Hipsterton, D.C.

Elsütöttem már a zombiölős sztorit? El? A fenébe is, hogy el. Ó, megvan... űrlények. Azokról még nem meséltem.

Szóval, ülök a nappaliban, mikor egyszercsak egy zöld fény...

Jó, jó, lusta voltam. Ráadásul, nem is akárhogyan. Lusta voltam bedugni a fényképezőgéphez tartozó kábelt a laptopba, hogy feltöltsem róla a vasárnap készült képeket. Tudom, ez valamiféle lustasági rekordnak számít. Szerencsére mostanra túltettem magam rajta, kicsit ugyan későn, mert pont lecsillapodtak már a vasárnaptól tomboló úristen találkoztam egy újabb kedvencemmel!!!444négy!!4!!!-kedélyeim.

Azért remélhetőleg sikerül szórakoztató formában előadnom a sztorit. (Bár, ha azt nézzük, hogy a remélhetőleg-et, kétszer egymás után is lemélhetőleg-nek pötyögtem... nem túl biztató.)

Miguellel megbeszéltük tehát, hogy vasárnap bruncholni, meg könyvfesztiválozni megyünk. A helyet, ahol egész nap lehet reggelit kapni, még a család előző au paire ajánlotta neki, aki úgy jellemezte a helyet, hogy kicsit hipsteres, de amúgy jó. Mivel minket főleg az online étlapon is igencsak csábítónak tűnő szendvicsek, palacsinták és sütemények érdekeltek leginkább, nagyon nem érdekelt, ha túlméretezett pólókat, csak divatból hordott szemüveget viselő fiatalok vesznek körül minket, akik az e-könyv olvasójuk társaságában szürcsölgetnek kávét, miközben elvont zenéket hallgatnak az iPodjukon.

A reggel nem indult épp zökkentőmentesen, azt ugyan tudtuk, melyik metrómegállónál kell leszállnunk, illetve, hogy melyik utcában található az étterem, de hogy abba az utcába, miként kell eljutni, azt már sajnos nem. Húsz percnyi céltalan bolyongás, telefonos GPS-követés, saját megérzés után menetel után végre megtaláltuk az utcát, ahonnan a kávézó utcája nyílt, és nagy nehezen kikötöttünk D.C. egy olyan részén, amiről fogalmunk sem volt, hogy létezik. Nekem rögtön London jutott eszembe róla, főleg Camden Town. Miguel is egyetértett velem ebben.

Éttermek és bárok sorakoztak egymás után, és ha a metrós, meg sétálós szenvedéseink után nem lettünk volna teljesen határozottak, hogy mi már pedig akkor is Tryst-ben eszünk majd, egész biztos beülünk egy másik helyre.

Végül szerencsére megtaláltuk, amit kerestünk, és rögtön azzal a kellemetlen meglepetéssel szembesültünk, hogy a hely, bizony, tele van. Valahogy mindketten úgy gondoltuk, hogy ez egy olyan kávézó/étterem/satöbbi, amit alig ismernek emberek, épp ezért azért lézengenek majd páran benne. A helyzet, sajnos, nem egészen így nézett ki. Nagyjából öt percig biztos ácsorogtunk, kissé feszengve egy helyben, mire két hely végre felszabadult a bárpultnál, és ledobhattuk magunkat, mielőtt bárki más lecsapna a két székre.

Miguel megkért, hogy a pénteki esetből kiindulva, legyek olyan szíves, ne készítsek senkiről fényképet, főleg az ott dolgozókról ne, de mint az egyik fenti mellékelt kép is mutatja, húztam az agyát kicsit. Mivel aznap okosan kocka-egyenruhába öltöztem, nem fenyegetett a veszély, hogy bárki is elkéri majd a számom.

Jókat nevetgéltünk, beszélgettünk, már amennyire hallottuk egymást a bömbölő indie-zenétől, de abban mindketten megegyeztünk, hogy a hely, bár nem lehetne sehogy sem hipsterebb, tökéletes. Főleg, miután megérkeztek szép sorban a dolgok, amiket rendeltünk.

Miután kellemesen teleettük magunkat, kitaláltuk, hogy jajj, úgyis olyan szép idő van, és mi annyira televagyunk, miért nem sétálunk el a National Mallhoz, a könyvfesztivál helyszínére, mert az utcáról, ahol a kávézó volt, lehet látni a Monumentet, ami egyet jelent azzal, hogy közel vagyunk, maximum tíz perc sétányira. Ja, csak arról a nem elhanyagolható tényről feledkeztünk meg mindketten, hogy a Monument baromi magas, így nagyon sok helyről lehet látni. Vagyis ha közelnek látszik... nincs közel.

Nagyjából egy órát gyalogolhattunk, mire nagy nehezen végre kiköttünk a könyvfesztiválon. Elsőként a dedikálós sátrakat pillantottuk meg, rögtön rohantunk is megnézni, szerepel-e valaki a listán, akit ismerünk, vagy szeretünk. Rögtön sikítórohamot is kaptunk mindketten, mikor láttuk, hogy John Green, a közös kedvenc írónk, személyünk, bálványunk szombaton volt a fesztivál vendége, vagyis lemaradtunk róla. Miguel szomorúsága tovább tartott, mint az enyém, én ugyanis szinte rögtön észrevettem, hogy Michael Grant vasárnap délután háromtól dedikál, sőt, előtte Comic-Conhoz tartó beszélgetést is tart az egyik sátorban. Fél három körül járt akkor az idő. 

Ha esetleg valaki nem tudná ki az a Michael Grant, és azt hinné, teljesen légből kapott a rajongás, csupán kiszemeltem egy random embert a névsorból, íme egy idézet,  egy néhány hónappal ezelőtti bejegyzésből:

Eredetileg úgy terveztem, hogy Michael Grantnek írok egy sokezer szavas levelet arról, mennyire imádom őt, meg a könyveit (ezzel most sejtelmesen meg is válaszoltam, ki a fene az a Michael Grant) mert valamiért úgy érzem csak úgy túlteng bennem a kreatív energia, és talán sikerülne olyan e-mailt összedobnom, amit érdekesnek találna, elolvasna és talán még válaszolna is.

Mindkettőnk lába majd leszakadt már, de én szó szerint karon ragadtam Miguelt, és elkezdtem rángatni a gyerekirodalmas sátor felé, és pár percnyi eszeveszett rohanás után megpillantottam Michael Grantet, az embert, aki azt a sorozatot írta, ami a Harry Potter könyvek után a második kedvencem, és legszívesebben sírni lett volna kedvem. Ha nem is lettem volna teljesen biztos, hogy ő az, mert nem sok képet láttam róla, egészen száz százalékig meggyőződtem volna róla, hogy igen, írói példaképem áll előttem, mikor nekiállt levágott karokról magyarázni.

Miguellel levágódtunk a hátsó sorokba, én könnyes szemekkel próbáltam fényképezni, ő pedig szeretetteljesen csóválta a fejét, mivel fogalma sem volt róla, ki az a Michael Grant, de mivel hozzám hasonló fangirl, természetesen megértette érzelmeim, és a beszélgetés végére kijelentette, hogy Michael Grant hatalmas arc, muszáj lesz elolvasnia pár könyvét. SIKER!

