Majdnem Halloween

Úgy döntöttem, elmegyek a buliba. Mármint ez az eldöntés, olyan 90%-os, és tudom, kicsit tovább is húzhattam volna az idegeket, azok után, hogy milyen régóta nem írtam, már megint, de még sok fontos dologról kell írnom. Vagy nem.

A lényeg, hogy a buli hétfőn este, azaz Halloween-éjszakáján lesz, szóval akik már ettől a bejegyzésből várták a bulibeszámolót, egy igazi, hamisíthatatlan amerikai házi összeröffenésről és mocskos ivászatról, hát... sajnálom, azzal egyelőre még nem tudok szolgálni.

Egy kicsit másfajta buli beszámolójával igen, ugyanis pénteken volt mindkét gyerek iskolájában az úgynevezett Halloween Parade, amit aztán osztálybuli követett. Én a kislányhoz voltam hivatalos, Lisa a kisfiúhoz, jó anyukák módjára megosztoztunk gyerekeinken. (Nem tényleg, a gyerekek néha viccelődnek azzal, hogy Lisa az egyik anyukájuk, én meg a másik.)

Maga a móka, háromnegyed kettőkor kezdődött. Eleinte, mármint pár nappal ezelőtt még úgy terveztem, hogy jó korán odamegyek, hogy le tudjak parkolni a suli parkolójában, de ha máshol nem, akkor legalább a suli közelében, merthogy a hercegnő nagyon súlyos hisztirohamot tud kapni, ha a szükségesnél többet kell gyalogolnia. Múltkor, mikor elmentünk plázázni azon a napon, mikor nem volt iskolája, nagyon durván elkezdett sírni, amiért nem találtam parkolóhelyet, pont az American Girl-bolt előtt. Elrontottam a napját, meg megmondja az anyjának, hogy rúgjon ki, és a többi. Bevallom, ilyenkor azért annyira nem cuki. Akkor meg lett mondva neki, hogy jó, tőlem akár haza is mehetünk, nem lesznek álmatlan éjszakáim, ha nem tud venni a babáinak egy huszonöt dolcsis karácsonyi ünneplős ruhát. Erre megnyugodott.

A történet lényege az, hogy azóta, már csak kicseszésből is, próbálok kicsit távolabb parkolni, mint ahogy megszokta, mikor például felveszem őt a suliból, hogy gyalogoljon csak kicsit, csak azért is.

Én azt hittem, időben indultam el, mikor megláttam, hogy az iskola utcáján már végig állnak a kocsik, szép, hosszú tömött sorokban az út mellett, már tudtam, hogy hopp, kicsit elszámítottam magam. Szerencsére, annyira nagyon nem messze, a párhuzamosan szomszédos utcában sikerült találnom egy helyet magamnak, egy kedves nénit azért a biztonság kedvéért megkérdeztem, jó helyen parkoltam-e. Otthon, talán még életemben nem láttam kocsit, amit elvontottak volna, itt naponta akár két-három vontatós autóval is találkozok utam során. Ezek az emberek nem viccelnek.

Tegnapra beköszöntött a tél. Vagy a nagyon hideg késő ősz. A hőmérséklet odakint nagyjából öt és kilenc fok körül mozgott, a nap ugyan szépen sütött, eleinte, de nem igazán vigasztalt. Dínó bőrülése, és bőrkormánya szó szerint sütött, mikor beültem reggel.

A szülők, hozzám hasonlóan dideregve már álltak az iskola előtt füves részen, meg a parkolóban, meg ahol helyet találtak, én egész jól tudtam helyezkedni, igaz, valaki aztán folyton beugrált elém, mikor meglátta a saját csemetéjét, de szerencsére ugyanolyan gyorsan el is tűntek onnan.

Szívesen tennék fel képeket, milyen cuki volt egy-két gyerek a jelmezében, de nem tudom mekkora bajom lehetne belőle. Tudom, kicsit túl paranoiás vagyok, de az orientáción nagyon megijesztettek minket, hogy hazaküldhetnek, meg börtönbe zárhatnak, meg minden ilyesmik. Valahogy egyik sem hangzik túl csábítóan.

A parádé után minden gyerek elvonult az osztályába, az óriási hömpölygő szülőtömeg meg követte őket. A kislánytól annyi útbaigazítást kaptam reggel, hogy az osztálya a folyosó végén van, szerencsére azt még elmondta, mi a tanár néni neve, így tudtam, mit kell keresni az ajtóra kiírva, meg azt is, hogy második osztályos. Nagyjából tíz percnyi rohangálás után sikerült is beesnem a terembe, szerencsére nem is késtem túl sokat, sőt, szinte semennyit, mert épp azt számolták ki, ki melyik asztalnál kezdje a mókát.

Összesen négy volt belőlük, mármint az asztalokból, mindegyik jól tele volt szórva csokikkal, meg gumicukrokkal, meg minden ilyesmikkel. Az egyiknél mindenféle színezős cucc volt, a másiknál lemosható tetkókat tettek magukra, meg egymásra a gyerekek, a harmadiknál cupcake-et lehetett dekorálni, meg aztán megenni, vagy hazavinni, a negyediknél pedig bingó-játszma folyt.

Természetesen az egész osztály ki volt dekorálva pókhálókkal, pókokkal, szellemekkel, plusz volt egy ilyen fekete doboz is:

A lényeg, hogy belenyúltál, és szemek voltak benne, meg agyak, meg belek. Illetve, ahogy a tanárnő megsúgta, szőlő, meg zabkása, meg még valami harmadik cucc.

Miután az asztaloknál végeztek a mókázással, a kicsik minidiszkóztak egyet, mindenféle halloweeni-zenére, mármint olyanra, amit halloweeninek lehet mondani. Az igazgatónő aztán háromnegyed háromkor szólt bele a hangosbemondóba, hogy köszöni mindenkinek a részvételt, ideje hazamenni, minden jót.

A nagy kavarodásban aztán sikerült magamnak is elcsennem egy csokikát.

Mostanában annyira nagyon kívánom a csokit, de itthon nincs, ahhoz meg túl lusta vagyok, hogy elfurikázzak valami boltba, és vegyek magamnak valamit. Remélem, hogy a Trick or Treat-alkalmával majd nekem is jut egy kevéske. Ahogy a mai tinik kinéznek, meg ahogy én kinézek, simán mondhatom, hogy tizenhárom vagyok, ide a csokimmal, és senkinek nem esik bántódása!

