Az utolsó hajrá

Kicsit elmaradtam ezzel a bejegyzéssel, de hát ez szokott történni, mikor az ember lánya hazaér majdnem két év után Amerikából és hirtelen mindenkinek nagyon fontos lesz. Oké, nem mindenkinek, főleg a családjának, de... mindegy is. Ahelyett, hogy a velem nem foglalkozó barátok miatt sírnék, jöjjön egy beszámoló az utolsó napjaimról Amerikában.

Ha annyit mondok, egyszerűen őrülten teltek, nagyon enyhén fejezem ki magam. A szobám padlóját ellepték a ruhák, és más cuccok, amik arra vártak, hogy döntsek sorsukról: hazajönnek velem, Csillánál maradnak és csak később jönnek haza velem, illetve boldoggá teszik valakinek az életét, aki nincs olyan szerencsés helyzetben mint én. Azaz egy adománygyűjtő ládában landolnak. Ezen felül valahogy Migueltől is el kellett búcsúznom, Csillától is, pár könyvet vissza kellett vinnem a könyvtárba, új bőröndöt kellett beszereznem, átalakítót, meg ki tudja még mit.
Óriási szerencse, hogy a nagyi a házban tartózkodott az utolsó napokban, mert ő folyamatosan rám szólt, mikor épp lustálkodni látott, hogy látta a szobám állapotát, vannak nekem fontosabb dolgaim is mint a konyhában kólát szürcsölni és Freddie-n játszani. 
A nagyinak természetesen igaza volt. A helyzeten ráadásul rontott, hogy hétfőn volt a kisasszony szülinapja, így óriási erőkkel tartottak az esti vacsora előkészületei is. Miközben egyik kezemmel pakoltam, a másikkal különféle színű cupcake-eket gyártottam, ajándékot csomagoltam, és vizilufikat fújtam fel. 

Nagyon szerettem volna, ha valaki megállítja nekem az időt, csak egy egészen picikét, hogy biztos legyen időm mindenre, amit csinálnom kell. Arról nem is beszélve, hogy amit csinálni szerettem volna. Egyedül az a gondolat vigasztalt, hogy tudtam, hamarosan visszatérek az országba, még akkor is, ha csupán turistaként, és már nem is lesz az egész ugyanolyan.

A kisasszony szülinapi vacsorája jól telt el, kicsit ugyan reménykedtem, hogy talán afféle Bebe-búcsúbuli is lesz ez, ami persze nem lett, és kicsit rosszul is esett a dolog, mert egészen nagyjából az utolsó utáni pillanatig úgy tűnt, hogy mindenki magasról tojik arra, hogy a házukban, majdnem két évig meghúzódó egyén, egyik napról a másikra már nem lesz ott.

A kedd, amennyiben ez lehetséges, még gyorsabban és őrültebben telt, mint a hétfő. Nagyjából tíz percenként teljesen random módon sírógörcsök törtek rám, ha csak olyan kis apróságokra gondoltam mint az, hogy a Hannibal évadzáróját már nem láthatom a tévében élőben, vagy, hogy talán soha többet nem fogok a Montgomery Mallba belépni. Este aztán még Csillának is elvittem a bőröndöt, amit augusztusig nála parkolok le, és a gyors búcsúból aztán lett egy annyira nem is gyors búcsú, Backstreet Boysszal, meg rengeteg hülyeséggel, amire visszaemlékeztünk az elmúlt pár hónapból. Aztán, hogy ne akkor vegyünk könnyes búcsút egymástól, megegyeztünk, hogy másnap átugrok még egy utolsó közös kávézásra.

Szerdán, azaz az utazás napján folytatódott a keddi téma, azaz a folyamatos sírás, stresszelés, kézremegés, még egy kis sírás. Jópárszor leellenőriztem, hogy minden fontos dolog a megfelelő bőröndökbe került-e. Azaz, a nagy becsben tartott Mike-pohár (aminek a szentélyét még itthon is fel kell állítanom), vagy mint a fenti ábra is mutatja, a Hollister-táska gyűjteményem. Meg pár ruha is, persze. 

A gyerekektől már reggel el kellett búcsúznom, mivel ők táborban töltötték a napot. Ez nagyon nehezen ment, alig akartak elengedni, folyamatosan bizonygatták, hogy mennyire borzalmasan fogok hiányozni nekik, és hogy mindennap feltétlenül kell beszélnünk majd. Próbáltam sírás nélkül átvészelni legalább azt a pár percet, de nem igazán ment. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy felszálltak a táborba tartó buszra, integettek nekem, és aztán kész. Ennyi volt. Nem én leszek már többet a bébiszitterük. Nem lesz senki, akivel szuperhősöset, vagy popsztárosat játszhatnék anélkül, hogy valaki teljesen idiótának nézne. Ugyanakkor nem is fog senki felébreszteni hajnalok hajnalán azzal a kérdéssel, hogy játszhat-e az iPodomon, ami azért valljuk be, óriási megkönnyebbülés. 

De annyi szuperhősös filmet kellett volna még megnézem a kisöreggel, és annyi család életét tönkretenni Simsben a kisasszonnyal, amikre már sosem lesz lehetőség. Csak remélni tudom, hogy a következő lány, bármikor érkezzen is hozzájuk, ugyanannyira törődni fog ezekkel a kis ördögfajzatokkal mint én, mert maximálisan megérdemlik. Szerencsére Lisa biztos tájékoztat majd a harci helyzetről.

Ha már Lisa. Tőle is nehéz volt a búcsú, persze, mert bár eleinte igencsak döcögősen indult a kapcsulatunk, annyira döcögősen, hogy alig beszéltünk egymással, a végére tényleg nagyon jóban lettünk, annyira, hogy megkérdezte, ha a barátja végre megkéri a kezét, és esküvőre kerül a sor, lennék-e az egyik koszorúslánya. Hát hogy a fenébe ne. Csak remélem, valaki fizeti a repülőjegyem.

Szerdán délután két óra körül pattantam be anyukával utoljára az én kedves, lomha dögömbe, Dínóba (akinek egyébként Goldie a tisztességes neve, de nekem már csak Dínó marad az öreglány), és elindultunk a Dulles reptér felé. Végig beszélgettünk mindenféléről, főleg ugye arról, mik a terveim a nyárra, meg utána, mi fog a legjobban hiányozni és hasonlók. Utóbbi kérdésre akkor még nem tudtam a választ. Most, hogy ennyire nagyon elhanyagolva érzem magam barátilag, azt mondanám, hogy Csilla, és az, hogy a Tysons Corner Panda Expressében üljek, miközben a pénztárcámban már ott lapul az aznap esti mozijegy. 

