamra mennek. Azt hiszem, lesz egy pár újabb ősz hajszálam a hurrikán végére...

B: Kitartás, drága, kitartás! Hamarosan egy froyo mellett fogunk nevetni az egészen!

Valamikor este hét körül, szerencsére anyukáék kitalálták, hogy nézzünk meg egy filmet családilag, és az eredeti 1984-es Karatekölyökre esett a választás, mert az úgyis leköt mindenkit. Ja, lekötött mindenkit, kisöreget kivéve. Egyfolytában visítozott, ugrált, főleg rajtam, én legszívesebben sírva fakadtam volna, és szorosan füleimre tapasztott kezekkel lekuporodtam volna egy sarokba, hogy még véletlenül se érzékeljek semmit az őrültek házából.

Azt hittem, a film vége után mindenki ágyba lesz parancsolva, én meg a szobám mélyén fohászkodhatok a Mindenható Pepco Áramszolgáltatóhoz, hogy ne vegye el tőlem az internetet éjfélig, amikor nyilvános lesz az idei GISHWHES kincsvadászós lista. Pepco kegyes volt, és amíg azon izgultam, hogyan fogok öt nap alatt egy olimpiai aranyérmest, akivel pózolhatok, addig sem gondoltam arra, hogy kedden hasonlóan izgalmas nap vár majd rám.

De túl előre szaladtam. Jó magaviseletért (háháháhá) anyukáék végül megengedték a gyerekeknek, hogy megnézzék a Disney tündéres filmet, amit eredetileg szerettek volna. Tíz óra körülre járt már akkor az idő, én meg legszívesebben az arcukba ordítottam volna, hogy mégis mi a fenét képzelnek, nem nekik kell másnap két hullafáradt gyerekről gondoskodni, hogy a fene essen bele!

Valamikor tizenegy körül lett vége a mesének, anyukáék időközben szépen felpárologtak az emeletre, károkat felmérni (egy helyen beázott a tető), így én dugtam odalent hálózsákba a gyerekeket. Megeskettem mindkettőt, hogy másnap sokáig alszanak majd.

Ja, ahogy azt elképzeltem. Különféle beszámolók alapján kisöreg már fél nyolckor felébredt. Ebből adódóan borzalmasan idegesítő volt egész nap. Semmi nem kötötte le. Abszolút semmi. Szerencsére pár kincsvadászós képet meg tudtam csinálni a segítségükkel, de utána vissza az unalomba. Dél körül könyörögni kezdtem apukának, hadd vigyem el őket moziba, mert nem bírok tovább a házban maradni! Egy gyors eszmecsere után anyukával, úgy döntöttek, biztonságos útnak indulni. Célba is vettük a legközelebbi mallt, hogy délután fél négykor megnézzük a Frankenweenie-t. Abban reménykedtem, hogy hála az esőnek, meg a veszélyes úti viszonyoknak kihalt lesz az egész, de nem... épp az ellenkezője történt. A mozinál hatalmas felirat hírdette, hogy sajnos a fél négyes Frankenweenie-re minden jegy elfogyott. Én itt elértem arra a pontra, hogy szívem szerint napalmot dobtam volna az egész bevásárlóközpontra, és addig rohantam volna, amíg nem találok egy zugot valahol valami erdő, vagy sikátor mélyén eldugva, ahol egyedül lehetek, anélkül, hogy egy gyerekhangot, vagy egyáltalán bármiféle emberhangot meghallanék.

Mivel a film ugrott, beültünk inkább egy Subwaybe enni, aztán haza. Újabb rohangálás, sikítozás, ordítás, és szép lassan eljött a lefekvés ideje is. Eddigre a kisöreg annyira felhúzott már azzal, hogy folyamatosan próbálta lehúzni a nadrágom, és minél idegesebb lettem, annál jobban nevetett, hogy felkaptam az összes rongyijával, takarójával együtt, és szó szerint (bár azért finoman) bedobtam az ágyába, és szép, lendületesen bevágtam még az ajtaját is. Mert azért az én türelmemnek is van határa, főleg, ha arra gondoltam, hogy Lisa boldogan pihenget otthon, valószínűleg egész heti fizetést kap, én pedig minden valószínűség szerint még hétvégén is robotolhatok, mert az élet már csak ennyire igazságtalan, bármiféle extra adomány nélkül. Gondolok itt akár egy: szép munka volt, gratulálunk, amiért nem őrültél meg két nap alatt-mondatocskára.

