126

Ez volt a sorszámom az Amerikai Nagykövetségen, és megközelítőleg ennyiszer untam el az életem a várakozás közben.

Ha az embernek 8:45-re van időpontja, és azelőtt 15 perccel kell érkezni, az annyit jelent, hogy ennek a bizonyos embernek, esetünkben nekem, a hajnali órákban kell kelni. Mármint, ami nekem hajnal, persze. Lehet jobb lett volna a helyzet, ha nem nézek nagyon sokáig Alice Csodaországban-t (az eredeti 1951-es Disney mesét), de sajnos buta voltam, viselnem kellett a félkómás következményeket.

Indulás előtt a biztonság kedvéért azért még kétszer átnéztem, biztos beletettem-e minden papírt a kis vízumos tasakomba, mert ha amiatt kellett volna elhalasztani a dolgot, hogy én valamit otthon hagyok, először anyuék tekerték volna ki a nyakam, majd én tettem meg volna ugyanezt saját magammal.

A Nagykövetséget megközelíteni... hát... nem könnyű, ezt már sok au pairnek készülő lány beszámolójában olvastam, és tényleg. A különféle munkálatokból, kordonokból, kerítésekből csodálatos kis labirintust hoztak nekünk létre az emberek, talán azért, hogy miközben keresed a kiutad, jól szórakozol, enyhül a feszültséged. Mert igen, azért ma reggelre én is elkezdtem ám izgulni.

Végül megtaláltuk a várakozó kisebb tömeget, és itt még egészen hamar túl is jutottam, miután persze feltették a keresztkérdéseket: van szúróeszköz a táskámban? És gázspray? (Szerencsére utóbbi elveszett tárgynak minősül, mióta hazaértem Angliából, bár talán nem lettem volna annyira dilis, hogy magammal viszem.)

Beengedtek, bár itt még nem a követségre, csak meg kellett állni a bejárati ajtó előtt, és várni, hogy a kedves biztonsági ember beengedjen. Azt hittem, itt fogok majd a legtöbbet várakozni a reggel folyamán. Tévedtem.

Az óriási, első ránézésre félelmetes, de aztán borzalmasan kedves bácsi végül megengedett, mondta, tegyem kis tálkába a telefonom meg "mp3, mp4, mp6, mp100 lejátszóm", a táskámat egy külön szalagra kellett helyezni, majd átsétálni egy kapun, ami szerencsére nem csipogott be, majd egy nagyon vastag (gyanítom golyóálló) ajtónál várnom kellett egy kattanásra, és akkor húznom magam felé. A bácsi figyelmeztetett, hogy nehéz lesz az ajtó, jól meg is szenvedtem vele. Részben örülök neki, részben kicsit mérges vagyok amiatt, hogy az utánom jövő összes nőnek segített az ajtó kinyitásában. Erős nő vagyok, köszönöm, én meg tudok bírkózni az ilyen feladatokkal egyedül is, és jól esik, ha ezt mások is látják, de azért... talán én nem vagyok elég csinos ahhoz, hogy mások ajtókat nyitogassak nekem?

Ezután következett a várakozás első fele. Nagyon lassan haladtak az emberek, főleg egy ferdeszemű bácsika tartotta fel borzalmasan a műveletet, akinek hiába mondta szegény nőci az ablak mögött magyarul, meg angolul mit kéne hová kitölteni, a muki csak azt hajtogatta, hogy ő tolmácsot akar, ő tolmácsot akar. Végül vagy megkapta a tolmácsát, vagy egy másik, lényegesen fiatalabb, és magyarul jobban beszélő ferdeszemű társa, besegített neki, mert miért ne, a lényeg, a bácsika végzett. Szépen lassan aztán végeztek az előttem érkezők is, és egy örökkévalóság múlva a kijelzőn megjelent a 126-os szám. Odarohantam a pulthoz, beszórtam a papírjaim az ügyintéző néninek, kitöltöttem a papírt, hová szeretném kapni az útlevelem, meg a vízumom, és már mehettem is tovább. Azt hittem, ez azt jelenti, végre felgyorsulnak az események, pláne, mikor láttam, hogy az egyik konzulnál a 125-ös számú srác ácsorgott. Én naívan megörültem, hogy juppí, a következő már én leszek, nos a dolog nem így történt. Folyamatosan mentek az ablakokhoz az emberek, előttem érkezők, utánam érkezők, mindenki, és lassan már alig maradtunk olyanok, akik üldögéltek az amúgy nagyon kényelmes székeken. Már azt hittem én el lettem felejtve, vagy pár pillanatra, amikor épp elmerültem a kis álomvilágomban, már mutatták a számom, csak én nem vettem észre.

Szerencsére egy újabb örökkévalósággal később ismét megjelent a számom a kijelzőn, meg az, hogy 6-os számú ablakhoz kell mennem. Ennek örültem, mert nagyon szimpatikus volt az a konzul, aki ott beszélgetett az emberekkel, egy egészen jóképű, huszas évei végén járó srác. Amerikai volt, de rögtön magyarul szólt hozzám, pedig mondtam neki, beszélgetésünk során kétszer is, hogy tudok angolul. Szinte majdnem mondtam neki, hogy nagyon szépen kérlek beszélgessünk angolul, mert én magamban angolul készültem fel a kérdéseidre már napok óta.