A repülőtéren aztán anyukával is könnyes búcsút vettünk egymástól, a kezembe nyomott egy képeslapot is, illetve abban meglapulva még valamit, aminek láttán örültem, hogy nem szüntettem meg utolsó pillanatban a kinti bankszámlám. 

Közös erővel, bármiféle férfiúi segítség nélkül, mert mi bizony erős nők vagyunk, felpakoltuk bőröndjeim egy kis kocsira, és elindultam becsekkolni. Illetve indultam volna, de a kocsim beakadt a járda két betonlapja közé, és nem igazán szeretett volna mozdulni semerre. Miután pár másodpercig szerencsétlenkedtem vele, vagy hárman ugrottak oda hozzám segíteni, és beindítani a dolgokat. (Hogy ez miért fontos történetünk szempontjából, hamarosan kiderül.)

Eltoltam a kocsim a becsekkolós részhez, ahol egy kedves indiai úr fogadott. Megkérdezte Frankfurtba megyek-e, vagy Bécsbe, és nekem ugyan Frankfurtban volt átszállásom, a célom Bécs volt. Mire ő közölte velem, hogy szerinte én nem megyek Bécsbe, mert nem vagyok benne a rendszerben. Itt kaptam egy kisebb szívrohamot, de mielőtt komolyabban pánikolni kezdtem volna, szerencsére megtalált a Frankfurtos emberek között. Kicsit tovább pötyögött valamit, beszélt egy nővel, majd kijelentette, hogy szerencsém van, feltett egy közvetlen Bécsbe tartó járatra. Ezt követően még annál is szerencsésebbnek éreztem magam, hiszen egyik bőröndöm sem volt túlsúlyos, sőt, igazából még rengeteg cucc fért volna beléjük, ráadásul a másodikat is ingyen csekkolták be, bár fogalmam sincs miért. Valószínűleg ismét a szép mosolyom miatt. A bácsi felajánlotta, hogyha gondolom ingyen becsekkolja nekem harmadikként az egyik kézipoggyászom is, én pedig azonnal rábólíntottam erre, mert volna benne valami, ami nem egészen biztos, hogy könnyen átcsusszant volna a biztonsági ellenőrzésen. Persze, nem egy 30 centis harapófogó, mint egy fazonnak, aki pont előttem állt sorba táskaröntgennél, hanem:

Mielőtt valaki azt hinné, aggódásom alaptalan volt, itthon az első dolog, ami kiesett belőle a Floridából már jól ismert tájékoztató volt, hogy kinyitották és átvizsgálták a bőröndöm, ezer bocsánat érte.

A sok bőröndtől megszabadulva vígan indultam a biztonsági ellenőrzés felé, ahol természetesen a leglassabban haladó sort fogtam ki magamnak, én még az útlevelem mutogattam, mikor azok, akik húsz perccel utánam érkeztek, már a kapukhoz tartozó Starbucksban szürcsölgették kávéjukat. 

Végül nagy nehezen bejutottam, morgolódtam egy kicsit, amiért a wifi nem működött, így nem tudtam anyuékat tájékoztatni arról, hogy nagyjából négy órával korábban kéne érkezniük a reptérre, de vettem magamnak egy szendvicset, meg cukorkát és magazint, hogy ne unatkozzak. 

Az út viszonylag jól telt, már amennyire repülőutak jól tudnak telni, akadt pár érdekes film a választékban, és a hozzám közel ülő, vallási táborba igyekvő egyének sem zaklattak túlságosan olyasmikkel, amikkel nem szerettem volna, ha zaklatnak. Ráadásul folyamatosan felbukkant mosdóba igyekezve egy cukifiú, aki nagyon szépen mosolygott rám. 

Ahogy leszálltunk Bécsben, átjutottam a határon, és vártam a csomagjaimra, riasztottam is anyuékat, hogy pár órával előbb érkeztem a vártnál, meglepetés. Jól meglepődtek, mert Bécstől még igencsak messze jártak akkor. Megegyeztünk, hogy valahogy kigurítom majd a bőröndjeim, leülök, és megvárom őket. 

Na igen ám, de a bőröndök szállítása nem volt annyira egyszerű mint én azt eredetileg elterveztem. Az lett volna, ha esetleg a megszerzésük előtt gondolok arra, hogy szereznem kéne egy kocsit. De nem gondoltam. Próbáltam nagyon elveszettnek tűnik, reménykedve pillantgatni a kocsik irányába, hátha valaki veszi a lapot és segít nekem, de ez sajnos nem történt meg. Megfogtam az egyik bőröndöm, és elhúztam a kocsik mellé. Visszafutottam a maradék kettőhöz, megfogtam a másodikat és elhúztam a kocsik mellé, majd ismét visszafutottam az utolsóért és azt is elhúztam a kocsikhoz. Gondosan egymás mellé állítottam őket, kikotortam egy negyeddollárost a pénztárcámból, és szereztem vele egy kocsit. Miközben fél kézzel és lábbal próbáltam a kocsit egyhelyben tartani, a másik kezemmel és lábammal, próbáltam rá a bőröndjeim felpakolni. A padokon nem messze tőlem egy úr kényelmesen elterpeszkedve végignézte a mutatványom, ugyanúgy, ahogy tőle nem messze egy család is, két tinédzserfiúval. Nem baj, megoldottam én mindent, sőt, még egy nagyon jó helyet is találtam magamnak, ahová leülhettem én, meg az óriási pakkjaim és internetezhettem vígan, amíg anyuék megérkeztek.

Aztán volt gyors egymás nyakába borulás, meg minden, ami ilyenkor kell, de a legfontosabb talán még is az, hogy a parkolóba érve azonnal megkaptam azt, amire már olyan régóta vágytam: a kovászos uborkám.

Így tértem tehát haza Amerikából. Nem mondanám, hogy könnyű visszaállni. Sőt, igazából csak az a tudat nyugtat, hogy sokáig nem fogok itt maradni, mert másképp még mindig annyira keservesen sírnék, mint a legelső éjszakámon itthon. Persze, örülök anyuéknak, és annak, hogy igazi, házi kajákat ehetek, és hogy senkit nem érdekel különösebben, ha egy koszos poharat az asztalon hagyok aszalódni, ráadásul pénteken ihattam alkoholmentes üdítőitalokat kedvemre, anélkül, hogy aggódnom kellett volna, mennyire illik ez bele egy bébiszitter életébe. De a helyzet az, hogy az Angliában, és legfőképp Amerikában eltöltött idő alatt én már annyira megváltoztam, hogy egyáltalán nem érzem itthon magam (bár a szépen átalakított szobámat igencsak nehéz szívvel fogom kollégiumra cserélni), és az, hogy a péntek kivételével egyik nap sem találkoztam egy barátnőmmel sem, azt hiszem tökéletesen azt mutatja, hogy annyira az itthonnak sincs már szüksége rám.