Ó, és ezután jött még a tökéletes befejezése a napnak: kisöreg halloween-i terve: ők elmennek családilag trick or treat-ezni, én meg majd osztogatom itthon a cukorkát a gyerekeknek, akik hozzánk jönnek. Ja, ezért szereztem be Amazonról, expresszküldeménnyel a Harry Potteres jelmezt, mi? Ezért mondtam le a zseniális, heteken keresztül tervezett Castiel jelmezemről? Hát nem. Akármennyire gyerekszívet fogok összetörni, én Castielként fogok holnap este ajtót nyitni. Sőt, talán a legelső jelentkező kezébe belenyomom majd az egész zacskó cukorkát és onnantól inkább a családot messziről elkerülve, egyedül járom majd az utcákat édességre vadászva.

Engem senki nem kínozhat két napon keresztül büntetlenül, az egészen biztos. Akkor sem, ha az a bizonyos valaki egy ötéves gyerek, akinek fogalma sincs róla, hogy amit művel az kínzásnak minősül...

ÉS ehhez még hozzájön, hogy anyun, meg egy barátnőjén kívül senki, egyetlen barátnőm sem, vagy akár olvasóm sem, abszolút senki, nem érdeklődött még egy nyamvadt Facebook-üzenetben sem, hogy ugyan, élek-e, vagy elfújt az óriási hurrikán. Kösz, kösz, puszi mindenkinek. Jó tudni, mennyire érdeklem az embereket.

Húúúú.... jól esett ezt kiírni magamból. Holnap szerencsére minden iskola kinyit, pár egyedül töltött óra, néhány Owl City album, öt tábla csokoládé és néhány GISHWHES feladat megoldása után talán jobban is leszek majd...

Mozgalmas napok jönnek... meg egy vihar is

Írhatnék például arról, milyen jót mókáztunk Csillával csütörtökön az Aldiban, vagy arról, milyen kellemes hipster filmet láttam Miguellel pénteken a moziban (The Perks of Being a Wallflower), és hogy utóbbi milyen édes születésnapi ajándékkal lepett meg. 

Amennyiben a csúnya, iPodos képen nem látszódna, a jobb oldali egy nagy zacskó, speciális Sterek tea. Csakis Miguelnek jutna eszébe, hogy ilyet adjon nekem, és épp ezért is imádom annyira. 

Bármennyire jó lenne ezekről a dolgokról írni, és olvasóim nagy része talán jobban is értékelné, mint amiről írni fogok, muszáj kicsit más vizekre elveznem. Történetesen arra, hogy mennyire mozgalmas lesz a novemberem, és hogy miért is jön legrosszabbkor a Sandy nevezetű szuperhurrikán, akit valószínűleg megint több napos áramkimaradás, leszakadt ágak, és meggyötört halloweeni dekorációk fognak követni.

GISHWHES 2012

Biztos mindenki... oké, sokan... na jó, valószínűleg csak páran emlékeznek arra, hogy tavaly részt vettem a Misha Collins által rendezett kincsvadászaton, amivel aztán Guinness rekorder is lettem, köszönöm, köszönöm.

a kép ősrégi és Facebookról származik, de mindig szívesen mutogatom

A móka természetesen idén is megrendezésre kerül, két nap múlva kezdődik, és nem vacsorát Rómában, hanem egy pizsibulit lehet vele nyerni, Skóciába, egy elvileg szellemlakta kastélyba, természetesen Misha társaságában. Valószínűleg nyerni idén sem fogunk, de tavaly is nagyon jól szórakoztam, olyan dolgokat csináltam, amikre máskor biztos nem vetemednék, és hihetetlenül kedves/őrült emberekkel találtam magam egy csapatban. Sajnos idén, bár úgy terveztem, pár olyan emberrel is versenyzek majd, akiket tényleg ismerek, csupán Liesbeth-tel leszünk csapattársak (ha a Sors, meg Misha is úgy akarja...) Ráadásul nem két, hanem csak egy hét lesz az időtartam, szóval még inkább bele kell húzni a dolgokba.

Sandynek hála talán én leszek a csapatunk szégyene, ha nem tudok majd számítógép illetve internetközelbe jutni, hogy feltölthessem a képeket, illetve videókat, melyeket Urunk és Mindenhatónk, azaz Misha Collins megkövetel.

