2012. január 31., kedd

Bebe vs. US Postal Service

Az egész anyu képeslapküldő-akciójánál kezdődött. Lehet már említettem, mi is volt ez, itt a blogon, lehet nem. Azok számára, akiknek az emlékeik, hozzám hasonlóan ködösek, leírom, hogy karácsony előtt az én drága anyukám kitalálta, összeszervez egy nagy csomó embert Facebookon, hogy küldjenek nekem képeslapot. Nehogy szomorkodjak, amiért távol töltöm az ünnepeket a családomtól, meg ilyesmik.
Igazából gyanús volt, hogy sokkal kevesebb képeslap érkezett meg hozzám, mint kellett volna, de akkor ezt még a magyar posta megbízhatatlanságára fogtuk, mert hát na... ismerjük mindannyian a magyar postát.
Utána aztán történtek más, egészen furcsa dolgok, amiket nem lehetett azzal magyarázni, hogy az egyik magyar postán üldögélő Julcsi néni úgy döntött, jó móka lenne eltenni magának az én képeslapjaimat. Márcsak azért sem, mert olyan csomagok nem érkeztek meg hozzám, amik már alapból az Államokból indultak. Érdekes módon, persze, csakis olyanok, amiknek a postával kellett volna érkezniük, de azok közül sem mind. Így vártam hiába egy nadrágra, egy Transformers-autómágnesre, illetve egy adagnyi könyvszállítmányra is. Illetve, várok még továbbra is, két pólóra. Az egyiket egy olyan honlapról rendeltem, ahol egy pólódizájn mindössze egy napig elérhető, tehát amennyiben nem érkezik meg hozzám, örökre búcsút mondhatok neki. A másikra meg csak simán szükségem van... because of reasons
A nadrágnak már január tizenegyedikén meg kellett volna érkezni, a többi cuccnak nem sokkal utána. Eleinte még reménykedtem benne, hogy csupán kicsit lassabbak a kelletténél, mert ki tudja miért, de múlt hétre már nagyon elegem lett. Így, mikor kicsit már jobban éreztem magam, nem haldokoltam a tüdőgyulladástól/agyhártyagyulladástól/sertésinfluenzától, bepattantam a Dínóba, és dühösen megindultam a városi posta felé, hogy én bizony addig nem tágítok onnan, amíg kezembe nem nyomják az összes csomagom. A kedves és segítőkész úriembernek elmagyaráztam a pult mögött, mi a helyzet, mire az első kérdése rögtön az volt, hogy bejelentettem-e otthon, hogy címet változtatok.
Ember, ne szórakozzunk már egymással, mondtam neki, persze nem így, hanem kedvesen és aranyosan, mert egy kedves és aranyos lány vagyok, mindössze egy évig lakok itt, és érdekes, itt tartózkodásom első pár hónapja alatt a postának semmiféle nehézséget nem jelentett kiszállítani a csomagjaimat időben. Erre mondta, hogy rendben, szerez nekem mindjárt egy illetékest.
Egy kedves, középkorú, fekete asszonyság lett volna az az illetékes, aki bevezetett egy csomagokkal teli helyiségbe, szóval már megörültem, hogy ott vár rám az összes kis mindenem, a kezembe nyomja őket, én meg mehetek dolgomra, és aznap este már az új melegítőnadrágomban dögölhetek az egyik fotelemben, kezemben az egyik új könyvemmel, miután feltettem Dínóra a vadiúj Transformers-emblémáját. Nos, nem ez történt, mindössze annyit közölt velem, hívjam el, adjam meg neki a csomagjaim tracking number-ét, ő meg majd utána néz, merre járnak. 
Hazajöttem, felhívtam, bediktáltam neki az összes számot, csak azt tudta közölni velem, amit már addig is tudtam: nincs új információ. Megígérte, hogy majd beszél egy újabb illetékessel, és majd másnap reggel visszahív.
Na igen, azóta is hív. Köszönöm, néni.

Másnap tehát, irány egy másik posta, a glen echo-i, még az első postás beszélgetésünk, meg kiakadásom során apuka ugyanis elmondta, hogy tulajdonképpen ahhoz a postához tartozunk.A Glen Echo-hoz tartozó postahivatal, nagyon picike (majd holnap ha arra járok, lehet lefényképezem, mert tündéri az épület, meg úgy az egész környéke), gondoltam, ha itt vannak a csomagjaim, már egész biztos megkapom őket, sőt, talán már várnak is rám, és óriási örömünnep közepette nyomják kezembe a cuccaim. Nos, persze, megint nem ez történt. Ismét csak azt közölték velem, hogy címet kell változtatnom, de legalábbis kitöltenem egy nyomtatványt, amin az áll, hogy én ezen a címen lakok, küldhetnek nekem leveleket, csomagokat, miegymást. Mivel, nincs rajtam a nevem azon a listán, amin az itt lakók nevei vannak. A csomagjaim, amikre várok, pedig valószínűleg már úton vannak vissza a feladóhoz. Eddigre már nagyon közel jutottam ahhoz a ponthoz, hogy kínomban elnevessem magam, de azért gyorsan megragadtam egy nyomtatványt.
Este, elújságoltam apukának, hogy jártam, ismét, hozzám hasonlóan ő is eléggé kiakadt, kijelentette, hogy még nem is hallott ilyesmiről. Évente egyszer-kétszer a nagyszülők küldenek a gyerekeknek is leveleket, ajándékokat, miegymást, pedig az ő nevük aztán biztos nem szerepel semmilyen listán, és a posta különben sem így működik, nem nézik a nevet, csak kiszállítják a leveleket, csomagokat, arra a címre, amire kell. Megbeszéltük, hogy semmi baj nem lesz abból, ha elviszem nekik azt az idióta papírt, amin az áll, hogy igen, itt lakok, a jó édes életbe, de amint lesz egy ideje, majd bemegy ő is, és felborogat pár asztalt. Mivel ügyvéd, vagy valami olyasmi, nyilván sokkal hasznosabb eszközei vannak mint nekem.
Ma este aztán jött egy e-mail az Amazontól, hogy az egyik pakkom visszaérkezett hozzájuk, a pénzt természetesen küldik. (Időközben már az is megérkezett.) 
Az egészben az a legdühítőbb, hogy szombaton érkezett egy pakkom, egy matrica, amit szintén a posta 
szállított. Komolyan nem értem, mégis mi a jó édes élet folyik itt. Holnap remélhetőleg már a végére járhatok ennek az egésznek.
Bár nem mondom, azért hasznos lenne, ha az orientáción szó esne róla, vagy a tanácsadó nénik megemlítenék, hogy esetlegesen akadhatnak kisebb-nagyobb gondok a postával, mert azt hiszem, ez nem épp elhanyagolható információ, pláne akkor, mikor egy negyven dolláros nadrágra vár az ember. Vagy az egyetemhez szükséges papírjaira otthonról...

Ráadásul kiolvastam az összes eddig vásárolt könyvem. Szükségem van újakra. Bár lehet inkább elkezdem újra a The Fault in Our Stars-t, csakhogy összetörjem megint a szívem. Komolyan, mindenki, aki éppen Amerikában tartózkodik, vagy olyan helyen, ahol be lehet szerezni, vegyétek meg, mert egyszerre vicces és szívszorító, és a legintelligensebb tindzséreknek szóló regény, amit valaha olvastam. De mi mást vár az ember John Greentől?
Ráadásul óriási mázlim volt. Azok, akik előrendelték a könyvet, dedikált változatot kaptak. Én nem rendeltem előre, de úgy tűnik, maradt még az Amazonnak pár raktáron az aláírt könyvecskék közül, mert egy ilyet kaptam én is.


2012. január 30., hétfő

Queen of Woodrow High

Tudjátok, mi a legjobb érzés, mikor az ember vizsgázi, dolgozatot ír, vagy bármi ehhez hasonló dolog? A toll, ceruza letételét, a papírok beadását követő pár perc. Mikor még nem érdekel, hogy sikerült, mit rontottál el, melyik feladatra jutott eszedbe utológosan a helyes megoldás, csak az, hogy igen, vége, túlvagy rajta, egy kis lazítás, és boldogság jár neked is. 

Tudom, rettenetesen eltűntem az elmúlt napokban, a legutolsó információ az volt, hogy... áh, már nem is emlékszem mi. Én szerettem volna írni, főleg azért, mert addig sem a tanulással foglalkoztam volna, de aztán lebetegedtem, dolgoztam, lusta voltam, bár főleg az első, meg az utolsó. Múlt hét vasárnaptól, egészen nagyjából szerdáig annyira a halálomon voltam, hogy nagyon. Fájt a torkom, a fejem, vonszolni is alig bírtam magam, és erre még rátett egy lapáttal anyu is, aki folyton nyüstölt, hogy forduljak orvoshoz, mert lehet tüdőgyulladásom van, esetleg agyhártyagyulladásom, de ki tudja, ezek mellé még a sertésinfluenzát is elkaptam. Orvoshoz azért nem mentem el. Most már jobban vagyok, megmaradok, meg lehet nyugodni. 