A beszélgetés után kitaláltuk, hogy megnézzük a könyvárulós sátrat, mert miért ne. A könyvárulós sátor, természetesen éppen zárva volt, mert elment odabent az áram, és az önkéntes nénik azt mondták, tíz percet minimum várnunk kell, mire bejutunk. Miguellel megegyeztünk, remek gyakorlás ez a Comic-Conra, várunk mi szorgalmasan. Be is szabadultunk, én gyorsan meg is szereztem magamnak Michael Grant legújabb könyvét, aztán beálltam a pénztárhoz várakozó kilométeres sorba. A mögöttem álló néni megjegyezte, hogy Michael Grant még mindig dedikál, ha sietek, biztos elcsípem. Az új könyv okozta izgalmak miatt én már teljesen megfeledkeztem a dedikálásról, de így, megvilágosodva, természetesen, újabb rohanás következett. Óriási szerencsém volt, pont mögöttünk zárták le a Michael Grant-sort, és kezdték meg a következő íróét. Próbáltam meggyőzni magam, hogy a vasárnapi nap lehet az a nap, mikor talán sikerül normális ember módjára viselkednem, mikor egy híres ember előtt állok. Amint Michael Grant elé értem, és kezébe nyomtam a könyvem, rá kellett jönnöm, hogy nem, arra a napra még várnom kell. Ugyanis szinte egyetlen hosszú szóként csúszott ki a számon, hogy:

Magyarországról-jöttem-és-imádom-a-könyveit-és-magát-és-én-is-író-szeretnék-lenni-és-maga-a-példaképem-és-úgy-érzem-mintha-álmodnék.

Michael Grant először megdicsérte a kockapólóm, megköszönte a lelkesedésem, elmondta, hogy egyszer mindenképp szeretne Magyarországon lakni majd egy kis ideig (mivel nagyjából harminc különféle országban lakott már, úgy érzem, sok emberrel ellentétben, ő komolyan is gondolja ezt), aztán megkérdezte, az írós témával kapcsolatban, hogy én jó írónak tartom-e magam. Mire azt válaszoltam, hogy nem tudom.

Erre ő azt válaszolta:

- Well, with that attitude, honey, no one will publish your fucking books.

Mire Miguel, amennyire a kezében tartott fényképezőm engedte, lassan tapsolni kezdett. Michael Grant nevetni kezdett, aztán én is, megköszöntem az autogramot, ő meg azt mondta, örült a találkozásnak, főleg, amilyen messziről jöttem, és szépen fél méterrel a föld felett tovalebegtem a helyszínről.

Eddig is tudtam, hogy jófej a pasas, de így találkozva vele, főleg egy írói Gordon Ramsay-re emlékeztetett. B

Miguel még mindig szomorkodott, amiért elszalasztottuk John Greent, de továbbra is jót mosolygott azon, mennyire nagyon a) kínosan viselkedtem Michael Grant jelenlétében b)mennyire felfokozott állapotban voltam a délután hátralevő részében.

Miután hazaértem, és a nap közben készült képeket nézegettem, rájöttem valamire. Tavaly, mikor Yudith-tal (orientációs szobatársammal, pár hétig barátnőmmel...) először várost néztünk D.C.-ben, akkor is épp könyvfesztivál volt, ami egyet jelent azzal, hogy elérkezett pár akkor és most kép ideje.

Időjárás:

Ingyen víz:

Sztárfotó:

(illetve találjuk ki, hány kilót hízott Bebe egy év alatt)

Tudom, hétfőn kimaradt a Bebe TV-rész, de ha az Amazon, a posta, meg az égiek is úgy akarják, holnap bepótolom, nem lett elfelejtve.

Két Miguel meg egy Bryce

Vagy akár lehetne a cím az is, hogy a nap, amikor annyit nevettem, amennyi emberileg egyáltalán lehetséges. Vagy, amikor megtaláltuk Miguellel a tökéletes bagel-helyet, de nagyjából fél órán belül már el is veszítettük azt. Szerinte az én hibám volt. Szerintem az övé. 

Bár... oké, talán tényleg az én hibám volt.

Azzal kezdődött a történet, hogy Miguel szeretett volna könyvet vásárolni magának, és mivel ezt kettesben művelni sokkal érdekesebb tevékenység, mint egyedül, főleg olyankor, ha találsz valakit, aki ugyanazokat a könyveket olvasta, mint te, és ugyanúgy képes volt rajtuk csecsemők módjára bőgni, mint te. Így jöttem a képbe én.

A szokásos rajongói körök után (új Doctor Who-rész, ááááá) rátértünk arra, hogy talán kéne valamit csinálni este is, mert miért ne. Miguel házához közel van egy pizzéria, ahol ő már járt párszor, én, meg pár lány, akit még ismer, sosem. Így pár perc alatt meg is beszéltük, hogy vacsorázni megyünk, mennyire jó lesz, mert a hely hangulatos, isteni a pizzájuk meg a desszertjeik is.

A könyvesboltozás eseménytelenül telt, nem vettünk végül semmit, mindketten baromi büszkék voltunk magunkra, bár nekem egy ilyen képet azért sikerült lőnöm.

A felügyelet nélkül hagyott gyerekek eszpresszót és kiskutyát kapnak

A nagy nézegelődésben jól megéheztünk, és mivel egyikünk sem evett, gondoltuk, keresünk egy helyet, ahol finom, tápláló ebédet találhatunk. Először a Starbucksra esett a választásunk, mert ott lehet olyan egészséges és tápláló ennivalókat kapni, mint a torta. Vagy brownie. Egyszer vagyunk fiatalok, ráadásul ez a kis kilengés már ugyan nem fog osztani, vagy szorozni, ami a pluszkilóinkat illeti. Valahogy végül aztán meggyőztük magunkat, hogy ebédeljünk meg a szomszédos bagelező helyen, és utána menjünk csak desszertet enni. Nagyon szimpatikus volt, már rögtön első ránézésre a hely, én ugyan nem ismertem fel, de Miguel szerint épp olyan számot játszottak, mikor beléptünk, ami a Teen Wolf egyik részében is ment, és vagy tíz különféle bagel közül lehetett választani. Amiket aztán variálni lehetett, de vagy százféleképpen. Amúgy is nehezen tudok dönteni, olyankor is, ha valami apróságról van szó, mint merre menjek egyetemre, hát ha még olyan létfontosságú kérdéssel kell szembenéznem, milyen bagelt egyek ebédre...

Miguel már rég kiválasztotta, mit szeretne enni, az utánunk sorban következő mukik is kiválasztották, mit szeretnének enni, nagyjából rajtam nevetett már mindenki, mikor végre eldöntöttem, hogy sajtkrémes-szalámis, szezámmagos bagelt kérek. A két srác, aki a szendvicseket gyártotta, még meg is tapsolt, mikor a döntés megszületett.