Ez még mindig nem búcsúbejegyzés, hiszen hamarosan érkezik a blog hasábjaira az America Fuck Yeah Trip és természetesen vele együtt Töki is, készüljetek fel. Én addig is megyek, és eszek még egy kis kovászos uborkát, mert végre megtehetem. 

Mike Csókja

Kicsit sokáig húzódott a hétvégéről érkező beszámoló, egészen pontosan annyira, hogy épp a bécsi reptérről pötyögök nektek, de mikor majd a következő bejegyzésben jönnek a képek a szobám állapotáról az utolsó napokból, remelém megértitek miért is halogattam az írást. Még szerencse, hogy Csilla szokás szerint gyorsabb volt, szóval azoknak, akik őt olvassák, már van valamiféle halvány elképzelése az eseményekről.

Hála a folyamatos stresszelésnek a memóriám sajnos nem a legtökéletesebb, mármint csak bizonyos részeket illetően, de a fontos dolgok megmaradtak, nem kell aggódni.

Csillával a szokásos időben találkoztunk, és igencsak büszke vagyok magamra, mert nagyjából egy óra alatt elkészültem zuhanyzással, hajvasalással, minden ilyennel együtt. Tudom, mindig megosztom veletek, mikor ilyen hőstetteket hajtok végre, de ennek az az oka, hogy normális esetekben, ha kevés időm van elkészülni, az egyik lépést kihagyom (ez általában a hajszárítás és vasalás), csak hogy gyorsabban haladjak.

DC-be vettük az irányt, mert nagyon régen jártunk már ott, én szerettem volna elbúcsúzni a várostól, és pár szuvenírt be kellett gyűjtenem, főleg Lilla barátosném számára, akinek annyi kikötése volt, hogy vihetek bármit, csak A Múzeumból legyen. Valószínűleg örült volna egy szórólapnak is, de végül egy hűtőmágnest kapott. Mi pedig Csillával beszereztünk magunknak matching Kátya es Olga karkötőket, mivel a kémduó első közös küldetése hamarosan véget ér. Azt még nem tudjuk milyen eredménnyel, az ügynökség éves értékeléséből majd kiderül, de azt leszámítva, hogy néha elfelejtettük az álcáink nevét (főleg én, a leendő kém), szerintem jól teljesítettünk.

A Múzeum után, ahová szerencsere Tökivel is visszatérek majd, szóval csak ideiglenesen vettünk búcsút egymástól, elsétáltunk az Old Post Office épületéhez, ami a Monument felújításáig jó hely arra, hogy az ember a magasból megnézhesse a várost magának. Útközben megálltunk az FBI épületénél is, fényképezkedni az új kémes karkötőinkkel.

A postánál aztán először nem találtuk a bejáratot, es jót röhögtünk magunkon, illetve a biztonsági emberek is jót röhögtek rajtunk. A kilátás még mindig fantasztikus volt, bár a Monument köré épített állványok némileg rontottak az összképen. Találkoztunk egy csapatnyi életvidám nyugdíjassal, illetve egy ott dolgozó rangertől még azt is megtudtuk, hogy Donald Trump hotellé szeretné alakítani az épületet, és az ingyenes kilátó megmaradna, de a földszinten az olcsó kajáldák és szuvenírboltok nem. Cserébe viszont egész biztos szerelnének végre légkondit az épületbe. A pár kis ventillátor, ami zümmögött néhány helyen, semmit sem ért.

Gyorsan beszereztem pár aprócska dolgot, aztán ismét tovább indultunk a Mall irányába, a természettörténelmi múzeumon át, mivel az volt a leggyorsabb útvonal. A Mallon már nagyban folytak a búcsúbulim előkészületei. Láttam ugyan, hogy pár sátrat rossz helyre állítottak, de nem akartam Csillát egyedül hagyni, és veszekedni emiatt a munkásokkal.

(ide majd érkezik egy kép.)

(Oké, oké, igazából valami népművészeti fesztivál előkészületei voltak ezek.)

Mikor már eleget sétáltunk, metróra pattantunk, és meg sem álltunk a Tysons Cornerig, egy utolsó shopping es mozizás céljából. Rengeteg időt töltöttünk a Victoria's Secretben, ahol épp óriási leárazások vannak, persze nem azokra a melltartókra, amiket mindig megcsodálunk és gyönyörűen néznek ki, hanem másikakra, de az ember így is találhat magának szépeket. Én erős voltam, és egyet sem vettem, hurrá.

Viszont óriási csoda történt, mert Wills, akit már hetek óta nem láttunk, és már azt hittük felmondott, ismét dolgozott. Bár azt hiszem ezzel sajnos elhasználtam az aznapi csoda-adagom, és bármennyire is cuki Wills, jobb lett volna, ha valami más történik.

Mikor már úgy éreztük eleget mászkáltunk fel-alá, és elérkezett a film ideje, felmentünk a mozihoz, beálltunk a mérföldes sorok végére, mivel mindenki Man of Steelt nézett aznap este, csak mi nem, mert valakit nem érdekel. Azért szerencsére akadt más néznivaló is.

Mike nem a pénztárban állt, amitől eleinte szomorú lettem, de aztán megláttam, hogy sokkal jobb helyen van. A terem bejáratánál ID-kat ellenőrizni. Teljesen egyedül. Kígyózó, popcornra váró sorok nélkül. Tudtam, hogy elérkezett az én időm, a lehetőség, amit nem szabad elszalasztani, de végül pont abban a pillanatban, ahogy odaértünk Csillával az ajtóhoz, elhaladt mellettünk egy nagy csapatnyi takarítóember, akik először mondtak valamit Mike-nak, aki emiatt nem is figyelt rám, majd el is vitték őt onnan, hogy segítsen az egyik Man of Steel-termet takarítani. Elfoglaltuk a helyeinket, én meg gyorsan rohantam is kifelé nasit venni, hátha időközben Mike mégis beállt a büfébe, de nem volt akkora szerencsém.

Illetve, egy fél pillanatra fellobbant egy halvány reménysugár, mert valami főnökféle emberke (aki az átlag mozis dolgozóknál vagy kétszer idősebb lehetett), erőteljes hangon megkért valakit, hogy menjen és takarítsa fel a popcornt a vajas automaták mellől. Mike rögtön ugrott is, én meg majdnem ugrottam Mike mellé, de sjanos egy túlságosan segíteni vágyó alkalmazott megelőzött, és felseperte Mike-kal együtt a kukoricát. Addigra legszívesebben már a hajam téptem volna. Az utolsó mozizásom volt ez, és még csak egy mosolyt sem kaptam. 