NaNoWriMo

Azaz National Novel Writing Month. Pár embernek talán feltűnt a hirtelen jobb oldalra kikerülő kis képecske. Páran, esetleg, kíváncsiságból rá is kattintottak, és óriásit néztek, hogy mégis mi a fene ez. A NaNoWriMo egy olyan kezdeményezés, melynek célja, hogy bebizonyítsa, egy hónap alatt bizony meg lehet írni egy könyvet. 30 nap alatt 50 ezer szót, egészen pontosan. Ehhez vannak regionális csapatok (magyarországi is), de tartanak összeröffenéseket azok számára, akik részt vesznek a programban. A Chevy Chase-i könyvtárban, ahová járok, szerdánként este hattól kilencig lesz ilyen beszélgetés, ahol még teát és süteményt is osztogatnak majd a megfáradt, kissé már labilis idegállapotú íroknak. Nem tudom, sikerülni fog-e az az ötvenezer szó, vagy feladom már a tízezredik környékén, mondván a zombis, utazgatós történetemnek semmi értelme, és különben is, aki érdekes élőhalottas sztorit szeretne inkább olvasson/nézzen The Walking Dead-et, egyelőre azonban eltökélt vagyok. Meg tudom csinálni! Mi nekem az az ötvenezer szó! Kinek kell olyan dolgokkal foglalkozni, mint a munkája, vagy társasági élet? 

Sandy, természetesen, itt is bekavarhat, bár november végéig, valószínűleg, visszatér majd az áram, és írni igazából tudok egy könyvtárban, vagy egy pláza közepén is, a földön kuporogva, miközben körülöttem emberek pórbálják különféle kütyüjeiket feltölteni, de azért mégis jobb lenne ezt a szobám mélyén, vagy a délelőttönként még nyugodt Starbucksban megtenni, nem igaz?

Ezzel a bejegyzéssel, kissé rejtve, természetesen azt is ki szerettem volna fejezni, hogy az utóbbi időben nagyon elhanyagoltam a blogírást, és ez talán novemberben sem lesz másképp, mert mikor fejbecsap az ihlet, inkább majd a regényembe fogok begépelni pár ezer szót. Legalábbis most éppen ez a terv.

Engesztelésként itt egy kép a Halloween-jelmezemről, ami aztán nem is lesz a Halloween-jelmezem, mert családilag Harry Potter-varázslóknak/boszorkányoknak öltözünk majd be. Sandy miatt, persze, az idei évi trick or treat-hadjárat is veszélyben van, de mindenki reménykedik abban, hogy addigra elvonul minden, és nem azért kell zseblámpával vonulni, és kivilágítani az összes lehetséges tököt, mert muszáj lesz, hanem mert úgy hangulatos az ünnep.

A jelmez, természetesen még nem teljes, hogy mi hiányzik róla? Remélem, akadnak páran, akik tudják, a többieknek pedig itt egy icike-picike segítség:

Nem baj, szerencsére a jövő évi Comic-Conon újra tudom hasznosítani majd, ott talán nagyobb sikere is lesz, mint itt a kertvárosban lett volna Halloweenkor, a kisgyerekek és a hozzájuk tartozó szülők körében.

Red, White & Victor

Helló!

Victornak hívnak. Victor Frankensteinnek. Tudom, tudom... most páran elgondolkodtok, hogy talán ismerős lehet a nevem valahonnan, sokszor kapom ezt a reakciót emberektől, sőt, a legtöbben teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy híres nevem van, de szerintem ezek az emberek tévednek. Úgy értem, mégis mitől lennék híres? Nem, egészen pontosan mitől lehetne a nevem híres?

Biztos az is átfut most éppen az agyatokon, hogy mégis ki vagyok? Hogy kerülök Bebe blogjának közelébe? Elloptam talán?

Pánikra semmi ok, ilyesmiről szó sincs, csupán amíg Bebe alszik, elhatároztam, hogy megosztom az olvasóival (nagyon büszke a blogjára, és arra, hogy sok van ezekből a bizonyos olvasókból), hogyan találtam otthonra Bebénél. 