Dreams don't turn to dust

2009 júliusa. Bebe hazaért az első nyaralásból a barátnőivel, Olaszországból. Az esze, a szíve, a lelke még Jesolóban járt, de máris szorgalmasan nekiállt, hogy feltöltse a frissen készült képeket MySpace-re. (Ha még emlékszel rá, mi az a MySpace, gratulálok, hozzám hasonlóan öreg vagy.) A főoldalon aztán ráakadt egy új videóklipre. Bebe szívesen nézegette általa nem ismert zenészek profiljait, hallgatta a számaikat, mert sok olyat talált közöttük, amiket jópár hétig hallgatott, szerette őket, aztán el is felejtett, ugyanazzal a lendülettel.

Ez a klip azonban más volt. Bebe tudta, hogy valami olyat talált, amit talán soha, de soha nem fog elfelejteni, vagy megutálni, vagy megunni, mert a hangulata, a mondanivalója tökéletesen összefoglalta mindazt, amit Bebe érzett. Ez volt az:

Idővel aztán a szám híres lett, sokan jöttek az olyasmi szövegekkel, hogy semmi értelme, meg hülyeség, és Adam Young biztos valami nagyon jó cuccot szívott, miközben írta. Nem értettem miről beszélnek, én tökéletesen felfogtam, miről szól.

Az Owl City Ocean Eyes albumát rongyosra hallgattam. Egyszer, mikor egyetemen voltam, a lakótársam meg épp nem volt otthon, nagyon sokáig fent maradtam, hogy az interneten élőben megnézhessek egy londoni koncertet. Hangosan énekeltem minden számot, mintha legalábbis ott lennék, majd az utolsó szám után sírva fakadtam, mert volt egy olyan érzésem, hogy az volt az egyetlen, és utolsó lehetőség, hogy én egy Owl City koncert közelébe kerültem. Pedig annyira nagyon szerettem volna látni Adam Young-ot, hallani a kedvenc számaim élő előadásban! Legtöbbször viszont még a híres bandák sem járnak Magyarország felé, nemhogy az annyira nem híresek, mint az Owl City.

Elérkezett a 2011, és az új album, All things bright and beautiful.

Amint először elérhetővé váltak meghallgatásra, én épp Angliában ültem a szobám magányában, a nyári hidegben. Amint meghallottam őket minden ismét szép lett. Adam Young újra megcsinálta, a zenéjével tökéletesen belelátott a lelkembe, és ha takarítás közben a dalait hallgattam, énekeltem, ordítottam, sokkal, de sokkal jobban éreztem magam. Valahogy az összes rossz dolog, ami ért, semmivé vált. Nem linkelem be az összeset, meg lehet őket hallgatni YouTube-on, például.

Adam Youngnak, igaz, nem a zenéjének, hanem a blogjának, köszönhetem, hogy megtudtam, nincs velem semmi gond, amiért szeretek egyedül lenni, egyszerűen csak kicsit másabb vagyok, mint az emberek többsége, akik viszont szeretnek eljárkálni mindenfelé, meg bulizni, meg minden ilyesmik.

A CD-t folyamatosan hallgattam aztán otthon is az autóban, mikor vezettem, mikor éppen nem, akkor az iPodomon. A repülőn is végighallgattam a számokat párszor, és most is, minden reggel, vagy akármikor, ha megyek valamerre, csakis ez szólhat. (Kivéve olyankor, mikor a gyerekek is velem vannak, mert olyankor kénytelen vagyok a kedvenc meséik hangjait hallgatni, amit hátul néznek a DVD-lejátszón.)

A képen két jegy van, de egyelőre még nem tudom, kit viszek magammal, vagy hogy egyáltalán viszek-e valakit. Nincs senki, akinek az Owl City olyan különleges helyet foglalna el az életében, mint nekem, vagyis tudom, senki sem tudná értékelni igazán. Én pedig azt szeretném, ha az első, és lehet, hogy egyben utolsó Owl City koncertem pont úgy sikerüljön, mint ahogy azt már sok-sok éve elképzelem. Azt a részt leszámítva persze, hogy Adam Young észrevesz a közönség soraiban, és szerelem első látásra, meg ilyesmik, mert túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyeneken gondolkodjak, bár nem azt mondom, nagyon szép lenne. Szeretném hangosan ordítani a dalszöveget, sikítozni, fényképeket készíteni, és kicsit talán sírni mikor a kedvenceim hallom. Anélkül, hogy bárki, akit ismerek, komplett idiótának nézne.

Bebének pedig, aki szomorkodott, amért soha nem láthatja kedvencét, ha tudnék, most nagyon szívesen üzennék: ne aggódj, vannak álmok, amik igenis valóra válhatnak. 

Ezekért az álmokért jöttem Amerikába.

Három hét múlva találkozunk, Adam!

(Tudom, hogy nagyon érdekel titeket a bulitervek alakulása, majd holnap jön az, most ennek örülök nagyon-nagyon. De köszönöm mindenkinek, aki írt. Szuperek vagytok.)

"... invited you to the event..."

Úgy tűnik a blognak már örökre a Kapitólium marad a jelképe. Ennek nyilván az az oka, hogy szeretem a Kapitóliumot, épp ezért egyszer már illene belülről is megnéznem. Ami késik, nem múlik.

Az Alice csodaországban-t meg remélem senkinek nem kell magyarázni. Amennyiben mégis: a Kalaposnak öltözök Halloweenkor, nem a Johnny Depp-félének, plusz nemrég vettem meg egy nagyon szép, és csak kicsit drága, gyűjtői kiadását a könyveknek (meg még egy csomó más dolognak, amiket Lewis Carroll írt, és biztos nagyon érdekesek...). Ez egyébként az első dolog a Fogalmam Sincs Hogy Viszem Majd Haza Mert Kvanehéz, Talán Haza Sem Kéne Mennem, Az a Legegyszerűbb-listámon.

Nem erről szerettem volna írni. Ez csak amolyan hosszúra nyúlt mellékes megjegyzés volt, hogy magyarázzam a gyors dizájnváltást.

A mai bejegyzés témája, amit páran már annyira hiányoltatok, és vártatok, tűkön ülve, mikor kerül elő megint... na... ki találja ki elsőnek?

Bebe tragikus története a fiúval, aki a Kém Múzeumban dolgozott - 8. rész (Még csak? Azt hittem legalább már tizenötnél járok.)

Az utolsó levelek után, mikor ugyanis megegyeztünk, hogy oké, majd még beszélünk, lelkiekben próbáltam felkészíteni magam, hogy talán soha, de soha többet nem hallok felőle, az meg, hogy akár élőben is lássam, minimum olyan beteljesületlen álom marad, minthogy bestseller író legyek. Persze, ez a felkészítés nem ment/megy olyan könnyen, és mikor már azt hinném, háh, nem is érdekel, mert miért érdekelne, meglátok valami olyasmit Facebookon, hogy Chad munkahelye mostantól ez meg ez, vagy eszembe jut milyen aranyosan tud nevetni, és páff, máris megtörténik a baj, jön a szorító érzés a mellkasomban, meg minden, ami ilyenkor kell. Tudjátok, hogy van ez.