A legfontosabb mégis az, hogy tegnap letettem az SAT-vizsgát, tulajdonképpen erről fog szólni a bejegyzés is. Az összes tájékoztatóban arra biztattak mindenkit, aludják ki magukat előző éjszaka, mert az a legfontosabb. Én erősen fontolgattam, hogy fent maradok sokáig, és inkább megoldok pár matek példát, de sajnos még élénken élt bennem az az áprilisi éjszaka, mikor jópár energiaital társaságában egész éjszaka készültem egy római jog vizsgára, aztán pont a vizsgára fogyott el az összes energiám, leblokkoltam és szépen meg is buktam. Azok, akik hozzám hasonlóan voltak már egyetemisták, vagy még mindig azok, az áprilisi időpontból azt is láthatják, hogy ez bizony már pótvizsga volt.
Így inkább a kiadós éjszakai alvás mellett döntöttem, már amennyire az este tizenegy órási ágyba bújást és reggel hatos kelést lehet annak nevezni. A vizsga ugyanis reggel nyolckor kezdődött, D.C.-ben, egy gimnáziumban, szerencsére abban, ami viszonylag közel van, és mindig mellette parkolok le, mikor spanyolórára igyekszem, szóval tudtam, merre kell indulnom.
Időben megérkeztem, mivel hajnalok hajnalán autóztam, parkolóhelyet is találtam, bőven, majd betipegtem az épületbe. Illetve, tipegtem volna, ha ki tudom nyitni az ajtót. Hiába rángattam, toltam, nem akart kinyílni, bentről meg már röhögtek rajtam a biztonsági emberek. Szerencsére egy hős lovag a segítségemre sietett, elmondta, melyik ajtón lehet bejutni, mert trükkös az egész, majd teljesen feleslegesen megjegyezte, hogy ezek szerint nem ide járok.
- Hát... nem - válaszoltam.
- Akkor melyik gimibe? - kérdezte erre ő, én meg elmosolyodtam, és közöltem vele, hogy sajna, már nem vagyok középiskolás.
Egész életemben, na jó, inkább azóta, hogy elolvastam az első tiniregényem, és láttam az első tinifilmem, vágytam arra, hogy amerikai középiskolába járhassak. Miközben az otthoni érettségim írtam vért izzadva, akkor tudatosult bennem, hogy ez az álom már sosem fog valóra válni. Miközben a tömeggel együtt a negyedik emeletre haladtam a Woodrow Wilson Gimnáziumban, rájöttem, sosem szabad lemondani az álmainkról, mert lehet nem éppen úgy, mint eredetileg terveztük, de valóra válhatnak. 
A gimnázium pont olyan volt, mint elképzeltem, mindenfelé szórólapok hívták fel a figyelmet a különféle iskolai sportcsapatok mérkőzéseire, a színdarabra való jelentkézesre, falakba épített szekrények, végig a hosszú folyosókon, órási, tágas tantermek, egyszemélyes padok. 
Valahogy mindig is úgy gondoltam, ha egyszer valami csoda folytán amerikai gimnazista lehetnék, én lennék az a lány, akiből az egész szurkolócsapat gúnyt űz, bele van zúgva a suli legmenőbb fiújába, aki persze észre sem veszi, és tökéletesen láthatatlan ezek mellett. Ahogy végigtipegtem az iskola folyosóin a vadonatúj Abercrombie & Fitch szerelésemben, azaz fehér fodros miniszoknyában és sötétkék felsőben, ahogy a legtöbb fiú elismerő pillantásokkal mért végig, de még a lányok is kedvesen mosolyogtak rám (akik a filmekkel ellentétben szinte mind melegítőt, vagy sima farmer és póló összeállítást viseltek), egy pillanat alatt megváltozott magamról a véleményem. Egy amerikai középiskolában én lettem volna a bálkirálynő! A legmenőbb lány, de nem a gonosz fajtából, hanem olyan, aki azért menő, mert mindenkihez kedves. Pláne, mivel a teszt írása közben, egy, tőlem pár sorral odébb ülő fiú, aki pontosan úgy nézett ki, mint a filmekben és sorozatokban a legmenőbb focijátékos, párszor rám mosolygott. 
Rögtön ki is találtam az aznapi játékom: én voltam a legmenőbb lány, ő a pasim. Kiválasztottam a teremből, kik a barátnőim, kikhez nem szólunk egy szót sem, és így tovább. A teszt után valahogy úgy alakult, hogy egy ideig egymás mellett haladtunk a fiúval a lépcsők felé, szóval azt is kitaláltam, hogy én épp mérges vagyok rá, mert elfelejtette, hogy csakis a csokoládés muffint vagyok hajlandó megenni a menzán, ő pedig vaníliásat vett nekem. 
(Az efféle játékok, amellett, hogy tökéletes jelei egy kezdődő elmebajnak, remekül karban tartják a kreativitásom is.)
Na jó, most, hogy kicsevegtem magam a gimnazista kalandjaimról, nézzük magát a tesztet. Nem könnyű, főleg úgy, hogy már jópár éve nem oldottam meg egy fél matekpéldát sem, és ugyan jó vagyok angolból, de előfordul, hogy nem tudom az olyan szavak jelentését, mint a bifurcation vagy loquacious. A tájékoztatók, nem csak az előző esti hosszú alvást, de azt is kihangsúlyozták, hogy a feladatokkal, amiket nem értünk, ne vesztegessünk túl sok időt, inkább ugorjuk át őket, ezt én is javaslom mindenkinek, aki esetleg arra vetemedne, hogy leteszi a vizsgát. A rossz válaszért ugyanis 0,4 pontot levonnak, ha nem karikázol be semmit, akkor viszont nem veszítesz pontot. Lehet tippelgetni, de sokszor nem biztos, hogy megéri. A matekpéldáknál hagytam inkább az összes koordinátageometriás idiótaságot, és oldottam meg sorban az algebra-példákat, amikben azt hiszem, jó vagyok, bár lehet a drága Kovács tanár úr, Geri, azért vitatkozna velem ebben. Meg a középiskolás jegyeim is. Sok matekpéldánál ugyanazokat a hibákat vétettem, mint anno, mikor még iskolába jártam: megijedtem, mert túl könnyűnek találtam őket, és nekiálltam keresni a nem létező csavart a példában, illetve figyelmetlen voltam, és sehogy sem értettem, hogy jöhet ki 100,8 nő a vásárlók között.
Az esszét a bizalomról kellett írni, remélem a két olvasó egyén közül legalább az egyiknek tetszeni fog, és jó sok pontot ad rá, a mondatot kipótolós feladatok tele voltak a fentebb már említett szavakhoz hasonló finomságokkal, de azért ki lehetett tippelgetni őket.
A körülmények kicsit érdekesek voltak, elvileg nem beszélgethettünk volna senkivel, még a szünetekben nem, a feladatokról meg aztán pláne, ami részben érthető, mivel egy kis füzetbe kellett írni az összes választ, és ugyan meg volt tiltva, hogy hátralapozzunk, vagy előre, de simán ki lehetett volna használni egy fél pillanatot, mikor a felügyelő tanár nem néz oda, és kijavítani egy választ. 
Tudom, kicsit össze-vissza az egész, de csaponganak a gondolataim, nehogy véletlenül kihagyjak bármit is, azok számára, akik hozzám hasonlóan szeretnék magukat megkínozni egy ilyen felvételi eljárással. A teszt tíz részből áll, a fogalmazással kezdünk, utána felváltva jön egy matek, egy angol. Nagyjából tizenhat-húsz kérdésből áll egy fejezet, hatra, plusz a fogalmazásra huszonöt percet kapunk, kettőre húszat, majd az utolsóra tizet. A kérdések mennyisége nem változik, szóval a végén jól meghajtják az embert. Pont akkor, mikor már fáradt, és nyűgös, és semmi máshoz nincs kedve, csak kikeveredni a teremből, az iskolából, rohanni a friss levegőre.

Összességében, tehát, a teszt nehéz, persze, hogy nehéz, hiszen nem minden főiskola, vagy egyetem követeli meg, csak a jobbak, mondhatni, és nyilván a Harvardon senkit nem látnak szívesen, akinek fogalma sincs arról, mi a jó eget jelent a loquacious szó, még akkor is, ha ezen a vizsgán kívül soha nem fogjuk már használni. (Közben gyorsan utána néztem, mert idegesített: beszédest jelent. A másik meg kétfeléágazást. Nagyon szívesen, ma is tanultatok valami újat.) Nem szeretném elkiabálni a dolgot, de szerintem jól teljesítettem. A pár sorral fentebb említett nemes intézménynek még nyilván nem kell tartania attól, hogy Dr. Szöszi módjára megrohamozom, de nem is ez volt a célom.
Tegnap délután, a teszt megírása, egy gyors élménybeszámoló a pótcsaládnak, és Skype-dumaparti után a szülő egységekkel, délután négykor beájultam az ágyba, és a kisebb pisiszüneteket leszámítva ki sem keltem onnan egészen reggel hétig. Azt hiszem, a betegség, a vizsgára készülés, és maga a vizsga jobban lefárasztott, mint gondoltam.
Következő állomás: február 11. TOEFL!

2012. január 17., kedd

Mese a hétvégéről

- Másfél résznyi Sherlock bepótolnivalóm van.
- Három napról kell már írnod, ugye nem felejtetted el?
- Tanulnom is kell.
- Mert a sorozatra lenne időd, de blogot írni nem, mi?
- Valami olyasmi.
- Hihetetlen vagy, komolyan. Csak állj neki, onnantól már simán fog menni az egész.
- Nincsenek kreatív energiáim. 
- Apád fülének nincsenek kreatív energiái.
- Nem beszélek veled többet.
- De...
- I set fiiiiire to the raaaaiiin...
- De...
- Watched it pooour as I touched your faaaace...
- Most hagytad el a kanyart, ahol le kellett volna fordulnod hazafelé...
- Shit!