Nem igazán tartok attól, hogy mindjárt felébred, meglátja, ahogy a számítógépén írok, és szörnyet hal ijedtében, mert valamiféle zombikról magyaráz álmában, ami biztos jele annak, hogy mélyen alszik. Ha fel is ébredne, és tényleg halálra rémíszteném, akkor se aggódjatok, nincs olyan helyzet, amin egy laboratórium és pár jól irányzott villámcsapás ne segítene. 

Történetem, sok játékéhoz hasonlóan egy boltban kezdődik. Én legalábbis innentől emlékszek rá. Az enyém, hogy pontos legyek, egy Disney Store-ban. Nem tudom, a többiek hogy vannak vele, de számomra egy kínszenvedés volt az itt eltöltött idő. Nem tudom, hogy azért, mert nem vagyok elég jó játék a gyerekek számára, a közelgő Halloween miatt, vagy mert egyszerűen csak így döntött a főnök, ahogy megérkeztem, szinte rögtön a bolt leghátsó felébe kerültem. Nem sokan látogatnak el odáig, és amennyiben mégis megteszik, figyelmük szinte teljesen átsiklik felettem, és célba veszik a különféle kitömött állatokkal, illetve figurákkal teli polcot. Nap, mint nap ezzel a látvánnyal találtam szemben magam, és figyeltem, ahogy a mosolygó állatok sorra gazdára találnak:

Persze, akadtak azért páran, akik az én részlegemre merészkedtek, de legtöbbször csak furcsa tekintettel méregettek. Azok, akik tudták, miért is kerültem a színes boltocskába a hogy is mondjam... nem épp színes ábrázatommal, voltak a reménysugaraim. Csalódnom kellett, vagy nem találtak elég jónak ahhoz, hogy megvásároljanak, vagy sokkal jobban érdekelte őket a kutyám, Sparky. Amit megértek. Ha Sparky nem lenne a világ legjobb kutyája, nem hoztam volna vissza az élők sorába, miután... miután... ne haragudjatok olvasók, kicsit fájdalmas erről beszélnem.

Szerencsére, pont velem szemben egy óriási tévét szereltek fel, gyanítom kisgyerekek számára, akik megunták a vásárolgatást szüleikkel. Miközben azt néztem, legalább nem unatkoztam annyira, bár néha egész kellemetlen szituációba is keveredtem, mikor valami oknál fogva a saját arcommal találtam szemben magam! 

Ezt a filmecskét játszották, újra és újra és újra, bár akárhányszor láttam, nem értettem, miért szerepelek én ott, ráadásul Sparky-val, és a többi városbéli gyerekkel együtt.

Mikor már kezdtem volna feladni a reményt, szinte szó szerint berobbant az életembe két lány. Egyikük jóval idősebb volt, mint a bolt átlagos vásárlói, a másikuk pontosan beillett a közönségbe, és igazából semmi különleges nem volt bennük, azt leszámítva, hogy... még mindig nem hiszem el, de örültek, hogy láttak engem! A fiatalabbik lány, persze, azonnal Sparkyért nyúlt, és ölelte magához, de az idősebbik... ő bizony engem méregetett. Sokáig nem gondolkozott, szinte azonnal lekapott helyemről, és óriási vigyorra húzódott szája, ahogy finoman végigsimított fejemen. Arról beszélgettek a kicsivel, hogy hamarosan megnézik moziban a filmet, amiben Sparkyval közösen szereplünk, és mennyire vicces lenne, ha két filmbéli szereplő babájával bukkannának fel a moziban. A kislány nagyon lelkes volt, a nagyobbik szemében már kezdtem látni a kételyt, és összeszorult a torkom. Azt hittem, ismét csalódnom kell. Pedig olyan jól indult minden...

- Ha meg is veszem őket...- mondta a nagyobbik lány, hol rám, hol Sparkyra pillantva -, mindenképp el kell először mennünk egy bankba, hogy átutaljam az egyik számlámról a másikra a pénzt.

Ezzel gyorsan vissza is helyezett a polcra. Nem tudtam, hogy örökre eltűnnek az életemből, vagy tényleg csak a bankba indulnak-e. Vártam. Vártam, és vártam, valószínűleg csupán fél órát, de heteknek tűnt. 

