Isten hozott, Steve! (frissítve)

Tegnap végre elég pénzem gyűlt össze ahhoz, hogy meg tudjam lepni magam egy nagyobb ajándékkal, és aztán ne kelljen egy hétig a szobámban ülnöm, mivel az összes pénzem elköltöttem arra a bizonyos nagyobb ajándékra.

Ez az ajándék nem más mint Steve.

Nem, nem, mielőtt beindulna az a piszkos kis fantáziátok, nem egy chippandale-fiút rendeltem ide magamnak a szobámba, hogy valamivel elszórakoztasson ezen a napsütéses (bár kegyetlen hideg) napon.

Steve egy iPod. Egy fekete, 32 GB-os iPod Touch. Sok furcsaságom egyike, hogy szeretem elnevezni a különféle kütyüket, amiket használok. Így lett a kisbuszból is Dínó, valamint a laptopomból Elemér. A régi iPodom meg Bridget. Őt sem fogom kidobni, vagy bármi ilyesmi, ahhoz túlságosan a szívemhez nőtt öt év alatt. Szerintem egymásba fognak szeretni Steve-vel, még akkor is, ha Bridget kicsit öregebb. (Van egy olyan sejtésem, hogy Steve az a tipus, aki kedveli az érett nőket.)

Steve, az Amazon legutóbbi információi szerint már úton van felém, 7:26-kor hagyta el a laureli UPS-központot. Ahhoz képest, hogy tegnap éjjel még Kentucky környékén járt, nagyon gyorsan robog felém. 

Amikor Steve megérkezik majd hozzám, bővülni fog a bejegyzés, képekkel, meg beszámolóval, meg minden ilyesmi dologgal.

(A bejegyzést az Apple semmilyen formában nem támogatta. Sajnálatos módon, mivel igencsak szükségem lenne a pénzre, a különféle terveim miatt, amit szintén megosztok majd veletek.)


Azt hiszem valamikor délután kettő körül jelezhette az Amazon, hogy a csomagom megérkezett. Mivel csengetni nem szoktak a szállítók, meg jó hallás ide vagy oda, amúgy sem hallottam volna meg a csengőt, kénytelen voltam így ellenőrizni egész nap, merre tart Steve.
Azonnal felpattantam a székről, pedig épp anyuékkal Skype-oltam bőszen, így aztán együtt, családilag lehettünk szemtanúi annak, ahogy a papírdobozból kis küzdelem után előkerül a műanyag-tok, meg persze egy nagy halom levegővel töltött tasak, amiket nem szabad mentőövként, párnaként, illetve játékszerként felhasználni. (Nem, ezt nem én találtam ki, rájuk van rajzolva.)

Steve gyönyürű. Gyönyörű a színe, a képernyője, gyönyörű hangokat ad ki magából és gyönyörűen szép rajta az American Horror Story is. Hihetetlen, egy hihetetlenül jó sorozat még hihetetlenül jobb lesz, ha az új iPodján nézi az ember.
Egyébként az ismerkedési projekt is tökéletesen halad, úgy tűnik Steve-et egyáltalán nem zavarja, hogy Bridget tulajdonképpen a nagyanyja lehetne, sőt, a kissé már karcos felületét egyenesen dögösnek tartja. Bridget ugyan egyelőre még arról panaszkodik, Steve mekkora egy beképzelt fajankó, és csupán fel akar vágni azzal, mennyi zenét képes elraktározni, de szerintem csak játssza az eszét. (Láttam, hogy titokban alaposan megnézi magának Steve krómozott hátlapját.)

Hálaadás (második és harmadik felvonás)

Most, hogy sikeresen kipihentem magamból a pár nap alatt elfogyasztott kajamennyiséget, talán sikerül valami épkézláb blogbejegyzést is összehoznom. Az ilyesmi dolgok nem igazán mennek az embernek, mikor tele hasa, és csak arra tud gondolni, egészen biztos nem normális, amiért annyi kaját tömött magába, amennyit.

Lássuk szépen sorban az eseményeket.

Péntek, azaz irány apuka anyukájának háza Baltimore-ban. Mivel Shabbat volt, így az egész móka afféle shabbat-hálaadás lett. Így képek sem készültek, mivel a shabbat ideje alatt nem szabad használni semmi olyan kütyüt, ami elektromos, fel lehet tölteni, vagy bedugjuk a falba. Persze, mondhattam volna azt is, hogy bocsika, emberek, én csak negyed (vagy talán még annál is kevesebb...) rész vagyok zsidó, rám nem vonatkoznak a szabályaitok, és végig fogom kattogtatni a gépem, amíg ti csendben ültök, de nem mondtam ezt, mert szerettem volna egy este erejéig teljes rész zsidóként viselkedni.

Az úton odafelé a család próbálta elmagyarázni nekem, mik a szabályok ilyenkor, mikor mi történik, mikor mit nem szabad csinálnom. Mivel Dínóval utaztunk, én a leghátsó sorban ültem, a hangszórókból meg üvöltött Adele, hogy never mind I'll find someone like youuuuuu, nem sikerült túl sok mindent felfognom ezekből, szóval, gondoltam majd megyek a tömeg után, bármi történjék is, és nem lesz semmi gond.

Megérkeztünk a nagyi házához, gyors bemutatkozás mindenkinek, majd a szokásos cseverészés, ugyanis várnunk kellett a ház urára (a nagyi férjére), meg a család maradék férfitagjaira, akik gondolom a zsinagógában voltak, vagy fene tudja. 

Szép lassan megérkeztek, a nagyi férje már rögtön a szívembe lopta magát azzal, hogy azt mondta, jó púposan meg kell pakolniuk a tányérom, mert nagyon sovány vagyok. Mivel az elmúlt hónapokban, hála a mekis uzsonnáknak, meg dupla vacsoráknak, meg minden ilyesminek, felszedtem magamra pár kilót, nagyon hízelgett az egómnak ez a megjegyzés.

A shabbat vacsora énekléssel kezdődött, nagyon aranyosak voltak, kaptam kis füzetet, amiben tudtam követni, mégis merre tartanak. Legalábbis elviekben. Gyakorlatilag próbáltam nagyon okosan nézni a héber szöveget, és azon gondolkoztam, mikor kapok már végre enni. A kocsiban figyelmeztetve lettem, hogy nagyon lassan fog zajlani az egész kör, így felkészültem arra, hogy talán majd órák múlva kerül elém a sült pipi, meg krumpli.

Az éneklés után következett a borozás, ez a kiskorúak kedvéért valami bogyószörppel lett helyettesítve. A nagyi férje egy nagy kupából sok kis kupába töltötte a szörpöt, amit körbeadtunk, és mindenki kihörpintette a sajátját. Ez a Kiddush. 

A borozás, a mi esetünkben továbbra is szörpizés után, mindenki elvonul megmosni a kezeit. Ettől a pillanattól fogva, egészen a challah felvágásáig és megkóstolásáig senki nem szólhat egy szót sem. Egyetlenegyet sem. Semmit. 

Mi, anyukával és apukával csak úgy tettünk, mintha megmostuk volna kezeinket, főleg azért, mert óriási volt a tömegnyomor az aprócska konyhában, meg egyébként sem volt kedvünk felállni, csak a kajára vártunk már, mint zsidók a... nem, ez itt most nem ennek a hasonlatnak a helye.

A kézmosás és kalácskóstolás közötti csendes idő egész viccesen telt, mivel a kisöreg, aki nyilván még túl pici ahhoz, hogy csendben maradjon, folyton csörömpölt az evőeszközeivel, próbált beszélni mindenkihez, viccelődött az egyik srác fogszabályzóján. Aki még csak vissza sem tudott vágni neki. Sőt, egyik felnőtt sem tudott rászólni. Egész biztos borzalmasan élvezte a szituációt. Mármint a kisöreg.

Én próbáltam nem az anyukára nézni, aki velem szemben ült, mert egész biztos mindketten hangosan elröhögtük volna magunkat, ha ez megtörténik. Így meredten néztem az üres tányérom, harapdáltam a szám szélét, nehogy kitörjön belőlem az idétlen nevetés. Közben meg abban is reménykedtem, hogy már igencsak korgó gyomrom nem fogja megzavarni a meghitt csendet.

A challah nagyon-nagyon lassan szétosztásra került, végre mindenki beszélhetett megint, és kezdetét vette a kajálás is. Valami halas, igazi zsidó előétellel kezdtünk, én ezt kihagytam, és inkább kis salátát ettem, aztán jött finom tyúkhúsleves, valami gombóccal, ami erősen daragaluskára emlékeztett, és nagyon megörültem neki. Be is faltam az egészet. 

Jött a főétel, a már említett sült pipi, sült krumpli, különféle zöldségek. Tudom, a képi bizonyítékok hiányában közel sem annyira érdekes az egész. Desszertnek kaptam egy hatalmas szelet tortát, meg pitét is, ismét csak azzal a felkiáltással, hogy nagyon sovány vagyok.

Vacsora után ismét éneklés meg imádkozás következett, tele hassal annyira már nem bántam ezt. 

Összességében ez a vacsora is tetszett, mindig is érdekelt az egész zsidó kultúra, bár azt hiszem, mégiscsak jobban tetszik a rövidített verziója a shabbatnak, amit péntek esténként apuka mond el itthon. 

Azok, akik képekre vártak, ne aggódjatok, most jön pár. Ugyanis következik a beszámoló a szombati Hálaadásról, amit nálunk töltöttünk, és az anyuka anyukájának rokonsága özönlött hozzánk. Pénteken az anyuka apukájának rokonságánál voltunk, csak ha esetleg valaki már belekeveredne abba, merre jártam, kikkel, gyártaná a táblázatokat, összekötögetné a szálakat, de sehogysem jönne rá.

Nyilván mindenki tiszta ideges volt, így szokott ez lenni, ha egy nagycsaládos ünnepnek házigazdája az ember. Anyu már karácsonykor is tiszta ideg otthon, pedig csak négyünknek szokott sütögetni.