Ez a beszélgetés zajlott le ma reggel magammal, miközben a kisöreg iskolájától dínóztam hazafelé. Ne aggódjatok, természetesen egy kisebb kitérő után, természetesen hazajutottam, és mint a mellékelt ábra, illetve jelen esetben a blog, is mutatja, hallgattam a szorgosabbik felemre, és nekiálltam írni.
Szombaton lemondtam vagy húsz ebédmeghívást, kávézóba menést, mozizást, de még egy spontán egynapos nyaralást is Ausztráliába, mert elhatároztam, hogy készülni fogok az SAT-re. Mert, mint már említettem, nagyon gyérül megy a matek része.
Sikerült is, megoldottam egy fél tesztet, kicsit azért gyakoroltam az esszé részét is a dolgoknak, meg nyelvtant, meg szövegértést, aztán megegyeztem magammal, hogy szükségem van friss levegőre, gyorskajára, kávéra, elsétálok a közeli bevásárlóközpontba, betömök egy Subway-szendvicset, onnan átszambázok a Starbucksba, és a délutáni tanulás-turnushoz feltankolok kávéval, meg brownie-val. A Subwayben aztán kis híján sírógörcsöt kaptam, mikor megláttam, hogy elfogyott a sós-ecetes chips. Tudom, óriási problémák ezek, de éppen túl érzékeny napokat élek. Pénteken például, egész délután-este alig szóltam bárkihez, Lisához, gyerekekhez, annyira mérges voltam magamra, az egész világra, és legszívesebben bekucorodtam volna a szobámba egy könyvvel. Mivel a szülők távolléte miatt a családi vacsora is elmaradt, este hattól én vigyáztam a gyerekekre. Szerencsére tökéletesen megfelelt nekik tévénézés program, így én a konyhában továbbra is olvashattam, majdnem teljesen háborítatlanul a könyvem. (Megjegyzés: ez nem a helyes au pair viselkedés, otthon ne utánozzátok.)
Szóóóóval... szombat.
Miközben majszoltam a szendvicsem, elmorogtam magamban azon, hogy be kell érnem a sima chipsszel a sós-ecetes helyett, Fridát, a svéd lányt akivel párszor találkoztunk, meg beszélgettünk, nem érdeklem annyira, hogy elmondja, éppen rematchben van, valószínűleg pár hét múlva már feleslegesen keresem, hogy koccanjunk össze, és különben is, a francnak kell olyan furcsának lennem, hogy nem találtam egy igazi barátot sem magamnak. 
Szépen átsétáltam a Starbucksba, természetesen leülni nem tudtam, mert tömve volt. Azért megrendeltem a kávém, meg a brownie-m. Egy hihetetlenül édes, tipikus kocka srác állt a pult mögött, szóval rögtön megbántam, hogy begomboltam a kabátom a Subwayből a Starbucksba menet (körülbelül fél perces sétát jelent ez), mert láthatta volna a szuperhősös pólóm, és biztos tetszett volna neki.
Vagy azért, mert teljesen elvarázsolta kócos hajam, álmos tekintetetem és óriási, szőrös sapkám, vagy pedig azért, mert túlságosan hadartam, mikor a rendelést adtam le, jópárszor visszakérdezett, hogy milyen süteményt, és mekkora kávét kértem. Inkább a hadarásra tippelnék. Sosem láttam még eddig abban a Starbucksban, valószínűleg ezután sem fogom, felejtsük is el ezt a kis epizódot.
Hazafelé menet, kortyolgattam a kávém, továbbra is hallgattam a zeném, majd hirtelen jó kedvem lett. Tojok az összes lányra, amiért nem fogadják el a furcsaságom, tojok a világra, tojok arra, hogy fogalmam sincs, mihez akarok kezdeni az életemmel. Jól érzem magam, és kész. El fogok jutni a Comic-Conra, jó pontokat fogok szerezni az SAT-n, felvesznek egyetemre, ha nem most, jövőre, szóval minden tökéletesen rendben van.
Hazaértem, kicsit lazítottam, aztán estefelé ismét nekiálltam tanulni. Mire elérkezett a lefekvés ideje, már nem éreztem az agyam. Vagyis igen, de zsibbadt, meg fájt, és azt hittem, bármelyik pillanatban kiesik a fejemből.

Már hét közben megígértem a gyerekeknek, hogy vasárnap elviszem őket a Chuck E. Cheese's étterembe. Aminek, természetesen, nem az étterem része a fontos, hanem a játékterem. Mert tele van játékgépekkel, lehet jegyeket nyerni, amit be lehet váltani cukorkára, meg játékokra, vagyis a legeslegjobb hely az egész világon, nyilván! Tudtam, hogy nekem végig a kisöreg után kell majd rohangálnom, de ennek ellenére én is izgatott voltam.
Mikor megérkeztünk, mindannyian kaptunk láthatatlan UV-fényes pecsétet, ugyanazzal a számmal. Így tudják megtalálni az elveszett a gyerekeket, plusz kifelé menet is leellenőrzik, egész biztos a saját gyerekeim viszem-e haza magammal. A kissé barátságtalan pecsétes lány rögtön közölte velünk, hogy az összes asztal le van foglalva, enni nem nagyon fogunk aznap. Mire azt hittem vetettem rá valamiféle morcos pillantást, vagy esetleg csak simán bunkó volt, kijelentette:
- Ne nézz így rám, nem én foglaltam le az asztalokat.
A kisöreg ennek nagyon örült, mert a kocsiban már levágott egy óriási hisztit, hogy ő először játszani akar, nem enni, először tehát játszottunk. Játszás közben észrevettem, hogy folyamatosan szabadulnak fel asztalok, és ülnek le emberek, gondoltam megkérdezem, akad-e hely. Odasétáltam, illetve vonszoltam magammal kisöreget is egy kedves bácsihoz, aki egy asztalszámokkal teleírt táblát tartott a kezében, és megkérdeztem, ha most rendelünk kaját, kapunk-e asztalt. Azt válaszolta, miért ne kapnánk? Nem is vártam tovább, én már majdnem éhen haltam, megkerestem a kisasszonyt, megragadtam a kisöreg kezét, és beálltunk a sorba. Menüt rendeltem, nagy pizzával, üdítővel és ötven darab játékokba való érmével. Ahhoz képest, hogy mennyire tele volt az egész hely, nem kellett sokat várnunk a pizzára. Amint a pincér srác letette elénk rögtön neki is estünk mindannyian, de olyan hévvel, mintha soha többet nem ehetnénk. 





Miután megebédeltünk még játszottunk egy sort, annyi jegyet mindenképp össze kellett gyűjtenünk gyerekenként, hogy elég legyen vattacukorra (150 darabba került). A kisasszony talált egy nagyon mókás játékot, jegyet az ugyan nem adott. Kis kártyákat tudtál nyomtatni magadnak, rajta a képeddel. A kisöregnek természetesen nem tetszett, szóval miközben elmerült egy másik játékban, mi a kislánnyal gyorsan készítettünk egyet a kettőnk képével, hogy az majd az enyém lesz, mert neki addigra már volt vagy tíz. Amilyen mázlim volt, pont egy Golden Ticket-kártya ugrott ki a gépből, amit be lehetett váltani tíz zsetonra. Mielőtt tiltakozhattam volna, hogy nem ér annyit az egész, én szeretném megtartani emlékbe, a kisasszony már ki is kapta kezemből, és rohant vele a pulthoz, ahol be lehetett váltani. A pult mögött álldogáló lány azt mondta, a kártyát nem tarthatjuk meg, a kisasszony pedig az összes zsetont megtartotta magának, szóval baromi rosszul jártam. Nem baj, úgysem tudtam játszani semmivel kisöreg-kergetés közben.








Jól érezték magukat mindketten, én is jól éreztem magam, bár örültem, hogy sikerült annyira elvernünk az időt, hogy csupán egy órám maradt, amit dolgozással kell töltenem. Elhatároztam, hogy ciki, nem ciki, de én este hatkor, illetve hétkor, mert zuhanyoznom is kell, meg olvasnom elalvás előtt, meg ilyesmik, bizony bedőlök az ágyba. 
Ez, persze, nem így történt, mert a szülők hazaértek ugyan, de mindkettőnek dolgoznivalója akadt. Mondták ugyan, hogy jajj, hagyjam egyedül nyugodtan a gyerekeket, ellesznek, de nyilván nem fogom őket magukra hagyni. Főleg a kisöreget nem, hacsak nem akarok arra ébredni, hogy ég a ház. Gondoltam, este nyolcig plusz két órát még igazán kibírok. Simseztem a kisasszonnyal, vonatoztam a kisöreggel, tévéztünk. Fél nyolckor aztán megjelent anyuka kis vacsorával, meg pizsamákkal, és kiejtett egy mondatot a száján, ami után legszívesebben sikítottam volna:
- Ha szépen megvacsoráztok és felveszitek a pizsamátokat most, addig maradhattok fent, ameddig csak akartok, holnap úgysincs iskola!
Erre természetesen mindkét gyerek fellelkesült, hogy Berta, Berta játsszunk még, játsszunk!, én meg kis híján sírva fakadtam. Hiába ugráltunk a szobámban az ágyamon, játszottunk bújócskát, rohangáltunk fel-alá, egész egyszerűen nem akartak elfáradni. Végül olyan fél tíz körül sikerült a kisöreget ágyba dugnom, a kisasszonyt pedig bezavarnom a szobájába. Ő még játszani akart, mondtam neki, hogy tőlem játszhat nyugodtan, ha csendben marad, nekem alvásra van szükségem. 
Levánszorogtam a szobámba, gyorsam írtam anyunak, hogy élve hazaértünk a mókázásból, aztán szinte szó szerint beájultam az ágyba.
Fogalmam sincs, honnan van ezeknek a gyerekeknek ennyi energiájuk, de néha jó lenne kicsit leszívni belőle és valahogy magamba szippantani.


2012. január 13., péntek

Apró hírek Bebevilágból

Mivel a mai napom tökéletesen eseménymentesen telt (legizgalmasabb pillanat: Transformers-mágnes rendelése Dínónak), ezért úgy döntöttem, inkább hozok pár mindenfélét, ami az elmúlt napokban történt, csak éppen a bejegyzésekbe nem fértek bele. Vagy még nem történtek meg, de majd meg fognak.