Miután tegnap jópár képet töltöttem fel a Pofakönyvre a Smithsonian-mókáról, érkezett egy nagy halom értesítésem. Ez meg az like-olta (főleg anyu), ez meg az hozzászólt (főleg anyu), de a sok minden mellett a képeimhez vonatkozóan, akadt egy meghívóm is. Nem szokásom túlságosan nagy figyelmet fordítani a meghívókra, mert általában olyan emberek küldik, akik azt hiszik, ezzel majd nyerhetnek egy karton málnaszörpöt, vagy mit tudom én, mikor mennek mostanság. Rögtön felpattantak szemeim (reggel negyed nyolc volt, ugyanis) mikor láttam, hogy az a bizonyos meghívó Chadtől származik. A tárgyat meg sem néztem, de gondoltam oké, valami hibája neki is lehet, például erősen hisz a Facebook-nyereményjátékok igazságosságában, ez még nem olyan nagy gond. Rákattintottam a linkre.

Majd megpillantottam, hogy egy házibuliba lettem meginvitálva. Halloween-este. Chad jóvoltából.

Az első reakcióim között szerepelt a heves szívdobodás, elfojtott boldog sikoly, meg visszafogott ugrándozás az ágyamon, hirtelen ismét megint szép lett minden. Újra énekeltem az autóban a kisöreg iskolájától visszafelé jövet, amire már nem volt példa elég régóta.

Persze, idővel leülepedett minden, a reggeli köddel együtt az én saját rózsaszín ködöm is felszállt, és a jó dolgok mellett hirtelen megjelent a milliónyi érv amellett, miért is lenne jó ötlet kihagyni Chad buliját, és inkább választani a tévézést az édességhalommal, amit majd a Trick or Treat során gyűjtök be. Vagy megyek másik buliba.

Ezeket, a pro és kontra érveket egyaránt mind meg fogom osztani veletek, hátha együtt ki tudunk találni valami okosat.

A legnagyobb félelmem, azt hiszem, egy filmjeleneten keresztül tudnám igazán bemutatni. Az angolul, vagy éppen spanyolul, nem tudók kedvéért, a bal oldali a valóság, a jobb oldali pedig a képzelet.

Ha már negatívval kezdtük, folytassuk is a negatív dolgokkal.

Pár ok, amiért a világ legeslegrosszabb ötlete elmenni a Chad által szervezett Halloween-buliba:

- Emily. Azért vannak dolgok, amiket a lelkem nem tud elviselni. Részegen, a részegség tipusától függően, vagy többet bír, vagy kevesebbet. A lényeg, nem szeretném a Halloween estét egy üveg tequilával egy sarokban ülve tölteni, mert látnom kell, mennyire boldogok ők ketten.

- Bebe + alkohol + Chad = nem jó ötlet. Mert ki tudja, valami beszélgetés folytán talán kibukanna belőlem valami, amit normálisan, józanul nem mondanék, de részegen úgy érzem, nem lehet semmi következménye a dolgoknak, mert enyém a világ, meg minden. Például: te vagy a lelki társam, és bele fogok betegedni, ha nem láthatlak bizonyos időközönként.

- Mióta itt vagyok, valahogy bátrabb vagyok az emberekkel, de tegyük fel, hogy az Álompáros már rögtön a buli első öt percében elszívja az összes önbizalmam, így nem merek beszélgetni senkivel, és ismét csak ott tartunk, hogy én leszek az, aki egy sarokban ül egy üveg tequilával.

- Másnap lehet dolgozok. Nem biztos, hogy neki kéne vágnom egy teljesen ismeretlen környéknek, egy buliba, úgy, hogy másnap fél nyolckor már reggelit kell tennem a gyerekek elé.

- Lehet két szót nem tudnék beszélni Chaddel, mert igazából egyáltalán nem érdeklem, csak meghívott, hogy nagyobb legyen a tömeg.

Most, hogy ezzel megvagyunk, jöjjön a:

Pár ok, amiért a világ legeslegjobb ötlete elmenni a Chad által szervezett Halloween-buliba:

- Ha most nem megyek el, talán soha többet nem hív sehová, mert minek, ha úgyis csak lemondom.

- Talán alkohol hatására nem hülyére csak helyesen kacérra iszom magam, és ismét csak rájön, mennyivel inkább hozzá illek, mint Emily.

- Ott lesznek Chad egyetemi haverjai, akik között biztos akad pár cuki példány, és az este végére talán még arról is megfeledkeznék, hogy Chad egyáltalán a világon van.

- Beszervezhetek valakit, hogy jöjjön velem, így egyrészt lesz valaki, akivel vészhelyzet esetén beszélgetni tudok, másrészt nem egyedül kell nekivágnom az éjszakai útnak (bár nyilván egyedül a taxis megoldást választanám visszafelé). A legjobb partner erre Rike lenne, ő úgyis a közelben lakik.

- Talán tényleg szeretné, hogy ott legyek, mert meg akarja mutatni, milyen egy igazi amerikai Halloween-buli, és kicsit, egy egészen icuri-picurkát, szomorú lenne, ha nem mennék el.

- És ott van még az abszolút álom-elképzelés, amit nem írok le, mert egyrészt a nullánál is kisebb az esélye annak, hogy megtörténik, másrészt abszolút bugyuta.

No, ez lenne a nagy harci helyzet. A meghívásra eddig egy diplomatikus talán-t nyomtam válaszul. Ti olyan okosak vagytok, döntsetek helyettem.

Ha nincs jobb dolgod: Smithsonian

Miután az egész szombati napot a gyerekekkel töltöttem, félig úgy, hogy tényleg dolgoztam, félig meg úgy, hogy szimplán itthon voltam, és amolyan miért ne alapon eljátszogattam velük, elhatároztam, hogy vasárnap először is olyan sokáig alszok, amennyire az csak lehetséges, utána pedig kerítek magam mellé egy unatkozó embert, és elrángatom magammal felfedezni valamit, valamerre.

A dolog már ott megbukott, hogy vasárnap reggel, egészen pontosan hajnali 7:10-kor a szobám ajtajában megjelent egy borzas kisöreg-fej. Nem, azt hiszem a helyes kifejezés inkább az, hogy berobbant. Majd követelni kezdte, hogy keljek fel, mert reggel van, és mikor reggel van, fel kell kelni. Nyilván.

Eddig mindig megadtam magam neki, mert olyan nagyon ennivaló, főleg a reggeli fésülködés előtt, de a reggel hét óra, az tényleg nagyon korán van, szóval szépen megkértem, hagyjon még kicsit aludni, ígérem, utána játszani fogok vele.