Miután elkészült a szendvicsem, gondoltam, lefényképezem a helyet, meg ilyesmik, hogy legyen pár kép a blogbejegyzésben. Még akkor is, ha szokás szerint nem volt nálam fényképező, így ismét meg kell elégednetek a csúnya, iPodos képeimmel.

A srác látta, hogy fényképezgetek, és rögtön mondta, hogy csinálhatnék róla is igazán egyet. Én meg gondoltam, oké, haver, miért ne, úgyis jót nevettem azon, ahogy ők nevettek a szerencsétlenségemen, miért ne fényképezhetném le. Na, ezt nem kellett volna. 

Ugyanis teljesen félreértelmezte a dolgot, azt hitte ezzel a fényképpel sírig tartó szerelmem fejezem ki iránta, vagy valami hasonló. A lényeg, hogy amíg kint ettünk Miguellel, vagy háromszor felbukkant, legutoljára már a telefonszámával, és azzal, ha gondolom, majd hívjam fel, és találkozhatunk, meg ilyesmik. Ja, nyilván.

Jó, tudom, tudom, szívtelen dög vagyok, és az én helyzetemben nem kéne válogatósnak lennem, és a többi... de, igenis lehetek válogatós, mert csakúgy mint mindenki más, én is megérdemlem a hozzám tökéletesen illő fiút, és bagel-készítő barátunk, szerintem nem ez a fiú. Arról nem is beszélve, hogy az egész szám-megadósdi nagyon-nagyon hasonlít egy másik, hónapokkal előtti esetre, aminek az lett a vége, hogy... nem, sajnálom. Tudjátok, hogy én nagyon szívesen írok bármiről, aminek szerencsétlen fiús kalandjaimhoz van köze, mert szeretitek olvasni szenvedéseim, szóval képzelhetitek mennyire szíven ütött az eset. Talán egyszer még elmesélem azt a sztorit is.

Amint bageles-cimboránk ismét eltűnt az épületben (mi a kerthelyiségben ültünk), rögtön elkezdtünk nevetni Miguellel, bár akkor még nem igazán értettük miért is. A helyzet annyira nem volt vicces. Még. Akkor vált nagyon viccesé, és egyben egy olyan történetté, amit örök időkig mesélni fogunk Teen Wolf-rajongó társainknak, mikor megláttam, milyen nevet firkantott a srác a száma fölé. Miguel. (Nem, ne aggódjatok, hogy mostantól össze fogjátok keverni a két Miguelt az életemben, mert ez az első utolsó bejegyzésben, amiben szó esik Bagel Miguelről.) Rögtön saját Miguelem orrá dugtam a papírlapot, aki elolvasása után csupán rám pillantott, majd ismét egyszerre kezdtünk el nevetni. Nem, nem simán csak nevetni. Képzeljétek el egy óriási robbanást nevetés formájában. Na, azt csináltuk mi.

Azt hiszem itt az ideje, hogy megmutassam, miért is annyira vicces maga a Miguel név. Angoltudás szükséges hozzá. Nem Teen Wolf-rajongók talán nem is értik, mi a poén, de ha esetleg mégis viccesnek találják, elkezdik nézni a sorozatot. Háhá.

Ja, van azért több kép is, persze.

Még jó sokáig beszélgettünk, meg mászkáltunk utána Miguellel, és próbáltuk másra terelni a témát, de valahogy mindig eszünkbe jutott szegény Bageles Miguel, és muszáj volt nevetnünk. Bár abban is megegyeztünk, hogy egy darabig most aztán biztos nem mehetünk vissza, Bageles Miguel miatt. Én nem aggódok emiatt. Ha megjelenek vasalatlan hajjal, Supernatural-pólóban, esetleg még a NERD HQ-sapimmal is a fejemen, vagyis úgy, ahogy általában szeretek kinézni, nincs a világon az a fiú, aki felismerne, vagy amennyiben mégis megtenné, azonnal követelné vissza a lapocskát a telefonszámával.

Így aztán az esti pizzázáshoz szépen le is vetettem a ruhám, meg harisnyám, farmerbe és Batmanes pólóba és a Green Lantern tornacipőmba bújtam, már csak a homlokomra kellett volna egy kocka lány, nem barátnőnek való fajta-felirat, nehogy esetleg előforduljon egy Bageles Miguelhez hasonló eset. 

Mivel már régóta olvassátok a blogom és nagyon jól ismertek, remélem kitaláljátok mi lesz ennek a vége...

Fél hat után kicsivel indultam meg Miguel házához, mert szerettünk volna korán a pizzériába érni, hétvégén ugyanis, Miguel elmondása szerint tömve van a hely, jó sokat kell várni, mire asztalhoz jut az ember. A többi lánytól, akik velünk tartottak volna, nem kaptunk semmi választ. Végül egyikük válaszolt, hogy már ott vannak, kaptak is sorszámot, meg a csipogó, villogó, rezgő akármit, amivel jelzik, hogy felszabadult egy asztal, de mivel egy órát kellett volna várni, inkább nem vártak, köszönték szépen. Miguellel ezen jót mérgelődtünk, mert hát nehogy már, egy óra az semmi, simán el tudtuk volna beszélgetni, meg sétálni az időt. Dínóba pattantunk és megcéloztuk a helyet mi is. Nekem már első látásra nagyon-nagyon tetszett, kívülről úgy nézett ki, mintha a hatvanas években megtervezték volna a dizájnt, és úgy is maradt volna, belülről pedig az egykori kedvenc otthoni szórakozóhelyemre emlékeztetett. (R.I.P Vesztegzár...). Ha nem lett volna tele kisgyerekes családokkal a hely, azt mondtam volna, megtaláltuk D.C. legjobb huszonéveseknek szánt pizzériáját.

Miguellel mi is kértünk sorszámot, azt mondták nekünk is, hogy egy órát kell várni, nem gond, kiálltunk az étterem elé, sok másik csapathoz hasonlóan és trécseltünk. Közben az egyik lány, aki nem tudott várni, a svéd Louise, írt, hogy mégis hozzánk csapódna később. Miguel, még mindig a délelőtti események hatására engem lökdösött be, hogy szóljak az asztalokat intéző embereknek, nem ketten leszünk, hanem hárman, mert nekem biztos nem fogják azt mondani, hogy ilyet nem lehet csinálni, mert én mindenkit el tudok bájolni. Ami nem igaz. Csak azokat az embereket tudom elbájolni, akiket nem akarok elbájolni. Kivételesen mégis szerencsém volt, a pasas kedves mosollyal az arcán közölte, hogy persze, nem gond, ha két fős asztal helyett három főset szeretnénk, és még többet sem kell várnunk.