Comic-Con hírek:

Sikeresen felregisztráltam a jegyvételre. Mivel a dolog kissé bonyolultabb mint eleinte gondoltam, a jegyet magát majd csak márciusban tudom megvenni. Elvileg regisztrálási sorrendben történik a jegyvétel, én a virtuális kapuk megnyílása után kilenc perccel már túlestem ezen, azt hiszem, elég jók az esélyeim. Amennyiben a sors úgy döntene, hogy mégsem ereszt be a Comic-Conra, elhatároztam: San Diegóba akkor is elugrok arra a pár napra, mert nyilván rengeteg mindent lehet ott nyáron csinálni, azon kívül, hogy egy sötét csarnokban várakozok autogramra kedvenc színészeimtől, vagy éppen vásárolok teljesen felesleges kütyüket.
Sikerült találnom egy hostelt, ahol mindössze 210 dollárért meg tudnék szállni hat napra. Akármennyire is lenne jó, egy saját kis kuckó a Comic-Con, vagy rosszabb esetben a sima vakáció idejére, azért mégiscsak kellemes a gondolat, hogy így nagyjából 400 dollárt megspórolok a szálláson, amit minden másra el tudok költeni.
Ráadásul, a hostel, amit kinéztem magamnak nagyon szimpatikus, az árban benne van a reggeli, tábortüzes bulik a tengerparton, hétfő esténként BBQ-parti, ingyenes WiFi, ráadásul nagyjából két percre tőle található egy buszmegálló, ahonnan a busz egyenesen a Comic-Con helyszínére visz. Ráadásul csupa jókat olvasni róla, az egyetlen negatívumként mindössze azt említette egy ember, hogy volt egy recepciós lány, aki kicsit bunkón viselkedett. Oké, ezzel azt hiszem, tudok élni.
Hogy Anglia előtti Bebe belevágott volna egy ilyen kalandba? Idegen ország, idegen város, öt vadidegennel osztozás egy szobán? Egészen biztosan nem. Inkább fizetett volna sok-sok pénzt azért, hogy egyedül lehessen egy kényelmes hotelszobában. 
Még mindig jobban szeretek elbújni a szobámban, írogatni és olvasni, ez örökre így is fog maradni, de azt hiszem, kicsit sikerült már kinyílnom. Ennek pedig örülök.

Felvételi-hírek:

Amennyiben a magyar, illetve az amerikai postaszolgálat is úgy akarja, hamarosan megérkeznek az utolsó papírjaim otthonról, azaz a tanárokról származó ajánlások, vagyis a felvételi első részét lezárhatom. A nagyja, persze, még hátra van. SAT, két hét múlva. TOEFL, egy hónap múlva. Felvételi elbeszélgetés. Para, hogy vajon felvettek-e, vagy sem. Az SAT-re bőszen készülök, bár a matek feladatoknál, továbbra is az az érzésem, hogy a "túl sok volt már a B, itt válasszuk a C-t"- technikát választom majd. A Georgetown-on csak a nyelvtani részt, a szövegértést és a matekot nézik, szóval a fogalmazáshoz írhatok bármit. 

Sokan úgy gondolják, helytelenül, hogy az embereket kizárólag önző érdekek vezérlik: a gazdagságra, hatalomra, hírességre való törekvés. Mégis, rengeteg történelmi példa igazolja ennek ellenkezőjét. Rengetegen áldozták fel saját jólétüket olyan célokért, amit fontosabbnak tartottak saját maguknál. Lelkiismeretünk sokkal hangosabb lehet a pénz, hatalom vagy hírnév szavánál.

Mit gondol erről? Esszéjében ossza meg nézeteit, gondolatait.

Az esszé: Szeretem a pónikat.

Na jó, nyilván nem, mert ha most a felvételi nem sikerül, jövőre ismét próbálkozok, és esetleg akadhatnak olyan iskolák, amik nem teljesen díjazzák az én nulla pontot érő fogalmazásom. 
Egyébként itt egy másik, tipikus SAT-feladat azok számára, akiket esetleg érdekel:

A következő mondat hibátlan, vagy egy hiba szerepel benne. Amennyiben a mondatban egy hiba szerepel, válassza ki azt az aláhúzott részletet, amit meg kell változtatn, hogy helyes legyen a mondat. Amennyiben hibátlan a mondat, válassa az E-választ.


Cola nuts are the caffeine-rich nuts of Cola
auminata and Cola nitida, evergreen
forest trees that are native to tropical West
 A 
Africa and that are a member  of the same
 B  C 
botanical family as cocas. No error 
 D  E 



(A B-válasz a helyes, megsúgom.)


Tavaszi szünetes hírek:

Ma beszélgettünk Skype-on a nagyiékkal, illetve a kiskutyával, aki a Finn nevet kapta, és mi más lett volna a téma, mint a tavaszi szünet, meg az utazás hozzájuk. Abban megegyeztünk mindannyian, hogy Disneyland kimarad a programból (hüpphüpp), mert két nap nagyjából 3000 dollárra jönne ki szállással együtt, és mivel a tavaszi szünet a legforgalmasabb időszak, a két napot valószínűleg sorbanállással töltenénk. Disneyland kihagyásánál pedig egy rosszabb dolog van: Disneylandben lenni és három órás sorokban állni. Legalábbis kisgyerekek társaságában.
Ennek ellenére rengeteg program vár ránk, főleg strandolás, naplemente-nézés a strandon, cirkusz, szafaripark, biciklitúrák a városban, valamint a nagyiék lelkesen mesélték, hogy van egy elvileg igazi magyar étterem a városban, nagyon szeretnének elvinni oda egyik este. Valamint, hogy örülnek, amiért már nagykorú vagyok, mert elengedhetnek esténként kocsmázni. Oh.
Messze van még ez a szünet, szeretnék kiheverdni már arra a bizonyos homokos tengerpartra, amit annyit emlegetnek a nagyiék.


Iskola-hírek:

Keddtől elkezdtem a spanyolórákat. Öten vagyunk összesen a csoportban, egy bangladesi lány, aki elvileg ügyvéd, meg egy londoni egyetemen tanít, de a férje munkája miatt ideköltöztek. Az, hogy milyen tanár vagy ügyvéd nem tudom, de az angolja sem túl jó, és nem is tűnik túlságosan értelmesnek a szentem. Van egy francia srác, aki már négy éve él itt, nagyon üzletembernek néz ki, öltönyben, meg ilyesmik, de jófej. Van egy amerikai nő, ő azt hiszem középiskolában tanít, túl öreg és túl morcos ahhoz, hogy barátkozhassak vele. A csapat utolsó tagja egy amerikai srác, szimpatikusnak tűnik ő is. 
Azt hiszem itt sem fogok barátokat szerezni magamnak.
A tanárnak viszont azt hiszem, máris én vagyok a kedvence, folyton engem kérdezett elsőnek, meg csak velem beszélgetett el óra után. Igaz, a többiek már rohantak is az utcára, hogy elszívhassanak egy életmentő cigit, vagy mi. Ismét csak fene abba a szemkápráztató mosolyomba. Amíg éppen csak makogok spanyolul, és egyelőre még nem igazán sikerül eltalálnom a ragozást meg ilyesmiket, nem szeretnék a figyelem középpontjában lenni, köszönöm. Vagyis, gracias


2012. január 12., csütörtök

Túl izgalmas iskolai előadás

Ma délután a kislány iskolájában téli koncert volt a program. Mivel anyukának megkezdődött az ülésszezon, ő távol maradt, de még a hétvégén megkért, hogy menjek, nézzem meg a kisasszonyt, és készítsek videókat is, amennyiben lehetséges, amit nagyon szépen megköszönne, ha elküldenék neki.
Háromnegyed kettőkör kezdődött a mulatság, én gondoltam, biztos, ami biztos alapon, húsz perccel előtte eldínózok az iskolához. Hogy legyen olyan ülőhelyem, ahonnan jó minőségű videót lehet készíteni, és oké, bevallom, közel tudjak parkolni a sulihoz is. Hideg volt odakint, meg esett az eső, úgy gondoltam, kicsit megengedhetem magamnak, hogy lusta amerikai legyek.
Sikerült parkolóhelyet találnom, igaz, nem az iskola parkolójában, hanem az utcán, és az ülőhelyem is viszonylag elől, a harmadik sorban volt. Alig lézengtek még páran, az egyik tanárnő meg is kérdezte, nem túl kedves módon, mi a fenét keresünk itt, ha még húsz perc van az előadásig. Hát elnézést, kedves néni, nekem fontos filmkészítési feladataim voltak, ráadásul azt is szerettem volna, ha a csöpp lánykám láthatja, ahogy veszettül integetek neki, nem a hátsó, sötét sorokban kuksolok.
A tornateremben volt megtartva a kis előadás, én nagyjából végig azon ámultam, mennyire profi minden, pedig mindössze az ovisok, az elsősök, meg a másodikosok készültek pár dalt előadni a kisgyerekek édes hamisságával. Ráadásul, ezt már máskor is észrevettem, az egész iskola annyira szép, színes, meg vidám meg gyerekbarát. Tudom, általános iskoláról beszélünk, ennek alapkövetelménynek kéne lennie. De ha azt mondom, hogy az én általános iskolám egyik fő díszítőeleme egy óriási festmény volt a hét vezérről, amint épp vérszerződést kötnek... azt hiszem ki lehet találni, miért csodálkozok el ennyire egy gyerekrajzokkal és sárga falakkal díszített iskola láttán.