Én főleg azon gondolkodtam, mégis hogy lesz az egész kaja-ügy megoldva, mert hogy senki sem egy nagy (vagy akár kicsi) szakács a családból. Bár ezt talán már említettem is, kismillió alkalommal. 

A dekorációk, meg takarítás meg a ház széppé varázsolása viszont remekül sikerült. Erről nyilván nem tudok képet mutatni, de íme az egyik asztal:

A másikról, a szebbikről, amelyiknél én is ültem, sajna nincs kép, mert tökéletesen abban a hitben éltem az egész este folyamán, hogy van. Közben még sem készült egy sem. 

Megérkeztek az első rokonok, a kötelező puszi-osztogatás, bemutatkozás és illedelmes csevegés után előkaptak a táskájukból egy óriási késkészletet, majd beüzemelték a tűzhelyet és nekiálltak sütögetni. Aha, szóval így megy ez.

Folyamatosan érkeztek az újabb, meg újabb rokonok, mindenkinek el lett mondva, hogy én vagyok én, az au pair, aki a pincében lakik. Anyukával mindig jót nevetünk azon, mikor látjuk az emberek arcát, ahogy elgondolkodnak, hogy úristen, valami kis lyukban tartanak fogva étlen-szomjan. Apuka szerint kicsit változtatnunk kéne ezen a bemutatkozó szövegen, de az au pair vagyok, és az alagsorban lakok egy óriási, hihetetlenül kényelmes és szép szobában, ahol ráadásul olyan meleg van, hogy néha éjszaka ki kell nyitnom az ablakot. (Azok, akik olvasták az angliás blogom, tudják mennyire hálás vagyok ezért.)

Eleinte a konyhában nézegettem a sürgölődést a kajával, de utána rájöttem, hogy a nappaliban, mármint abban, amit nem nagyon szoktunk használni, mert az elegáns, felnőttes nappali, előételek vannak. Gyorsan át is rohantam, lehuppantam a kanapéra, és nekiálltam magamba tömni a sok finomságot.

Ezekhez később jött még valami sajtos-sonkás pite-szerűség, ami isteni volt.

Beszélgettem ezekkel a rokonokkal is, a többiekhez hasonlóan ők is nagyon aranyosak voltak, aztán megérkezett a főző-brigád is, büszkén bejelentve, hogy az összes kaja elkészült, mindenki fogja a tányérját, és rohamozza meg a konyhát. 

Nyilván nem kellett többször mondaniuk, mindenki azonnal felugrott, kiejtette kezéből a gyümölcsöt, M&M-et, és ölelte magához a tányérját, mintha hetek óta nem evett volna. Nem, azt hiszem, ez csak én voltam. Az elsők között kerültem sorra, még az újonnan vásárolt szuperhősös poharak közül is sikerült a Batmaneset lestoppolnom magamnak.

A már ismerős kaják köszöntöttek itt is, sajnos túl lelkesen, így a tányéromat igencsak sikerült púposan megpakolni. De nyilván mindenki, aki részt vett a kajafőzészetben dicsérte a sajátját, hogy mindenképp kóstoljam meg, mert sokkal finomabb mint a másiké, és különben is, ez igazi amerikai étel, kár lenne kihagynom. Végül így nézett ki a tányérom:

Talán azért, mert már napok óta bőségesen eszek, vagy azért, mert túl sok volt az M&M, meg a sonkás pite, egy kicsi megmaradt ezekből a tányéromon.

Vacsora után a fényképezőgépekre terelődött a téma, az anyuka ugyanis nagyon szeretne egyet, egy profit, a születésnapjára. A családban szinte mindenkinek profi, vagy félprofi gépe van, és rögtön megrohamozták az asztalunkat. Én is kipróbáltam az egyiket, a legprofibbat, és utána kezembe fogni az én kis turistagépem... hát, borzalmasan pocsék érzés volt. Az iPod, MacBook, iPad, utazások és ilyesmik mellé most elkezdhetek gyűjtögetni egy fényképezőgépre is. Csodás.

Szép lassan elérkezett a desszert ideje, bőségesen megpakoltam a tányérom almás pitével és tejszínhabbal. Erről sajnos már nem készült kép, mivel a fényképezőm éppen kézről kézre járt, ugyanis a kincsvadászathoz készítettem egy videót, még a pitézés előtt, és mindenki azt nézegette, meg nevetett rajta nagyokat. (Ígérem, amint vége az egésznek, kaptok bár képet, meg videót arról, miket is csináltunk a csapattal, de most még nem mutathatok semmit, benne van a szabályokban, hogy tilos blogokra, meg egyéb ilyen oldalakra kitenni a dolgainkat.)

Összességében, életem első, remélhetőleg nem utolsó Hálaadása nagyon jól sikerült. Tudom, ha mindennap ezeket a kajákat ennénk, akkor már nem lenne benne semmi különleges, de az én szervezetem el tudna még viselni egy kis pulykát, tölteléket, meg bogyómártást. Gyorsan megnézem, lehet akad a hűtőben valami maradék tegnap estéről...

Hálaadás (első felvonás)

Reggel senki sem ébresztett, aludhattam volna kedvem szerint jó sokáig, de már reggel hétkor kinyílt a szemem,  és bárhogy próbálkoztam, nem sikerült visszaaludnom. Emiatt kicsit morogtam, mert valami hihetetlenül csidicsudás álmom volt, ami sajna már nem jut eszembe, csak annyi, hogy egyike volt az izgalmas, akciófilmekre emlékeztető álmoknak, amiket a legjobban szeretek.

Szépen megmostam a hajam, kicsit örömködtem, hogy úgy néz ki megtaláltam a sampont, aminek tökéletes az illata, évek óta ezt hajkurászom már ugyanis. Nem érdekel semmi más, csak az illat. Igaz, most éppen finom sült pulyka illatot áraszt, nem csupán a fejem, de körülbelül mindenem, de ez most nem lényeges.

Azt hiszem, kilenc óra körül kezdett ordítozni a kislány a ház lakóinak, hogy azonnal nyomás felfelé a nappaliba. Azt hittem, legalább a ház gyulladt ki, esetleg valamelyik házból elszabadult egy fej nélküli pulyka, amelyik most a kertünkben a rohangál, de nem, csupán a Macy's hálaadási felvonulása kezdődött a tévében. Biztos ez is mindenkinek ismerős a különféle filmekből. New Yorkban, Hálaadáskor, a Macy's áruház rendezi az ország legnagyobb parádéját, óriási mesefigurás léggömbökkel, különféle kocsikkal, énekesekkel, táncosokkal, Broadway-előadások bemutatójával, híres emberekkel, mindennel, ami kell. Természetesen az egész egy óriási reklám, de egy nagyon hangulatos és érdekes reklám, egyszer jó lenne ezt is élőben látni.

A felvonulás után megkezdődött a készülődés, mindenki szépen kicsípta magát, felkaptuk a pitéket, amikből bevásároltunk, aztán irány Virginia, a nagynéni háza, az első hálaadási vacsora helyszíne.

Az autópálya természetesen tömve volt, bár még így is gyorsabban sikerült eljutni A-pontból B-pontba, mint a normális hétfő reggeleken, mikor a kisöreg iskolájában vezetek hazafelé. 

Az utcában alig lehetett parkolóhelyet találni, mindenhol hálát adni készültek az emberek, a levegőben a készülő kaja illata terjengett, mindenhol emberek beszélgettek, vagy kisgyerekek szaladgáltak, a nagynéni házának ajtajában meg rögtön felbukkant a Nagyi, akihez rögtön odafutottak a mi gyerekeink. Kissé úgy éreztem magam, mintha valami Hálaadásról szóló családi film kellős közepébe csöppentem volna, hihetetlenül jó érzés volt!

Gyorsan beözönlöttünk a házba, bemutatkozás, próbáljam mindenki nevét megjegyezni-játék. A konyhában javában folyt a készülődés, a nagynéni, meg a két fia szorgoskodtak, a sütőben természetesen már trónolt az óriási pulyka, készült a krumplipüré, és a bogyómártás. Közben mi, a vendégsereg, a nappaliban beszélgettünk, a Nagyi mutogatott képeket a házukról Floridában, meg azt, hogy milyen kiskutyát vesznek, mindezt egy ősrégi, kissé már foszladozó fényképalbumban, benne több évtized emlékeivel és... haha, nem. Az iPadjén történt a művelet.

Szép lassan aztán minden elkészült, elérkezett az este legfontosabb pillanata: a pulyka felvágása. Majdnem túl későn kaptam észbe, hogy azért egészben is le kéne fényképezni az óriási dögöt. Az első képen a lábai például már hiányoznak, meg kissé ramaty állapotban van szegényke, de azért látszik, milyen nagy volt.

A pulyka darabokra bontódott végül.

A kaja pedig csodával határos módon az asztalra varázsolódott, és mindenki be lett hívva az étkezőbe, illetve nappaliba... egy helyiség ugyanis nem volt elég az emberseregnek, illetve annak rakatnyi kajának, ami az asztalra került. Az ültetés sem akárhogy történt ám. Dehogy.

Bizony, mindenki kapott névkártyát is. Matricákkal. Sajna, vacsora közben, mikor már unatkozni a kezdett, a kislány belefogott abba az eleinte még aranyos, később már inkább idegesítő játékba, hogy mindenkinek cserélgetni kezdte a kártyáját, így én voltam a Nagy-Nagyi is, meg a kisöreg, meg a házigazda néni, meg szerintem mindeni. Ennek következtében az este végére fogalmam sincs, hová került a kártyám, így elhozni sem tudtam, hogy eltegyem emlékbe.

Most pedig jöjjön, amire mindenki várt: a kaják.

Mindenből vettem a tányéromra egy keveset, kivéve a céklából. Még a zöldbabos akármiből is, pedig a zöldbab eddig, a brokkolihoz hasonlóan ősellenségem volt, mégsem szerettem volna kihagyni semmit sem. A céklát csak azért hagytam ki, mert az is ellenségem, és tudom, milyen íze van a céklának.