Nemsokára csipogott is kezemben a kis kütyü, megkaptuk az asztalunkat, a kerthelyiségben, hogy kihasználjuk az utolsó szép őszi estéket a szabadban, ne bent punnyadjunk, és bár Louise még nem érkezett meg, a kedves szőke, szemüveges, kockás-inges srác felvette az innivaló rendelésünket. Mivel én vezettem, különösen fájdalmas volt egy kólát kérni, mikor vagy húszféle sör fel volt sorolva az itallapon. Végül Louise is beesett, a barátnőjével már megivott pár pohár valamit, és nagyon jó hangulatot teremtett szinte percek alatt, kicsit becsiccsentve. Mikor a pincérsrácunk ismét visszaért, mi éppen fuldokolva nevettünk valamin, bár már nem emlékszem, pontosan min is. Mi Miguellel előételnek cézár salátát rendeltünk, majd én egy szalámis, baconös, valamilyen öntetes pizzát. Közben elkezdtünk gondolkodni, hogy hmmm, a pincérünk tulajdonképpen nem is annyira torzszülött. Miguel meg én, persze. Louise-nek azért van szociális élete, bár azért ő is részt vett a játékban. Próbáltuk kitalálni, mi lehet a neve, végül a Steve mellett döntöttünk, és onnantól kezdve, valahányszor szerettük volna, ha megjelenik, elkezdtünk üvöltözni, hogy:

- Steeeeeeve, hol a pizzánk?

- Steeeeve, elfogyott a kólám/gyömbérem/almaciderem!

Meg ehhez hasonlók.

Steve valahányszor megjelent már vigyorgott, mert teljesen úgy viselkedtünk, mint ha részeg csitrik lettünk volna, bár egyedül Louise ivott valamit, amiben alkohol volt. Én vezettem, Miguel meg nincs még huszonegy.

Miután betermeltük a vacsorát, megbeszéltük, hogy meg kéne kérdeznie Steve-et, mi az igazi neve. Egyedül úgy tűnt, Louise-nak van elég bátorsága (hála az almacidernek, meg a ki tudja miknek, amiket előzőleg ivott), és elmondta Steve-nek, hogy azon gondolkozunk, mi lehet a neve, de nem sikerül rájönnünk. Ezen Steve ismét jót nevetett, majd elmondta, hogy tulajdonképpen Bryce-nak hívják. Kicsit csalódottak voltunk, de utána legalább, ha ordibálni kezdtünk, hogy Bryyyyyceeee, megjelent.

Este tíz tájékán már szépen felszívódtak a gyerekes családok, és este tizenegy körül megjelent Bryce az asztalunknál, négy akármilyen innivalóval a tálcán, mondván, hozott nekünk, meg magának egy kis finomságot, de előtte még neki is lenne egy kérdése: pontosan milyen akcentusunk van, mert próbálta megfejteni, de nem jött rá. Elmondtuk neki, hogy tulajdonképpen három különféle akcentusunk van, aztán kezünkbe nyomta az innivalókat. Illetve, Miguel kezébe nem, az övét csak feltűnésmentesen az asztalon hagyta, mondván, ő nem tud semmiről, nem tőle kaptuk, igya meg gyorsan. Én koccintottam Bryce-cal (mert a negyedik pohár innivalót magának szánta) és Louise-szel, kortyoltam egy jó nagyot az innivalómból, megéreztem a vodka édes ízét, és rögtön leesett, hogy bassztikuli, nekem vezetnem kell. Gyorsan letettem a poharam, és megmondtam Bryce-nak, ha letartóztatnak, és felraknak egy Magyarországra tartó gépre, az az ő hibája lesz. Csak nevetett, és azt mondta, ugyan, elég, ha a rendőrökre mosolygok és talán még egy gyilkosságot is megúszok.

Mikor Bryce kihozta a blokkjainkat, szép kis borravalót kapott mindenkitől, ráadásul kis üzeneteket is hagytunk neki. Louise megköszönte a piát, én ráírtam, hogy Hungary ♥s you!, Miguel meg azt írta: We like you 5ever (that's more than 4ever) és mindannyian tettünk hozzá kis szivecskéket is. Épp elindultunk volna már a kocsihoz, mikor rádöbbentem, hogy nekem nagyon sürgősen mosdóba kell mennem. Vissza az étterembe. Félúton járhattunk, mikor hirtelen egy boldog kiáltást hallottam az egyik asztaltól, majd előttem termett Bryce, és egy óriási ölelésben részesített. Utána persze a másik két lányt is, de szeretném azt gondolni, hogy engem sokkal szorosabban és tovább ölelt, mint őket. Hehe.

Onnantól aztán a kocsiig vezető úton még őrültebben viselkedtünk, kitaláltuk, hogy meghívjuk Bryce-ot a halloweeni bulinkra (ami talán nem is lesz...) és próbálgattuk, hogyan dobáljuk majd a hajunkat a következő alkalommal, rendelés közben, meg ehhez hasonlók. Közben abban is megegyeztünk, hogy mostantól minden pénteken ide jövünk majd enni, és megalapítjuk a Bryce Rajongói Klubot is.

Ma reggelire is bagelt ettem szalámival, bár az itthoni adagból, amit gyorsan megosztottam Miguellel is, egy sms keretein belül. Ő csak annyit válaszolt, hogy sikeresen kiköpte miattam a teáját, annyira nevetni kezdett. Holnap könyvfesztiválozni és bruncholni megyünk. Már előre félünk mindketten, milyen kalandok várnak ránk.

Tornado Warning n+1.

Éppen Miguellel ücsörögtünk a nappalijukban, különféle One Direction videókat nézegetve a YouTube-on (persze, nem ám akárhogyan, hanem az óriási képernyős tévén, a blu-ray lejátszó segítségével, mert számítógépen nézegetni YouTube-os videókat, annyira lejárt dolog...) (és amennyiben nyelvtanilag helyes, bár valami azt súgja, hogy nem, két zárójelet tenni egymás után, kijelentém, hogy én nem szeretem a One Direction-t, csupn Miguelnek feltett szándéka besorozni engem az öt brit fiú rajongótáborába), jött a telefonhívás hostanyukájától, hogy a tornádóveszély miatt elmarad a fiú fociedzése. Miguel kicsit pánikolni kezdett, engem annyira már nem hatott meg a dolog, az eddigi legnagyobb vihar akkor érkezett, mikor tornádóveszélyről még csak szó sem esett. Így teljesen nyugodtan indultam útnak hazafelé. Mikor a normális körülmények között, megközelítőleg tíz perces autóútból fél órás elemekkel és más autósokkal való küzdelem következett, már kezdtem elgondolkodni, hogy oké, ez a mostani warning egy egészen icuri-picurikát mégiscsak félelmetes. Főleg azért, mert a délután folyamán nekem még Baltimore-ba is el kellett ruccanom, hogy hazafuvarozzam kisasszonyom a nagyiszülőktől, ahol a zsidó újévet ünnepelte a hétvégén.

A délutáni közlekedés az autópályán amúgy is borzalmas, nem is tudom, hányszor írtam már erről a blogon, ha hozzáadunk egy kis esőt, még szörnyűbbé válik. Egy óriási zivatarral az a-pontból b-be jutás megközelíti a lehetetlent. Nem tudom hányszor fordult meg a fejemben a nagyjából két és fél óra alatt, amíg Baltimore-ba értem, hogy én bizony ezen a csúnya, esős napon, fogok meghalni, mielőtt kezembe vehetném az Avengers-DVD-m, úgy, hogy a legutolsó videó, amit életemben láttam egy One Direction klip.