Elsőként az ovisok léptek fel (ők vannak a képen is), három dalt adtak elő, szerintem egyiket sem ismertem. Vagy lehet mégis, csak erre nem jöttem rá, annyira össze-vissza énekeltek, kissé érthetetlen kiejtéssel. Tüneményesek voltak, ennek ellenére, már sajnálom, hogy róluk nem készült videó.
Őket követték az első osztályosok, kicsit már jobb előadással, majd végül a másodikosok. Közéjük tartozik a kisasszony is. Szépen felvonultak a színpadra, kislánykám az első sorban állt, valószínűleg azért, mert olyan apró. Apukával, aki azért csak beesett az utolsó pillanatban, integettünk neki veszettül, de a kislány csak nézett körbe-körbe, észrevennie viszont nem sikerült minket. Szinte már a sírás határán állt, láttam rajta. Szerencsére apuka, gyors ötlettől vezérelve felugrott a székéről és úgy kezdett el integetni. A kislány felcsillantak a szemei, mikor észrevette őt is, meg aztán két óriási hajú anyuka között kukucskálni engem is. Beizzítottuk a fényképezőket, iPodokat, megtaláltuk a legjobb kilátást a fejek felett, mellett (én már rutinos vagyok ebben az Owl City-koncert óta), és megkezdődött a másodikosok előadása. Ők már tényleg nagyon ügyesek voltak, a Yellow Submarine előadásuk kifejezetten tetszett.
Épp vége lett ennek, és összesen két dalt énekeltek el a négyből, mikor a nézőtér másik oldalán egy egész nagy csapatban felálltak az emberek. Az első gondolatom az volt, hogy talán itt unták meg a dolgot, kiszaladnak egy cigire, esetleg eddig tartott az ebédszünetük az irodában, és rohanniuk kell vissza dolgozni, de aztán gyorsan meg is egyeztem magammal, hogy ahhoz túlságosan sokan voltak.
Végül aztán az egyik nő felkiáltott, pontosan, mintha egy filmben lennénk:
- Orvos! Van maguk között orvos?
A filmekben, az ilyen helyzetekben, az éppen rosszul lett beteg mindig szerencsés, minimum egy doki biztos akad a közönség soraiban.
Ezennel kijelentem, hogy a filmeknek van alapja, minimum öt apuka ugrott fel hirtelen a helyéről, és kezdett lassú Baywatch-os mozdulatokkal rohanni a sorba, ahol az a valaki rosszul lett.
Közben páran gyorsan elkezdték tárcsázni a 911-et. Hiába nyújtogattam a nyakam, nem láttam semmit, csak a tömeget a valaki körül, aki rosszul lett. Nem igazán voltam benne biztos, hogy jót tesz az állapotának, ha ennyien körbeállják, de mit értek én ehhez.
Pár percnyi semmittevés után a tanárnők közölték velünk, hogy haza kell mennünk, a gyerekeknek pedig folytatódik a tanítás, viszontlátásra. Mikor kicsit már eloszlott a tömeg, láttam, hogy egy nő fekszik a földön, már beszélgetett a dokikkal, szóval nem igazán értettem, miért nem lehet bedobni egy mentőautóba, aztán folytatni az előadást, mintha mi sem történt volna.

A mai nap folyamán tehát ismét megtanultuk, hogy néhány filmnek van valóságalapja. Valamint azt is, hogy mikor az ember a mentőket hívja egy mentőautónak álcázott tűzoltóautó fog felbukkanni a helyszínen. (Ezt a jelenséget eddig a pillanatig nem értem, de azt hiszem köze lehet az iskolától, meg a mi házunktól is, nagyjából két percre található tűzoltósághoz.) Jó éjszakát kívánok.

2012. január 10., kedd

Varázslók vs. Farkasok vs. Kémek

Mivel már kedd van, azt hiszem eljött az ideje annak, hogy megírjam a hétvégéről szóló bejegyzést. Talán. Csak tudjátok hogy van ez. Szépen halasztom a dolgot, az idő múlik, nekem meg egyre kevesebb kedvem lesz írni róla. Mivel azonban van pár elverni való órám azelőtt, hogy beleásnám magam a spanyol nyelv rejtelmeibe, kedves leszek és élménybeszámolok.
A szombati program elvileg a Kém Múzeum lett volna. Igen, sajnos csak lett volna, mert eljutni már nem sikerült odáig. Igazából minden tök jól indult, Le-Marie jött értem kocsival, volt vele egy német lány, Alessandra is, akivel ugyan eddig még nem találkoztam, pedig már hónapok óta Facebook-ismerősök vagyunk, na de sebaj. Befutottunk enni egy Subwaybe, mindketten áradoztak arról, mennyire szép vékony vagyok, mire én jópár perces röhögőgörcsöt kaptam, mert a Meki Diétának hála, azt hiszem mindennek lehet nevezni engem, csak vékonynak nem.
Bevágódtunk az autóba, sütött a nap, üvöltött a zene a rádióból, énekelgettünk, röhögcséltünk, átsuhantunk Georgetownon, integettem az egyetemnek, megosztottam utastársaimmal, hogy felvételiztem, és ujjujuj, bár nem nagyon hatotta meg őket a dolog. Utaztunk tovább, bearaszoltunk a dugóban DC belvárosába, majd ki is araszoltunk onnan. Egyenesen a "Capitol sötét oldalára". Tudjátok, hogy van ez, mint az Oroszlánykirályban. Az árnyékos területeket messziről el kell kerülni. Nekem igazából fogalmam sem volt, mégis mit keresünk a gettó közepén, mikor a Múzeum a központ központjában van, de gondoltam Le-Marie meg a GPS-e biztos tudnak valamit, amit én nem. Elhagytuk az árnyékos területeket is, kikötöttünk egy autópályán, majd végül a semmi közepén. Oké, nem teljesen a semmi közepén, mert az út két oldalán volt egy-egy épület, de igencsak olyan épületeknek tűntek, ahol nekünk semmi keresnivalónk, mert odabent ufókon kísérletezgetnek vagy ilyesmi.
- A Kém Múzeumot keressük? Mert ha igen, eléggé rossz helyen vagyunk - jegyeztem meg, bár a mondandóm második fele nyilván teljesen felesleges volt, mert mindenki látta, hogy rossz helyen vagyunk.
- Nem, már nem az a program - válaszolta Le-Marie, miközben a GPS-szel ügyködött valamit.
Ha nem lennék kedves, aranyos, meg jólnevelt kislány, egész biztos megkérdeztem volna, hogy jó, és úgy mégis mikor akarták ezt megosztani velem, mert ha a Kém Múzeumról van szó, én nem ismerek tréfát. Két hónapja nem voltam ott, jobban hiányzik mint egy nagy tál brassói.
Kiderült, hogy Alessandrának nem volt kedve a múzeumhoz, így kitalálta, menjünk el a Gaylord (höhöhö...) Hotelben lévő jégszobor kiállításra. Ami oké, én is szerettem volna eljutni oda, mióta láttam Luzita képeit karácsony előttről, de... Kém Múzeum!
Mivel ők azt a címet tudták, amit bepötyögtek a GPS-be, és a jelek szerint az a cím nem igazán működött, gyorsan előkaptam a telefonom, beizzítottam a 3G-t, ami szerencsére a világ végén is működik, és kikerestem az igazi címet.
Visszaaraszolás DC-be a félig lezárt autópályán, ismét pár eltévedés, majd az elhatározás, hogy oké, hagyjuk a fenébe az egészet, én menjünk inkább haza. Én még felvetettem, hogy esetleg sétálhatnánk egyet Georgetownban, amilyen gyönyörű idő van odakint, de Le-Marie azt mondta, neki már nincs kedve semmihez, csak hazamenni. Amit kicsit megértettem, mert összesen körülbelül három órát vezetett a semmiért, de a lelkem mélyén borzalmasan mérges voltam mindkettőjükre, mert... Kém Múzeum!
Ráadásul így elvesztegettem egy szombatot, mikor akár dögölhettem volna egész nap a szobámban is, és készülhettem volna a SAT-vizsgámra. Na jó, megnéztem volna pár Supernatural részt. De ez most tök mindegy.
Hazaértem, sehol senki, gyerekek a nagyinál, szülők jó ég tudja merre, nekem meg még mindig mehetnékem volt. Aztán hirtelen rájöttem, hogy hohó, hát elkezdték játszani a bethesdai olyan filmeket játszunk, amikről még senki sem hallott-moziban a Tinker Tailor Soldier Spy-t, amire már hónapok óta várok, és mivel kémekről szól, meglenne azért az aznapi kém-adagom. Gyorsan dínóba pattantam, a parkolóház legfelső emeletén sikerült is helyet találnom, ráadásul ingyen, mert hétvégén ingyenes a parkolás, és célba vettem a mozit. Szépen megvettem a jegyem, pattogatott kukoricát, üdítőt, majd abban reménykedve, hogy egyedül én leszek, oda ülök, ahová akarok, és talán még hangosan ki is beszélhetem a filmet magammal, elindultam a terem felé.
Ami végül tömve volt nyugdíjasokkal. Egy óriási terem. Tele nyugdíjassal. Mintha csak egy reggeli buszra csöppentem volna, bár még annál is rosszabb volt, mert körülbeül százszor annyian voltak. A harmadik sorban sikerült helyet találnom, két óriási darab néni között, ráadásul az egyikük férje az egész film alatt folyamatosan köhögött, meg hörgött meg ilyesmi.
Ennek ellenére jól szórakoztam, a film zseniális. Nem eszeveszetten lövöldözős, inkább szép lassan csordogál előre a cselekmény, de végig izgultam szinte az egészet. Igazából már ott megvett magának, mikor láttam, hogy az első jelenetek Magyarországon játszódnak, és igazi magyar színészeket is sikerült találniuk. Ráadásul Colin Firth, ahogy magyarul beszél... mmmm. Sajnos Benedict Cumberbatch-nek nem jutottak magyar nyelvű sorok, de talán jobb is, mert egész biztos lefolytam volna a székről, a nyugdíjasok meg abban a pillanatban rávetették volna magukat a kukoricámra.

Vasárnap. A kosármeccs napja. Le-Marie ismét elkocsizott értem, jó időben, hogy biztos odaérjünk a meccs kezdetére, de a metró közbeszólt. Körülbelül húsz percet várakoztunk, időközben felbukkant egy brazil lány, akinek sajna elfelejtettem a nevét. Ő ismerte Le-Marie-t, én nem ismertem őt, mókás volt nagyon. Remélem, azért a képernyőn is átsüt a szarkazmus.
A brazil névtelen lány először is elújságolta Le-Marie-nak, hogy hetente egyszer összeülnek páran valakinek a házában reggelizni, és hogy szívesen látnák őt is. Én meg ültem ott, reményeim szerint tökéletes bitchface-szel, hogy hahó, lehet, nem ismerjük egymást, de azért mikor akad egy harmadik ember is a társaságban, illik legalább annyit mondani, még ha nem is gondoljuk komolyan: izé, téged is szívesen látunk, persze.
Szép lassan begurult a metró, ők meg elkezdtek arról beszélgetni, mennyire hiányzik nekik a saját országuk, a barátaik, meg a családjuk, meg az otthoni időjárás, meg számolják vissza a napokat. Aztán rám néztek.
- Ja, Igen. Nekem is hiányzik Magyarország - mondtam, de nem hogy Oscar-díjat, de még Mucsaröcsöge Legújabb Felfedezettje-emléklapot sem kaptam volna az alakításomért.
Nem azt mondom, hogy olyan emberekkel szeretnék barátkozni, akik az én tökéletes másaim. Ha így lenne, egy barátnőm sem lenne, mert olyan ember talán nincs is még egy, mint én. De ahhoz, hogy valakivel jó barátok legyünk, azért szükség van közös témákra, és én a legtöbb au pair témához nem tudok hozzászólni. Úgy értem, nincs honvágyam. Ha mégis lenne, arra gondolok, hogy anyuval két egymással töltött nap után egymás torkának ugranánk, Töki már a megérkezésem estéjén inkább menne, hogy befűzzön valami csajt, a barátnőim meg jól elvannak nélkülem, köszönik szépen.
Nem tudom szidni a pótcsaládom, vagy a gyerekeim, mert szeretem őket. Nem szidom az amerikai kaját, időjárást, embereket, mert őket is szeretem.