Ez volt a végső adag kajám. Krumplipüré, édeskrumpli, édesrépa, bogyómártás, pulykatöltelék (nem tudom, milyen alapanyagokból készült, nem is akarom tudni), zöldbab-cucc, pulyka (a pulyka két különböző feléről, mell és comb), áfonyás muffin, meg valami epres hab. És kóla.

Hogy mi maradt meg belőle?

És még repetáztam is a pulykából, a bogyómártásból és töltelékből. Nehezen tudtam választani, mit hagyjak ki a második körben, de ha mindenből veszek másodjára is, egész biztos szó szerint szétpukkanok, hiszen hátra volt még a desszert is, azaz a pite. 

Előzetes tervemnek, miszerint mind a három fajtát (tök, áfonya, pekandió) megkóstolom már akkor búcsút mondtam, miután a repeta után letettem az evőeszközöm, és éreztem, ahogy a szoknyám szép lassan leszakad rólam, annyira feszül a pocimon. 

Így aztán egy nem is annyira fájó döntést kellett hoznom: választanom egyetlen pitét. Azért nem volt annyira fájó, mert két vacsora még hátra van, jee. Így az áfonyapite mellett döntöttem, tejszínhabbal a tetején, mert ha már lúd (vagy inkább pulyka, stílusosan) legyen kövér.

Vacsora után segítettem leszedni az asztalt, miközben mindenki kérdezgette, hogy éreztem magam, ízlett-e a kaja, mindent úgy találtam-e, ahogy egy Hálaadást elképzeltem? Úgy nézett rám hirtelen mindenki, mintha legalábbis attól függene az életük, hogy én mit fogok erre válaszolni. Mert ne adj Isten, ha azt mondom, borzalmas volt a kaja, még az is lehet, hogy a nagynéni kiugrott volna a ház ablakán.  

Megnyugtattam a házigazda nénit, meg bácsit és a fiaikat is, hogy minden tökéletes volt, és nagyon szépen köszönöm a meghívást, a kaját, és hihetetlenül jól éreztem magam. Az estét tíz pontra értékelem. Vagy ötre. Attól függ, ki melyik műsort nézte.

Azt hiszem, a Hálaadás eddig a kedvenc amerikai ünnepem. Olyan, mintha Karácsony lenne, ajándékok nélkül. Igazán szervezhetnénk a magyarok is valami nagy evészetet valamelyik nemzeti ünnepen.

Helyzetjelentés a betegágyból

Na jó, a helyzet ennyire nem rossz, mindössze az orrom folyik, meg köhögök, de jól esik bekuckolódni, miközben odakint esik az eső, a takarítónénik dolgoznak a ház többi részén, a csapattársaim meg dolgoznak a kincskeresős feladatok teljesítésén. Én tegnap az esővel, hideggel és barátságtalan turistákkal megmérkőzve teljesítettem az egyiket, ma kis pihi van. Illetve, ha délutánra szebb lesz az idő, és a gyerekek hazaérnek talán sikerül majd az egyiket megcsinálni, meg egy másikat meg tudnék oldani házon belül is, de azon még gondolkoznom kell.

A kincskeresés menetéről, eddig ennyit. (Jane, a 119-esben való segítséget nagyon szépen megköszönném.)

A betegségről. Tudjátok, hogy van az, mikor valaki a családban hazahoz egy betegséget, és az a betegség szép lassan az egész családon áthalad. Na, hát itt a kisöreg szépen benyalt valamit a suliban, ez aztán átszállt anyukára meg rám, így az elmúlt napokban mindketten influenza elleni forró vizes-poros gyógyszerrel működtünk. Ő már jobban érzi magát, én egyre rosszabbul. Szerencsére, a csodaszer még nem fogyott el, és ma ugyan mindkét gyerek előbb végez a suliban, de Lisa kitalál nekik valami programot. Anyuka is azt mondta, egész napos pihenésre van szükségem, ugyanis inntentől kezdve jön a... dobpergést kérek...

Hálaadás. 

YEAH!

Pulyka, krumpli, mindenféle mártások, pite, még több pulyka, még több pite.

Mindezt három napon keresztül.

A menetrend ugyanis a következő. Csütörtökön irány Virginia, az anyuka nagynénije, talán. Máskor nem szoktak hozzá menni, de ő az, aki igazi hagyományos menüt állít össze, és hogy lássam milyen is az, oda utazunk. 

Pénteken irány apuka anyukája Baltimore-ban. Vele nem találkoztam még egyszer sem, lassan lehet már el sem hiszi, hogy tényleg létezem, pedig elvileg nagyon szeretne már látni, mert hogy Magyarországról jöttem, ő meg anno még Romániából, szóval biztos egy csomó közös témánk lesz. Vagy nem. Szóval ez lesz a Sabbath-Hálaadás része az ünnepeknek. Az egyik családi vacsin már belekóstolhattam (szóvicc, höhö) milyen is egy zsidó ima a kajálás előtt, és hihetetlenül mókásnak találtam. Mi más lehetne, amihez tartozik éneklés, vörösbor meg challah (kenyér... de inkább kalács). Mivel a nagyi még sokkal vallásosabb, még mókásabb lesz. 

Szombaton aztán az anyuka féle rokonság özönlik hozzánk Hálaadásra. Van egy olyan sejtésem, hogy mi csak a helyet szolgáltatjuk az ünnepléshez, a kaját úgy hozza valaki más, mert amennyiben mégsem, azt hiszem mexikóit vagy kínait fogunk enni Hálaadás címén, esetleg valami fagyasztott kaját. A rendelés, és a mikróba bedobás remekül megy mindenkinek, a főzés már nem annyira.

Három egész Hálaadás vacsorám lesz, hihetetlenül várom már! Persze jön majd bővebb nyilatkozat is mindenről, képekkel, meg minden ilyesmivel, ez csak ilyen előzetes-féle volt.

Ó, és akkor még ott a péntek. Nem, elnézést. A Péntek. Fekete Péntek. Sajna, dolgozni fogok napközben, mert figyelnem kell a gyerekekre, miközben a szülők ismét gyorsan kitakarítják a házat még a szombati nagy összeröffenés előtt, de az igazi mulatság úgyis éjszaka történik.

Azok számára, akik nem tudnák, mi az a Fekete Péntek: a Hálaadás utáni péntek, a karácsonyi leárazások kezdete. A boltok, már hajnalban, sok esetben éjfélkor kinyitnak, és még a karácsonyi leárazásoknál is sokkal olcsóbban lehet hozzájutni a dolgokhoz. Biztos láttátok már filmekben ezt: óriási sor kígyózik, általában az elektronikai üzletek előtt, hol máshol, mindenki jól bebugyolálva, hálózsákokba, vastag kabátokba, vannak, akik még kis székeket is visznek magukkal, aztán mikor kinyit a bolt, kezdődik egymás taposása. Ez a Fekete Péntek. Nem tervezek semmit venni, mármint nincs konkrét tervem, hogy miket akarok beszerezni (bár ha lenne valami jó kis iPod akció, azt nem bánnám, meg esetleg vehetnék egy másik csizmát is, meg kabátot magamnak... és pulcsikat, meg pólókat, és... ), egyszerűen csak szeretném látni, milyen is ez az őrület, mert egyike azoknak a tipikus amerikai szokásoknak, amikre annyira kíváncsi vagyok, és annyira nagyon jó lehet. Majd meglátjuk, sikerül-e eljutnom. Ha nem, mindig van következő év, semmi gond. És különben is, a leárazások folytatódnak péntek után is, igaz nem olyan durva mértékben, de mindennek örülünk, ami akció.

(Azoknak meg, akik elkezdenék szidni a hülyeamcsikat tessék megnézni ezt. Csókolom.)

Legközelebb azt hiszem már a pulykával és egyéb finomságokkal megtömött hassal jelentkezem. Jujj de nagyon jó is lesz.

GISHWHES

Avagy  nem tudom, mikor fogok legközelebb épkézláb blogbejegyzést hozni, mert a következő másfél hétben, mikor éppen nem Hálaadáson veszek részt, erőteljesen kincset fogok keresni.

Na jó, ez nyilván nem így lesz, ha akarnék sem tudnék ennyi időt ezzel a játékkal tölteni, de ki tudja, talán mégis. Rengeteg mindent kell beszereznie a csapatunknak, hogy nyerhessünk. És hogy miért ilyen fontos az egész?

A főnyeremény, illetve az egyetlen nyeremény, hogy a nyertes csapat három éjszakára Rómába utazik, ahol Misha Collins meghívja őket vacsorázni. (Ha nem tudod, ki az a Misha Collins, a Google jó barátod.)
Az egész játék egy világrekord-kísérlet. 500 csapatnak kellett összegyűlnie, 621 van, öt kincset kell beszerezni ahhoz, hogy a csapatot beleszámolják a kísérletbe. Azért tudni, hogy részt vettem valamiben, ami rekordot dönt, igencsak jó érzés, főleg, mivel remegő kezeim miatt valószínűleg a Domino Day-en való részvétel olyan álom, ami izé... csak álom marad.

Igazából azzal már máris nyertem, hogy mint a verseny résztvevőjének, Misha majd küldeni fog egy karácsonyi lapot, de ugyan, miért elégedjek meg ennyivel?

Az egyetlen dolog, amitől kicsit tartottam, a csapat volt, ugyanis random lettek összeválogatva. Nehezen barátkozok emberekkel, pláne olyan emberekkel, akikről pár órája még semmit sem tudtam, most meg hirtelen legjobb pajtásoknak kell lennünk, hogy győzelemre segítsük egymást. Kár volt félnem, a 382-es csapat, összes tagja hihetetlenül bolond és jófej leányzó (nem hiszem, hogy túl sok fiú venne részt a versenyben...), és remélem, majd tartjuk a játék után is kapcsolatot.