Persze, ne aggódjatok, a történetemnek vidám vége lett, ugyanis odaértem Baltimore-ba, sőt, valahol az út felénél még az eső is elállt, szóval onnantól csak az óriási dugó miatt idegeskedtem, bár annyira nem is, mert vígan énekelgettem az iPodommal, gondolkodtam pár sztoriötletem, illetve továbbra is tervezgettem magamban, hogy kéne egészen pontosan megvalósítani a halloweeni jelmezötletem, hogy legalább annyira tökéletes legyen, mint egy lányé, akit Comic-Conon láttam, és körülbelül naponta megbánom, hogy nem kértem meg, pózoljon nekem egy kép erejéig, de most aztán főleg.

Nem tudom, hogy véget ért-e már a zsidó újév, vagy egyelőre még nem, de igencsak furcsán néztek rám az emberek, mikor begurultam Dínóval a szinte teljesen csak zsidók lakta környékre. Pár pillanat után rájöttem, hogy nem, ennek nem az az oka, hogy kocsival vagyok, ami pedig tiltólistán van, bármilyen ünnepről legyen szó, hanem mert a kocsimból üvöltött a zene. Ráadásul éppen a Scissor Sisters I Can't Decide című száma (I can't decide, whether you should live or die...), bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt odakintről lehetett hallani. Amennyiben igen, elképzelhető, hogy következő alkalommal, mikor arra járnék a környéken ki lesz plakátolva a képem, mint első számú közellenség. 

Szerencsére, hazafelé már nem volt semmi gond a tornádóval, vagy a forgalommal, bár nagyon-nagyon álmos voltam, és szerettem volna továbbra is üvöltetni a zenét, hogy ne aludjak el, vagy ilyesmi, de a kisasszony folyton közbecsipogott a hátsó ülésről, hogy amennyiben nem olyan zenét hallgatunk, amit ő is szeret, inkább próbáljam lent tartani a hangerőt. Így maradt a csendes zenehallgatás, és a remény, miszerint a kisasszony begyűjtése előtt vásárolt kávé ereje kitart hazáig. Este nyolc körül járt az idő egyébként, mielőtt valaki azt hinné, éjszakába nyúlóan utaztunk a kihalt utakon, én pedig fél percenként ásítoztam.

Most lassan tíz óra lesz, és az a sunyi kis koffein, természetesen most ütött be. Kedvem lenne fel-alá ugrálni a szobában, lefutni egy maratont, majd végigtáncolni az éjszakát valahol. Mivel ezek közül kettő semmiképp sem lehetséges, próbálom felesleges energiáim írással levezetni. Bár, azt hiszem, ez ebből a rövidke beszámolóból már tökéletesen kiderült.

Csak fantáziadúsan: A hétvége

Minden kétséget kizáróan megérkezett az ősz. Persze, a korai jelek már eddig is megmutatkoztak. A Halloween-dekorációk és édességek megjelenése a boltokban. A Starbucks őszi kínálata. A reggeli pulcsi-keresés, mikor az ember elfelejti, hogy pólóban igencsak fázna odakint. Ma azonban, mikor beléptem a házba odakintről rájöttem, hogy az ősz tényleg megérkezett. Nem fagytam meg, ugyanis. Ami csupán egyet jelentett: valaki kikapcsolta a légkondit. Északi-sarki hőmérséklet a szobámban, jövőre ismét találkozunk!

Szombaton egy nagyon fontos eseménynek lehettem szemtanúja gyerekeim életében: először nézték meg ugyanis a Harry Potter és a bölcsek kövét, és csak én voltam velük, hogy figyelemmel kísérjem eme történelmi pillanatot. Nem tudom, említettem-e már, egészen biztosan nem, milyen sokat jelent nekem az egész Harry Potter-jelenség. Épp ezért gyűltek szinte örömkönnyek a szemembe, mikor pár hónapja a kisasszony megkérte az apját, rendelje meg neki az első könyvet, és azóta is kitartóan olvassuk este együtt a sorozatot, sokszor akár fél órával a lefekvési idő után is, mert egyikünk sem szeretné befejezni a mesélést a legizgalmasabb részeknél. 

Bár a könyveket sokkal jobban szeretem, mint a filmeket, bár az első négy azokból is óriási nagy kedvencem, hihetetlenül nosztalgikus hangulat kerített hatalmába, ahogy felcsendült a nappali házimozi rendszerében a jól ismert Harry Potter-dallam. Tudjátok, melyikről beszélek, még a nem annyira fanatikusok is kívülről tudják dúdolni, ebben egészen biztos vagyok. Én még talán pár könnycseppet is elmorzsoltam, miközben kukoricát pattogtattam a mikróban, Dumbledore pedig Dursleyék ajtaja elé tette Harry-t.

Annak talán mégis jobban örültem, hogy a film után mindkét gyerek varázslósat játszva fel-alá rohangált a házban, különféle varázsigéket kiabálva, és a kisöreg még azt is kijelentette, hogy szeretne Harry Potter lenni Halloweenkor. (Nagy nehezen tegnap nekem is megszületett a döntés, minek öltözzek be, nem tudom, lelőjem-e a poént már most, vagy egyelőre még nem... áh, egyelőre még nem fogom. Az biztos, hogy a jelmez fontos eleme egy fekete angyalszárny, illetve egy sötétkék nyakkendő.)

Vasárnap este aztán Csillával találkoztam, frozen yogurtozás céljából. Azért ugrottam rögtön vasárnap estére, mert a Harry Potter-élmény és a vasárnap este hat óra között semmi érdekes nem történt velem. A halloweeni jelmezem tervezését leszámítva. Csilla egy olyan joghurtos helyre vitt, amit még nem ismertem, de nagyjából percek alatt a kedvenc helyemmé változott. Nem elég, hogy rengeteg féle joghurtuk van, nekik van a legnagyobb egészségtelen feltét-választékuk, amit eddig láttam. Mindenféle csokik, kekszek, gumicukrok, ami kell. Valamint természetesen gyümölcsök is, hogy úgy tegyen az ember, mintha egészségesen étkezne.

Ehhez a helyhez kapcsolódik az eheti, rövidke, Bebe TV-rész is.

Joghurtozás után elmentünk a Barnes & Noble-ba, mert miért is ne. Na jó, talán azért, mert túlságosan vágyakozva néztem rá, Csillának pedig megesett rajtam a szíve. Miután szépen végignéztük a Halloween-választékot, és megegyeztünk, hogy a Snoopy-s cukorkagyűjtő táskák a legédesebbek, nekiálltunk útikönyveket nézegetni.

 Csilla elsősorban Mexikóról szólókat keresett, én igazából semmit, de boldogan lapoztam bele pár kanadai könyvecskébe. Olyan fontos szempontok alapján kerestünk útikönyveket, mint például a bennük található képek minősége. Fekete fehér képek, vagy a képek teljes hiánya = rossz útikönyv.