Szerencsére a film, amit néztünk mindenért kárpótolt, This is the End a címe, és az utóbbi évek legbetegebb alkotásáról van szó, az egészen biztos. Én a végére már sírva nevettem szinte, annyira hihetetlenül vicces volt, főleg az utolsó jelenet, amit Csillával azóta is emlegetünk. 

A film után kicsit még ácsorogtunk a mozinál, természetesen Mike-ra várva (bár, ha rajtam múlik, fél éjszaka ott ácsorogtunk volna), és egyszercsak felbukkant egy egészen fura módon dögös srác. Az arca például nagyon helyes volt, akadt jópár tetoválás is a testén, a haja a lehető legextrémebb módon meredezett mindenfelé, volt benne raszta, félig lenyírt rész, minden. Az összhatást egyedül a túlságosan rövidre vágott nadrágja rontotta el, de annyira nem, hogy ne lehessen kicsit nézegetni. Amennyiben a nadrág nem lett volna elég, mondjuk, vele voltak a szülei is, és miközben mi Csillával kicsit talán feltűnően néztük a srácot, az anyja egyszercsak benyögi, hogy mennyire illetlenség másokat bámulni. Ha nem lettem volna elkenődve emiatt, hogy nem láttam megint Mike-ot, biztos jót nevettem volna ezen.

Vasárnapra még mindig maradt pár ajándék, amit be kellett szereznem, szóval ismét célba vettük a Tysonst, hogy ezt megtehessem. Megfordultunk a Spencer's-ben, ahol aznap igencsak aranyos eladófiúk dolgoztak, köztük is a legcukibb egy egészen aprócskát füves kinézetű srác, akinek mosolya ugyan közelébe sem ért Mike mosolyának, de azért aranyos volt, na. Ráadásul még az ajándékokat is sikerült beszereznem (illetve melléjük még magamnak is kis apróságokat), szóval duplán sikeres volt a küldetés.

Amíg ott voltunk, megkaptam Csillától a búcsúajándékom is, egy kávéspoharas best friends nyakláncot, a közös kávézásaink emlékére. (Az ő blogjában egy nagyon jól sikerült kép van az alkalomról, egyszer talán én is feltöltöm majd, de az is lehet, hogy nem, amilyen lusta vagyok.)

Igazából azt terveztem, hogy este még csakazértis visszamegyek mozizni, hogy csakazértis láthassam Mike-ot, és kierőszakoljak belőle egy mosolyt, de a Sors közbeszólt a nagyiék személyében, akik látogatóba érkeztek, és úgy gondolták, vasárnap este elviszik ebédelni anyuka tesóját. Amivel nincs semmi gond, de ez egyben ugye azt is jelenti, hogy nekem kellett otthon maradnom a gyerekekkel, így a mozim ugrott, és az utolsó esélyem is, hogy láthassam Mike-ot. (Ne aggódjatok, Tökivel már közöltem, hogy mikor DC-be látogatunk, lesz egy mozizásunk. Annyira ki szeretné próbálni az amerikai vajas kukoricát, hogy nem is bánja ezt.)

Mint lehet érezni, a bejegyzés a vége felé elég összecsapottra sikeredett, ennek az az oka, hogy mint az első mondatban is említettem, épp a bécsi repülőtéren ülök, és próbálok nem elaludni, nehogy valaki elvigye mellőlem időközben az óriási bőröndjeim. Amerikában hajnali négy óra felé jár az idő, már javában aludnék az ágyikómban, ha még ott lennék. Igazából minden annyira európai itt, hogyha nem lenne rajtam az Old Navy melegítőnacim és a még DC-ben vásárolt üveg Dr. Pepperem mellettem, úgy érezném, mintha az elmúlt majdnem két év csupán egy nagyon hosszú álom lett volna. 

De erről majd egy másik bejegyzésben.

Ja, és hogy miért az a bejegyzés címe, ami?

Szombaton vásároltam magamnak egy pattogatott kukorica ízű ajakbalzsamot, amit Csillával gyorsan el is kereszteltünk a Mike Csókja fantázianévre, mert ugye a mozi büféjében dolgozik, és popcorn szaga van, és... tudom, nagyon gonosz dolog volt tőlem, hogy így becsaptam mindenkit, de reménykedek, hogy többen nézitek meg így majd ezt a bejegyzést, mint a most  legolvasottabbat, azaz a Kocka-dolog csúfos végéről szólót. Még mindig nem értem, miért szerettek annyira a szenvedéseimről olvasni...

Felemás hétvége

Felemás, mert amilyen jól indult, olyan gyorsan lejtmenetbe ment, körülbelül szombat éjféltől. 

De ne szaladjunk annyira előre a beszámolóval, mert azelőtt szerencsére történt pár kellemes dolog. 

Ugyanis körülbelül egy nappal azután, hogy az egész kockás dolognak vége lett, megtárgyaltuk Csillával, hogy szombaton moziba megyünk, mert már csak két hetem van arra, hogy láthassam Mike csodás mosolyát. Volt mit várnom tehát a táncpróbákkal, fuvarokkal és smink-tanulással teli héten. Történt ugyanis, hogy pénteken a kisasszonynak táncelőadása volt, amire szigorúbb hajászati és sminkelési szabályok vonatkoztak mint egy Broadway-előadásra. Amivel nem lett volna semmi gond, hiszen Lisa nem bukdácsol a Bevezetés a lányos lányok világába című tantárgyból, szóval megcsinálhatta volna a kisasszony kontyát és a sminket is. De persze Lisa pont péntekre vett ki szabadnapot, hogy elmenjen az unokatesóját lánybúcsúztatni, és egyedül maradtam a bajban. Mivel senki nem bízott az én istenadta kontycsavarási és sminkelési képességeimben, egész héten gyakorolnom kellett eme két ősi mesterséget. Péntekre már álmomból felkeltve is profi kontyot tudtam volna varázsolni még egy kopasz ember fejére is, de ennek ellenére féltem továbbra is, hiszen rajtam volt a fél világ szeme.

Szerencsére, a konty és a smink is sikeresen elkészült végül, és időben odaértünk az előadásra is, ami igazából az egyik legcukibb dolog volt, amit valaha láttam. Úgy értem, mikor 5-6 éves korosztály rázza magát valami musical-dalra, úgy, hogy közben egymást, vagy a függöny mögött bujkáló tánctanárt lesik a helyes mozdulatokért, hát valami felbecsülhetetlen. Szerencsére a büszke szülők tapsvihara folyamatosan elnyomta az előadások alatt fel-feltörő nevetésem. A kisasszony csapata, persze, nagyon ügyes volt, igaz, ők már nagyobb gyerekek, nem keverték össze a lábaikat. 