Most pedig jöhet a kérdés: de Bebe, mégis milyen kincseket kell összegyűjteni? Pár levelet az utcáról? Három fekete autó fényképét?
Ó, nem, nem.
Mivel még csak pár órája indult az egész, a legegyszerűbb dolgokat sikerült eddig megcsinálnunk, amik a következők:

Fényképek:
- Egy csábító kép a lábujj-dekoltázsról.
- Majonéz, meglepő, ám ugyanakkor hasznos használata
- Egy nő, fején alsóneművel, amire a GISHWHES szó van írva. A szemeinek látszódnia kell a lábaknak való lyukakon keresztül.
- Hat szék egymás tetejére tornyozva egy előkertben.
- Laptop filcből készítve. A képen látszódnia kell a képernyőnek és billentyűzetnek is.
- Spenót a fogad közé ragadva.
- Egy préselt pitypang, latin névvel együtt, természetesen.
- Egy nő, vagy férfi, hat vörös könyvvel a fején, egy kutya mellett állva.

Videók:
- Mutasd be a kedvenc táncmozdulatod.

Ha valakit érdekel a teljes lista, meg lehet tekinteni itt:
http://greatestinternationalscavengerhunttheworldhaseverseen.com/list-of-items/
És ha esetleg valaki szeretne segíteni nekem, nagyon szívesen veszek bármiféle felajánlást, és ígérem, mikor megnyerjük a versenyt, szerzek aláírást Mishától.

Egészen konkréten egy feladatban szeretnék segítséget kérni:
- Rubik kocka összetörése a Szent István Bazilika lépcsőjén.

Igen, a budapesti Szent István Bazilika lépcsőjén. Fényképes bizonyítékkal, persze, másképp nem sokra megyek vele. Elvileg a listán szereplő összes kincs legális, de Mishánál sose lehet tudni. Tudom, hogy vannak köztetek nagyon bátor, és nekem nagyon segíteni vágyó emberek.

(Akit érdekel, minek a rövidítése a GISHWHES, nézze meg a honlap címét, és rá fog jönni.)

Igaza volt Mishának az e-mailben, amit küldött. Életem végéig bántam volna, ha nem regisztrálok erre a játékra. És az olyan döntésekből, amiket nagyon sokáig bánni fogok, hát köszönöm, elegem van.


HAJRÁ 382-ES CSAPAT!

Egy esős nap, a lehető legcsodálatosabb befejezéssel

Valahogy úgy gondoltam, hogy a koncert napján majd ragyogó napsütésre fogok ébredni, a madarak csicseregni fognak, az alkalomhoz illően ráadásul valamelyik Owl City szám dallamát, és egyébként is minden csudavidám meg csudatökéletes lesz ahhoz, hogy már a nap elején megfelelő hangulatba kerüljek.

Ezzel szemben reggel elkezdett szakadni az eső, és nagyon úgy tűnt, nem is akar elállni. Odakint minden szürke volt és sötét, a madarak pedig már vagy elhúztak Mexikóba (az amerikai madarak oda repülnek télen) vagy csak simán elbújtak az utolsó faágakon kapaszkodó levelek között.

A lelkesédem ettől függetlenül nem lankadt, de az egész napos sorban állás ötlete, hogy egészen biztos legyen helyem az első sorban, nagyon gyorsan elvetődött. Tudom, tudom, ha igazi rajongó lennék, nem törődnék olyan apróságokkal mint egy kis eső, vagy hideg, vagy akár jeges északi szél, de egy olyan igazi rajongó vagyok, akinek most éppen a háta közepére sem hiányzik egy kiadós megfázás, köszöni szépen.

Így aztán, olyan három óra körül indultam itthonról, útközben még beugrottam egy Mekibe is uzsonnázni (sajtburger, nagy sültkrumpli, forró csoki), és úgy indultam a 9:30 Clubba. Luzitával ugyan 5:30-ra volt megbeszélve a találka a metrómegállónál, ahonnnan körülbelül öt percet kell sétálni, időm tehát volt bőven addig, de gondoltam lecsekkolom, állnak-e emberek sorba.

Arra számítottam, hogy egy-kettő majd lézengeni fog, ehhez képest egy egészen méretes sor fogadott. Annyi biztos volt, ha nem állok be azonnal a végére, nem hogy az első sorban, de talán még az utolsó előttiben sem lesz helyem, ha ilyen szépen gyarapodni fognak a tömegek.

Gyorsan írtam Luzitának egy sms-t, hogy én itt majd foglalom magunknak a helyet, ő meg találjon oda a klubhoz, ahogy tud. Na jó, nem. Vagy tízszer megkérdeztem tőle, hogy de biztos meg fogja-e találni, és tényleg ne találkozzunk-e a metrómegállónál, mert ha kell, megteszem. Szerencsére, azt írta, tudja, merre van a hely.

Nagyjából két perccel a kapunyitás előtt esett be, szegény pocsékul nézett ki, meg is mondta, hogy lázas, fáj mindene, hangja sincs, de a világért sem hagyta volna ki ezt az egészet. Mikor beengedtek minket, mivel huszonegy éven felüliek voltunk, kaptunk pecsétet a kezünkre, ami feljogosított arra, hogy alkoholt meg ilyesmiket vegyünk. Mintha egy Owl City koncerten majd pont inni szeretnék...

A klubba belépve rögtön azt vettem észre, hogy az első sor természetesen már tele van, de még a második, sőt, harmadik is. A négy és feledik úgy tűnt még viszonylag szellős, viszont nagyon kellett pisilnem, meg sürgős pólóvásárolnivalónk volt. Még így is sikerült abban a sorban helyet foglalni, Luzitának megmondtam, én innen nem mozdulok sehová. Pontosan a színpad közepénél álltam, akkor még egy magas ember sem zavart a tökéletes kilátásban, és bár a mögöttem álló fiúk beszélgétéséből arra következtettem, hogy csak azért kísértek el pár csajt, mert abban reménykedtek, hogy így sikerül bemászni a bugyijukba, de gondoltam, nem baj, amint elkezdődik a koncert, úgysem fogom őket hallani.

Luzitának egy másik barátnője is jött, a fél hostcsaládjával. Ahogy kezdett gyűlni a tömeg, Luzita mondta, hogy inkább csatlakozik hozzájuk a páholyban, mert így betegen nagyon nehezen fogja bírni a tömegnyomort. Ha nem lett volna annyira nagyon fontos, hogy tényleg közvetlen közel álljak a színpadhoz, valószínűleg én is csatlakoztam volna hozzá, mert nem éppen szeretek sok ember között összenyomva ácsorogni, de kibírtam. 

Még így az elején gyorsan le is írok minden negatívumot, hogy a későbbiekben ne rontsuk el velük ezt a szép bejegyzést.

Mint mondtam, az ötödik sorban álltam. A színpad előtt. Kik szoktak ilyen közel állni? Naná, hogy azok, akik szeretnék teljes mértékben kiélvezni a koncertet, tombolni, sikítozni, ordítani a dalszöveget, még többet sikítozni. Az olyanok mint én. Ezzel szemben, mikor még az előzenekar játszott, a két mellettem lévő lány csak állt mozdulatlanul. Én sem ismertem a bandát, de eszméletlen bulit csaptak, ugráltam, meg sikítoztam nekik is. De gondoltam oké, talán nem jött be nekik, végülis Adamet akarják látni.

Mikor vége lett a Days Difference koncertnek, két nagyon emó leányka (igen, még élnek emók... hihetetlen) befurakodott elém. Ezt nem bántam volna annyira, de az egyikük végig kezével szivecskét mutatva állt egy helyben, a másik meg csak simán állt mögötte. 

És végül... az Est Legnagyobb Idióta Seggfej-díja pedig az előttem álló mukinak jut, aki nem elég hogy magas volt, és a koncert végére már jobbra-balra kellett dülöngélnem, hogy lássak az óriási fejétől, az eddig említett lányokhoz hasonlóan egy helyben állt, keresztbe font karokkal, és csak nézett maga elé. Nem mozdult semerre, nem énekelt, még csak egy aprócska kiáltás sem hagyta el a száját, csupán állt.

Én megértem, valaki így mulat, nem mindenkinek jelenti az abszolút szórakozást az, hogy a koncert végére nem érzi a lábait, kezeit, hangszálait. De, akkor szépen hátra lehet fáradni, vagy a felső erkélyekre, ahol az emberek nem tombolnak annyira. Így van, vagy nem így van?

Még egy negatívum. A csaj, aki folyamatosan ordította, hogy "Adam, you're hot!" Adam Young nem dögös. Adam Young a világ legcsodálatosabb, legszebb embere, kívülről és belülről is, azt mondani rá, hogy dögös, kábé a legnagyobb sértés, amit valaki kiejthet a száján. Ha valaki csak azért szereti az Owl City-t, mert Adam Young "dögös", az inkább menjen és hallgasson Justin Biebert.

Na jó, most hogy ezeken túlestünk, lássuk a szép dolgokat.

Miután a Days Difference befejezte a fantasztikus előkoncertet, szép lassan előkészítették a terepet az Owl City számára. Megjelentek a hegedűs lányok, Breanne, szintetizátoros srác, majd végül befutott Adam is. 

Hogy tudnám leírni azt a pillanatot, mikor először megláttam? Sehogy.

Egyszerre sikítottam, teltek meg könnyel a szemeim, éreztem azt, hogy a szívem mindjárt szétszakad a boldogságtól, ugráltam, tapsoltam, és próbáltam felfogni, hogy tényleg ő az, tényleg pár méterre áll tőlem, nem csupán egy aprócska videóablakon keresztül nézem.

Valami ilyesmi.

Az első szám a The Real World volt, itt még nem fényképeztem, főleg azért, mert még nem jöttem rá, hogyan lehetne a legjobb képeket csinálni, hogy esetleg valami látszódjon is. Csodálatos volt a fények és világítások játéka a számok közben, de az én szegény kis nemprofi gépemnek igencsak megnehezítették a munkáját. 