Hamarosan aztán rájöttünk, miért ne kereshetnénk Magyarországos könyveket. Nagy meglepetésünkre találtunk is, igaz, csak Budapesttel foglalkozókat, de nagyjából öt-hat félét. Hogy mi a legviccesebb, mikor angolul olvasol Magyarországról szóló könyveket? Például az olyan címek, mint ez:

Lehet nem tűnik így leírva annyira viccesnek, de ha kiejtjük, hogy Gellért-hegy end dö Tabán, máris másképp fest a helyzet, nem igaz? Ehhez hasonló dolgokkal, a könyvek böngészgetése közben kellemesen elszórakoztattuk magunkat, mintha nem huszonakárhány, hanem maximum tizenhárom évesek lennénk egy külföldi iskolai kiránduláson. 

Nagy nehezen sikerült magára hagynunk az útikönyveket, mély sóhajtozások után, megegyeztünk abban, hogy mindketten nagyon szívesen körbeutaznánk a világot (jó, mondjuk ki nem?), találtunk még pár Halloween-cuccot.

Mikor azt mondtam, bepótolom a tavalyi Halloween-képek fájó hiányát teljesen komolyan gondoltam, mint a mellékelt ábra is mutatja.

Valahogy aztán kiköttünk az e-könyveknél is, vagy hogy a fenébe hívják a Kindle-t, meg a NOOK-ot, és hangosan elkezdtük hangoztatni, mindketten úgy emlékszünk, hogy magyarul, mennyire nem lenne szükségünk rájuk, mert köszönjük, mindketten el tudunk cipelni egy könyvet a táskánkban, ha úgy tartja kedvünk. Nagyjából fél perc múlva megjelent egy eladó-manus, és elkezdte ecsetelni, mennyire nagyon fantasztikusak valójában ezek a ketyerék, mert 6000 könyv tárolására alkalmasak, és mennyire könnyűek, és a többi, és a többi. Miközben beszélt, nekem végig az járt a fejemben, hogy úristen, angolul beszéltünk volna, és meghallotta, ahogy szidtuk őket? Vagy simán csak a hangnemünkből kitalálta, hogy nem épp imába foglaljuk a NOOK-tervezők neveit? Mint később kiderült, Csilla is ezeken gondolkodott. Ismét meg kellett egyeznünk, ezúttal abban, hogy igencsak kínos dolognak számít az, ha már arra sem emlékszel, magyarul beszéltél-e pár perccel azelőtt, vagy angolul.

Kicsit beszélgettünk karácsonyról is, egészen pontosan az elő-karácsonyi sütögetős, ottalvós bulis terveinkről, meg valószínűleg még rengeteg más világmegváltó témáról.

Így belegondolva, kicsit összevisszának tűnik a bejegyzés, de pár perc múlva kezdődik a Revolution, a sorozat, amire a nagyon pöpec Comic-Conos reklámok óta várok, és kicsit üres az agyam. Ez történik akkor, ha egy sorozatfüggő megpróbál sorozatnapokon valami értelmeset csinálni. Semmi jó nem sülhet ki a dologból.

Végezetül azért íme egy kép, amit ma sikerült lőnöm. Amerika. Az ország, ahol mindenből lehet pénzt csinálni.

Ejnye.

Na jó, kit akarok becsapni, az első adandó alkalommal megyek és beszerzek magamnak egy Obamás kávéspoharat, nyilván. Közben pedig azt is képzeljük el ehhez hasonlókat a magyar választási kampányok idején.

Amerikai Cookie színre lép

Ahhoz, hogy a címet megértsük, vissza kell utaznunk az időben, a dinoszauroszok és tüzet okádó sárkányok idejébe, azaz azokra a hónapokra, mikor Angliában tengettem mindennapjaim. A történet, természetesen semmiben sem különbözik a jól bevált Bebe + Dögös Srác = Katasztrófa formulától, de valahogy mégis jó érzéssel tölt el, ha az egész nem-kalandra gondolok, és az biztos, hogy mikor majd Angliában élek, Boróka barátosnémmel, meg egy macskával (vagy kettővel...) csak miatta fel kell majd keresnem Chorleywood City-t.

Vázoljuk is fel az egészet pár felvonásban:

 1. A pult mögött ugyanis ott állt egy hihetetlenül dögös srác. Dögösebb, mint a vonatos álmaim pasija. Bezony. Ott álltam előtte, zilált hajjal, össze-vissza felszerelésben, és zavaromban hirtelen még angolul is elfelejtettem beszélni. (2010 október)

2. Szinte abban a pillanatban, ahogy lenyeltem az utolsó korty forró csokit, már vitte is el a poharam, én meg felvettem a kabátom, előkapartam a zsebemből két fontot, és a pult elé penderedtem. Remegve, de azért bájosan mosolyogva. A srác is mosolygott, és megkérdezte:
- A large hot chocolate, right, love?
Ami nagyjából annyit tesz, hogy:
- Egy nagy forró csoki, ugye, drága?
Sután bólintottam, mert mi mást tehettem volna, és kezébe nyomtam a kétfontosom. A nagy forró csoki 1,95-be kerül, de az 5 pennyt mindig odaadom borravalónak. Kifuthattam volna gyorsan, hogy otthagyjam, de gondoltam inkább megmondom neki, hogy az az övé, már persze, reménykedtem benne, hogy ki tudok ejteni egy értelmes mondatot a számon angolul.
Így, mikor akarta volna odaadni a visszajárót, én ismét bájosan elmosolyodtam, és mondtam neki, hogy jajj, hagyja csak.
Errő meg azt válaszolta, hogy jajj, köszi. És még egy kacsintást is kaptam. (2010 november)

3. ...  de közben a kávézóba kukucskáltam feltűnőmentesen, és láttam, hogy nem elég, hogy a pultos srác ott van, de

a) az a fekete póló volt rajta, ami borzalmasan jól áll neki,

b) a felszolgáló csajszi, akivel általában dolgozni szokott, és mindig nagyon jól elvannak, a jelek szerint nem volt sehol,

hát olyan sokat morogtam, hogy addig kitartott, amíg ki nem sütöttem az utolsó palacsintát.

Azóta, jó Bebéhez illően, a kávézó felé sem néztem. (2011 január)

4. Egyszer aztán, mikor elbambultam, gyorsan azt magyaráztam Hannahnak, hogy neeem, nem őt néztem, hanem az árakat, meg a sütiket a pultban.

- Persze, a sütiket - válaszolta erre Hannah gúnyosan.

Így, voilá, megszületett Stünci új neve. Süti. Angolul Cookie, ami sokkal viccesebben hangzik, és valahányszor eszembe jut mosolyognom kell. (2011 március)

5. Nem tudom, leírtam-e már az igazi nevét a blogban, amennyiben nem tettem meg, ez, az utolsó bejegyzések egyike tökéletes alkalom arra, hogy megtegyem ezt. Davidnek hívják. Nem, én tudakoltam meg tőle, kémeim (Hannah) jelentették. (2011 augusztus)

Ha esetleg valaki a teljes, nem sokkal izgalmasabb krónikára is kíváncsi megtekintheti az Angliában való tartózkodásomról szóló blogon. 