A legjobb hír azonban az előadás után jött apukától, mikor kijelentette, hogy úgy néz ki, a hétvégén nem kell dolgoznom. Ennek annyira megörültem, hogy hazafelé megajándékoztam magam egy vacsorával a Taco Bellből és teli torokból énekeltem az iPodommal együtt a kocsiban.

Szombaton, aztán Csilla összeszedett a háznál, és miután kisebb örömtáncot lejtettünk, amiért mindkettőnknek teljes szabadnapja volt (azaz nem kellett estére sem hazamennünk dolgozni), célba vettük a közeli Safewayt, ahol jól bevásároltunk bagelből és fánkból, és szépen megreggeliztünk, jó FBI ügynökök módjára a kocsijában. Aztán célba vettük a Tysons Cornert, hogy körbenézzünk, és igen, egyszer majd beüljünk valami filmre is. Vagy több filmre, mert elhatároztuk, hogy jó magyarok módjára megveszünk egy jegyet, és miután már bekerültünk a moziba, a kutyát nem érdekli, melyik film miatt vagyunk ott, szépen ott is ragadunk még vagy három másikra. Igaz, nekem akadtak kétségeim a terv sikerességét illetően, mivel a) annyit lógunk ott, hogy néhányan már biztos megjegyezték az arcunk (reményeim szerint Mike is), illetve b) a neonsárga felsőm talán nem a legjobb választás volt az ilyesmi akciókhoz.

Miután körbejártuk a boltokat, fel is rohantunk a mozihoz, és kiválaszottuk első filmünknek a Now You See Me-t, aminek a trailere már hosszú hónapokkal ezelőtt megfogott minket. És milyen jól döntöttünk, mert a film fantasztikus volt, és mindketten elhatároztuk, hogy bűvészek szeretnénk lenni a látottak után.

Azt hiszem, a mozis kóla már itt kezdte megtenni a hatását, de az biztos, hogy miután megláttam, ki ácsorog a büfében, még inkább beütött. Talán jobban jártam volna két héttel ezelőtt is, ha ahelyett, hogy elnyújtom a kockás randit inkább maradok az eredeti tervnél, és elmegyek mozizni Csillával. Már simán Mike látványa, ahogy az embereket szolgálta ki, nagyobb vigyort csalt az arcomra, mint körülbelül bármi, amit Őkockasága mondott nekem. (Ó, erre célzott azzal, hogy érzelmileg egy 12 éves lány szintjén állok, már minden világos...)

Természetesen, mivel jó kislányok vagyunk, vettünk jegyet a következő filmünkre, és kis nézegelődés után a Barnes & Noble-ban, illetve az American Eagle-ben, ismét célba vettük a mozit. 

Mivel már alaposan teletömtem magam popcornnal az előző film alatt, nem voltam éhes, de nem is a film miatt járok oda, szóval megmondtam a hasamnak, akármennyire is nem tetszik nek, le kell gyűrnie egy újabb popcorn-adagot, mert nekem be kell állnom Mike sorába, és vennem valamit. 

Miközben ott ácsorogtam, és próbáltam úgy tenni, mint aki teljesen véletlenül már megint ott kötött ki, véletlenül összetalálkozott a tekintetünk Mike-kal. A következő pillanatban az én arcom lángra gyúlt (és reménykedtem, hogy visszaszerzi normális színét, mielőtt sorra kerülnék), Mike pedig az őt kisegítő lányhoz fordult, és mondott neki valamit. Mire a lány rám nézett, és bár szájról olvasási képességeim nem épp a legjobbak, meg mernék esküdni, hogy utána azt kérdezte Mike-tól: That's her? Amennyiben ez lehetséges, még inkább elpirultam, és ha nem lettem volna "két hetem van hátra, semmi nem érdekel"-hangulatban, gyorsan vissza is futottam volna a sötét terembe szégyenemben. 

De.

Amint sorra kerültem, Mike a legcsodálatosabb mosolyát vetette rám, kaptam "have a great night"-ot is, ami nem mindenkinek jár, ugye, szóval azzal nyugtatom magam, hogy nem azért tudja a fél mozis dolgozótábor, hogy ki vagyok én, mert annyira látványosan odavagyok Mike-ért, hanem mert tudják, hogy Mike mennyire várja, hogy én egyszer felbukkanjak, és amikor megteszem ezt, egy fél pillanatra mindenki abbahagyja a munkát, és azt figyelik, mi fog történni. Ki tudja, talán akadnak Mike/Bebe shipperek is a bandában, akik fanfictiont írnak és... kicsit túlságosan belelendültem ebbe, lapozzunk.

A második választásunk a The Internship című film volt, amit szintén régóta szerettünk volna már megnézni, Csilla a jónak ígérkező vígjátéksága, én pedig Dylan O'Brien szereplése miatt. Azt hiszem, utóbbi miatt szegénynek igencsak az agyára mentem, nagyjából a film huszadik percétől, mert végig olyasmikat suttogtam a fülébe, hogy "ugye milyen cukiiii" és hasonlók. (Ismét: teljesen jogosan hasonlítottak egy 12 éveshez...) Ezután a film után pedig arról győződtünk meg, hogy a Google-nek szeretnénk dolgozni. A bűvészség meg az nem teljesen zárja ki egymást, azt hiszem.

Mivel továbbra is abban a hitben éltünk, hogy nekem másnap is szabadnapom lesz, gyorsan le is szerveztünk magunknak egy kis programot vasárnapra is. 

Erre körülbelül két órával érkezett sms formájában a hidegzuhany, hogy hopp, vasárnap dolgoznom kell, ráadásul nem is keveset, bocsánat. Nem, semmiféle bocsánatkérés nem szerepelt az üzenetben, az az igazság. A munka meg ugyan gyorsan eltelt volna, de egész nap az járt a fejemben, hogy a fenébe is, ehelyett akár járhatnám D.C. utcáit is, szóval nem igazán voltam a legjobb formámban. Sőt, azon kevés napok egyike volt, mikor úgy éreztem, nagyon örülök, amiért már alig maradt hátra időm, és hamarosan örökre búcsút mondhatok ennek a gyönyörű szakmának. 

Egy hét múlva ilyenkor ugyanis már a repülőn fogok ülni hazafelé. Furcsa belegondolni. Ha a kovászos uborkára gondolok, amire már a reptéren rávetem magam, közvetlen azután, hogy kiszabadultam anyu karjai közül, izgatott vagyok. Ha arra, hogy nem lesz több spontán szombat reggeli bruncholás Csilla autójában, kis kiruccanás a Tysons Cornerbe, vagy bármi más, lényegesen érdekesbb helyre... akkor máris nem érzem már annyira jól magam.