Hamarosan ismét felbukkantak! A kislány ugyan már valami sapkáról magyarázott, amit meg szeretett volna venni magának, szóval úgy tűnt, Sparky a boltban marad, de a nagyobbik lány ismét leemelt engem, és szorosan magához ölelt. Nem nagyon mertem bizakodni, de mikor szép lassan megindult velem a pénztár felé, kiáltozni kezdtem volna örömömben. A pénztáros, kissé udvariatlan módon, azonnal beledobott egy reklámtáskába, de még az sem érdekelt. Felkészültem rá, hogy abban a táskában utazok majd, amíg meg nem érkezek új otthonomba, de ismét kellemesen kellett csalódnom. Amint kilépett a boltból, az új legjobb barátom, talán nem árulok el nagy titkot, ha most már elárulom, Bebe volt az, azonnal kivett a táskából, és magához ölelt, ahogy a kisgyerekek teszik kedvenc játékaikkal. Páran kicsit furcsán néztek rá, de engem nem érdekelt, és azt hiszem, őt sem.

Egy újabb igéretüket beváltották, ugyanis még a moziba is elvittek, ahol legnagyobb meglepetésemre tényleg egy olyan filmet néztek meg, aminek én voltam a főszereplője! Életem legizgalmasabb időszakáról szólt, bár be kell valljam, azért akadtak olyan pillanatok, amiket nem szívesen éltem át újra! Szerencsére ilyenkor Bebe, vagy a kisebbik lány, szorosan magához ölelt, így annyira nem éreztem rosszul magam.

Miután hazajöttünk, és megismerkedtem a kisebbik lány babáival, Bebe bemutatott az új lakótársaimnak. Macinak és Hászki tutusnak hívja őket. Egy pillanatra megijedtem, hogy nekem is valami hasonlóan fantáziadús név jut, mint például A Fiú, de szerencsére Bebe megelégszik azzal, hogy Victornak hív. Maci és kutya megnyugtattak, hogy Bebe nagyon jó barát, őket ahová csak lehet, magával viszi, ha utazik, és amennyiben mégsem teszi, azt az ő épségük érdekében teszi. 

Megismertem mindkettőjük élettörténetét, nagyon érdekes, Macit még kisbaba korában kapta, igaz, csak olyan tíz évesen kezdett vele igazán foglalkozni, hogy miért, azt Maci nem tudja, azt hiszem, nem is érdekli, csupán hálás, hogy Bebe barátja lehet, akkor is, ha az évek során elveszítette a szemeit is. Szerencsére az enyémek biztosan a helyükre vannak rögzítve. 

Kutyát egy németországi vidámparkban kapta az apjától pár éve. Tudtam, hogy ő valamiféle akcentussal beszél, de arra nem jöttem rá, hogy némettel. 

Annyira izgatott voltam az első pár éjszakán, hogy aludni is alig bírtam, de szerencsére rengeteg mindennel le tudtam kötni magam, még olvasnivalót is találtam. 

Sajnos egy idő után kezdett túl félelmetes lenni, bármennyire is jó volt viszontlátni a számomra megszokott fekete-fehér világot, és gyorsan bevackolódtam Bebe mellé, nehogy rémálmaim legyenek.

Bebe egyébként szeret filmeket mutogatni nekem. Mindegyikben az a közös, hogy Tim Burton rendezte őket. Azt mondja, nekem tudnom kéne ki az, bár egyelőre még nem igazán sikerült rájönnöm, hogy miért is kéne. Lehetséges, hogy valami távoli rokonom? Bebe különösen lelkes volt a Halott menyasszony című filmmel kapcsolatban. Azt mondta, ott is Victornak hívják a főszereplőt, és pontosan úgy néz ki, mintha én lennék pár évvel idősebben. Fogalmam sincs, mire céloz ezzel, én semmiféle hasonlóságot nem tudtam felfedezni eddig, pedig mióta itt élek, már kétszer láttam a filmet. 

Néha azt hiszem, Bebe nem is magamért szeret, hanem mert annyira hasonlítok erre a másik Victor fazonra, de aztán mindig megnyugtatom magam, butaságot beszélek, hiszen Bebe és a kislány nagyon sokszor beszélnek a filmről, amit közösen láttak, és aminek én vagyok a főszereplője.

Úgy érzem, az, hogy Bebéhez kerültem, az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem! Azt leszámítva persze, mikor sikerült a halott kutyám felélesztenem. Ha csak belegondolok, hogyha aznap nem járnak a boltban, még mindig a polcon ülnék és várnék a bizonyos tökéletes legjobb barátra, kiráz a... 