Nem igazán érdekelte az ajánlatom, inkább elkezdett fel-alá randalírozni a szobámban, hogy keressen valamit, ami érdekes lehet. Eleinte azt gondoltam, jól van, tudok én attól még aludni, hogy ő játszik mellettem, de aztán rájöttem, mennyi minden van a szobámban, amihez jó lenne nem nyúlnia, vagy azért, mert számára veszélyes lehet (hajvasaló) vagy pedig azért, mert kicsit mérges lennék, ha valami olyasmi történne velük, amit nem szeretnék (parfümös-üvegek, jegyzetfüzet, iPod). Így aztán fél szemem mindig rajta tartottam, a másikkal kipróbáltam lehet-e félig csukott szemmel aludni (nem lehet), közben folyamatosan mondogattam neki, miért lenne jó ötlet, ha kimenne inkább, és a saját játékaival játszana.

Semmi nem használt. Még az sem, mikor végső fegyverként bevetettem az "Ismered a szabályt, nem szabad engem felébreszteni hétvégenként reggel, anyu és apu mérges lesz." - varázsmondatot. Mivel épp az itteni telefonom nyomogatta éppen, amin biztonsági zár van, direkt az ilyen esetekre kitalálva, gondoltam jó, ebből nem lehet semmi baj, én most már tényleg aludni fogok.

A kisöreg pár percnyi gombnyomkodás után feltűnően gyorsan rakta le a telefont, és mászott le az ágyamról. Én meg, gondoltam, kihasználom az alkalmat, és eldugom a párnám alá a kütyüt, mikor megláttam, hogy a kijelzőn a 911 számkombináció virít, mégpedig úgy, hogy éppen folyamatban van egy hívás. Amilyen gyorsan csak tudtam megszakítottam, közben kicsit már komolyabban rászóltam a kisöregre, hogy menjen ki a szobámból. Biztos megérezte, hogy vége a viccelődésnek, azonnal kifutott.

Még csak időm sem volt arra, hogy elkezdjem emiatt rosszul érezni magam, elkezdett a kezemben rezegni a telefon. Gondoltam, hogy nem fognak figyelmen kívül hagyni egy hívást, és pár pillanatig ugyan gondolkoztam rajta, hogy nem válaszolok, de lehetséges, hogy akkor lenyomozták volna a telefonom tartózkodási helyét, és pár percen belül megjelent volna a ház előtt pár mentő, meg rendőr, meg tűzoltóautó is. Meg a biztonság kedvéért pár kommandós.

Sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnt beleszólni a telefonba, és elnézést kérni a hívásért, amit egy négy éves kisfiú követett el véletlenül.

Igazából az egész a telefongyártók hibája. Nagyon feltűnő, és nagyon központi helyen van ugyanis az a segélyhívó gomb, nyilván azért, hogy mikor épp tőből lefűrészelted az egyik karod, ne kelljen azon is stresszelni, hogy jól rajzold le a biztonsági ábrát is. De egy kisfiú, ha a középen lévő, szép kerek gombok nyomogatásával nem megy semmire, mihez kezd? Nyilván keres egy másik gombot, ami talán csinál valamit, és mit talál meg? A segélyhívót.

Képzelhetitek, hogy ezek után már nem igazán voltam álmos, gyorsan neki is álltam keresni az embereket, akik rám érnének. A válaszok folyamatosan jöttek: dolgozok, Baltimore-ban vagyok, más programom van, utállak Bebe, nem akarom látni a képed. Na jó, az utóbbi persze nem történt meg.

Már épp készültem volna útnak indulni egyedül, mikor láttam, hogy az egyik német lány, Rike, akivel a kincsvadászaton találkoztunk, és kiderült, pár utcányira lakik tőlem, válaszolt, hogy igen, ráér, mit szeretnék csinálni. Gyorsan írtam neki, hogy egyelőre nincs tervem, de kezdhetnénk valami ebédféleséggel.

Kiderült, hogy ő még nem teljesen szabad, mert bevásárolni mennek a családjával, szóval írtam neki, hogy oké, én akkor eszek valahol, aztán koccanunk D.C.-ben.

Így kötöttem ki már megszámlálhatlanul sokadik alkalommal a Múzeumban, Amit Nem Nevezünk Nevén, bár nem az volt az elsődleges úticélom. Megszokásból, rögtön a pénztárak felé pillantottam, hátha Chad ott van, aztán szinte rögtön rá is jöttem, hogy Chad nincs ott, és engedélyeztem magamnak egy kis sikítozást meg zokogást, persze csak fejben, amíg átsétáltam az étterembe, a kedves kajáldás bácsihoz. Megosztottam vele a múltkori csirkés szendvicses izét, bár továbbra sem biztos, hogy az okozta a viszketést, meg a kiütéseket, de elképzelhető. Ami szomorúbb, mint amilyennek tűnik, mert tényleg isteni csirkés szendvics volt.

Közben írt Rike, hogy hamarosan érkezik, szóval nekiálltam bankautomatát keresni. Mikor az embernek nincs szüksége rájuk, folyton felbukkannak az utcasarkokon, vagy bárhol. Persze, most vagy nem működtek, vagy nem fogadták el a kártyám, vagy egyszerűen nem is léteztek. Körülbelül tíz percnyi körbe-körbe rohangálás után sikerült találnom egyet, és még az sem érdekelt, hogy nem az én bankomhoz tartozott, szóval kellett fizetnem egy kis pluszpénzt, hogy kivehessem a pénzem.

A futkosás közben viszont végre sikerült lefényképeznem ezt:

Rikével úgy volt megbeszélve, hogy a Metro Centernél találkozunk. Gondoltam, amíg várok ismét csinálok pár képet, mert még nem mutattam nektek egyet sem a jegyautomatákról, meg úgy magáról az állomásokról sem.

Bevallom, eleinte borzalmasan furcsának találtam, hogy minden metróállomás egyrészt ugyanúgy néz ki, másrészt nagyon sötét, és kicsit le is hangolt az egész, meg nem is igazán értettem a dolgot. Aztán, pár hete valamelyik állomáson égett valami plusz villany, ami egyébként nem szokott, megláttam milyen állapotok uralkodnak lent a síneknél, és azóta inkább örülök, hogy nem látok semmit.

Rikével kis nehézségek után megtaláltuk egymást, aztán bősz tanakodásba kezdtünk: mit is csináljunk? Először kitaláltuk, hogy ellátogatunk a Fehér Házhoz, na nem egészen oda, hanem a mellette lévő Visitors Centerbe, ami amolyan múzeumféle. Mivel azonban vasárnap még itt is megáll az élet, pont az orrunk előtt csukta be egy bácsika a múzeum ajtaját egy "You just missed it."-mondat kíséretében.