Ráadásul, dolgoznom kéne egy au pair-mókát lezáró bejegyzésen is, ugye?

Ó, dehogy kéne. Úgysem fogok hiányozni senkinek.

Egy hét múlva: próbálom majd nem halálra unni magam a repülőn.

A Kocka-történet vége

Amilyen gyorsan jött ez a dolog, olyan gyorsan vége is lett, maradjunk annyiban.

Nem, persze, nem ez a teljes bejegyzés, de dióhéjban ennyi a lényeg. Igazából részben szeretném ezzel a dióhéjjal lezárni a témát, részben viszont úgy érzem, jól esik kiírni ezt magamból, még akkor is, ha főleg a hét elején esett volna ez a legjobban, mikor még azt hiszem fájt is kicsit, ami történt.

Kedves gyerekek, egy jótanács Bebe nénitől: mikor egy fiú elkezd veletek beszélgetni a Starbucksban, elkéri a számotok, és minden ilyesmi, ne felejtsétek el megkérdezni, mik a szándékai. Csupán szeretne megismerkedni veletek, mókázni valamennyit, vagy abban a pillanatban, ahogy megjelentél a színen, eldöntötte, hogy te vagy élete szerelme, és már látja maga előtt, ahogy ellovagoltok a naplementébe egy unikornison, aminek a popójára valaki egy “friss házasok” táblát akasztott?

Ebből gondolom, már azt is ki lehet találni, mi volt a probléma Őkockaságával, illetve a… nem is tudom, minek nevezzem… ezzel az izével, ami kialakulni kezdett kettőnk között. Mint a blogbejegyzésekből is kiderült, én úgy álltam hozzá, hogy hé, pár hét múlva lelépek innen, annak az esélye, hogy ezalatt az idő alatt szorosan kötődni kezdjek hozzá, nagyjából a nullával egyenlő, mert én nem tudok ilyen hamar elkezdeni kötődni valakihez, legyen szó barátságról, vagy valami másról. (Kivételt képez talán ezalól Csilla, és az én drága Watsonom.) Ő ezzel szemben már az első Starbucksos találkozásunk után mesélt rólam a barátainak és a szüleinek (oké, én is, még a blogomban is írtam róla, de mind tudjuk, hogy ez nem jelent semmit, mert hány száz fiúról volt szó már ebben a blogban…), és elkezdte tervezgetni, hogyan fog bemutatni nekik. Ez persze én eleinte nem tudtam, ha tudtam volna, nyilván megmondom neki, a második találkozás alkalmával, hogy én nagyon életem szerelmét kutatom még éppen, és ha ő igen, inkább a korabeli lányokkal próbálkozzon. (Őkockasága 28 éves.)

Mindezek a különbségek múlt szombaton derültek ki, és persze az első találkozás és aközött már kezdett nekem is tiszta lenni, hogy ajjaj, baj van, ez a fiú nem csak mókázni szeretne velem, amíg itt vagyok, hanem kicsit talán többet, de még reménykedtem benne, hogy esetleg nem gondolja túlságosan komolyan mindezt. Aztán felhozta, hogy be szeretne mutatni a családjának, és szeretne meglátogatni a nyáron Magyarországon, hogy megismerje az én családomat, és barátaimat, és aztán meglátogatna Walesben az egyetemen, én meg jobban elkezdtem pánikolni, mint akkor mikor a szekrényemre és az onnan kicsorduló ruhahalomra, illetve a két bőröndömre nézek. Mert ennek a fele sem volt tréfa, ez a kedves fiú valami teljesen ismeretlen oknál fogva kezdett belém zúgni, de nagyon. Én meg… hát nagyon nem. Ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy nem kezdtem el volna belezúgni egy idő után… de két hét ahhoz, hogy ehhez hasonlóan kezdjek érezni, sajnos nagyon kevés. Nem nyílok meg egyszerűen, akármennyire is legyen kíváncsi rám valaki (sőt, olyankor talán inkább jobban bezárkózok), és nem tudok valakit rövid idő alatt közel engedni magamhoz. Bármilyen aranyos kocka is legyen. Ezt próbáltam neki is finoman előadni, remélve, hogy ezzel majd veszi a lapot, és rájön, hogy közel sem annyira komolyak a szándékaim, mint neki… de nem, csak azt hajtogatta, hogy ne aggódjak, hogy kitartó. Ha bátor lennék, ilyenkor kellett volna megmondanom neki, hogy nem vagyok benne biztos, hogy szeretném, ha kitartó lenne.

Ugyanis, itt a következő probléma: sehogy sem tudtam elképzelni, hogyan működhetne ez a kapcsolat. Ő azt már rengetegszer mondta, hogy a munkája valószínűleg örökre Amerikához köti majd, én meg mondtam, hogy én Angliában szeretnék lakni. Egy ideig jót poénkodtunk ezen, aztán hirtelen írt nekem egy hosszú, nagyon hosszú e-mailt arról, hogy Anglia miért a legpocsékabb hely a világon, és Amerika miért a legjobb. Nem küldte el, de szombaton szépen felolvasta nekem, és bár volt néhány pont, amivel egyet értettem, de többségében csak pislogtam rá, hogy wow, ennyire nem lehetsz sötét amerikai, hogy ilyen dolgokat gondolsz egy országról, ahol még életedben nem jártál. El lehet képzelni, hogy innentől jött egy bő két óra, ami rengeteg veszekedéssel, kiabálással, Bebe visszafojtott zokogásával, és ehhez hasonlókkal járt. Úgy értem, azt mondani az Egyesült Királyság oktatási rendszerére, hogy a legszarabb a világon, mikor amerikai iskolákban még az evolúciót sem tanítják, mert ellenkezik a Bibliában leírtakkal, illetve azt mondani, hogy az a világ legveszélyesebb helye, miközben Amerikában, bemész a Wal-Martba és veszel magadnak egy vadászpuskát, miközben a Kinder be van tiltva, mert veszélyes a gyerekekre, hát igencsak vicces dolog.

Nem, én nem szeretném Őkockaságát bántani, hiába mondott pár olyan dolgot, amik elég nagyon szíven szúrtak, mert én is ugyanannyira hibás vagyok abban, hogy a dolgok így alakultak, mint ő. Én szeretném, ha megtalálná élete szerelmét, egy kedves, keresztény lányt, akinek minden álma, hogy letelepedjen vidéken, egy kiskerttel, meg kutyával, iskolába cipelje a kölköket, és minden vasárnap óriási adag vacsorát főzzön a családnak, és a barátoknak, akik felbukkannak mókázni egy óriásit.