Azt hiszem Bebe mégis mozgolódik és ébredni készül. Ó, buta, buta én, elfeledkeztem arról, hogy éjjelente többször is ki kell mennie a mosdóba, akár az öregeknek! Jobb lesz, ha gyorsan elköszönök, mielőtt tényleg rajtakap a számítógépével.

Köszönöm, hogy elolvastad a történetem!

Victor

Undifánkok, vízesések és még joghurt is

Nem tudom, hogy az olvasókat, vagy magamat lepem-e meg jobban azzal, hogy már vasárnap este blogot írok a vasárnap napközben történt dolgokról. Valószínűleg mindenki ugyanúgy száját tátja, szóval inkább gyorsan térjünk is át a lényegesebbre dolgokra, mielőtt azokba a bizonyos nyitott szájacskákba beszáll pár kósza legyecske.

Nagyon régóta tervezzük már Csillával, hogy ellátogatunk a Great Fallshoz, ami egy olyan nemzeti park, ami nem messze található tőlünk, mindenki egyetért abban, hogy csodálatosan szép, és nekem a tizenhárom itt töltött hónap alatt még nem sikerült eljutnom oda. Ez így elég kínosnak hangzik, és talán kínos is, de igazán nagyon társaságom sem akadt, egyedül meg kinek van kedve túrázgatni? 

Szerencsére ma aztán igazi kirándulós idő volt, napsütéssel, meg minden ilyesmivel, bepattantunk Csill autójába, és meg sem álltunk a parkig.

Oké, ez így nem egészen igaz, mert sokkal előbb megálltunk már, hála az óriási sornak, ami a pénztárnál fogadott minket. Igen, a park ugyan fizetős, de autónként öt dollárba kerül a móka, ezzel egész nap mászkálhatsz, a marylandi és a virginai oldalon egyaránt.

Szépen lassan megtaláltuk a kiépített úthoz majdnem legközelebb eső parkolóhelyet, és nyakunkba vettük a parkot. A helyzet az, hogy ez tipikusan az a szituáció, mikor a képek többet tudnak mesélni, még egy részletes beszámolónál is. Így nézett ki tehát a kirándulásunk első fele:

Nem is tudom, volt-e ennyi kép valaha egy bejegyzésben, és a történetnek még nincs vége. 

Miután bejártuk a kiépített utat, elhatároztuk, ideje az igazi mókának, azaz annak az ösvénynek a bejárása, ami nem is igazi ösvény, csupán az előttünk arra járók tapostak ki bármiféle útvonalat. Elvétve. Főleg különféle sziklákon, vagy lehullott leveleken kell átgázolnia annak, aki látni szeretné a Potomac folyót és a vízeséseket közelebbről is. 

Nem sokat mentünk, mikor egy szimpatikus kis sziklát látva, úgy gondoltuk, ideje megebédelnünk. Persze, csakis pár kötelező turistás kép ellövése után.

Hogy magyarázzam el, hogy mégis mi a jó ég az az undifánk? Csilla tegnap beszerzett pár fánkot a Krispy Kreme-ből. Mivel a fánk tökéletes piknik elemózsia, legalábbis akkor, ha éppen nincs túl nagy hőség a táskában, amiben cipeljük őket, gondolta, megosztja velem is őket. Na igen ám, de azok a fánkok, valami rejtélyes oknál fogva, Csilla táskájában átmutálódtak undifánkká. Azaz megolvadtak, összenyomódtak, tudjátok, minden ilyesmi. Sajnos a képek, amik az undifánkok létezését bizonyítják, Csilla gépével készültek, így most éppen nem tudom nektek megmutatni. Talán majd máskor. Ugyanúgy, ahogy azokat a képket is, amin mi is szereplünk a bizonyos undifánkok társaságában, de még a vízesés is. 

Miután megebédeltünk, tovább indultunk a nem éppen biztonságosnak tűnő úton, párszor megcsúsztunk, és szinte már láttunk magunk előtt, ahogy hősi halált halunk a sziklákon, és a helyzeten az sem segített, hogy pár dögkeselyű (bár valószínűleg csak sas, vagy ilyesmi) kitartóan körözött a fejeink felett. 