Ahogy vége lett az első számoknak, Adam beköszönt. Szavait természetesen óriási sikítozás meg tapsvihar fogadta, ő pedig szája elé kapta kezét, aztán csak vigyorgott ezerrel. Hihetetlenül nagyon boldog vagyok, amiért sikerült elkapnom ezt a pillanatot, még akkor is, ha kis nyusziszemei vannak.

Először a régebbi albumokról énekelt dalokat, persze ismerem ezeket is, de közel sem olyan jól, mint az újakat, szóval szorgalmasan kattintgattam inkább a gépem, hogy legyen egy halom képem, és szabadon tombolhassak majd, ha a kedvenc számaimhoz érkezünk.

A régi számok után a zenekar levonult a színpadról, csupán Adam maradt, aki leült egy zongorához. Mesélt arról, hogy az elmúlt hetekben betegeskedett, de sok citromos teát ivott, és már jól érzi magát, aztán jött a Lonely Lullaby. Emlékeztek, ez volt az egyik szám a listámról. A sírós. Tényleg sírtam, de eszembe sem jutottak különféle C-betűs fiúk. Nem, azért sírtam, mert az a dal még felvételen is tele van érzelemmel, élőben pedig egyszerűen... legszívesebben felrohantam volna a színpadra, megöleltem volna Adamet, hogy aztán megmondjam neki, minden rendben, nagyon sokan imádják, egy nagyszerű ember, és könyörgöm, mosolygjon mindig nagyon sokat, mert összetöri a szívem különben.

Ezek után következett az összes nagy kedvencem szépen egymás után sorban. Fireflies, Dreams Don't Turn to Dust. A Kamikaze ordítós része a lehető legjobban lett megoldva: a közönség ordított. Mivel már rengeteg gyakoroltam a kocsiban ezt, talán én volt a leghangosabb. Oh comet come down!

Volt, természetesen Galaxies is, Luzitával pont eközben láttuk meg egymást, ő odafent ugrált meg sikítozott én odalent ugráltam és ordítottam a szöveget. Nem tudom miért, de egy nagyon jó pillanat volt.

Hallottunk egy új számot is, hihetetlenül csodásmesés, nyilván, mi más lenne.

A koncertnek egyszer majdnem vége lett, Adam el is köszönt, meg ilyesmik, de utána szerencsére még visszajöttek két számot játszani. Az egyik a Vanilla Twilight volt, amiről szinte már le is mondtam, hogy hallani fogom. Ezt szerettem volna felvenni videóra teljes egészében, de addigra az előttem álló, Mozdulatlan Muki már annyira belelógott a képbe, hogy nem tudtam egyszerre kikerülni, énekelni, és még tapsolni is. Azért egy pár másodperces videó készült, majd láthatjátok a bejegyzés végén. Az mindenesetre remekül látszik rajta, ahogy Adam nagyon édes módon magához öleli a mikrofont.

Az utolsó szám előtt Adam elmondta, mennyire hálás azért, hogy ott voltunk, mikor annyi minden más remek dolgot is csinálhattunk volna, ahelyett, hogy őt hallgatjuk, és táncolunk, meg énekelünk vele együtt. És csodálatosak vagyunk mind, amiért egy magába zárkózó senkit, a semmi közepéről ennyire imádunk, és ennek köszönhetően azzal foglalkozhat, amihez egyedül igazán ért. 

Ez megint egy olyan pillanat volt, mikor legszívesebben elordítottam volna magam, hogy mennyire csodálatos, és fantasztikus ember, ha csak egy egészen picike jutna mindenkinek az ő tulajdonságaiból, sokkal szebb hely lenne ez a világ is. Persze, túl hosszú lett volna ezt mondani, így inkább sikítozás meg tapsolás formájában próbáltam a tudatára adni ezt.

A Vanilla Twilight végénél, azt hiszem pont ez volt az utolsó szám, megjelent mellettem Luzita, összekapaszkodtunk és úgy ugráltunk, meg sikítoztunk, miközben a koncertnek már tényleg vége lett.

Mielőtt továbbmennénk az este további, Owl City-mentes történéseire, hadd mondjak el pár dolgot. 

Amíg el nem megyek az egyik bestseller regényemből készült film bemutatójára, azt hiszem ez marad életem legszebb estéje. Akik szeretik Adam zenéjét, tudják, hogy már a cédén keresztül is lehet érezni, mennyire őszinte szívből csinálja az egészet, milyen sokat jelent neki minden egyes dal. Élőben hallani és látni mindezt... még intenzívebb és csodálatosabb élmény. Tudom, a bejegyzés kicsit hemzseg a csodálatos szótól, talán még ivós játékot is lehetne rendezni belőle, de tényleg nincs más szó arra, amit tegnap hallottam és láttam.

Azt tudtam eddig is, hogy Adam Young mennyire hasonlít hozzám ebben az egész zárkózottság dologban, de ezt is élőben látni... hihetetlen, hogy a híres emberek között akad egy olyan, mint ő. Látszódott, hogy borzasztóan örül, amiért mi is örülünk neki, és a zenéjének, és jól érezte magát a színpadon, de ugyanakkor azt is láttam rajta, hogy alig várja már, hogy egyedül lehessen a buli után, bezárkózhasson a saját kis világába. Így érzek én is, valahányszor kimozdulok a házból. Vannak ilyen emberek is, hát na. Másképp vagyunk bekötve.

A koncert után kicsit még lézengtünk Luzitával, meg fényképezgettük magunkat és egymást, mert nehogymár ne legyen egy képünk sem a helyszínről.

(Sajna csak akkor tudtam meg, hogy van ruhatár, mikor már a tömeg közepén álltam, így egy egészen egyedi módot sikerült találnom a kabátom tárolására,mint a felsőbb ábra is mutatja.)

Kitaláltuk, hogy valahol jó lenne meginni egy kávét, vagy valamit, mert szomjaztunk, nyilván a rengeteg ordítozás után. Luzitának semmi hangja nem maradt, nekem ugyan fájt a beszéd, sőt, még most is fáj, de a hangom nem ment el.

Szépen elmetróztunk a Dupont Circle-ig, ahol rengeteg kávézó meg étterem található (meg éjszakai klubok és szórakozóhelyek), aztán befutottunk az első utunkba kerülő Krispy Kreme fánkozóba. Gyors fánkválasztás (almás-fahéjas, nyamm), meg innivalórendelés után nekiláttunk annak, hogy elemezzük a koncertet. Már ha elemzésnek lehet nevezni azt, hogy nagyjából csak az "awesome" meg "amazing" szavak hagyták el a szánkat. 

Nem igazán tudtuk, mire jók azok a kalapok, de mindenesetre egyet-egyet lenyúltunk belőlük. A képen jól látszik az óriási pecsét is, a hazafelé úton két ember is megkérdezte, mi a fene történt a kezeinkkel. Ó, semmi, semmi, ez csak egy ilyen nagyon különleges, nagyon halálos betegség, kérem ne pánikoljanak!

A metrón hazafelé, az utastársak legnagyobb örömére Owl City számokat énekelgettünk, plusz gyorsan átfutottunk az egymás által készített képeken és videókon. Videózni ugyan tilos volt, szerencsére engem senki nem vett észre a tömeg közepén, Luzitára rászóltak párszor, hogy vagy fényképezésre használja az iPodját, vagy tegye el jó mélyen a táskájába. Legalábbis az ő elmondása szerint. 

A videókat most ti is láthatjátok, nem YouTube-ra töltöttem fel őket, mert ki tudja, lehet már délutánra lekerülnének onnan, engem meg lecsuknának, amiért engedély nélkül videóztam, és aztán még meg is osztottam a nagyvilággal az interneten keresztül.

A hangminőség borzalmas, szegény kicsi kamerám nem bírta az erősítést, meg a sikítozást, meg még az én éneklésnek nem nevezhető artikulátlan ordításom is egyszerre, de a videón, a fényképeknél szerintem sokkal jobban átjön, hogy pontosan milyen is volt a hangulata egy dalnak.

Az első tehát egy teljes produkció, a Hello Seattle. Mint mondtam, borzalmas, recsegő hangminőséggel.

A második a Yacht Club legvége, amikor is azt hittük, vége lesz a koncertnek, de aztán mégsem így történt.

A harmadik pedig a Vanilla Twilight-ból egy kis részlet, amit már említettem a bejegyzésben is. Idióta Mozdulatlan Muki...

Nagyon remélem, hogy lesz még alkalmam Owl City koncertre menni, mert ebből a fantasztikus (háhá, direkt nem csodálatosat írtam) élményből egy nem elég.

Holnap

Holnap.

HOLNAP!

Luzita délelőtt írt sms-t, hogy nagyon izgatott már. Pedig ő nem is szereti az Owl City-t, vagy legalábbis nem igazán ismerte eddig. Akkor képzelhetetik én milyen állapotban vagyok.

Sajnos képtelen vagyok normális dolgokról írni.

Na jó, talán egyről mégis. Kiderült, hogy anyuka egyik tesója, a feleségével együtt Doctor Who könyveket ír. Aztán az is kiderült, hogy a szülők ismernek valami professzort, aki a rajongói közösségek viselkedéséről ír valami akármit, és pont a Supernatural rajongói bázisán keresztül bemutatva. Az apuka szerint elképzelhető, hogy előbb-utóbb mindkét emberrel találkozni fogok.

Anyuka tesójával legalábbis biztosan.

Amennyiben azzal a professzorral is, majd természetesen tájékoztatják róla, hogy tagja vagyok annak a bizonyos rajongói bázisnak, és talán tudok pár információval szolgálni azt illetően, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Őrültek.

Holnap ilyenkor már a koncerten tombolok. Vagy talán már vége is lesz, de még a hatása alatt állok. Képek jönnek természetesen, talán videók is, attól függően, milyen helyem lesz.