Én, sajnos, nem ez a lány vagyok. 

Mikor megosztottam ezt Őkockaságával is, meg azt is, hogy nekem szükségem van sokszor arra, hogy egyedül legyek, bezárkózzak és feltöldőjek energiával, azt válaszolta, hogy mindez csupán a fejemben létezik, mert nem tudom, milyen az, mikor körülvesz a nagy szerető család, és baráti társaság, és hogy ő biztos nem engedné meg nekem, hogy ilyesmit csináljak, ha együtt lennénk. Ez még a vitánk legelején volt ugyan, de én már ott elhatároztam, hogy itt vége ennek a bárminek, mert aki nem érti meg, hogy nem a kifelé forduló, hanem a magába zárkózó embertipushoz tartozok, attól én nem akarok semmit.

Aztán voltak ott még olyan apróságok, hogy soha senki nem fog úgy szeretni, mint ahogy ő tudna szeretni engem, meg egyáltalán soha senki nem fog majd nagyjából rám nézni sem, és szerencsés lehetek, hogy ő, a jóképű, drága autós, sok pénzt kereső, álomférfiú észrevett magának, mert több ilyen nem fog velem előfordulni az életben, és ehhez hasonlók. Tudom, hogy megbántottam, és nem kéne agyalnom ezeken a dolgokon, mert csak azért mondta őket, hogy ugyanolyan fájdalmat okozzon, mint én okoztam neki azzal, hogy kijelentettem, eszem ágában sincs félbehagyni az egyetemet (megint), hogy aztán ide költözzek hozzá, és a kitartott barátnője/felesége legyek. Mert neki efféle tervei voltak velem.

Mondjuk azon jót nevettem (kicsit talán hisztérikusan), mikor kijelentette, hogy azt hitte, felnőttebb vagyok annál, mint ahogy viselkedtem. Mire megkérdeztem tőle, hogy miből gondolta ezt?

               - Abból, hogy szuperhősös pólókat viselek

              - Hogy mesefigurás háttérkép van a számítógépemen és a kedvenc színészem az iPademen      

       - Hogy egyszer megkértem hívjon vissza később, mert épp egy sorozatot néztem a tévében

Erre nem tudott semmit válaszolni.

Megegyeztünk hát, hogy nagyon nem kéne erőltetni akkor ezt a dolgot, mert láthatóan teljesen mást akarunk mindketten, és neki tovább kell keresnie a jövőbeli Mrs. Kockát, én pedig visszatérhetek ahhoz, hogy minden héten más fiút szemeljek ki magamnak, aki után csorgathatom a nyálam.

Mint mondtam, annyira nem viselt meg a dolog, mint úgy nagyjából vasárnap tájékán gondoltam, főleg, mivel rájöttem, hogy az egész kockaságot leszámítva mennyire különbözőek vagyunk is mi ketten. Kezdve az egész vallás témával… abból jó dolog nem sülhet ki, ha valaki, aki olyan elkötelezett hívő mint ő, olyan valakivel áll össze, mint én… aki folyamatosan azzal viccel, hogy szeretne a pokolra jutni, mert folyamatosan járhatna rockkoncertekre és egész biztos jó odalent a wi-fi is. Folytatva azzal, hogy ő, ha tehetné a nap 24 órájában a hét minden napján együtt lenne a barátnőjével, családjával, barátaival, mindenkivel, én meg... hát én meg nagyon nem. Pár óra után, még a legközelebbi barátaimmal is, úgy érzem, hogy muszáj egyedül lennem és feltöltődnöm. És igen, léteznek emberek, akik ezt elfogadják.

Igazából a kellemetlen két óra még egy jót sétáltunk a házunkhoz viszonylag közeli kis ösvényen és beszélgettünk egy sziklán ülve valami patak partján, szóval azt hittem oké, barátság szintjén még megmaradhat ez a dolog, de azóta egyszer hívott telefonon, még hétfő este, amikor én nem hallottam, írtam is neki, hogy bocsi, tévét néztem, nem hallottam, mire annyit válaszolt csak, hogy persze, jó mese. (Pedig igazat mondtam, a múlt heti visszahívós esetből rájöhetett volna, mennyire fontosak a sorozataim, és az csak egy szimpla Hannibal epizód volt, ez meg a Teen Wolf évadnyitó része, helló.) Többet azóta nem is kommunikáltunk.

Én tényleg remélem, hogy lehetőleg minél hamarabb megtalálja a számára tökéletes lányt. Azt is remélem, hogy tényleg senki nem fog azzal jönni, mekkora rossz arc, mert nem az, bár tény, hogy valakivel elképzelni az életed két hétnyi ismerettség után kicsit fura. És remélem azzal sem fog senki jönni, hogy ejnye, Bebe, majdnem két éve azon sírsz, hogy nincs senkid, és mikor jön valaki, akkor csak úgy eldobod. Mert azt hiszem, ez a szép, hosszú bejegyzés is mutatja, hogy ennél kicsit másabb a helyzet.

Szóval… izé… ennyi lenne a dolog. Lehet valamit kihagytam, és később majd eszembe jut, én meg homlokomra csapok majd, hogy basszus, ilyen fontos dolgokat kihagytam a beszámolóból, ami segített volna az én kedves olvasóimnak megérteni a helyzetet, de szerintem így is minden világos.

Anyu ismét elkezdett attól félni, hogy úgy vénkisasszonyként végzem, én tervezem, mit veszek fel szombaton, mikor maratoni mozizást tartunk Csillával, vagyis minden ismét a régi Bebeországban.

Egy hónap múlva: jó sok embernek elő kell még adnom a Kocka-sztorit, akik nem olvassák a blogom.

"Are you ready for a rock show?"

Nem emlékszem, említettem-e a blogban, hogy sikerült jegyet szerezni Fall Out Boy-koncertre Csillával, még valamikor jópár hónappal ezelőtt. Arra azonban igen, hogy akkor még arról beszéltünk, milyen nagyon messze van május 31., és mennyire várjuk, de közben nem is, mert az már azt jelenti, hogy hamarosan mennem kell haza.

Tessék, május 31. Aztán elérkezett, és el is múlt, Csilla pedig különféle munka-dolgok miatt, végül nem tudott eljönni a koncertre. Épp ezért szeretném, ha ő, ha ezt látja, abba is hagyná az olvasást, mert nem akarom, hogy rosszul érezze magát.