Nem várom el barátaimtól, hogy oda-vissza vágják az összes Supernatural epizód címét, vagy ugyanolyan beteges lelkesedéssel várják a következő szuperhősös filmet a moziban, mint én. De itt egy példa: szombaton a gettós autókázás közben, felbukkant mellettünk egy Camaro, pont olyan, mint amilyen Űrdongó is a Transformersben, én meg nevetve megjegyeztem:
- Ne aggódjatok, senki nem fog megkéselni minket, itt egy Transformer, aki majd vigyáz ránk.
Mire mindkét lány úgy nézett rám, mintha hirtelen kínaiul kezdtem volna beszélni. Mivel a Transformers a legeslkedvencebb filmem, ha nem láttad legalább egyszer és tudod kívülről az összes sorát, és ismered az összes Autobotot, meg Álcát és azt, hogy milyen járművé alakulnak át, és isteníted a film minden egyes képkockáját, ne haragudj, de kicsi rá az esély, hogy barátok lehessünk. Jó lenne, ha a Sors összehozna még egy olyan au pairrel, mint amilyen Liesbeth volt az orientáción.

Hol is tartottam? Ja igen. A kosármeccs. Igazából a lelkem mélyén én már eldöntöttem, hogy Minnesota Farkasok-rajongó leszek, mert a farkas a kedvenc állatom. Persze, azért mindenkinek azt hangoztattam, hogy "Hajrá, Varázslók!". Mert nem szép az ellenfélnek szurkolni.





Pár perces késésben voltunk ugyan, de a tömeg ugyanúgy hömpölygött még befelé, szóval gondoltuk, semmi izgalmasról nem maradtunk le.
Az üléseink, természetesen, a legfelső sorokba szóltak, de hát 12 dolcsiért mégsem ülhetünk a VIP-szekcióban, ennek ellenére nagyon jól lehetett látni a pályát is, a játékosokat is, meg magát a játékot is, persze, hála a kivetítőnek. Annyit tudok a kosárlabdáról, amit a Space Jam-ből megtanultam anno, és az sem igazán hiteles forrás, mert például senki nem nyújtotta úgy ki a karját, mint Michael Jordan a filmben.






Néha sokkal jobban lekötött a pálya szélén táncikáló hajrálányok, és közben arra gondoltam, mennyire szeretnék én is hajrálány lenni, akármennyire is szexista az egész hajrálányosdi. Ha esetleg elkezdenék edzeni, meg tornázni meg ilyesmi, ki tudja. Az egyetemen akár esélyem is lehetne bekerülni a csapatba. Néha azt hiszem, az egyetemi sportcsapatok versenyei sokkal több embert érdekelnek, mint a profi csapatoké.
A félidő előtt, vagyis mielőtt a tömeg megrohamozta volna a kajáldákat, Le-Marie-val elindultunk ételt keríteni magunknak. Pizzát vettünk, illetve én még egy perecet is hozzá, mert malac vagyok. A kaja, természetesen, drága volt, de legalább finom. Mászkált körbe kajás-bácsi, de természetesen a mi sorainkhoz már nem merészkedett fel.
Volt csók-kamera, tánc-kamera, tudjátok a nagy kívetítőn, amit a filmkben is lehet látni, igazán mókás figurák ültek a nézők között, talán ezek a pár perces kis valamik szórakoztatóbbak voltak, mint maga a játék. Egyszer mikor mindéle születésnapi köszöntéseket, meg egyéb közleményeket írtak ki a kivetítőre, volt egy "Üdvözöljük a DC környéke au paireket!"-felirat is, de pont ettem, mikor azt mutatták, és nem sikerült időben előkapnom a fényképezőgépem.
Valahányszor a Farkasok kosárra dobtak, próbáltam csendesen örülni, és mikor a Varázslók szereztek pontot, együtt őrjöngtem a tömeggel.
A negyedik negyed elején már látható volt, hogy a Varázslók ki fognak kapni, jópáran el is kezdtek szállingózni kifelé a csarnokból.


93-72-re nyertek végül a Farkasok. Juhúú!


Vannak videóim is, a bejegyzés végén megleshetitek majd őket.
A meccs után megkérdeztem Le-Marie-t lenne-e kedve belesni velem a Kém Múzeumba. Nem volt kedve, hiába mondtam neki, hogy csupán öt percre szeretnék benézni, annyi idő épp elég ahhoz, hogy láthassam a kajáldás bácsit, Kelvint, amennyiben dolgozik, és megsimogathassam az egyik falat.
Plusz, azt is megemlítettem neki, hogy talán ingyen be tudunk jutni, és úgy még mókásabb lenne. Mire Le-Marie valami olyasmit tett, amit talán sosem fogok megbocsátani neki, bármennyire is szeretem. Gúnyosan felvonta szemöldökét, és megkérdezte:
- Miért engednének be téged ingyen?
Annyira mérges lettem, hogy talán nem épp kedvesen megmondtam neki, hogy jó, én bemegyek, majd találkozunk, jól éreztem magam a kosármeccsen, viszlát.
Ne becsüljük alá a szemkápráztató mosolyom hatalmát, legyünk olyan szívesek.
Az összes dühöm elpárolgott, mikor beléptem a múzeum kajáldájába, egy pillanatra még az élet is megállt, majd mindenki úgy nézett rám, mintha legalábbis valami filmsztár lennék. Na jó, nem. De majdnem. A kajáldás bácsi azonnal megölelt, kicsit csevegtünk, aztán kaptam egy ingyen innivalót is. Innen már nincs messze az ingyen kaja sem.
Utána gyorsan elrohantam pisilni egyet, mert miért ne, és mikor kiértem a mosdóból megláttam Kelvint a liftet kezelni. Gyorsan egymás nyakába borultunk vele is, megjegyezte, mennyire amerikainak nézek már ki, aztán elbeszélgettünk vele is, nem is olyan keveset. Megtudtam, hogy ő tavaly járt a Comic-Conon, ami természetesen nagyon jó móka, nem kéne kihagynom. Nem is szándékozom. Gyakoroltuk, mit kell mondanom az embereknek, mikor sorbaállnak a lifthez, az egyik kis csapatot én is tájékoztattam arról, hogy:
- Üdvözöljük önöket a Kém Múzeumban! Ne felejtsék, a múzeumban tilos a fényképek és videók készítése, valamint az evészet is ivászat. A lift perceken belül leérkezik, addig is nézzék ezeket a videókat, ahol igazi kémek mesélnek tapasztalataikról. Ha bármi kérdésük lenne, szívesen válaszolok rájuk.
Kelvinnek négy órakor lejárt a munkaideje, szóval mikor elérkezett a négy óra, szépen pislogtam rá párat, és mondta, hogy oké, szálljak be a liftbe, és menjek fel. Része vagyok a Kém Múzeum-családnak, ők meg ugye ingyen mehetnek fel. Már csak a többi dolgozóval kéne tudatni ezt.
Miközben körbe-körbe jártam a múzeumban, kitaláltam, hogy mikor Le-Marie-nak tényleg lesz kedve ellátogatni ide, mindenképp olyankor kell megtennünk, mint ezt, mikor Kelvin dolgozik. Előtte, természetesen majd írok neki, hogy tegyen úgy, mintha nem ismerne, és engedjen be ingyen minket, miután szépen mosolyogva megkérem, hogy ugyan már, igazán nem várhatja el egy ilyen szépen mosolygó lánytól mint én, hogy belépőt fizessen? Le-Marie nagyot fog nézni, én meg jót fogok nevetni rajta magamban. Oké, talán nem csak magamban. Hehehe. Az én képességeimet senki nem becsüli alá büntetlenül. Senki.

Ennyi lett volna a maratoni hosszúságú beszámoló, következzenek a videók.

Az elsőn a Wizard Girls, azaz a hajrálányok rázzák magukat.






A másodikon öt pontot is szereznek a Varázslók, illetve Le-Marie és én beszélünk arról, hogy éppen vesztésre állnak.





A harmadik pólót lődöznek meg dobálnak a közönségnek. Mármint, annak a részének, aki jobb helyeken ül mint mi.



Igaza volt a csapatvezető néninek, a kosármeccsekre nem a játék, hanem a hangulat miatt érdemes járni, mert az tényleg fantasztikus! Persze maga a játék is érdekes volt, de nem bántam volna annyira, ha feldobja néhány rajzfilmfigura vagy űrlény a dolgot.


2012. január 6., péntek

Cserkészlányok sütikkel

Az elmúlt napokban megtudtam, hogy a Comic-Con jegyei körülbelül órák alatt elfogynak. Mármint jó, a helyzet talán ennyire nem drasztikus, de majdnem. Szóval a napjaim most majdnem teljesen azzal telnek, hogy lesem a Comic-Con hivatalos honlapját, Facebook-rajongói oldalát, és Twitterét, hogy mikor írják a varázsmondatot: a regisztrációt megnyitottuk. Valamint feliratkoztam sms-értesítésre Facebookon és Twitteren is, az sms-jelzőhangom pedig a világ legharsányabb sms-jelzőhangjára állítottam, hogy még legmélyebb álmomból is rögtön a gép elé tudjak vetődni. Biztos, ami biztos.
Bár van egy olyan érzésem, hogy majd január 28-án, mikor épp az SAT-vizsgát írom vért izzadva, szép lassan megnyílik a Comic-Con regisztráció is, én meg lemaradok róla. Amennyiben ezért cserébe felvesznek a Georgetownra, nem fogok bánkódni miatta. Ha nem, levetem magam a Monument tetejéről, ami még mindig le van zárva, szóval kissé bonyolult művelet lesz.