Újabb teljesen használhatatlan információ, de ha nekiállok Angliáról nosztalgiázni, valahogy mindig karácsonyi hangulatom lesz. Talán mert a legszebb élményeim a karácsonyi előtti nagyjából egy hónaphoz köthetőek. Gyorsan meg is hallgatok pár karácsonyi zenét, csak hogy tényleg teljesen adott legyen a hangulat. 

Ja, de hogy ennek a bejegyzésnek van egy témája is, ami nem Anglia, vagy karácsony, mert most éppen Amerikában vagyok, és már kezd lehűlni az idő, azért a tél még igencsak messze van. 

Mint már említettem, szerdánként kisasszonyom hip-hop órákat vesz egy olyan helyen, ahol a szomszédságban van például egy Starbucks. Meg CVS. Meg kínai étterem. És még egy halom másik. Számunkra most csak a Starbucks érdekes. Eredetileg is úgy terveztem, hogy tökéletes lesz ott eltölteni az egy órát, amíg ő táncol, mert tudok olvasgatni, vagy írni, vagy nézni ki a fejemből, akár szabadidőnadrágban is, zilált fejjel, körömlakkal, amire már hetek óta ráférne, hogy lemossam, ujjatlan felsőben, aminek színe teljesen elüt a melltartóm színétől, mert a hely tele van jógaóráról frissen szabadult anyukákkal, akik nem néznek ki jobban nálam. 

Pár napja tehát, mikor a kisasszonyt kidobtam a táncórájára, és pár percig még figyeltem, hogyan ügyeskedik, nehogy azt higgye, nem érdekel, hogyan válik a világ legnagyszerűbb táncosává, majd rohantam is Starbucksozni. 

Éppen múlt hétvégén fogadtam meg magamban, hogy nem fogok soha többet fiúkkal foglalkozni, csak akkor, ha kitalált karakterekről, vagy sztárokról van szó, vagy képzeletbeli kapcsolatokról bizonyos szomszédban lakó egyénekkel, épp ezért majdnem teljesen figyelmen kívül hagytam a kávézó előtti virágospadon ücsörgő szőke srácot fekete pólóban és szintén fekete farmernadrágban, aki kávét kortyolgatott és közben a telefonján pötyögött valamit. Mikor a kirakatban láttam, hogy szépen hosszasan utánam néz, pedig olyan ábrázatom volt, ami csak akkor elfogadott, ha éppen öt perce kelt ki  ágyából az ember lánya. Az egómnak azért hízelgett a dolog, de továbbra is tartottam magam az elhatározáshoz, hogy nekem köszönöm elegem van abból, hogy folyton elromlik valami, általában már azelőtt, hogy hozzászólnék ahhoz, akiért csöpögök. És különben is, gondoltam magamban, valószínűleg soha többet nem fogom látni a srácot, akármennyire is jól néz ki, mert miután megette a kávéját és lecsekkolta a Facebookját, szépen elteleportál majd a Starbucks elől, egy olyan könnyen megközelíthető helyre, mint Narnia.

Na, igen ám, de miközben vártam a rendelésemre (grande pumpkin spice latte, please) a srác megjelent a kávézóban, magára öltött egy sötétzöld Starbucks-kötényt, én meg tudtam, hogy óriási bajban vagyok. Az elhatározásom, amelyhez pár napig olyan jól tartottam magam, kirepült a fejemből, amint nekiállt dolgozni a pult mögött. Kétszer nézett rám, amíg én a kávéra vártam, ő meg dolgozott. Sajnos odabent egyáltalán nem volt már hely, így nem gyönyörködhettem benne túl sokáig, bár a táncóra után azért megajándékoztam a kisasszonyt egy citromos tortával, akinek, mivel egy született zseni, vagy már túl jól ismer, leesett, hogy nem azért rángattam el a Starbucksba, mert kedvem támadt holmi süteményekre pénzt költeni. Szerencsére időben befogtam a száját (nem jó au pairhez méltó módszer, otthon ne próbáljátok ki) mielőtt kinyithatta volna, hogy a harsány, csipogó kis hangján meg is jegyezzen valamit. Ráadásul, most, hogy már tudja, bármikor vevő vagyok egy Starbucksra, alaposan ki is fogja használni ezt. 

Amennyiben ez nem lenne elég, mostantól minden szerdán, táncóra előtt emberi fejet kell varázsolnom magamnak arra az esetre, ha a fiú megint ott lesz. Bár ebben a Starbucksban kétszer egymás után még nem láttam egy helyes pultossrácot sem, szóval lehetséges, hogy igyekezetem teljesen hiábavaló lesz. Amennyiben mégsem, ez lesz az én Amerikai Süti sztorim, remélhetőleg kicsit más befejezéssel, mint amilyen az angliai volt.

Új év kezdődött tehát, ezzel együtt, mint a mellékelt ábra is mutatja, újabb fejezetéhez érkezett a Bebe Szerencsétlen Történetei Fiúkkal a Világ Körül című sorozatunk is. Amennyiben pár éven belül happy enddel zárul le, azt hiszem, kiadom könyv formájában is. Hadd röhögjön rajtam a világ.

A Nagy Évfordulós Bejegyzés

Igen, igen, elérkezett a Nagy Nap! Hivatalosan is egy éve tartózkodok az Egyesült Államokban, juhúú, juhúú! Most jön egy olyan klisés mondat, hogy egy éve ilyenkor bizony már a stamfordi hotelben szunyókáltam ezerrel, miután sikeresen kiütöttem magam a szállodába érkezésem nagyjából huszadik percében, és még a vacsorát is kihagytam. Tizenkét hónap elteltével pedig itt ülök a szobámban, egy hasonlóan kényelmes ágyon, vacsorával kellemesen jóllakva, és nem a repülés, vagy az időeltolódás, hanem egész napos fel-alá rohangálás, és különféle speciálisan nőknek kifejlesztett havi meglepetések miatt csukódnak le mindjárt szemeim.

Nahát, annyi minden nem is változott!

Kezdjük hát az évfordulós bejegyzést azzal a bizonyos videóval. Remélem, mindenki ügyesen kitalálta előre, pontosan hol is fog játszódni.

A napom átlagosan kezdődött, azt leszámítva, hogy a gyerekeim azt mondták, reggeli közben nézhetünk azt a tévében, amit szeretnék. Nyilván látták szemeimben az őrült csillogást, ahogy pár másodpercig elképzeltem, hogy egy Supernatural, vagy Game of Thrones epizódot választok, ugyanis kisasszonyom szinte rögtön hozzá is tette, hogy lehetőleg próbáljak meg gyerekek számára is elfogadható tévéműsort választani. Ami nem Phineas & Ferb. Mivel nagyjából az összes többi sorozattól/mesétől, amit néznek, és mindketten szeretnek idegbajt kapok, gyorsan kiválasztottam egy Pindur Pandúrok epizódot. Így nem csupán jól indult a nap, mert nem kellett egy Disney Channel műsor sem néznem, de még azon is el tudtam gondolkodni, milyen fura, hogy jópár évvel ezelőtt otthon néztem ugyanezeket a részeket, úgy, hogy egy mukkot nem értettem belőlük, most meg már szinte kívülről fújom az összeset, és nem csak azért, mert időközben megtanultam angolul, hanem mert olyan nagyon sok idő eltelt.