Mivel Csilla nem tudott jönni, így utolsó pillanatban muszáj volt kerítenem valakit, aki elkísérhet, és bár mindenki azt javasolta, vigyem magammal Őkockaságát, én szívesebben mentem volna egy Miguelhez és hozzám hasonló fangirllel. Szerencsére, szinte az utolsó utáni pillanatban, Csilla egy Facebook-csoportban ráakadt Alice-re, aki szeretett volna velünk tartani. Alice ráadásul még arról is tájékoztatott, hogy a koncert után afterparty is lesz, ahová Pete Wentz is hivatalos mint DJ, bár én tudtam, hogy nekem ezt ki kell hagynom, mert a koncert után haza kell futnom bébiszittelnem a gyerekeket éjszakára.

Különféle tényezők miatt nem is tudtam olyan korán sorba állni, mint azt szerettem volna, de talán nem is akkora baj ez, mert csak úgy röpködtek odakint a 30 fokok. Este hatkor találkoztunk Miguellel, és indultunk meg a 9:30 Club felé, ahol anno az Owl City koncert volt, és megtaláltuk az asztalokat, ahol a jegyeket lehetett átvenni. A lányok aztán közölték velünk, hogy menjünk szépen a sor végére, aztán valamikor majd átvehetjük a jegyeinket. El is indultunk, és csak mentünk, és mentünk és mentünk, komolyan szinte a Comic-Conon éreztem magam, miközben elhaladtunk a kempingszéken ülő, békésen piknikezgető emberek mellett, akik ki tudja, mióta táboroztak már ott, bejutásra várva. Végül, valahol a messzeségben, Kína határainál, megtaláltuk a sor végét, és vártunk arra, hogy mozogjunk, másrészt pedig arra, hogy Alice megérkezzen. Hamarosan be is futott, onnantól aztán együtt várakoztunk, énekelgettünk pár Fall Out Boy-dalt, hogy jobban teljen az idő, és közben néhányszor meg is ijesztettük az új lányt, mikor szenvedélyesen a Hannibalról vagy a Game of Thronesról kezdtünk cseverészni Miguellel.

különösen jól sikerült fotó a turnébuszról

Lassan aztán megindult a sor is, és miután meggyőződtek arról, hogy tényleg én vagyok én, megkaptam a jegyeinket is, és befuthattunk a klubba, ahol rögtön célba vettük az ingyenvizes korsókat, mert a napon való ácsorgástól, mindannyian megszomjaztunk.

Egész jó helyet találtunk magunknak, eleinte még zsiráfok sem álltak előttünk (később persze aztán valahogy odavarázsolódtak), és mindannyian izgatottan vártuk, hogy elkezdődjön végre a koncert. A New Politics volt az előzenekar, akikről eddig ugyan még nem hallottam, de jó zenét játszottak, és sikerült még jobban felpörgetniük a hangulatot az igazi show előtt.

Kis szöszmötölés után a hangszerekkel, meg a fényekkel, meg ilyesmikkel, aztán kezdett a Fall Out Boy, rögtön valami zúzósabb számukkal, és körülbelül két sornyira tőlünk óriási pogó alakult ki, próbáltunk is kicsit eltávolodni onnan, mielőtt mi is oda kerülnénk az egymás hátára ugráló hústornyok közé.

A legjobb dolog az volt a koncertben, hogy rengeteg régi számot is játszottak, olyan klasszikusokat, mint a Thnks fr th Mmrs, vagy Dance, Dance, illetve az I Don’t Care, amiről már teljesen meg is feledkeztem, pedig ifjabb koromban az volt a kedvenc számom tőlük, és szerencsére folyamatosan eszembe jutott a szövege, és talán a leghangosabban ordítottam. Sajnos a kedvenc dalom az új albumról nem játszották (és Csilla, ha a figyelmeztetésem ellenére még mindig olvasol a The Mighty Fall-t sem játszották), de nem is hiányzott, sokkal jobban örültem annak, hogy a régi számokat hallhattam élőben. Igazából mindig Töki volt a nagy Fall Out Boy rajongó, én is miatta szerettem meg őket, és miközben a koncerten tomboltam, ismét tizenhét évesnek éreztem magam. Arról nem is beszélve, hogy Patrick Stump mennyire egy tündérbogárka volt, ahogy énekelt, meg ahogy mosolygott. Lehet nem sokkal értenek velem együtt, de szerintem sokkal aranyosabb mint Pete Wentz.

A végfelé már éreztem, hogy megy el a hangom, és a lábaim sem szeretnék, ha minden dalt végig ugrálnék, miközben rázom a fejem, tapsolok vagy éppen csak a fejemmel együtt lóbálom karjaimat is, de nem érdekelt. Fantasztikus volt az Owl City és az AWOLNATION koncert is, de ez mindent vitt.

Mikor, kicsit túl hamar talán, de vége lett a koncertnek, a lányokkal még ácsorogtunk kicsit, és próbáltuk feldolgozni, mekkora álma vált valóra ezzel a koncerttel mindhármunknak.

Ezután aztán következett az este kellemetlenebbik része, azaz a hazaút. Pont lekéstünk egy metrót, így húsz percet kellett ücsörögnünk az első megállóban, a csajok közben folyamatosan az afterpartyról beszéltek, meg arról, hogy mennyire fantasztikus lesz, és én is igazán ellóghatnám a bébiszittelést, hogy mehessek, de ezt persze nem tehettem. 

vert hadak metróra várnak

Mikor a Metro Center megállóhoz értünk nagy nehezen, közölték velünk, hogy onnan Woodley Parkig shuttle buszok mennek metró helyett (az út metróval kb 5 perces, a fővárosi forgalomban megközelítőleg újabb húsz perc). Oda a lányok már nem is jöttek velem, mert inkább gyalog mentek a klubba bulizni. Elzötykölődtem a buszon, még tovább vártam egy metróra, szépen metróztam egy kicsit, majd végül hazáig Dínóztam. A hangszálaim már nagyon nem szerették volna ezt, de én a kocsiban meghallgattam még pár Fall Out Boy számot, és teli torokból ordítottam a szövegüket.

Annyi biztos, hogy altatóra nem volt szükségem, és másnap reggel aztán még kellemes meglepetésként még dolgoznom is kellett. A füleim egész nap csengtek, és alig bírtam krákogni, de teljesen megérte a dolog, és ha lehetne, most befizetnék egy újabb körre, talán még akkor is, ha kétszer annyi pénzt kéne fizetnem érte.

Egy hónap múlva: Talán ugyanígy fogok józanodni azután, hogy Ben Whishawt láttam színházban. Talán.

Ui.: Tudom, az utóbbi nem válaszoltam egyetlen kommentre sem, így nagyon szívesen várom a dühös, képeslapkövetelő e-maileket. Bele kell húznotok, mert nem sok időm maradt elküldeni őket.