Ma délután cserkész-sütit árultunk a kisasszonnyal. Tudjátok, rengeteg családi film, meg vígjáték egyik momentuma ez, mikor a helyes egyenruhába öltözött kislányok házról-házra járnak, egy kiskocsit húzva, ami meg van töltve sütis dobozokkal. A helyzet, sajnálatos módon, nem ennyire egyszerű. A dolog első lépése ugyanis az, hogy össze kell gyűjteni, ki szeretne süteményt vásárolni. Ezt meg lehet tenni házról-házra járással, rokonok felkeresésével, illetve, mivel most már modern időket élünk, akár az interneten keresztül is. A kisasszonynak ez az első éve, hogy elég idős ahhoz, hogy süteményt áruljon, nyilván nem szerette volna kihagyni. Apuka sem szerette volna, ha kihagyja, én sem szerettem volna kimaradni, mert ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy ilyesmit műveljek. A szülők ennek természetesen úgy megörültek, mintha legalábbis azt jelentettem volna be, mostantól ingyen dolgozok, és a süti-akciónak hivatalosan is én lettem a vezetője. Mivel tegnap, meg tegnapelőtt még alaszkai szemmel nézve is hideg volt odakint, mára viszont kicsit enyhült az időjárás, úgy gondoltam, a házról házra járós részt ma ejtjük meg. Rengeteg papír tartozik az egészhez, egész nap azt próbáltam kitalálni, mit kell az ügyfeleknek adni, mit tartunk meg, honnan tudjuk, kinek melyik sütit szállítjuk ki, és a többi. Apuka még egy linket is küldött nekem A sütiárulás 24 lépése címmel.


Délutánra tiszta profi lettem. Tudtam, hogy a sárga lapocskákat kell odaadni a vásárlóknak. A fehér lapot, amin a sütik képei is vannak, mi tartjuk meg, felírjuk rá az adatokat. Szépen mosolygunk, elmeséljük, mit szeretnénk, nem morcizunk be akkor sem, ha valaki azt válaszolja, hagyjuk békén a sütinkkel.
Begyűjtöttem kisasszonyt a sulijából, hazadínóztunk, nyakába vette a cserkészkendőjét, felmarkoltuk a papírokat, és irány az utca! Mindössze nyolc sárga papírkát kaptunk központilag, szóval ennyi családnak tudtunk sütit árulni.
Elsőként az egyik szomszédunkat vettük irányba, viszonylag idős házaspárt, két édes kutyussal, és két főiskolás gyerekkel. Két doboz sütit vettek. Illetve, még csupán feliratkoztak, mert a pénzt majd akkor adják oda, ha megérkeznek a sütemények, március végén.
Utána javasoltam a kislánynak, hogy menjünk a cseh diplomata muki házához, a felesége úgyis mindig olyan kedvesen mosolyog rám, meg, mivel európaiak, és nálunk nincs ilyesmi, biztos érdekelni fogja őket a dolog. Nagyon aranyos volt a nő, érdeklődött, csodálkozott, hogy jujj, mennyire aranyos dolog ez, és természetesen, ő is vett sütit.
Az utcában szinte mindenki vásárolt tőlünk, kivéve azok, értelemszerűen, akik nem tartózkodtak otthon, vagy egy idősebb néni, aki sajnálkozott egy sort, és mondta, hogy nagyon szívesen tenné, de nem ehet süteményt, meg egy család, ahol a kislány szintén a cserkészekhez tartozik. 
Mikor hazaértünk, Lisa meg én is feliratkoztunk pár doboz sütire. Én konkrétan öt félére, mert nem elég nagy a popóm, meg ha tényleg olyan finomak, mint mindenki mondja, nehogy már kimaradjak az egészből. Különben sem árt, ha van néhány doboz sütemény tartalékon, mikor éppen gyereket kell zsarolni, ezt jól jegyezzétek meg.
Az összes sütizésből befolyt pénz, természetesen, az adott csapatot támogatja. Azt hiszem, a mi csapatunk egy jó gazdag csapat lesz az akció végére, főleg azután, ha anyuka elviszi a papírt a munkahelyére is, és minden egyes képviselő jól bevásárol belőlük, hogy legyen majd mit majszolniuk az unalmas üléseken. Jövőhéttől ugyanis számukra is megkezdődik a móka.
Plusz, jövőhéttől én is elkezdek iskolába járni, spanyolórákra, egészen pontosan. Lisa már nagyjából azóta rágja a fülem, hogy spanyolt tanuljak, mióta megérkeztem, mert akkor tudnánk spanyolul beszélgetni. Igaz, a spanyol beszélgetéseink egyelőre ki fognak merülni a "Hogy vagy?" szintű társalgásnál, de az is valami. Én leginkább azért szeretnék spanyolt tanulni, hogy teljes legyen a Juanita Perez álcám. Úgy értem, angolul beszélve, valamiféle dél-amerikai akcentussal, maximum a filmekben nem buknak le a kémek.
És ha már kémek. Szombaton visszatérek A Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén. Le-Marie érdeklődött tegnap este, nem lenne-e kedvem elmenni vele. Egy szóval sem említettem neki mennyire mániákus kém-múzeum látogató voltam pár hónappal ezelőtt, és lennék is, még mindig, ha nem költeném el alkalmazásokra, meg zenékre az arra szánt pénzem iTuneson. (Ma az apuka például ajánlott nekem egy lista-alkalmazást. Hogy tudtak az emberek eddig papírra írt listákon élni?) Egészen pontosan azért nem, mert a kém múzeum nem éppen az a hely, ahol megerősödnek a barátságaim. Mivel azonban Le-Marie magától ajánlotta fel, azt jelenti, hogy a) tényleg olyan awesome lány, mint a három találkozásunk alkalmával elkönyveltem magamban, b) udvariatlanság lenne nemet mondani. És hülyeség is, mert borzalmasan hiányzik már az egész hely. Főleg Kelvin. Meg a kaja. Meg az OpSpy.
Ha szerencsénk van, talán még ingyen is bejutunk. Értsd: Kelvin dolgozik.
Vasárnap pedig csapatgyűlés lesz, ami a Washington Wizards vs. Minnesota Timberwolves profi kosármérkőzés keretein belül fog megesni. Le-Marieval egymás mellett ülünk majd, természetesen, és remélhetőleg hihetetlen jól fogunk szórakozni.
A gyerekek a hétvégét a nagyiéknál töltik, nem Floridában, Baltimore-ban, a szülők meg vagy dolgoznak, vagy elutaznak romantikázni valamerre, mielőtt anyukának megkezdődne a nagy hajtás, szóval, azt hiszem, nagyon jó kis hétvégének nézek elébe.



2012. január 3., kedd

Winter Wonderland - 2. fejezet

A következő reggel az egyik bálterem felé vettük az irányt, étkezés céljából, ugyanis valami olyasmi reggeli lett szervezve a gyerekeknek, meg persze a szülőknek, és a mi esetünkben au paireknek is, ami a Disneylandes hotelekben is szokás. Te eszel, közben mindenféle figura odajön téged zaklatni, vagy, ahogy ők nevezik, szórakoztatni. Jó mókának ígérkezett, bár nem tudom, inkább elment az étvágyam, mikor a hotel jelképe, Fat Brid megjelent, én meg egy óriási adag kolbászt tömve a számba, rájöttem, ha nem vigyázok, hamarosan én is fat bird leszek.




Reggeli után nagycsaládos szafari túra lett volna a program, de a kisöregem annyira kiütötte magát, hogy muszáj volt átaludni a délelőttöt, anyuka meg vele maradt, így az apuka, a kisasszony, meg én ültünk be ey shuttle-buszba, hogy felvitessük magunkat a hegytetőre, ahonnan a túra indult. Kicsit túl korán érkeztünk, de addig is körbenéztünk. Illetve, megmutogatták nekem, hol tanultak síelni előző nap, meg ilyesmik.



Hamarosan aztán megérkezett a túravezetőnk, meg a csapat többi része, és mindannyian bezsúfolódtunk egy golfautóba. Oké, egy átalakított golfautóba.


Eleinte jókat poénkodtunk azon, hogy én legszívesebben a vezetőülésre ülnék (nagy álmom vezetni egy golfautót, ugyanis...), aztán elég nagyot néztem, mikor a túravezető srác felajánlotta, hogy üljek mellé nyugodtan az első ülésen. Nyilván nem kellett kétszer mondani. Majdnem annyira jó érzés volt, mintha én vezettem volna a kis járgányt.
A hotelhez saját mini-állatkert is tartozik. Így történt, hogy nem csupán lámát, meg kecskét, de macit, tigrist és hiénát is etettem aznap. Újabb dolgok, amiket kihúzhatok a "sosem hittem volna, hogy megtörténnek majd, aztán mégis"-listámról.