Újabb kupaktanács következett, mit kéne megnézni, ami nyitva van, lehetőleg nem kerül sok pénzbe, és érdekes is. Ding-ding-ding! A megoldás valamelyik Smithsonian-múzeum! Azok ingyenesek, ugyanis.

A választásunk végül az American History Museumra esett, nem mintha az lenne a tizenkilencből a legérdekesebb (ez a cím így látatlanban az Air and Space-nek, vagy a Natural History-nak jár, szerintem), de az volt a legközelebb. Itt elvileg olyan csuda dolgokat lehet találni, mint Dorothy cipellője, egy Dumbo egyesen Disneylandből, vagy a First Lady-k ruhái (bár azt hiszem ez a kiállítás már pont bezárt).

Két óránk volt a múzeum zárásáig, találomra elindultunk a nyugati szárny felé. A két óra alatt sikeresen be is jártuk az egyik emelet egyik felét. Itt olyan dolgokat láttunk, mint robotirányítású autók, fogamzásgátló-tabletták, atomkutatás, meg az 1939-es New York-i világkiállítás.

A legnagyobb kérdése a délutánnak: mi történt a világkiállítás két jelképével (legalsó kép)? Mindenhol múlt időben írtak róluk, meg hogy ekkora meg akkora nagy szám volt mindkettő, és ilyen meg olyan nagyok voltak, de arról egy szó sem esett sehol, mi lett a sorsuk. Még arra is gondoltunk, hogy megkérdezünk pár honos amerikait, akik körülöttünk mászkáltak, hátha ők tudják.

Hazaérkezve, majdnem az első dolgom volt, hogy utánajárjak ennek a dolognak, és nem volt egyszerű, mert szinte sehol sem találtam semmit. Majd egy fórumon ráakadtam a megoldásra: a világkiállítás után lebontották őket, hogy a vasból, amiből készültek, bombákat tudjanak gyártani a világháborúhoz. 

Őszintén, nem csodálom, hogy ezt annyira nem reklámozzák, mert kicsit kínos a dolog.

Még pont volt időnk arra, hogy végigjárjuk ezek után a Julia Child-kiállítást is. A neve sokak számára ismerős lehet a Julie & Julia című filmből, a többiek számára elmondom, hogy ő egy olyan néni volt, aki elhatározta, megszeretteti Amerikával a főzést, rengeteg szakácskönyvet írt, tévéműsorai voltak, és elég sikeres lehetett a küldetésével, mert borzalmasan sokan tolongtak, hogy lefényképezzék a konyháját, illetve mutogatták, otthon melyik könyv áll a polcukon, meg hasonlók.

Ezek után szép lassan felszólítottak minket, hogy a múzeum zárni készül, kívül tágasabb. Eleinte próbáltuk hülyének meg angolul nem beszélőnek tettetni magunkat, csak hogy pár percet nyerjünk magunknak, de mikor véletlenül bezártak minket az egyik kiállításra, gondoltuk, oké, ideje lépni, mert a végén itt ragadunk éjszakára, és a dolog biztos nem olyan mókás, mint a filmekben. Tudjátok, azokban. 

Azért a múzeum előtt fényképezgettünk még egy kicsit.

Két lehetőségünk maradt ezek után:

- hazamenni

- enni

Mivel vasárnap esténként az utolsó busz fél nyolckor megy felénk, és ki tudja, milyen metró-késésekre meg ilyesmikre lehetett számítani, úgy gondoltuk, inkább elindulunk hazafelé, biztos, ami biztos. Útközben aztán pont szembesétáltunk velünk a Hard Rock Café, ahová csak azért ugrottunk be, hogy végigtapogassuk az ajándékboltot. 

Óriási hiba volt, mert isteni illatok szállingóztak odabent, gyorsan ki is választottuk magunknak, mit fogunk enni, ha legközelebb arra járunk, és lesz időnk, hogy jól megtömjük magunkat, miközben a fülünkbe üvölt az igényes rockzene.

A metró nem késett, a buszra viszont vagy jó húsz percet várnunk kellett. Szerintem kellemesen meleg őszi este volt, Rike viszont majdnem megfagyott, pedig ő sokkal jobban fel is volt öltözve, mint én. Vagy ki tudja, lehet a kötött felsőm igazából három réteg normális ruhának felel meg, ezért nem éreztem a hideget.

Összességében tehát, erre a múzeumra még rá kell áldozni egy másik napot, esetleg hétvégét, hogy az összes kincset megtaláljuk, és akkor már csak 18 másik van hátra, nem mintha mindegyik érdekelne, de olyan jól hangzik ez.

Tök tökkel

A helyzet az, hogy lassan leragadnak a szemeim, annyira álmos vagyok, meg fáradt, hála egy igencsak mozgalmas napnak, de olyan régen írtam már, hogy ég a pofám, de borzalmasan. Elképzelhető, tehát, hogy a jelenleg legépelt soraimnak annyi értelme lesz, hogy hozzájuk képest a Való Világ-szereplők egy-egy párbeszéde már-már metafizikai eszmefuttatásnak fog tűnni, de sebaj. Tudom, hogy elolvassátok, mert szerettek. Meg mert egy csomó képpel együtt hozom a mai történetadagot, szóval azokat legalább lehet nézegetni.

Jön a Halloween, mint párszor már említettem, talán, meg amivel mindenki tökéletesen tisztában van. Mindenki kergeti a jelmezt ezerrel, próbál bevásárolni annyi édességet, amennyi a saját gyerekeinek évtizedekig elég lenne, de ki tudja, hányan jelennek meg az ajtóban az este folyamán, minden eshetőségre fel kell készülni. A házak ajtaját, előkertjét folyamatosan kezdik ellepni a szörnyek, szellemek, vámpírok, pókhálók, és más egyéb ijesztgetős kellékek. Néha becsengetnek éjszaka a ház ajtaján, és ilyenkor mindössze egy kis zacskó édességet, meg egy szellemrajzot találunk a lábtörlőn, You've been ghosted! felirattal. Elvileg, ha a rajzot kint hagyod az ajtón, többet már nem fognak jönni, mert látják, hogy te már meg lettél szellemezve, de miért hagynánk kint a rajzokat? Ingyen édesség, hahó!

A Halloween-i készülődés persze elengedhetetlen része a tökbeszerzés. Mint az egyik bejegyzésben már mutattam, ezt a tököt be lehet szerezni sima kajásboltokban, vagy akár a piacon, de az igazi az, mikor szépen felkerekedik a banda, és irány egy pumpkin patch! Fogalmam sincs, mi a neve magyarul. Tökültetvény? Tökföld? Tökmező? Maradjunk inkább az angol megfelelőnél.