Először nekiállt bevinni az adataim a számítógépbe, közben kaptam egy kis füzetet, hogy kössem le magam. Nem, nem foglalkoztató könyv volt, egy kis tájékoztató arról, mit kell tennem, ha valaki csúnyán bánna velem, szexuálisan zaklatna a munkahelyemen, vagy el akarnák adni a vesém, meg ilyesmik. Csupa bíztató dolgok.

Végül tényleg rátértünk a beszélgetés részére a dolognak. Miért akarok kimenni? Merre megyek? Mennyi időre? Mit csinálok most? Mit szeretnék az egy év után csinálni? Hány gyerekem lesz?

Majd végül egy bájos mosollyal az arcán közölte velem, hogy lehet még hétfőn visszaküldik az útlevelem, benne a vízummal, kezembe nyomott egy kisebb lapot, aztán pá, mehettem Isten hírével. A papírkán a világ egyik talán legszebb mondata áll: vízumkérelmét jóváhagytuk. Yeaaah! Most már tutibiztos, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak szüksége van az én bájos pofikámra.

Elmaradozott történések

Többé kevésbé sikeresen hazaérkeztem Londonból, ami egyet jelent: belevethetem magam a vízumintézés, nemzetközi jogosítvány intézés és az egyetemi kiiratkozás csodálatos kalandjaiba. Igaz, történetünk szempontjából csak az első kettő a lényeges, a harmadik annyira nem.

Mikor még Angliában voltam, a különféle vízumos, meg tájékoztatós pakkom megérkezett az ügynökségtől, amint hazaérkeztem, gyorsan át is olvastam a papírokat. Mint ahogy az nálam már lenni szokott, ez nem jelentett egyet azzal, hogy azonnal hívtam is a Nagykövetséget, foglaltam az időpontot, töltöttem ki az online kitöltendő jelentkezési lapot, és még a bankba is elszaladtam a vízumpénzzel, és mindezt körülbelül húsz perc leforgása alatt.

Vasárnap érkeztem haza, most csütörtök van, és most ültem le, hogy beszámoljak a kisebb hírekről. Azt hiszem, ez valamit azért elárul. Ma délelőtt álltam neki kitöltögetni az online jelentkezési lapot. Eleinte kissé unalmas volt a dolog, de mikor jöttek a különféle terroristás kérdések, meg ezekhez hasonlók, szerintem már nagyon jól szórakozik az ember. Elhiszem én, hogy ezeket mindenképp meg kell kérdezni. De most halál komolyan: ha nekem az is lenne a célom, hogy felrobbantok három várost, közben pár lányt prostiként futtatok, és még a drogbizniszbe is beszállok, bevallanám ezt, mikor éppen vízumot készülök igényelni? Persze, hogy nem.

Mikor már minden egyes adatot megadtam, és biztosítottam a honlapot arról, hogy istenbizony, soha de soha eszembe sem jutna rosszalkodni az Államokban, és már csak a jelentkezés végére a fénykép feltöltése volt hátra, felhívtam a Nagykövetséget, hogy legyenek olyan kedvesek, adjanak nekem egy időpontot. Eleinte féltem, hogy úristen, mi van, ha angolul kell beszélnem, ami nem olyan nagy baj, nyilván, de azért mikor ilyen fontos dolgokról van szó, inkább szeretnék a biztonságos, magyar nyelvű talajon maradni, köszönöm. A telefonban egy gépi hang megkérdezte, milyen nyelven szeretnék társalogni, gyorsan meg is nyomtam a kettes gombot, ami azt jelentette, hogy magyarul, majd egy másik kedves gépi hang közölte velem, amit már tudtam, hogy 400 forintba kerül percenként a beszélgetés, ezt ez meg az a cég intézi, és ennek meg annak a cégnek a vezetőjének a nagymamája épp a múlt héten lett 85 éves. Ó, és rögzítik a beszélgetést. Itt végre már egy nagyon kellemes hangú fiatalemberrel beszélhettem, mondtam neki mit akarok, ő gyorsan elkérte az adataim, majd megállapodtunk, hogy jövőhét csütörtökön 8:45-kor randizunk. Mármint, nyilván nem vele fogok találkozni, de szívesen várnak a Nagykövetségen. Ez is pipa.

Már csak a fénykép készítése volt hátra. A nyelvvizsgás mizériából ugyan maradt még két igazolványképem, de azok csúnyák, meg scanner híján sokra nem megyek velük, szóval maradt a házi megoldás: fehér fal elé állás, nem-mosolygás, képek kattintása, katt katt katt. Nagyjából fél órával, és húsz sikertelen képpel az akció kezdete után végre tudtam egy olyan képet csinálni, amire azt mondtam, talán elmegy. El lehet képzelni, mekkora volt a megkönnyebbülés, mikor a honlap kiírta, hogy a kép megfelelt a követelményeknek, továbbléphetek az utolsó ellenőrzésig, meg ilyesmik.

Nehéz menet volt, de már az is megvan.

Most már csak az interjún kell jól szerepelnem, ami miatt annyira nem izgulok. Még. Ki nem akarná beengedni az országába az én bájos, mosolygós pofimat?