Szerettük volna azokat a sziklákat megtalálni, ahol a legjobb távolba merengős, karszéttárós, és további sablonos képeket lehet készíteni, és ahol persze a legjobb kilátás nyílik magára a folyóra is.

Jó sok mászás, majdnem leesés, halálfélelem, ajajajaj, fényképet biztonságos helyre rejtés és nem éppen stabilnak tűnő faág megragadása után megtaláltuk a legmagasabbnak tűnő sziklát, amit gyorsan meg is másztunk, mintha csak mi lettünk volna a... ööö...na jó, azt hiszem, ez a hasonlat egy óriási bukás, mert fogalmam sincs, kik, vagy mik tudnak jól sziklákat mászni. Profi sziklamászók, mondjuk?

táskáink árválkodnak

Miután kellemesen feltöltődtünk, és megakadályoztunk pár turistát abban, hogy tökéletes képeket tudjon csinálni a vadonról, lemásztunk a szikláról és tovább indultunk. Találtunk még pár helyet, ahol gyönyörű kilátás nyílt mindenre, például pár igazi, profi sziklamászóra is, akiknek próbáltunk integeteni, de nem láttak minket, így nem is integettek vissza.

Sikeresen visszatúráztunk a kiépített útra is, majd megelégelve a természet lágy ölét, a túlzott békességet, és a csendet, amit csak a vízesések robaja tör meg, kitaláltuk, hogy bedobunk egy frozen yogurtöt valahol. Először persze, Csilláék házát vettük célba, mert az ember lánya mégsem mutatkozhat túracuccokban egy plázában, ugye, így találkozhattam Csilla híres hostcsaládjával is. A nagyjából húsz perces ottlét alkalmával captam cupcake-et, láttam a gyerekek kisállatait, azaz a két rákocskát, akiket próbáltam minél messzebbről szemlélni, szóval kijelenthetjük, jól sikerült a villámlátogatás. 

Pláza-túrázáshoz alkalmas szerelésben, el is robogtunk a Montgomery Mall felé. Gyorsan el is döntöttük, hogy mivel mindketten tele vagyunk hála a cupcake-eknek, illetve a Sport Szeletnek, amit boldogan megettünk, először menjünk vásárolgatni egyet, és csak utána joghurtozzunk. A Hollister valamiért már törzshelyünkké vált, valószínűleg a félmeztelen pasis reklámtáskáik, és a pihe-puha ruháik lehetnek ennek az oka. Gyorsan be is szereztem egy melegítőnadrágot, illetve egy hosszú ujjú felsőt, mert ősz van, és én őszi ruhákat vásárolok, és boldogan távoztunk onnan, bár lehetséges, hogy igazából sokkal jobban örültünk az új táska-dizájnnak, mint annak, ami abban a bizonyos táskában lapult. Szomorú lesz a nap, mikor a Hollister elhatározza, hogy inkább félmeztelen leányzókat nyomtat a táskáira.

Az Old Navy-ben kivételesen nem találtunk semmit, de a Forever 21 kielégített mindenféle pizsama, kalap, hosszúnadrág, meg hosszú ujjú felső vásárlási igényt. Ó, és találtam magamnak egy szerelést, amiben tökéletesen úgy fogok festeni, mintha a negyvenes évekből léptem volna elő. Csilla csak "gyufaárus kislány" összeállításnak hívja, de nem értem miért. A ruhát csak pöttyök és masnik díszítik és... ó, azt hiszem, hirtelen mégis megértettem.

Sajnos annyira elvásárolgattuk az időt, hogy a plázában minden, így a frozen yogurt-hely is kezdett már bezárni, de szerencsére tudtuk, hogy a kedvenc bethesdai helyünk a színváltós lámpákkal nagyon sokáig nyitva van, elmentünk tehát oda. Egy jó nagy adagnyi joghurt, gumicukor, gyümölcs és keksz után pedig szépen hazaautóztunk.

Most, hogy aztán maximálisan teljesítettem blogolási kötelezettségeim, megjutalmazom magam azzal, hogy megnézek egy Tim Burton-filmet. Úgyis van valaki, akinek meg kell mutatnom őket. Hogy ki is az a valaki? Majd a legközelebbi bejegyzésből kiderül.

(Ne számítsatok valami epikus szerelmi történetre, le kell lőnöm a poént, ez most nem annak a helye...)