Ezek a pumpkin patch-ek Halloween-tájékán hirtelen mindenhol felbukkanak az országban. A dolgot, persze, nem úgy kell elképzelni, hogy kiautózol a pusztába, leparkolsz egy terményes mellett, gyorsan kiugrasz, felmarkolsz két tököt, aztán rohansz, mielőtt a feldühödött gazda vasvillával a nyomodba eredne. Ennél sokkal mulatságosabb.

A kisfiú délutáni sulijának hála nekem is részem lehetett egy ilyen mókában, magával a kisfiúval, meg Lisával, meg anyukával karöltve.

Addig stimmel minden, hogy el kell autózni a világ vége után kettővel, kis kanyargós utakon, gyönyörű őszi színekben játszó erdő keresztül. Először egy bolthoz jutottunk, a lustábbak, meg akiknek nincs kedvük a nagyobb mókázáshoz már itt beszerezhetik a tökeiket, meg mindenféle más mókás dolgot, ami elengedhetetlen a Halloweenhez. Legalábbis gondolom, mi csak kívülről csodáltuk meg a boltot, amíg vártunk a csoport nagyobbik felére.

Ezek után újabb autóút következik, hasonlóan keskeny és kacskaringós utakon, bár ezek inkább olyanok, mintha egy termőföld közepén rallizgatnál, és megérkezel az igazi móka helyszínére. Nem, azokkal a tökökkel, amiket hazavihetsz, még itt sem találkozol, őket jóval nehezebb megközelíteni. 

Itt mindenféle játékok várják az embert, amit főleg a kisgyerekek élveznek, de azért nagyobbaknak is eszméletlen jó mulatság. Főleg olyankor, ha hárman vagyunk arra, hogy egy kissé izgága kisfiút folyamatosan figyelemmel tartsunk, így néha nyugodtan elámulhat az ember lánya, hogy jéé, ez meg az milyen szuper dolog.

A kukorica-labirintus, például. Bevallom, ha mondjuk éjszaka lettem volna ott, meg egyedül, nem mókás, hanem inkább félelmetes lett volna a dolog, de kisgyerekekkel körülvéve, a délután közepén, jól elszórakoztunk, amíg bolyongtunk körbe-körbe, és az istenért nem sikerült megtalálnunk a kijáratot.

Sajnos a labirintus után következett egy olyan nagyjából egy óra, ami biztos nem lett volna olyan szörnyű, ha nem fagytunk volna kockára. A lényeg annyi, hogy a kisöreg össze-vissza rohangált játszótérről játszótérre, különféle játékokat kipróbálva. Mi ugyan nem tudtunk beszállni a mókába, mert túl nagyok/öregek voltunk, de a fél szemünket rajta kellett tartanunk, szóval főleg álltunk egyhelyben, igyekeztünk nem fázni, és reménykedtünk, hogy hamarosan talál magának olyan programot az úrfi, amiben mi is részt vehetünk.

Ez a pillanat akkor következett be, mikor felfedeztük magunknak az állatokat. Negyed dollárt lehetett nekik venni csemegét is, anyuka nagyon aranyosan felajánlotta, hogy jajj, ha szeretném vesz nekem, hogy kipróbálhassam, és már készítette is vadiúj fényképezőgépét, hogy lekaphassa a pillanatot, mikor talán életemben először kezemből etetek egy malacot. Nem szerettem volna elrontani az örömét, mert borzalmasan cukik voltak azok a minikocák, meg kecskék, meg birkák, de azért aztán elmondtam neki, hogy talán több malackát etettem már életemben mint ők hárman összesen.

A kisöreg elég hamar megunta az állatokat, etetéssel, simogatással, meg mindennel együtt, osztálytársaival gyorsan meg is rohamozott egy csúszdává átalakított mezőgazdasági gépjárművet. Annyira sajnos nem vagyok jó az ilyen dolgokban, hogy pontosan tudjam mi is volt. Tippjeim vannak, de nem szeretném feleslegesen égetni magam, amennyiben rosszak lennének.

Szerencsére a tanárnők éppen ott voltak, szóval mi kicsit arrébb osontunk, hogy fényképezgessünk még pár csuda dolgot, például ezeket a figurákat:

Addigra már tényleg nem sok kellett ahhoz, hogy jégcsappá fagyjak, szerencsére bejelentették, hogy mindjárt érkezik a traktor, és mivel úgy néz ki, a gyerekek kijátszották magukat, irány tököt szüretelni!

Mivelhogy, magára a tökültetvényre (tetszik ez a szó, még akkor is, ha lehetségesen saját találmány...) egy traktor által vontatott szénásautón lehet eljutni. Ennek örültem, mert amíg a szénában ücsörögtem, legalább nem fáztam, bár igaz, szerintem még pár nap múlva is a szénát fogom szedegetni a nadrágom zsebéből, meg a csizmámból, meg a hajamból. 

Egy erdőn át vezetett az út, ahol ismét mindenféle szellemes, tökös, halloweenes figurák várták az embert, persze nem túl ijesztőre megcsinálva, mivel főleg a kisgyerekeknek van kitalálva a dolog.

Lisa elmondása szerint ezeknek az utaknak létezik egy felnőtt, éjszakai változata is, ahol különféle ijesztő jelmezbe bújt emberek ugrálnak eléd, miközben a szénáskocsin utazol.

Végre valahára megérkeztünk Tökföldére, gyorsan felmarkoltunk egy talicskát, és kezdődött a tökéletes tök vadászata. Eleinte csak kissé nyomódott, vagy éppen totálisan péppé trancsírozott tökökkel találkoztunk, de ahogy haladtunk beljebb, már nagyon szép kis példányokkal találkoztunk. Én viszonylag hamar megtaláltam a tököt, amire azt mondtam, ez az igazi, ő kell nekem.

Ezek a tökök persze nem itt teremnek. Nyilván vannak olyanok is, mert folyamatosan kacsókon, meg ilyesmiken lépkedtünk, de azokat a tököket, amiket mi szedegettünk úgy hozzák teherautóval, nagy ládákban és szépen szétszórják a földön. Anyuka azt mondta, mikor kislány volt, még nem így működtek a dolgok, hatalmas késekkel kellett útra kelni, és megküzdeni a tökökért.

Az esti program aztán mi más lehetett volna, mint a tökök kifaragása? Legalábbis a négyből kettőé. Lisával álltunk neki, én a sajátomnak, ő a kisöregének. Egyikünk sem profi tökfaragó, és akkor még enyhén fogalmaztam, szóval folyamatosan röhögtük ki egymást, mikor mutogattuk, hogy is haladunk, bár ahhoz képest egész szépre sikerültek a kész művek.

Ha esetleg valakinek nem lenne tiszta, a felső, azaz az enyém egy baglyot ábrázol, ami egy faágon ül. Az, hogy leginkább egy vigyorgó fejre emlékeztet, még véletlenül sem az én bénaságomnak köszönhető, csupán annak az eredménye, hogy túlságosan élénk fantáziával vagytok megáldva mindannyian, és nem vagytok képesek egy fán ülő baglyot annak látni, ami. Egy fán ülő bagolynak.