Nézett már rátok úgy egy tigris, mintha nem csupán a kezetekben vaspálcára felszúrt csirkehusit, hanem titeket is kész lenne pillanatok alatt felfalni? Rám már igen. Igencsak fura érzés, azt kell mondjam.
A szafaritúra után, ismét visszabuszoztunk a hotelbe, ahol a kisasszony manikűrre volt hivatalos, apuka meg valami akármire a spa-ban, így a délután ötkor kezdődő gyerekklubig nekem kellett lekötnöm a gyerekeket. Ettünk a szobában, utána plüssjátékot csináltattunk a két gyereknek, fagyiztunk, játszottunk az újonnan készített plüssjátékokkal, meg minden ilyesmi. Bár továbbra is igencsak felfokozott állapotban volt mindkettő, azért lényegesen könnyebben bírtam már velük, mint az első este.
Mielőtt tovább mennék, meg kell említenem a következő nem-kalandot a helyes takarítósráccal való nem-találkozásról. Előző este, a nagy dumaparti közben a kislánnyal kitaláltuk okosan, hogy egész nap kint fogom hagyni a ne zavarjanak-táblát, majd mikor úgy érzem, eltelt annyi idő, hogy majd az esti takarítók látogassák meg a szobámat, átfordítom takarítást kérek-re. Én meg véletlenül pont a szobában fogok tartózkodni, és bájosan mosolyogva elnézést kérhetek, majd továbbra is bájosan mosolyogva magára hagyhatom a srácot, hadd végezze a dolgát. Közben bájosan mosolyogva reménykedek benne, hogy megpróbál csevegni velem. Csodás terv volt, csak aztán végül annyit játszottam, hogy egyáltalán nem jelent meg egy takarító sem. Sem a cukifiú, sem egy másik.
A gyerekek leadása után, visszamásztam a szobámba, és észrevettem, hogy a táska, amiben a fürdőruháik, illetve kabátjaik voltak, a kezemben maradt, ahelyett, hogy odaadtam volna a felügyelőknek. Gyors sprint következett, a hotel egyik feléből a másikba, majd ismét gyors sprint vissza a szobába, ugyanis nem tudtam, mikor zár a medence, mármint a rendes, felnőtteknek való, és mindenképp szerettem volna ismét meglátogatni. Átvedlettem bikinibe, halványan azért még reménykedve, hogy a takarítósrác mégis beesik majd, miközben melegítőnadrágom és ujjatlan pólóm kutatom a szobában, és elfutottam a spa-ba. Közben fényképeztem még párat a hotel udvarán, mert mi mást tehetne az ember egy szál pulcsiban, nulla fokban, ugye.







Az úszás eseménytelenül telt, kivételesen sikerült is úsznom, meg készítenem pár képet a medencéről is.



Nem tudom, említettem-e már, biztos nem, de mikor egyedül vagyok, szeretem valaki másnak képzelni magam. Talán azért, mert igazi Bebe annyira nem túl izgalmas. A nyaralás alatt például szinte végig Bebe kémnő voltam, hogy ez mit takar, nem lényeges, nem szeretném, ha komplett idiótának néznétek, de a lényeg, hogy nagyon jól elszórakoztattam magam, és a jelek szerint nem tűnt fel senkinek, hogy úgy teszek, mintha kémkednék utánuk. Legalábbis senki nem hívta ki rám a biztonsági embereket.


Ezek után jött december 31. Szilveszter napja, és éjszakája. Arra már rájöttem, hogy a gyerekbarát szilveszteri buliba megyünk. Nyilván. Bár az is jó mókának ígérkezett, rengeteg játékgéphez felhasználható zsetonnal, svédasztallal, lufikkal, éjfélkor pezsgőzéssel. Szépen kitaláltam, hogy egész nap relaxálni fogok, veszek egy forró fürdőt az isteni kádban, szépítőalszok, minden ilyesmi. A gyerekeim aztán kitalálták, hogy velem szeretnének lenni, ami kissé belerondított a terveimbe, az alvást például úgy ahogy volt, elfelejthettem, a fürdést pedig felváltotta egy gyors zuhany, de ennek ellenére sikerült partiképes állapotba varázsolnom magam, még úgy is, hogy a gyerekek aznap nagyon veszekedős hangulatban voltak. Nem velem, egymással. Miközben tehát húztam fel magamra a ruhám, próbáltam sminkelni magam, vagy vállalható állapotba hozni a hajam, fél szemmel és kézzel próbáltam őket távoltartani egymástól. 
Mikor már mindenki elkészült, beugrottunk egy idegesítő családdal már majdnem teljesen megtöltött buszba, és a buli helyszíne felé vettük az irányt. Leadtuk kabátjainkat a ruhatárban, készhez kaptuk a kincsetérő zsetonokat, aztán gyorsan lestoppoltunk magunknak egy asztalt. Mindegyikre oda volt készítve egy kis szerpentin, trombita, egyéb zörgő, hangcsináló cuccok, kis koronák, kalapok, nyakba akasztható füzérek, minden, ami egy szilveszteri ünnepséghez kell. Én már évek óta azzal kezdem az ünneplést, hogy pár szerpentint tekerek a nyakamba, most sem történt másképp, bár kiegészítettem a képet egy korona-szerű valamivel is.


A masni a sajátom, ismerős lehet a karácsonyi au pair-buli képeiről. Tudom, anyu idegbajt kap a piros-lila összeállítástól, nekem az egyik mániám. 
A hely fantasztikus volt! Rengeteg féle játékgéppel, bowlingpályával, sok-sok kajával, ingyen fagyival, kész mennyország lehetett a gyerekek számára. Ugyan, kit akarok becsapni, nekem is az volt!






A gond csak az, hogy előbb-utóbb a nyerőgépeket is megunja az ember lánya, pláne, ha a játék után nagyjából egy órát kell állni a sorban, hogy beválthassuk a jegyeket, mert rajtunk kívül valahogy mindenki négyszázat, vagy akár többet szorongat a kezében. Szinte láttam a kisgyerekek sajnálkozó tekintetét, mikor kidobta a gép a cetlim, és a 172-es szám állt rajta. Az összes jegyből cukorkát vettünk amúgy, csak megsúgom.
Szerencsére tizenegy órától aztán ismét fellendült a buli, akkor találtuk ki apukával, meg a kisasszonnyal (anyuka már visszavitte a hotelbe lefektetni a kisöreget), hogy léghokizunk egy sort. Én megvertem az apukát, a kislány is megverte az apukát, aztán én ismét megvertem a kislányt. Mármint a játékban. Tudom, hagyni kell a gyerekeket nyerni, én próbálkoztam is, de a három gól is amit belőtt csak úgy tudott megszületni, hogy látványosan meg sem mozdítottam a kis korongom, mikor lőtt.
Tíz perccel éjfél előtt aztán beálltunk a lufik alá, amiket leereszteni készültek. A bárban, a tévék képernyőjén a Times Square-t mutogatták. A tömeg folyamatosan nőtt, apuka kerített nekünk valami almás innivalót, mert arra nem jöttünk rá, a pezsgőt merre rejtegetik. 


2011 utolsó perceiben még óriásit tomboltunk az I Gotta Feeling-re, aztán megkezdődött a visszaszámlálás a tévében is, a DJ-pultban is a DJ-k által, az összes gyerek, meg felnőtt, a pultosok, mindenki ordította a számokat, majd elérkezett az éjfél. New Yorkban leesett a gömb, nálunk meg eleresztették a lufikat.




Mindenki, ismerős-ismeretlen, boldog új évet kívánt egymásnak, taposták a lufikat, fújták a trombitákat, szórták a szerpentint, hihetetlen jó volt a hangulat.
Mi megvártuk, a nagy tömeg elvonulását, kicsit még játéktermeztünk, beváltottuk a maradék jegyeinket, elköszöntünk az este alatt szerzett barátainktól. Én például egy édes, szemüveges kisfiútól, aki egyszer vagy húsz zsetont nyomott a kezembe, mert hogy neki egy csomó van, és szívesen ad másoknak. Egyem a szivét.



Azt terveztem, hogy másnap reggel majd sokáig alszok, és mondjuk majd egy órával a hazaindulás előtt felkelek, aztán gyorsan bedobálok mindent a bőröndömbe, de még szerencse, hogy kicsivel nyolc óra után kidobott az ágy. Hullafáradt voltam ugyan, de így legalább elindulhattam reggelit vadászni a családdal.
Fogalmam sincs, hová indultunk eredetileg, de biztos nem a hotel legelegánsabb, öt csillagos éttermébe, a Lautrecbe. Általában este szokott kinyitni, amikor ugyanis a hotel szabadídőruhás közönsége átvedlett csini rucikba. Most azonban már korán reggel nyitva állt, óriási, kajával megrakodott asztalokkal telepakolva.



Mikor megkérdezték a kedves nénik, szeretnénk-e csatlakozni a brunch-hoz, a szülők szinte gondolkodás nélkül beleegyeztek a dologba. Igaz, egyedül a kisasszony volt megfelelően öltözve, aki ruhástul aludt el előző este, aztán reggel meg lusta volt átöltözni a csini, szilveszteri ruhájából. Anyuka például edzőruhát viselt, én farmert, és az egyik Kém Múzeumos pólóm. Ennek ellenére, amint beléptünk az étterembe, rögtön a Gossip Girl egyik epizódjában éreztem magam, bár legszívesebben felrohantam volna a szobámba, hogy valami odaillőbb szerelésbe öltözhessek. 
Mit mondhatnék? Talán azt, hogy ez volt életem legeslegjobb reggelije, koktéllal, lazaccal (a régi szép angol idők kedvéért), isteni süteményekkel, házi kenyérrel, mindennel, ami kell. De beszéljenek helyettem inkább a kissé pirosas képek.








Megoldható lenne, hogy mostantól minden nap részt veszek egy ilyen brunch-on? Nem? Nem. Hát jó. Kénytelen leszek ennek az emlékével táplálkozni a következőig.

Sajnos túlságosan hamar érkezett el a délután egy óra, vagyis a kicsekkolásunk időpontja. A kedves bácsik és fiúkák már nem kifelé, hanem befelé dobálták bőröndjeinket a kocsiba, én pedig magam mögött hagyva ezt a csodálatos helyet, bemásztam Dínóba, és vele együtt a valóságba is. Nem mintha az olyan nagyon rossz lenne, de egy ilyen helyen töltött pár nap után valahogy minden sokkal szürkébbnek, unalmasabbnak és hétköznapibbnak tűnik.
Viszont, ha a 2012-es évem többi része is hasonlóan telik majd, mint az eleje, azt hiszem, igazán nem lehet okom majd panaszra.