Holnap, holnap, holnap. ÁÁÁÁÁÁ!

A Nagy Egyetemes Bejegyzés

Mivel már a széles tömegek várják beszámolóm az au pairkedés utáni terveimről, tessék, íme a Nagy Egyetemes Bejegyzés avagy Bebe Álmai Tervei Jövőre.

Mielőtt megkezdtem volna a karrierem au pairként, tavaly októberben, egy évet lehúztam már az egyetemen. Otthon, a Pázmányon. Mondhatjuk úgyis, hogy feladtam a dolgokat, úgy is, hogy nem tetszett a dolog, valami másra vágytam. 

Kitaláltam, hogy vágjunk neki a nagyvilágnak, keressünk egyetemet. Először Angliában, aztán most meg Amerikában. Bevallom, eleinte nem is számoltam az amerikai egyetemmel, mert úgy gondoltam, kijövök ide, aztán visszamegyek Londonhoz, a szerelmemhez, de hát nagyon megtetszett így két hónap alatt az amerikai élet is, sőt. Lehet ennek az az oka, hogyha Angliára gondolok, még mindig rögtön eszembe jut az a hibbant ribanc, de akár nevezhetnénk kicsit szebben hostmostohaanyának is. Persze, mielőtt elkezdtek sajnálni, ugyanúgy eszembe jut a bájos kis Chorleywood City, vagy a londoni metró, vagy az ottalvós bulik Borókával. (Hiányzol, drágám.)

Ja, egyetem.

Szóval, olyan nagyjából pár hete, gondos mérlegelés, gondolkodás, és egy nagy vastag egyetemekről szóló katalógus átböngészése után online jelentkeztem a Georgetown University-re. Persze, lesznek majd még B-tervek, meg C-tervek, de talán D-tervek is. Ugyanis pont az ország 22. legjobb egyetemét sikerült kinéznem magamnak, ami nem tűnik olyan jónak, de ha belegondolunk, hány egyetem van Amerikában... ja. Lehet annyi esélyem van, mint a Stanfordra, vagy a Harvardra bekerülni, de egy próbát megér. Semmit nem veszítek vele.

Maga a jelentkezés első lépése még nem volt vészes, csupán személyes adatokat kellett kitölteni, és kifizetni a jelentkezési díjat. (Pápá, 65 dolcsi, remélem kárba mentél, nem pocsékba.) A második rész, itt tartok én most, ezt kell januárig befejezni, némileg már trükkösebb. Illetve, egészen pontosan egy olyan része van, ami trükkös, bár inkább félelmetes. Iskolán kívüli tevékenységek felsorolása.

Mint tudjuk, az amerikai középiskolákban rengeteg klub, szakkör, sportegyesület működik, ahová a diákok bejárnak, és tudnak ezzel dicsekedni az egyetemes papírjaikon. Magyarországon ezzel szemben... höhöhö. Na ja.

Mennyire nyűgözné le őket, ha azt mondanám, nagyjából két hétig voltam az iskolaújság szerkesztője? Vajon engem választanának vagy a volt szurkolólányt, aki ezek mellett az összes iskolai színdarabban szerepelt, tagja volt a vitaszakkörnek és hétvégenként levest osztogatott hajléktalanoknak? Óriási mázli, hogy kicsi, boldogságcentrikus és stresszmentes iskolába jártam, ha kamuzok valamit, valószínűleg a tanáraim alá tudják majd támasztani a kamuzásomat. Olyan messze van Magyarország, ugyan ki ellenőrizne egy iskolát? Ráadásul magániskolát.

Természetesen kellenek papírok a jegyeidről... (emlékeztető magamnak, anyunak elküldeni őket, Tökivel elvitetni a suliba, hogy adja oda Gerinek.) Ismét csak jó dolog, hogy boldogáscentrikus és kicsi iskolába jártam, a tanárnak a papír aljára oda kell írni, hogy mennyire ajánl téged az iskolába. Geri szeret engem, nyilván azt fogja írni, hogy én voltam a legeslegjobb tanítványa, még ma is órákig zokog éjszaka, amiért már nem járok iskolába, és nem látja bájos kis pofim mindennap. (Geri amúgy a volt osztályfőnököm. Mint mondtam, boldogságcentrikus iskola.) 

Ez eddig még mindig okés, és nem megvalósíthatatlan. 

Lássuk a nehezét.

SAT. Amerikai érettségi. Szerencsére az ehhez való felkészüléshez van pajtásom.

Pont nem látszik a képen, de ez a könnyű kis olvasmány 988 oldalas. Az ember azt hihetné, ugyan, milyen nehéz lehet egy amerikai érettségi, hiszen az amerikaiak hülyék, mint a seg... fenekem. Megnyugtatok mindenkit, az amerikai érettségi igenis nehéz, főleg akkor, ha az ember már két éve a matematika felé sem nézett, meg amúgy sem remekelt ebben a tantárgyban. (Bár többek véleménye is egyezik abban, hogy ez a bizonyos ember akár még matematikai zseni is lehetett volna, nem csupán éppenkettes, ha nem lusta tanulni, és nem az órák előtti szünetekben másolja a leckét. Nem mintha az utóbbi megtörtént volna.) Szerencsére, nem csak egy tavaszi, meg egy őszi időpont van, folyamatosan lehet írni a teszteket, én most egy január 28-ait néztem ki magamnak, meglátjuk, hogy haladok a felkészüléssel a hónap végéig, és vagy arra jelentkezek, vagy az eggyel későbbire.

A másik nagyon fontos dolog a nyelvvizsga. Nem akármilyen nyelvvizsga, vagy IELTS vagy TOEFL szükséges az egyetemi felvételhez. A Georgetown csak az utóbbit fogadja el. Én meg pont az előbbit tettem le tavaly Angliában. Na puff. Előfordul az ilyesmi. Nem bánkódunk, újra nyelvvizsgázunk.

Ezeken kívül írni kell még fogalmazást, a témák állandóan változnak, de azt hiszem, az egyiknek mindenképp egy ilyen motivációs cuccnak kell lennie. Amiben a tanárodhoz hasonlóan te is leírod, miért lenne jó annak az egyetemnek, ha téged felvennének. Az enyém valahogy így fog kinézni: több ember szerint is nekem van a világon a legszebb mosolyom. A maguk egyetemének szüksége van rá, én tudom. Esetleg videót is készíthetnék hozzá, olyan Dr. Szöszisen.

Valamikor a tavasz folyamán aztán szó kerül egy személyes beszélgetésre is, ha jól értelmezem a Georgetown Egyetemnél ezeket volt diákok bonyolítják le, ahol szintén meg kell csillogtatni intelligenciád, illetve, az én esetemben még a bájos mosolyom is.

Májusban aztán kapod a levelet. Ha vastag a boríték, minden valószínűség szerint felvettek, mert tartalmazza az összes tájékoztatót, miegymást, amire szükséged lehet az egyetem megkezdéséhez. Ha csupán egy vékonyka levél kucorog a postaládádban sok jóra ne számítsz.

A pénz. Nos, az amerikai egyetemek, hogy is mondjam szépen és nőiesen... baromira drágák. De Bebe, mondjátok ti, a magyar egyetemek is drágák. Majd ha otthon megközelítőleg 10 millió forintba fog fájni egyetlen év az egyetemen, na akkor majd drága lesz. Szerencsére vannak a világon kölcsönök, ösztöndíjak, lehet munkát vállalni, és ha akarom, azokat a bizonyos kölcsönöket életem végéig is fizethetem kis adagokban. A helyzet az, hogy ugyan az amerikai egyetemek még mindig drágábbak mint az angol egyetemek, minden más olcsóbb erre. Gondolok itt kajára, utazásra, evésre, bulizásra, bármi ilyesmire. Szóval ha sikerülne találnom valami jó kis munkát (itt jönnek képbe a Kém Múzeumos kapcsolataim) akkor egészen jól el is tudok éldegélni, akár.

Meg aztán, ha nagyon ráfekszek a tanulásra, akkor akár még ösztöndíjat is kaphatok. Az jár nemzetközi tanulóknak is.

Most még arról, mit is szeretnék tanulni. Nemzetközi politikát. Tudom, nem hangzik valami izgalmasan. Elvégre otthon nemzetközi igazgatást tanultam, az sem volt izgalmas. De ha már a római jogtól megkímélnek, én boldog emberként fogok egyetemre járni. Főleg azért, mert három évnyi nemzetközi politikázás után lehet menni nemzetvédelem szakra, és választanod kell, hogy azon belül egészen pontosan mit is akarsz tanulni. És mi az egyik kategória? Hírszerzés.

Ki fog tárt karokkal várni a Bebére, miután elvégez egy ilyen szakot, plusz pár évet ledolgozott a Kém Múzeumban is?

A világ bármely titkosszolgálati szerve. Pontosan.

Ez lett volna a Nagy Egyetemes Bejegyzés. Ha esetleg valakinek hasonló tervei vannak mint nekem (tudom, hogy vagytok páran) nyugodtan kérdezzetek. Nem mondom, hogy mindenre fogok tudni válaszolni, mert nem vagyok mindenható amerikai egyetem szakértő, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy mégis annak tűnjek.

11.11.11. 11:11

Amióta csak az eszemet tudom, na jó, egészen pontosan azóta, hogy elkezdtem lesni az órákon, és várni a 11:11-et, hogy még véletlenül egy kívánságot se hagyjak ki, vártam már ezt a napot. Nagyjából már három éve mondogatom magamnak, nem szabad elszalasztanom, soha többet nem lesz alkalmam ilyen különleges időpontban kívánni valami óriásit. Nem mintha az eddigi kívánságaim olyan nagyon beváltak volna, de ki tudja... talán pont ez lesz, ami majd igen.

Ugyanígy, már évek óta gondolkozom azon, mi lehetne az a kívánság, ami kellőképp különleges, és nagy ahhoz, hogy csakis ezen a szent napon lehessen megkívánni. 