Különleges nap volt ez a kisöregnek is, ittlétem alatt ma először sétált be egyedül a reggeli sulijába, anélkül, hogy bekísértem volna. Ez kicsit megsiratott a kocsiban hazafelé. Igaz, még csak egy évet töltöttem vele, szóval nem mintha a szemem előtt nőtt volna fel, vagy ilyesmi, de mégis... olyan sokat komolyodott, mióta itt vagyok. Mikor ideérkeztem, négy és fél éves volt, mikor hazamegyek majd, több mint hat lesz.

Hogy megkezdjem az ünneplést, begurultam Dínóval egy Starbucksba (illetve természetesen egy Starbucks parkolójába, nem pedig a kirakaton keresztül ugrattam be, vagy ilyesmi...), és megvettem az idei év első Pumpkin Spice Latte-ját. A recepten nem változtattak, továbbra is isteni, szegény pénztárcám már nyöszörög is.

Miután megittam a kávém, buszra pattantam, hogy meginduljak D.C. felé, és felvegyem a videót, meg persze meginvitáljam magam egy ünnepi ebédre. A buszon ülve rájöttem, ha már úgyis évfordulózok, miért ne fényképezhetnék le pár tök random, tök amerikai dolgot, ami esetleg érdekes lehet. Íme tehát a sorozat első része, egy busz belseje:

D.C.-ben, mikor kiléptem a metróból, rögtön két elsuhanó tűzoltóautó látványa fogadott. Sokan elfelejtik, hogy a New York-ban történtek mellett azért a fővárost is érte egy kisebb támadás tizenegy évvel ezelőtt, egy pár másodpercig hevesebben kezdett verni a szívem, amiért talán ismét történt valami, de nem, szerencsére semmi ilyesmiről nem volt szó. 

A Múzeumban, szerencsére, ismét visszaállt a szokásos hétköznapi rend, azaz alig tartózkodtak ott rajtam kívül páran, aminek nagyon örültem. Hiányzott nyáron az érzés, hogy enyém az egész hely. Nem mintha körbejártam volna, arra nem volt időm, de az előtérben és az étkezdében majdnem teljesen egyedül tartózkodtam. 

Ebéd után továbbindultam az egy háztömbbel odébb lévő könyvtárba, és útközben újabb fotókat készítettem a sorozathoz.

A könyvtárba eredetileg azért kellett volna mennem, hogy visszavigyem a Büszkeség és Balítéletet, amit kivettem, de sosem sikerült elolvasnom, és holnapután lejár a kölcsönzési ideje, de aztán a metrón elkövettem a hibát, hogy mégis elkezdtem olvasni, és elhatároztam, hogy nem, én még nem fogom nekik visszaadni. Sajnos ennek köszönhetően ismét kiújult a mániám, és nagyjából a tizedik oldal elolvasása után nyolcanadjára megfogadtam magamnak, hogy csak akkor fogok esélyt adni egy fiúnak, amennyiben olyan, mint Mr. Darcy. A tizenötödik oldalnál arra is rájöttem, hogy valószínűleg be kell majd érnem egy Darcy nevű kandúrral, ha engedek igényeimből.

A könyvtárból végül három új könyvvel távoztam.

Hazabuszoztam, majd ismét Dínóba pattantam, és ezúttal a CVS-t vettem célba, mint már említettem, bizonyos havi dolgok miatt. Miközben fel-alá császkáltam, és beszereztem magamnak még olyan létfontosságú dolgokat is, mint egy csomag M&M's vagy a legújabb Cosmopolitan, rájöttem, hogy tavaly igencsak kihagytam a különféle halloweeni dolgokról való fotózást, és idén illene ezt bepótolni. Kezdve például ezekkel:

Vásárlás után gyorsan hazadínóztam, és nekiálltam cupcake-et sütni. Tegnap este vacsi után nagyon megkívántam valami édes sütit, és elhatároztam, hogy én bizony cupcake-et fogok sütni, de testületileg megegyeztünk, hogy inkább majd ma teszem ezt, az évforduló alkalmából. Kedvem nagyon nem volt hozzá, de tudtam, hogy a gyerekek számítanak rá, nem szeretettem, ha sírás-rívás lett volna a dologból. Jó Bebéhez illő módon már szépen bekevertem a cupcake-port, mikor eszembe jutott, hogy talán meg kéne nézni, vannak-e otthon olyan elégedhetetlen sütési kellékek, mint muffin-papír. Természetesen nem volt. Ismét irány Dínó, irány a bolt, gyors muffin-papír kereső akció, sorbanállás, hajtás haza. Mire a muffinok kisültek, öt percem maradt, hogy elfussak a kisasszonyért a buszmegállóba. Ismét rohantam egy jót, de időben odaértem időben. Megörült, amiért nem díszítettem ki a muffinokat, mert ez azt jelentette, hogy együtt csinálhatjuk majd.

Egészen karácsonyi hangulatuk van, főleg a zöldeknek, de a kisasszony zöld bevonatot szeretett volna. Én meg fehéret. Szerencsére volt elég sütink ahhoz, hogy el tudjuk osztani őket. 

Evés közben jót sztorizgattunk, hogy milyen is volt mikor először érkeztem ide, hogyan rontottak be már a legelső reggelemen a gyerekek a szobámba, és milyen ennivalóak voltak már akkor rögtön. Annak ellenére, hogy szívesen aludtam volna még pár órát ahelyett, hogy a csipogásuk hallgattam volna. Ez is egy olyan dolog, ami nem változott, mert a hétvégi reggeleink még most is sokszor így telnek. Bár azóta szerencsére beszereztem egy iPodot, ami lefoglalja őket, amíg én szundítok.

A nagy emlékezésben aztán az is eszükbe jutott, hogy már csak kilenc hónapot leszek itt velük, ami kevesebb, mint amennyi időt már itt voltam, és majdnem elsírták magukat. Aztán én is majdnem. Végül megegyeztünk, hogy kilenc hónap még baromi sok idő, bőven elegük lehet még egymásból.

Jöhetnének még ide olyan dolgok, mint az egy évem legemlékezetesebb pillanatai, de valahogy úgy érzem annak olyan búcsúzás-szaga lenne, és különben is tudjuk, mik voltak azok (első Kém Múzeum, Hálaadás, téli szünet, tavaszi szünet, Comic-Con), majd a tényleges búcsúbejegyzések között megejtünk valami ilyesmit. 

Egyelőre még csak annyit mondok: vágjunk neki a második turnusnak!