Na jó, szegény kissé tényleg csúnyácska lett, de remélem, hogy Halloween-éjszaka a benne égő gyertya majd feljavítja kicsit az összhatást.

Megkerestük Washington kincseit

Ez egy olyan bejegyzés lesz, amiben nagyon sok minden fog történni. Lesz benne szó kincskeresésről, családi mókáról, de még életem egyik legrosszabb éjszakájáról is.

Kezdjük is rögtön az első, hogy kielégítsem azok igényét, akik minden áron a szenvedéseimről szeretnének olvasni.

Szombaton, miután hazaértem a Kém Múzeumból, feltűnt, hogy nagyon durván viszketek. Eleinte csak a tarkóm, majd később a karjaim, majd a hasam, végül a lábaim is. Gondoltam, biztos a zuhanyzás utáni testápoló, illetve a művelet kihagyása lehet az oka, és így jelzi a bőröm, hogy száraz, csináljak már valamit. Meg is ígértem neki, hogy kivételesen nem fogom ellustálkodni a testápolót, istenbizony. Igen ám, de amint beálltam a zuhany alá, észrevettem az első, szúnyogcsípéshez hasonlító kis kiütést a combomon. Persze, erre is volt logikus magyarázatom: nyilván megcsípett egy bogár, mikor nem figyeltem. Arra sajnos már nem volt, hogy a zuhany alól kimászva, már mindkét lábam beborították ezek a valamik, amik nem csupán borzalmasan rusnyák voltak, de viszkettek is, mint a fene. Ennek ellenére, megpróbáltam ágyba bújni, és elaludni, valamint közben folyamatosan rászólni magamra, hogy ne vakarózzak, mert lehet attól csak rosszabb lesz a helyzet. Valamikor este tizenegy körülre piros kiütések is megjelentek a másikak mellett, és teljesen vörös volt mindkét lábam. Nagyjából hajnali kettő tájékán ezek a kiütések, a pirosak, meg a kis dudorok egyaránt, szépen felbukkantak a karjaimon, illetve a jobb vállamon is.

Máig sincs halvány fogalmam róla, mi okozhatta őket. Nem volt rajtam semmi olyan ruha, amit ne hordtam volna pár nappal ezelőtt. Nem hiszem, hogy megfogtam volna bármit is, amit nem fogtam volna már meg ezelőtt, más ötletem pedig tényleg nincs.

Körülbelül hajnali fél ötig szenvedtem, próbáltam elaludni, néha arra keltve fel magam, hogy őrült módjára vakarom lábaim vagy éppen a karom.

Nyolckor aztán jött a már jól megszokott ébresztő kisöregemtől, és voilá, a kiütéseknek nyoma sem volt. Illetve, az egyik karomon még volt néhány piros pötty, de pár óra múlva már ők is felszívódtak. Sajnálom, hogy nem csináltam képet róluk, mert tényleg, fantasztikusan gusztustalan volt az egész, de nem hittem, hogy ilyen gyorsan megszabadulok ezektől az izéktől.

Kiütésmentesen indultam el D.C.-be, ahol végre megrendezésre került a kincsvadászat. A metróállomáson már összetalálkoztam pár lánnyal a csapatból, köztük volt Frida, meg Natalja is, akikkel jóban vagyok, a többiekkel még sosem találkoztam, de különben is németek voltak, így nem beszélgettünk sokat. Csak az egyik lánnyal, akinek sajna elfelejtettem a nevét, pedig alig pár utcányira lakik tőlem, jó lenne összefutni vele néha.

Kis késéssel érkeztünk meg a Monumenthez, ahol a találkozó volt, már rengeteg au pair várakozott ott, kisebb csapatokba verődve, az ismerős arcok száma egyenlő volt a nullával. Kezdtem bepánikolni, főleg, mikor a lányok közül, akikkel mentem, csak én kerültem az egyes csapatba, mindenki a kettesbe tömörült. Na, akkor meg aztán végképp azon gondolkoztam, hogy kész, én elmenekülök innen, mielőtt bárkinek feltűnne a hiányom, mikor meghallottam, hogy a csapat felében németül, a másikban meg franciául folyik a társalgás. Bizony, négy német és három francia lánnyal kerültem egy csapatba, azt hiszem, egyik nemzet sem arról híres, hogy szívesen ismerkedne bárkivel, aki nem a saját országukból származik.

Szerencsére, akadt még egy tag, Luzita, aki Dél-Afrikából érkezett, és a tény, hogy nem vagyunk sem németek, sem franciák, rögtön barátokká kovácsolt bennünket. Plusz, ő tűnt az egyetlen olyan lánynak, mármint azok közül, akikkel találkoztam, akik tényleg izgatottak voltak. A játék miatt is, meg úgy egyébként azért, mert Amerikában van, és de jó neki, meg nekünk és kiélvezünk mindent! A metróállomáson ugyanis az egyik német lány kezdett panaszkodni arra, mennyire utálja az amerikai kultúrát, meg úgy nagyjából mindent, miközben várakoztunk a játék kezdetére, az egyik francia lány mondogatta, hogy már tíz hónapja itt van, de nagyon szívesen húzna a fenébe, mert minden olyan unalmas. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok olyan tipus, aki képtelen megülni a popóján öt percnél tovább. Sőt, imádok ülni a szobámban és... ülni a szobámban, de a helyzet az, hogy még én sem lennék arra képes, hogy így elvesztegessem ezt az egy évet.

Miután Luzitával megegyeztünk, hogy mi most akkor legjobb barátok leszünk, felbukkant egy kolumbiai lány is, aki szintén a legjobb barátunk lett. Így mikor a főnéni felajánlotta, hogy a csapatokat akár kisebb csapatokra is lehet bontani, Luzita rögtön magához rántott engem meg Linát, hogy mi leszünk egy csapat. Illetve, akár csatlakozhat hozzánk még két francia lány is, de a németeket nem kérjük, köszönjük.

Gyorsan fel is osztottuk egymás között, ki mit fog csinálni, mi választottuk, hogy kitöltjük a mindenféle kérdések felét, megoldjuk a feladatot, ahol különféle képek alapján kellett embereket, illetve tárgyakat beazonosítani, valamint magunkra vállaltuk a legtöbb sétát igénylő, ugyanakkor legmókásabb feladatot: különböző tárgyak összegyűjtését.