Egy olyan jópár hete aztán azt mondtam magamnak: Bebe, a jelek szerint neked már sosem lesz barátod, ezek a szomorú tények. Hát hajrá, itt a remek alkalom, kívánd azt, hogy találkozhass a lelki társaddal, aki ugyanúgy odáig van a Supernaturalért, mint te, Converse cipőt hord és még olvasni is szeret. 

Persze, ez nem működik ilyen egyszerűen, mert a "vigyázz mit kívánsz, mert a végén valóra válik"-elvet követve ügyelni kell arra, hogy a kívánság tényleg úgy süljön el, mint ahogy én szeretném. Mert ha nem vagyunk elég konkrétak, jön az az eset, hogy a szóban forgó lelki társnak barátnője van, éppen összetörték a szívét, nem kell neki kapcsolat, vagy csak simán én nem kellek neki, és a többi. Vagy nem találkozok vele még hosszú-hosszú évekig.

Minden ilyesmi apróság.

Miközben a kisfiú iskolájától hazafelé vezettem, végig azon gondolkoztam, hogy lehetne a legjobb megfogalmazni a kívánságot. Mire elérkezett a tizenegy óra, úgy éreztem, tökéletesen meg tudom mondani a Nagy Tizenegyes Istenségnek, mire is vágyok. Elégedett voltam magammal, és meredten bámulva a számítógép óráját, miközben a telefonom mellettem ébresztésre volt állítva, amennyiben mégis elkóborolna a figyelmem egy pillanatra.

11:08-kor aztán bekattant valami. Tényleg képes lennék ezt a pillanatot, amire olyan régóta vártam, elpazarolni egy kívánságra, ami fiúkkal kapcsolatos? Most komolyan? Ennyire egy kétségbeesett liba lennék?

11:11-kor felcsipogott a telefonom, behunytam szemeim, magam elé képzeltem a Georgetown Egyetem tornyos épületeit, és kívántam...

Ez lett volna a bevezető. 

Nézzétek, karácsonyfa:

Tegnap, a nagy kívángatás után igencsak megéheztem, és mivel olyan szép idő volt odakint (legalábbis a meleg szobából szépnek tűnt), elhatároztam, hogy bevágódok a Dínóba, és elmegyek enni a városba. Főleg, mivel mindenképp ki akartam volna próbálni a fizetést az új csilli-villi kártyámmal. Főleg azért, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg működik, meg hogy örvendezzek, amiért mostantól nem kell állandóan bankautomaták után kutakodnom, ha éppen nincs semmi pénz a tárcámban, viszont sürgős vásárolnivalóm lenne.

Mikor ebédelni, bár inkább uzsonnázni megyek a városba, mindig olyan három, néha inkább négy óra körül teszem azt. Addigra már az összes ebédelő visszamászott a munkahelyére, nincs tömeg, meg ilyesmik.Tegnap viszont sokkal korábban, fél kettő körül indultam el itthonról, hogy ebéd után mehessek a kislányért az iskolába.

Sejtettem, hogy kicsivel nagyobb lesz a forgalom, mint egyébként, de arra, ami a városban fogadott, nem voltam felkészülve. Talán Szabadítsunk őrült autósokat a városba-világnap volt, vagy csak simán mindenki bekattant, mert jön a hétvége, és ez jó dolog, a lényeg, hogy... mióta itt vagyok, egyszer sem használtam még Dínó dudáját, pedig kedvem lett volna hozzá párszor. Tegnap mindössze nagyjából húsz perc leforgása alatt, kétszer is ráfeküdtem.

Egyszer, mikor a parkolóban, amit használni szoktam, vagy jó öt percig álltam egy autó mögött, mert az nem csinált semmit. Indexelt balra, eleinte azt gondoltam, talán éppen készül megüresedni egy hely. Mivel a parkoló tele volt, tényleg tele, szabad helyek nélkül, nem is hibáztattam eleinte ezért. De mikor percek múlva senki sem készült kitolatni parkolóhelyéről, ő meg még mindig ott állt, és indexelt és nem csinált semmit, na akkor nagyon mérges lettem, és jó hosszan ráütöttem a dudára.

Oké, a szokásosnál talán én is idegesebb voltam, mert nem tudtam, mennyit kell majd várnom a szendvicsemre, ilyen nagy forgalom mellett.

A második dudálás nem tudom mikor történt. Tudom, hogy akkor, mikor úgy döntöttem, megnézem a parkolóházat, ott tuti lesz hely, még ha mondjuk a harmadik szinten is, de ott tényleg olyan sok idiótasággal találkoztam, hogy már nem emlékszem, melyik akasztott ki annyira, hogy dudálni kezdjek. 

A parkolóház ötödik, azaz a legfelső emeletén sikerült találnom egyetlen helyet, ahová bemanővereztem Dínóval, de a szerencsétlenkedés meg idegeskedés végül jól végződött, mert 28 percnyi idő még maradt a parkolóórában.

Ahhoz képest, hogy a Cosi szintén tele volt, találtam magamnak asztalt, és a szendvicsre sem kellett többet várnom, mint egyébként. Sőt, talán hamarabb megkaptam. Kivételesen nem limonádét, hanem forró csokoládét kértem mellé (tejszínhabbal, nyamm), hogy kissé felmelegítsem átfagyott csontjaim. Nem lett volna hideg, de az a mocskos szél...

Miután megebedéltem, még mindig maradt elverni való időm. Nem lett volna értelme annak, hogy hazamegyek, mert mire kikeveredtem volna a városból, és beléptem volna a ház ajtaján, már indulhattam is volna a kislányért. Inkább célba vettem a Barnes & Noble-t, hogy majd a Starbucksban veszek magamnak egy brownie-t, megeszegetem, eljátszom a "Próbáljuk kitalálni, ki mire használja az ingyenes wi-fit"-játékot, elleszek. 

Milyen érdekes, hogy pont tegnapelőtt elmélkedtem az e-könyvekről, meg arról, hogy talán be akarok szerezni egyet, tegnap ugyanis a B&N e-könyves szekciójánál megpillantottam egy srácot. Egy nagyon, nagyon dögös tízből tizenegy pontot érdemlő srácot. Aki nem vásárló volt, hanem ott dolgozott, és eddig még sosem láttam. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem fogom ezek után sem látni, és nem, nem fogok mostantól miatta mindennap a B&N-ben császkálni, mert ilyen játékot mostantól nem játszunk. 

A brownie-mat végül nem kaptam meg, mert óriási sor állt a kávézóban, és szabad ülőhelyek sem voltak, az idő meg vészesen fogyott, így inkább körbenéztem könyv-ügyileg, és nem, nem vettem egyet sem, aztán megkerestem Dínót, és célba vettem a kislány iskoláját. 

Hihetetlen, mennyit számít, mindössze egy óra, szinte már az összes parkoló kiürült, egyedül a Georgetown Cupcake előtt álltak hosszú sorban az emberek, és az Apple bolt volt tömve vásárlókkal, de ezek esetében az lenne a furcsa, ha kihaltak lennének.

Már csak négyet kell aludni az Owl City koncertig!

Puss in Boots

Elérkezett az ideje annak, hogy végre normális bejegyzéssel érkezzek. Mármint olyannal, aminek köze van a hétköznapokhoz, meg minden olyasmihez, ami történik velem, mert tudom, hogy annyira szeretnétek már olvasni rólam. A várakozásnak vége.

Olyan gyorsan repülnek a napok, hogy hihetetlen. Ma pontosan két hónapja vagyok az Államokban. Ez igazából eszembe sem jutott, amíg anyu meg nem említette nekem Facebookon, annyira nagyon lefoglalt, és még mindig lefoglal, hogy arra koncentráljak 11.11.11.-e van, és semmiképp sem szabad elszalasztanom a 11:11-et, mert muszáj valami eszméletlenül óriási, már-már epikus dolgot kívánnom.

Tegnap Lisával moziba vittük a gyerekeinket. Egyiküknek sem volt délután iskolája, és amíg a moziban ülünk, addig sem kell utánuk rohangálni fel-alá a lakásban, ráadásul a szülők fizetik a mókát, szóval mindenképp csak jól járunk. Ráadásul, a film, amit kinéztünk, a Puss in Boots, azaz Csizmás Kandúr, tudjátok, a Shrekből, egész jópofának nézett ki az előzetesek alapján, szóval még az is benne volt a pakliban, hogy jól fogunk szórakozni.

Itthon feltankoltunk édességből, nem is inkább a mozira, hanem az odafelé tartó útra. Ha valamelyik gyerek túl hangosan beszélne, vagy siránkozna amiatt, milyen sokáig tart az út, a kezébe lehet nyomni egy szelet Kit-Kat-et, és voilá, máris csendben van. Legalábbis elméletben. A valóságban ez sajna, nem egészen így működik, hiszen hiába kapják ugyanazt a gyerekek, az egyik, általában a kislány, mindig elkezd hisztizni, hogy de az öccse több mindent kapok, és tessék, teljesen nyilvánvaló, hogy őt nem is szeretjük.

Szépen lassan megérkeztünk a mozihoz, majd rohantunk jegyeket szerezni, mert nem sok időnk volt már a film kezdetéig. Utána ugyanolyan gyorsan rohantunk rágcsálnivalót szerezni. Itt ketté váltunk, én a kisöreggel helyet kerestem, Lisa meg a kislánnyal begyűjtötte a kukoricát, meg édességet, meg hagymakarikákat, meg sült krumplit, meg minden ilyesmi. A pesti IMAX-mozi VIP-részét leszámítva, egy magyar moziban sem találkoztam még olyan bőséges kajakínálattal, mint itt. Van popcorn, nachos, meg pár fajta csoki. Itt, ha úgy tartja kedvet akár konkrétan meg is vacsorázhatsz a film közben. 

Sajnos, pont mielőtt sorra kerültek volna a pénztárnál, beszabadult egy iskolás csoport a büfébe, így az előzetesek alatt folyton aggódva pislogtam az ajtó felé, hogy úristen, vajon visszaérnek-e a film kezdetéig, mert ha nem, a kislány egészen biztos szomorú lesz, és a végén még olyasmi fog kisülni az egészből, hogy őt tulajdonképpen az egész mozi személyzete utálja, azért kezdték azelőtt a filmet, minthogy ő odaérhetett volna.

Végül visszaértek, pár előzetest még láttak is, mi Lisával mindegyikre azt mondtuk, hogy hú, de szívesen megnéznénk a gyerekekkel (én főleg a Tin Tin-t, már csak a nosztalgia miatt is), de ők körülbelül mindenre azt válaszolták, hogy eh, annyira nem érdekli őket. Nem baj, majd megváltoztatjuk még a véleményüket.

A filmről annyit, hogy aranyos volt, néhol még egészen vicces is, de

a) nem szeretem, mikor spin-offot kap egy karakter, főleg mesék esetében, és hirtelen úgy csinálnak, mintha a többi fő karakter, meg az ő történetük már nem is létezett volna. Konkrétan most például arra gondolok, hogy a sztori a Shrekékkel való találkozás előtt játszódik. A film végére Kandúr jófiú lesz, meg hős, meg ki tudja még mik, de mint tudjuk a Shrek második részében még bőven rosszfiú, mivel felbérlik, hogy ölje meg Shreket. Tudom, tudom, nyilván kell tanulság, főleg egy gyerekmesébe, de ilyen esetekben én inkább azt mondom, ne is csináljanak filmet, mert tök felesleges. Persze, a pénz meg kell, ezt is tudom, és mi hozhatna jobban a konyhára, mint egy óriási szemű cica?

b) A Shrek (beszéljünk csak az első és a második részről, mert a többit már nem szeretem) öt percében több volt az eredeti ötlet, és megvalósítás, mint itt az egész filmben.

A gyerekek jól szórakoztak, és ez a legfontosabb, nem igaz? Plusz volt egy macska, aki valahányszor megjelent hangosan röhögtem, a trailerben is benne van, 1:36 környékén. Ooooooh.

Kétszer voltam moziban, mióta itt vagyok, és mindkétszer olyan filmet láttam, amiben Antonio Banderas szerepelt. Akár hibbant plasztikai sebészként, akár egy beszélő cicaként.

A film után hazakocsikáztunk, nem az autópályán, hanem a kisebb utakon, mert lehet még most is sorban állnánk a dugóban, ha az autópályát választjuk. Így legalább megnéztük a környékbeli nagyon óriási, és nagyon szép házakat, van egy, ami Lisával mindkettőnk kedvence, bár abban megegyeztünk, hogy egészen biztos valami mexikói drogbáróé lehet, mert pontosan úgy néz ki, mint... ahogy az ember elképzeli a mexikói drogbárók házait. Szökőkút, tornyok, erkélyek, ablakok, mediterrános homokszín, és két óriási sas a kapun. Egyszer mindenképp le szeretném fényképezni, de csak vezetés közben látom, és csak úgy, hogy elsuhanok mellette a Dínóval, annyit meg nem ér a dolog, hogy emiatt belecsapódjak az előttem haladókba. (A Google Maps képe pedig annyira régi, hogy félkész állapotban szerepel rajta a vityilló.)

Egyéb érdekesség, nem igazán hiszem, hogy történt. Ó, de mégis. Van partnerem az Owl City koncertre, Luzita személyében. Kellőképp lelkesnek tűnik, amit nagyon helyesen tesz.

Tegnap, miközben a kisöreget vittem az iskolába, láttam egy táncoló Mikulást az út mellett. Eleinte azt hittem, talán valami furcsaságot kevertek a reggeli teámba, és hallucinálok, de aztán rájöttem, hogy nem, a Mikulás csupán egy autómosót reklámoz. Tudjátok, a filmekben is lehet látni ilyesmit, állnak az emberek nagy táblákkal az út mellett, és hívogatják az autósokat a mosóba, vagy szervízbe, vagy akár étterembe.

Tegnapelőtt megérkezett, a szám szerint már negyedik, remélhetőleg már végleges bankkártyám. 

Megfogadtam magamnak, hogy sosem fogok elektronikus könyvet venni magamnak, mert érthetetlen számomra, miért nem képesek emberek magukkal cipelni egy könyvet egy kis kütyü helyett, aminek még könyvillata sincs, de hirtelen nagyon elkezdett csábítani egy. Bevallom, főleg azért, mert belegondoltam, hogy talán mégsem jön össze egyik tervem sem, arra vonatkozóan, hogy valahogy bekerülök valamelyik egyetemre, és akkor haza kell mennem. Az egy év végére egy külön bőröndöt kéne majd vennem csak a könyveimnek. Mennyivel egyszerűbb lenne csupán egy lapos kis akármit belecsúsztatni a táskámba, ráadásul a kézipoggyászomba. Viszont könyvfüggő vagyok. Imádok lapozni, szagolgatni a lapokat, minden ilyesmit, amit könyvekkel szokás csinálni olvasás közben. Inkább maradok annál, hogy az iPod megvásárlása után a MacBookra gyűjtök.

Nem is értem, hogy gondolhattam azt, nem jut eszembe semmi más érdekesség, mikor ilyen izgalmas hírekkel tudok szolgálni nektek.

Hét nap, hét dal

Egy hét, hét nap, azaz 168 óra (oké, kicsivel több...) múlva ilyenkor már az Owl City koncerten fogok tombolni. Őszintén, mással nagyon nem is vagyok képes foglalkozni most. Már tudom, mit veszek fel (bár ezt nagyon jól tudtam már nagyjából két hete is...), a telefonom háttérképén is Adam énekel nekem valami szépet, és az összes Owl City dalt még nagyobb intenzitással hallgatom, mint eddig, már amennyiben ez lehetséges.

Egyelőre még továbbra sem tudom, jön-e velem valaki, de higgyétek el, ezzel nem fogom azt csinálni, mint a bulival. Ha kell gázspraymet szorosan a kezemben tartva teszem meg a metróállomástól a klubig tartó utat, és az egész heti zsebpénzem taxira költöm hazafelé. Semmi és senki (még saját magam sem) akadályozhat meg abban, hogy jövő hét szerdán ott álljak Adam Young előtt az első sorban.

Ennek örömére, jöjjön egy lista azokról a számokról, amiket a legjobban várok, és amiket a leghangosabban fogok ordítani. Kivéve egyet, mert majd meglátjátok, mit fogok azalatt csinálni.

7. Vanilla Twilight

Van ebben a dalban valami, ami mindig meg tud nyugtatni. Tudjátok, meghallom, behunyom a szemem, és páff, tökéletes belső béke, minden ilyesmi.

6. Deer in the Headlights

Ez az a dal, amit leghangosabban szoktam ordítani vezetés közben. Általában úgy, hogy újra meg újra visszatekerem, hogy ismét hallhassam. Talán a klip a hibás, de ez olyan igazi autózós dal marad már nekem. Arról meg aztán nem is beszéltem, milyen sokat hallgattam, mikor még azt hittem, van esélyem nála.

5. Saltwater Room / Honey and Bee

Ez a két dal azért szerepel egy sorszám alatt, mert számomra teljesen összekapcsolódnak. Mindkettő duett, ugyanazzal a lánnyal, mindkettő olyan aranyos és szerelmes, és ha nem lennék abszolút szerelmes mindkettőbe, hát azonnal letörölném őket a gépemről, és átugranám a cédén, ha rájuk kerül sor, annyira nagyon szeretnék én is ilyen boldog szerelmes lenni. 

4. Kamikaze

Bevallom, főleg azért, mert kíváncsi vagyok, hogy hangzanak a kiabálós részek élőben. Meg azért is, mert ezt is rengetegszer hallgatom vezetés közben, főleg olyankor, mikor az autópálya közepén állok a dugóban, és olyan jól esik kiereszteni az indulatokat.

3. Dreams Don't Turn to Dust

Ez lesz az a szám, amit én fogok a leghangosabban ordítani az egész közönségben. Egy hetem van rá, hogy addig megtanuljam lehetőleg hamis hangok nélkül megtenni ezt. Az én énekhangommal ez lehetetlen vállalkozás, de még ez sem érdekel. Ez a dal egyszerűen minden, ami én vagyok. Lehet nem fogom kibírni sírás nélkül, de azok örömkönnyek lesznek.

2. Lonely Lullaby

Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán előadja majd ezt a számot Adam. Amennyiben igen, azt hiszem, meg sem próbálok majd közben fényképezni videózni, sőt, nagyjából semmit nem fogok csinálni, csak vonyítani, részben azért, mert régen hallottam már olyan dalt, amennyire szívből jött volna egy előadónak, tele érzelemmel. Másrészt azért, mert ha Annmarie nevét a számban kicserélnénk Chad-re... angolul tudók most előnyben vannak, és megértik majd. 

Amúgy ez volt az első dal, talán egész életemben, aminek letöltéséért fizettem. Ennyivel tartozok Adamnek. 

1. Fireflies

Na, ki lepődött meg, amiért ez a dal szerepel az első helyen? Remélem senki. A bejegyzésben, amiben a koncertjegyekről van szó, már leírtam, miért is jelent nekem olyan sokat. Azon kívül, hogy ennek köszönhetően ismertem meg Adam munkásságát.

Persze, ezeken kívül az összes többit nagyon szívesen meghallgatnám, de ha a koncert abból állna, hogy Adam csak ezt a hét számot énekli el kétszer-háromszor nekem nekünk, én már akkor is több mint boldog lennék.

Vajon énekelne majd a leendő esküvőmön, és akkor már tényleg azokat a számokat, amiket nagyon-nagyon szeretek?

Ja, dehogy. Ki hallott már olyat, hogy valaki a saját lagziján még a zenét is szolgáltassa?

Bebe, Bebe. Ez béna poén volt.