Ilyenek kellettek például:

- műanyag villa, kés, kanál egy étteremből

- kis tasak ketchup, só

- valami egy washingtoni múzeum nevével

- valami egy étteremből, amin rajta van az étterem neve

- ugyanez egy hotellel

- metrókártya

- egy név a Vietnam-emlékműről, ceruzával üres lapra satírozva (ezt átadtuk a németeknek, mert ők úgyis abba az irányba indultak el

Ezeken kívül kellett még fényképeket készíteni pár nevezetességgel, úgy, hogy legalább két csapattag szerepel a képen. Ezt is a németekre bíztuk, de azért mi is készítettünk párat.

A legnehezebb dolog, érdekes módon, a kis tasak ketchup beszerzése volt, egyszerűen egyik gyorsétteremben sem lehetett kapni, mindenhol csak nagy üvegek voltak. Én, persze, tudtam, hogy a Spy City Cafe-ban ki van téve kis tasak is, és már majdnem eljutottunk oda, de út közben belebotlottunk egy kajáldába, ahol szintén tudtak nekünk adni.

Még nagyjából másfél óránk volt két óráig, azaz addig az időpontig, mire vissza kellett érnünk, szóval úgy döntöttünk, megajándékozzuk magunkat egy-egy adag frozen yogurt-tal, ha már ilyen ügyes kislányok voltunk. Eddig még nem próbáltam ki soha életemben, mert valamiért az a kép élt bennem, hogy ez valami nagyon egészséges dolog, ami biztos nem ízlene, de tévedtem. Óriásit. Az egyik legistenibb dolog a világon, és amennyiben az ember nem pakolja tele az adagját gumimacikkal, meg mályvacukorral, tényleg egészséges is, szóval amiatt sem kell aggódni, hogy nem férünk bele a Halloween-jelmezbe.

Szinte már pont visszaértünk a Monumenthez, továbbra is egy órával a tervezett előtt, mikor a német lányok írtak, hogy nem szerezték meg a vietnami hős nevét, mert az nem az ő lapjukon volt. Ami igaz, de direkt megkértük őket, hogy csinálják már meg, ha úgyis arra járnak, mi meg a város végén. Na jó, nem, de nagyon messze onnan.

Így aztán rohantunk, mint az őrültek, hogy megszerezzük a nevet, aztán vissza még inkább rohantunk, nehogy lekéssük a leadási határidőt, vagy mit.

A csapatunk másik fele már a füvön ücsörgött, mikor mi lerogytunk a főnéni lábai elé, utolsó erőnkkel kezébe nyújtva a megoldásokat, meg a mindenhonnan összegyűjtött kis cuccainkat. Miközben ő összeadta a pontjainkat, próbáltunk némi levegőhöz jutni.

A nyerteseket clusterenként választották, mivel nálunk csak két csapat volt, eléggé fele-fele arányban volt esélyünk a győzelemre. Végül az állás döntetlen lett. Így mindenki kapott egy karkötőt, meg egy kis plüssmacit. Lehet igazából nem is lett döntetlen a dolog, csak nem szerette volna a főnéni, ha valamelyik csapat szomorkodni kezd, és mivel úgyis volt bőven ajándék, inkább testvériesen mindenki kapott. Az összesített versenyben nem mi nyertünk, de annyira nem is bántuk, a fő-fő nyertesek egy amerika-zászló színű tiarával kaptak csak többet mint mi.

Ezután következett volna A Múzeumlátogatás, de az elmaradt, mivel Chad már szombat éjszaka írt nekem, hogy ja, vasárnap mégsem dolgozik, mert más dolga van. Egészen pontosan olyan templomban önkénteskedős dolga. Amire azt mondanám, ha nem lennék totál mérges meg szomorú emiatt, hogy jajj de édes, egyem a szívét, amiért ilyen dolgokat is csinál.

Hazajöttem, tehát, az utcában már nagyban állítgattak fel asztalokat, meg ilyesmiket, készülődött az évente megrendezésre kerülő szomszédsági buli. Ami annyiból áll, hogy mindenki visz valami kaját, és jókat esznek a népek, meg közben társalognak egymással. Mi, mint főzni nem tudó család, mini-hotdogot, illetve két készen vásárolt, gyerekek által kidíszített tortát vittünk, bár igaz, ennek ellenére, a mini-hotdogok már az első körben elfogytak.

Beszélgettem pár emberrel, egy cseh anyukával, akinek a férje a nagykövetségen dolgozik, és nemrég költöztek ide. Az egyik kisfiú, Ryan, anyukájával, akikkel minden reggel találkozunk a buszmegállóban is, és mondta, hogy egyszer mehetnénk hozzájuk a kisasszonnyal játszani, igaz, nem au paire, hanem nanny-je van, de elbeszélgethetnénk, meg ilyesmi. Elcsevegtem kicsit egy mexikói lánnyal, aki nemrég érkezett, szegénynek nem túl jó az angolja, de azért kedvesnek meg aranyosnak tűnt nagyon.

Jó sokat ettem a mindenféle kajákból, és a felnőtteknek ugyan volt sör meg bor kitéve, én maradtam a kólánál, pedig az alkohol biztos megnyugtatta volna szegény nyűgös, meg fáradt idegeim. Mégiscsak nagyjából három és fél órát aludtam éjszaka, és aztán még körbeszaladtam Washington fél belvárosát. Bár talán jobb is, hogy távol tartottam magam az alkoholtól, mert ki tudja, mit műveltem volna picit felbátorodva meg becsiccsente. Lehet írtam volna Chadnek Facebookon, hogy a fenébe is, ő a lelki társam, és ki fog készíteni, hogy nem láthatom hetente egyszer, de inkább kétszer. Persze, amúgy is írtam neki, de semmi ilyesmi nem állt a levélben. Csak akkor, ha valaki tud a sorok között olvasni. Ő nem hiszem, hogy tud az egyszerű férfiagyával.

A mókának nagyjából hét órakor lett vége, én nyolcra már ágyba is bújtam, mert már menni alig bírtam, nemhogy tovább esetleg bármit csinálni, ami beszélgetést vagy mosolygást, vagy bármi ilyesmit venne igénybe. A családnak elmondtam, miért is voltam annyira hullafáradt, rögtön hüledezni kezdtek a szülők, hogy de hát miért nem mutattam meg nekik a kiütésem, hátha tudtak volna segíteni. Ha nem tűntek volna el ilyen hamar, biztos megmutattam volna őket nekik, de az éjszaka közepén csak nem fogom felkelteni őket, hogy nézzék csak, bibis vagyok.

A mai nap legérdekesebb történése, hogy megérkezett a Halloween-jelmezem, három nappal előbb mint vártam, jófej ez az amerikai posta. Egyenként felpróbáltam már a ruhadarabokat, pont jók méretben, és nagyon cuki úgy összességében az egész! A gyerekekhez hasonlóan már kezdek én is bezsongani!


Na jó, kaptok még pár képet, mert olyan kedvesaranyos vagyok: