Szeretik a tik a meggyet

Mielőtt holnap elrepülnék Floridába, muszáj beszámolnom a hétvégéről, mert ha most nem teszem meg, akkor sosem fogom. Meg különben is, ebben a pillanatban bármi érdekesebb mint a pakolással foglalkozni. Odakint szakad a hó, kicsit nehéz beleélnie magát az embernek, hogy egy nap múlva már rövidnadrágban rohangálhat, hát na.

Szombaton Csillával elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a cherry blossom festivalt D.C.-ben. Ugyan mindketten tudtuk, hogy a virágok előre láthatólag két hetet késnek a virágzással a hülye, nem éppen tavaszias időjárás miatt, de a különféle anyai egységek nagyon szerettek volna képeket látni (meg azt, hogy nem csak egy plázában töltjük az időnket, különféle fiúk után nyáladzva). Annak ellenére, hogy az óriási szélnek hála mindketten majdnem megfagytunk, elhatároztuk, hogy csak azért is végrehajtjuk a küldetésünket, és meglessük azokat a nagyon híres fákat, meg a még híresebb virágaikat. Ha esetleg valakit érdekel a történelmi háttér... az sajnos rosszul járt, mert fogalmam sincs a történelmükről. Annyit tudok, hogy japán ajándékozta őket Amerikában pár évtizede, a nagy barátság jegyében, és azóta ezek a fák minden évben, ugyanabban az időpontban, szépen egyszerre kivirágoznak, és sok-sok lehetőséget adnak a turistáknak arra, hogy szép, tavaszias képeket csináljanak a fákról, meg a város nevezetességeiről.

Mikor kibukkantunk a national mall-on, kezembe nyomott egy kedves bácsi egy cherry blossom-tájékoztatót, de azt, hogy a fák pontosan hol találhatóak meg, az sajnos nem derült ki belőle. Mi elindultunk a monument irányába, mert azt tudtuk, hogy sok-sok képen, amin a virágok láthatóak, ott van háttérben a Jefferson-emlékmű is, szóval valahol annak a környékén kell lenniük. 

Aztán kisebb szívrohamot kaptunk, mikor megláttuk, mit műveltek éppen a monumenttel.

Még azelőtt repedt meg, mielőtt én ideérkeztem volna, szóval épp ideje, hogy nekiálljanak a plasztikai sebészetnek, de nem hiszem el, hogy nem tudtak volna pár hetet várni. Hogy készítsen így bárki is szép cherry blossom képeket? 

A monument környékén egyébként láttunk pár aprócska fácskát, amiken akadt pár virágocska, de nem voltunk benne biztosak, hogy ezek azok a fák, amiket mi keresünk. Pár turista azért fényképezkedett azokkal a biztonság kedvéért. Vagy mert hozzánk hasonlóan majdnem feladták már a keresést, és úgy gondolták, mikor hazamennek, előadják, hogy azok a híres fák, mert úgysem tudja senki, hogy nem azok. Ez a lehetőség igazából számunkra is nagyon csábító volt, de azért hősiesen sétáltunk tovább a hidegben, hogy megtaláljuk az igazi fákat.

Mikor már tényleg nagyon elegünk volt a szélből, megtaláltuk őket. Legalábbis pár rügyező fát, amiknek nagyon cherry blossom formája volt, gyorsan elő is kaptuk fényképezőinket, hogy elkattintsunk pár képet, és bebizonyítsuk, hogy igen, mi jártunk itt, csak sajnos a virágok még nem érkeztek meg.

Virág-lesés közben láttuk meg a Potomac-folyón magányosan úszkáló Mekis-poharat, én természetesen azonnal ki is találtam az ő szomorú történetét. Történt ugyanis, hogy az a semmibe úszó pohárka, ami csak ment, amerre a folyó vitte, útja során meglátta a legszebb fát, amit valaha látott. Lehet mások csupán egy átlagos fának látták, de a pohár számára az a fa volt a legcsodásabb fa mind közül. Miközben úszott, és a fát nézte, elképzelte, hogy kiugrik a vízből, és a fa tövéhez szalad, hogy együtt legyenek örökké (vagy, amíg a szemétfelszedő osztag el nem választja őket egymástól), de mivel a poharaknak nincs kezük, lábuk, tehetetlen volt. Csupán sodródott tovább az árral, és szomorúan beletörődött, hogy soha többet nem fogja látni a fát, de még hosszú-hosszú ideig nem fogja elfelejteni. Pedig tudta a pohár, hogy a fa még csupán észre sem vette őt, mert naponta rengeteg szemetet lát elúszni a Potomacen, és számára a pohár semmiben sem különbzött azoktól.

Tudom, hogy ez sovány vigasz a pohárnak, de nekem azért sikerül kettőjükről egy közös képet készítenem.

Mikor kicsit tovább sétáltunk Csillával, egy tábla segítségével megtudtuk, hogy tényleg a cherry blossomokat találtuk meg, örültünk is egy sort, és gyorsan csináltunk még több képet.

A táblás hóddal később aztán személyesen is találkoztunk:

A cherry blossom festival, valószínűleg a virágok hiányának köszönhetően, annyira még nem volt kimondottan érdekes, nem is mászkáltak ott túl sokan, Csillával meg is beszéltük, hogy mekkora szívás lehet ez azoknak, akik erre a hétvégére jöttek csak le a városba, hogy meglessék a virágzást, és nincs olyan könnyű dolguk mint nekünk, hogy miután hazajöttem Floridából, és remélhetőleg már jobb idő lesz, megint belátogatunk.

Azért akadtak érdekes dolgok, például egy óriási papírlap, ahol rajzolni, illetve üzenni lehetett a japánoknak. Mi, ügyesen, nem feledkeztünk meg a fedősztorinkról, szóval Kátya és Olga hagyott egy üzenetet a japán barátaiknak. Túl sokáig nem csodáltuk a művűnket, mert láttuk, hogy valaki más, aki előzőleg írt a lapra, szintén Oroszországból érkezett, és nem tudtuk, hogy a környéken tartózkodnak-e még, és aztán megpróbáljanak elkezdeni társalogni velünk.

Miután letudtuk a fesztivált, és kellemesen megfagytunk, elindultunk a szokásos szombati programunk helyszínére, naná, hogy a Tysons Cornerbe. Kis pénzköltés  (mikor a Victoria's Secretben hét bugyit árulnak 26 dollárért, az ember lánya nem hagyja ott azokat a bugyikat...) és Microsoft Store előtti ácsorgás (jó a wi-fi arrafelé nagyon) után elindultunk moziba. Persze, csak azután, hogy meggyőződtünk róla, hogy Mike dolgozik. A választásunk a Spring Breakers című filmre esett, mert igazából jónak nézett ki a posztere alapján. 

Csillával mostanában ahhoz a módszerhez folyamodunk, hogy külön-külön állunk sorba, hogy mindketten kapjunk Mike-mosolyt. Ez számomra annyira nem jó, mert mikor ott állok egyedül, nincs ott Csilla, aki kicsit elterelje a figyelmem, és olyan dolgok történnek, mint ami szombaton is történt, hogy Mike mosolyának hatására elfelejtettem, mit akarok rendelni. Csak álltam ott előtte, és egy hosszú, egyáltalán nem nőies "ummmmmmmm" kíséretében tanulmányoztam a háta mögött álló nasikat, hogy mégis melyiket akartam kérni. Végül eszembe jutott, hogy perecet. Igazából ő sem volt a helyzet magaslatán, először elvitte túráztatni a pereceim, hogy elrugdosson az útból valami kartondobozt, aztán a lehető legmesszebbi automatából töltött nekem kólát, végül vagy 3 dollárral kevesebbet kért a dolgaimért, mint kellett volna. Az a kis része a lelkemnek, amelyik még nem törődött bele, hogy egyedül fogok meghalni egy macskával, abban reménykedik, hogy direkt nem számolt bele valamit az összegbe, nem pedig csak simán fáradt volt már, és elfelejtett számolni.

A film... hát a film érdekes volt. Nevezhetném akár rossznak is. Igazából az egyetlen élvezhető dolog James Franco volt, és az ő  "Spring break... spring break forever..."- mondata, ami vagy tízszer elhangzott a film folyamán. Jó lett volna, ha nem próbálják túl művésziesre venni a figurát, akad valami történetre emlékeztető szál a filmben, és főszereplőnek nem Selena Gomezt választják, mert még egy darab bot is jobban el tudta volna játszani az ő szerepét. Ó, és kevesebb meztelen mellet tolnak az arcunkba. Lehet velünk van a baj igazából, mert a kritikusoknak tetszik a film, bár akárhány pozitív kritikát olvastam, egyszerűen még mindig nem jöttem rá, hogy pontosan mi tetszik nekik benne. 

Vasárnap igazából annyira már semmi különleges nem történt, Csillával felfedeztünk egy közelinek is mondható outlet mallt magunknak, és ugyan tegnap nem költöttünk ott szinte semmit (csak fro-yót, meg ebédet vettünk), beletörődtünk, hogy bizony fogunk mi még ott pénzt elszórni. 

Ennyi lett volna a beszámoló, legközelebb Florida után jelentkezek, természetesen az F-files beszámolókkal. Igazán elállhatna a hó, hogy némivel lelkesebben álljak hozzá ehhez az egészhez. 

Spring break forever, y'all!

It's peanut butter jelly time!

Miközben a gyerekek reggelijét/tízóraiját/ebédjét készítettem össze ma reggel, és kezembe került a mogyoróvajas üveg, fejbecsapott valami. Na, nem egy kósza bacon, mert a gyerekek éppen kajacsatáztak volna egymással, hanem egy gondolat. Mégpedig az, hogy már több mint másfél éve tartózkodok az Államok területén, és ezalatt a másfél év alatt még nem volt alkalmam arra, hogy kipróbáljam Amerika egyik nemzeti ételét: a peanut butter jelly szendvicset. Magyarra lefordítva mogyoróvajas és lekváros szendvicset jelent, de ezzel szerintem a legtöbb ember tisztában van. A mogyoróvajat vagy nagyon lehet szeretni, vagy nagyon lehet utálni, én az előbbi táborba tartozom, főleg, ha a mogyoródarbkás mogyoróvajról van szó. A lekvár... lekvár.

Azt hiszem, eredetileg szőlőlekvárral kéne csinálni, de nekünk csak eperlekvárunk van itthon, improvizálnom kellett kicsit. 

Jöjjön tehát képregény formájában az első találkozásom a peanut butter jelly szendviccsel.

Az a kislány annyira creepy a kenyereszacskón. Szerintem tuti megölt valakit, hogy megehesse azt a szelet vajas kenyeret, és úgy néz rád, mintha te lennél a következő áldozata

Eddig oké, ebben nincs semmi különleges, sokszor így szokott kinézni a reggelim, egy pohár tejjel.

Oké, biztos vagyok én ebben a dologban, mert ez nem néz ki túl biztatóan. Tudom, nem szabad külső alapján ítélni, de talán lehet nem kéne ilyesmikkel kísérletezgetnem azután, hogy a múltkor már megtanultam, nincs acélból a gyomrom.

Gyerünk Bebe, kerültél te ennél már félelmetesebb helyzetekbe is, még ha most éppen egy sem jut eszedbe.

Mikor meghalok, azt akarom, hogy Freddie-t valaki temesse mellém, és a Dögöket is, és valaki szóljon Mike-nak, hogy nem kell félnie, többet nem fogja látni az őrült vigyorom, mert végzett velem egy szendvics.

Hmm... olyan íze van... mint a mogyoróvjnak, lekvárral, és... hmm... mintha ott hátul érezném az amerikai emberek szabadságát, és a fejemben felhangoznának az amerikai himnusz első szólamai...

Ez a legjobb dolog a világon! Kérem a következő adagot!

Természetesen nem repetáztam aztán a kenyérből, mert a két szelettől bőven jóllaktam talán vacsoráig is. Kijelenthetem, hogy valószínűleg nem ez volt az utolsó találkozásunk a szendviccsel, még három hónapig folytathatunk nem is annyira titkos viszonyt egymással.

Most, hogy kellemesen jóllaktam, azt hiszem eljött az ideje egy délelőtti pihenőnek, mert mint a képek, és a szemeim alatt meghúzódó designer táskák is mutatják, nem igazán sikerült jól aludnom múlt éjjel, és vár rám egy út Baltimore-ba a kora esti csúcsforgalomban.

St. Patrick-napi bulisorozat

Valami azt súgja, hogy múlt hét közben történt valami érdekes dolog, amiről írnom kéne, de bárhogy gondolkodok, nem jut eszembe, mi is az a nagyon fontos dolog. Azon kívül, hogy szerdára már teljesen meggyógyultam, minden, amit lenyeltem, a helyén is maradt, ezt meg is ünnepeltem vacsoraként egy kis fűszeres csirkével, ahogy kell.

A szombati mozizás aztán sajnos elmaradt (bár, azt hiszem, eljutottunk arra a pontra, hogy emiatt már csak én szomorkodok), mert egész nap dolgoztam, és bár este tíz utántól szabad lettem volna, és még el is csíphettem volna valami minőségi filmet, ahhoz sem volt erőm, hogy az ágyból kimásszak, nemhogy kocsiba üljek, és szépen mosolyogjak Mike-ra, és ébren átvészeljem a mozit, és hazavezessek úgy, hogy a kocsimat nem hajtom bele egy óvatlan pillanatban a Potomac-folyóba. Helyette inkább kialudtam magam, és lelkiekben felkészültem a másnapi ünnepre.

Ami nálunk dupla ünnep, mert nem csupán Szent Patrikot, hanem a kisöreget is ünnepeljük, aki vasárnap töltötte be hatodik életévét, és ennek alkalmából, természetesen buli is lett szervezve neki, a már jól ismer Bounce U nevezetű helyen. Tavaly is ott volt a zsúr, ha valakit érdekel részletesen, mi is történik ott ilyenkor, meglesheti azt a bejegyzést. Én is ugráltam a gyerekekkel vígan, a kisasszony meg is jegyezte, hogy én vagyok a legaktívabb felnőtt, mire közöltem vele, hogy ennek az lehet az oka, hogy egyben én vagyok a legfiatalabb felnőtt is, aki ráadásul lélekben még gyereknek érzi magát.

A buli után hazajöttünk, ahol a kisöreg azonnal nekiállt kibontani a rengeteg ajándékot, amit kapott. Mivel valahogy időközben az elfelejtődött, hogy nekem szabadnapom van, és csak azért mentem el a bulira, mert ingyen ugrálásnak, tortának és pizzának nem tudnék ellenállni, ki lett adva a feladat, hogy írjam le, melyik ajándék kitől származik, hogy aztán köszönő-kártyákat tudjunk írni mindenkinek, aki részt vett a bulin. A művelet túl lassan haladt, főleg, mivel én fél lábbal már készültem volna tovább menni, hogy Csillával találkozzak, és kicsit másképp is megünnepeljük a napot, de a hónap beszólása mindenképp az ajándékait bontogató kisöregtől származik.

Épp nagyban tépte szét valami játék dobozát, mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mi az a játék, mert nem láttam mást azon kívül, hogy egy fényes labda volt. Anélkül, hogy felnézett volna, csupán ennyit válaszolt:

- A disco ball full of ogres. What else could it be? (Egy diszkógömb ogrékkal tele. Mi más lehetne?)

Én például valamiféle középkori kínzószerszámra tippeltem, de az már teljesen mellékesen.

Miután az összes ajándék kibontódott, én gyorsan üzentem Csillának, hogy jöhet értem, felkutattam a szekrényemben található talán egyetlen zöld színű felsőt, és elindultunk felfedezni a környék ír kocsmáit. Bár Csilla vezetett, én meg egyedül nem szeretek inni, azért gondoltuk, nem kéne kihagyni a kocsmázást, bár elismertük, hogy sokkal menőbbek lennénk, ha Írországban készülnénk ír kocsmatúrázni. Majd jövőre. Én úgyis a közelben leszek.

Tudtuk, hogy a kedvenc fro-yos helyünk közelében van a The Irish Pub nevű... izé... ír pub, így azt vettük célba.

Sokáig nézegettük az étlapjukat, meg a bent ücsörgő tömegeket, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy ez a hely túl zsúfolt nekünk, másik után kéne néznünk. Amennyiben nem találtunk volna másikat, pedig azt a sztorit adtuk volna el a jónépnek, hogy a délutánunkat/esténket, természetesen ebben a kocsmában töltöttük, de az események sajnos nem publikusak. Szerencsére találtunk másik helyet.

Rájöttem, hogy a Tyson's Cornerben (shhhh, tudom mit gondoltok, de még csak eszembe sem jutott, hogy Mike miatt kéne odamenni...) van egy söröző szerű hely, ahol biztos árulnak valami ír sört (Guinnesst, mert bár biztos van többféle ír sör is, miért innánk olyat, amit senki más nem ismer?), amivel pózolhatunk pár kép erejéig, és elmondhatjuk, hogy ír kocsmában ittunk.

Azt a helyet aztán túl felnőttesnek gondoltuk, vagyis nem volt kint egy tábla sem, a napi Guinness-akciót hírdetve, de még egy árva zöld lufit sem akasztottak ki. Ezzel szemben a mozi emeletén található TGI Friday's tele volt zöld dekorációval, a kiszolgálók zöld nyakláncokkal a nyakukban rohangáltak fel-alá, és pár ember zöld színű alkoholmentes üdítőitalt is kortyolgatott az asztalánál. El is határoztuk, hogy ez a mi helyünk, ide kell jönnünk, bár az utolsó pillanatban a tervünk majdnem meghiúsult, hála nekem, természetesen.

Történt ugyanis, hogy miközben az étterem felé vettük az irányt, én észrevettem, hogy Mike dolgozik. Jött a szokásos enyhe idegroham, szapora lélegzetvétel, mini szívroham, minden ilyesmi, ami ilyenkor már megszokott, és amihez Csilla, meg valószínűleg már a mozi fél személyzete hozzá van szokva. Én könyörögtem kedves barátnőmnek, néztem rá óriási kiskutya-szemekkel, legszívesebben még térdre is estem volna előtte, hogy lécci lécci lécci lécci menjünk moziba, nekem muszáj látnom Mike mosolyát, egy stresszes hét után nekem semmi másra nincs szükségem, de Csilla szerencsére hajthatatlan volt, és kijelentette, hogy semmi pénzért nem megyünk moziba, mert Szent Patrick nap van, és innunk kell, és különben is, nem mehetünk Mike-hoz minden hétvégén, mert nem. 

Beletörődtem annyira nem is szomorú sorsomba, és gyorsan el is mentünk inni. első körben természetesen Guinnesst rendeltem, legalábbis valami olyan üdítőt, aminek Guinness formája volt, de természetesen kólát töltöttek a poharamba.

Közben Csillával még mindig láttuk helyenként felbukkanni a zöld színű alkoholmentes üdítőitalokat, gyorsan meg is kérdeztük a pincérünket, hogy mi az, mire ő azt válaszolta, hogy nem egyéb, mint zöld sör kiwiszörp. Ugyan Csilla továbbra is vezetett, szóval neki passzolnia kellett, de én mondtam a fazonnak, hogy második körben hozhat nekem egy olyan kiwiszörpöt. Alig gurítottam le a Guinnessem, már landolt is előttem az ital. Mielőtt belekezdtem volna, természetesen pózoltunk vele pár kép erejéig, mert miért inna az ember kiwiszörpöt, ha aztán senkinek nem dicsekedhet el vele?

Az elfogyasztott alkoholmentes üdítőitalok után (Csilláé tényleg majdnem teljesen alkoholmentes sör volt), igencsak jó kedvünk lett, énekelgettük a számokat, amiket nyomattak, táncoltunk egyhelyben az asztalnál, és rengeteget röhögtünk, jó szokásunkhoz híven. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy mi vígan iszogattunk, a mellettünk lévő asztalnál pedig eleinte egy kisgyerekes család foglalt helyet, de később szerencsére felszívódtak, meg addigra már különben sem érdekelt minket a dolog. A kiwiszörp természetesen szép zöldre színezte a nyelvem, és én jót nevettem ezen, valahányszor szemügyre vettem magam a mosdóban. Mivel karácsony óta nem ittam alkoholmentes üdítőitalt, a két sör jobban fejbecsapott, mint szabad lett volna. Azt hiszem, ha hazamegyek, nem csak azon fog nevetni mindenki, hogy mennyire elfelejtettem magyarul, hanem azon is, mennyire elfelejtettem inni.

Azért kifelé még megkértem Csillát, hogy kicsit tegyen úgy a mozi bejáratánál mintha fontos interneteznivalója lenne a tabletjén, hogy figyelhessem Mike-ot, és ne tűnjek közben túlságosan creepy-nek, pedig lehet ezzel másokat be tudok csapni, de magamat nem, és nagyon jól tudom, mennyire szánalmas nézni valakit, ahogy épp dolgozik, és másokra nem mosolyog. Pár percnyi leskelődés után Csilla aztán elrángatott a helyszínről, mielőtt kezdett volna túlságosan kínossá válni a dolog.

Megbeszéltük, hogy jövő héten ő iszik, és én vezetek, bár abban is megegyeztünk, ha mozizás előtt legurítanék egy felest, talán pont elég bátorságot sikerülne összegyűjtenem ahhoz, hogy valamiféle beszélgetést kezdeményezzek Mike-kal.

Haha, na persze.

A kajabirodalom visszavág

Kivételesen jó okom van arra, hogy nem írtam ilyen sokáig a hétvégéről, el sem hiszem. Mire a bejegyzés végére értek, ti is tisztában lesztek ezzel az okkal, és kicsit sajnálni fogtok engem, nem pedig mérgelődni, hogy hanyagoltam a blogot.

Azt sem tudom már, mikor hagytam abba. Biztos valami moziról, meg valami Mike nevű fiúról volt szó, mert másról nagyon nem szól mostanában a blogom. 

Múlt hét szerdán, azaz egy hete, szünet volt a gyerekek iskoláiban, meg nagyjából mindenhol, ugyanis előző nap megjósolták, hogy óriási hóvihar közeleg mifelénk, akkora, amit már régen láttunk, mindenki készüljön fel, mert durva lesz. Még Lisa is itt aludt kedd éjszaka, hogy szerdán, ne kelljen egyedül a házban ragadnom a két gyerekkel. Igazából a kedd este emiatt jól is telt, kínai kaját rendeltünk, megnéztük a Wreck-It Ralph című mesét, amin én nagyon jót nevettem a videójátékos utalások miatt, a gyerekek meg csak simán élvezték, mindenki a pizsamájában rohangált fel-alá, és vártuk, hogy elkezdjen hullani a hó. Valamikor szerdán hajnalban aztán el is kezdett esni, sajnos főleg esővel vegyítve, így az óriási behavazódás elmaradt, de ennek ellenére egy iskola sem gondolta meg magát kinyitásilag.

Tekerjünk is a szombati naphoz, amikor ugyanis az új főnénink (így hívom a community counselor-jeinket, régen esett már szó róluk, hátha valaki elfelejtette), túrát tervezett a Capitolba. Mert bizony új főnénink van. A régi már öreg volt, meg régóta dolgozott a cégnek, és az egészségiügyi állapota sem volt a legjobb, szóval átadta a képzeletbeli stafétabotot egy fiatalabb kollégának, aki ráadásul magyar is. Itt él már tinédzserkora óta, de engem természetesen megtalált, hogy jujj, de jó, én is magyar vagyok, tudunk magyarul beszélni, mekkora csodás dolog ez! Juditnak hívják, eszméletlenül jófej nő, ez már abból kiderült, hogy gyorsan mindenkit bejelölt Facebookon, hogy hozzáadjon minket az új au pair csoporthoz, aztán le is törölt a barátai közül, mondván kell nekünk is a privacy. Inkább az a megszokott a főnénik körében, hogy szeretnek kutakodni az au pairek dolgai között, főleg Facebookon, szerintem.

Előző nap megkért, hogy nem tudnám-e elkísérni az újonnan jött csillei lányt, Debby-t a Capitolhoz, mert mér új, és nem tudja, hol a metró, meg ilyenek. Én jó kislányként engedelmeskedtem a parancsnak, írtam a leányzónak e-mailt, és egészen péntek késő estig reménykedtem benne, hogy ne válaszoljon, vagy ha mégis, mondja azt, talált magának már sofőrt. Nem csak azért, mert a Dínó annyira rendetlen már belülről, hogy idegenek előtt szinte vállalhatatlan, hanem azért is, mert tudjátok jól, mennyire megbuknék egy "szociális interakciók" elnevezetű órán. Annyira vagyok képes új barátokat szerezni, mint elteleportálni magam egy másik univerzumba. Sajnos Debby aztán visszaírt, hogy persze, nagyon örülne neki, hogyha együtt mennénk, mert nem tudja, hogy lehet eljutni a Capitolhoz. 

Szombat reggel aztán kiderült, hogy Debby egy nagyon aranyos lány, mégha kicsit túl tipikusan dél-amerikai is, ami rasszista kijelentésnek hangzik, de higgyétek el, hogy nem az. Megismerkedésünk huszadik percében megkérdezte tőlem, van-e barátom, aztán elmondta, hogy neki otthon még volt, de kidobta, mert reménykedik benne, hogy itt majd talál magának valakit.

Azért jót beszélgettünk, aztán megérkeztünk a Capitolhoz, és csatlakoztunk egy csoporthoz, akik igencsak au paireknek néztek ki. Aznapra ugyan nagyon szép időt ígértek, de reggel kilenckor azt még nem lehetett érezni, szóval várakoztunk a visitor center előtti lépcsőkön, hogy megjelenjen a főnéni. És vártunk. És vártunk, és vártunk. Lassan már elkezdtünk félni, hogy le fogjuk késni a délelőtt tízkor esedékes túránkat is. Szerencsére aztán két lány, akik kicsit távolabb álltak a csoporttól, megbeszélte egymással, hogy bemennek, mert mintha a néni azt írta volna az e-mailben, hogy a benti lépcső aljánál vár ránk. Ezt természetesen nem közölték a fagyoskodó többiekkel, csak simán elpárologtak a helyszínről, én a szuperhallásomnak és tökéletes kémkedési képességeimnek hála hallgattam ki véletlenül a beszélgetésüket. Megosztottam felfedezésem a többi lánnyal is, és én lettem a nap sztárja, miután átestünk egy gyors ellenőrzésen, és megtaláltuk a főnénit az épületben.

Megismerkedtünk egymással, én megörültem Nicole-nak, a kínai kolleginának, akivel találkoztam az őszi kincsvadászat alatt, meg egyszer pár hete, mikor Csillával Cosistunk, és Facebook-pajtik is vagyunk, aztán a túra időtartamára, gyorsan legjobb barátok is lettünk. Kicsit félve bevallottam a főnéninek, hogy másfél éve vagyok már itt, de a Capitolba most sikerült először eljutnom, mire ő nevetve megnyugtatott, hogy ő már 14 éve él D.C.-ben, és ő is most jár bent először.

A túra első állomása egy moziterem szerű hely volt, ahol egy tízperces filmet néztünk meg a Capitol történelméről, akit érdekel, utána olvashat Wikipédián, azon kívül, hogy a britek egyszer leégették, túl sok minden nem ragadt meg bennem.

Ezután jött a túra érdekesebb része, azaz az idegenvezetős túra. Mindenki kapott egy fülhallgató szerkentyűt magának, amin keresztül hallgathatta a tour guide-ot. A miénket Bennek hívták, egy viszonylag fiatal srác volt, és jól jártunk vele, mert tényleg próbálta feldobni kicsit a mondanivalóját poénokkal, meg izgalmas apróságokkal.

Sok lány szinte azonnal levette a fülhallgatót, mert minek nekik tudni, hogyan zuhant le majdnem festegetés közben a fazon, aki a kupolát díszítette ki, vagy, hogy hol ült Abraham Lincoln a szenátusban? 

Nem szeretnék senkit történelem órákra illő részletekkel untatni, inkább beszéljenek helyettem a képek arról, milyen is a Capitol belseje:

John Quincy Adams asztalának helye azért érdekes, mert a mindenféle legendák szerint, miközben úgy tett, mintha aludna, ülőhelyéről tökéletesen ki tudta hallgatni, miről suttognak az ellenkező párt tagjai. Ezt Ben be is mutatta, tényleg hihetetlen, de John Quincy Adams asztalától tökéletesen hallottuk, mit mond az óriási terem másik felében, és hogy halkult egyre, ahogy közeledett felénk. Aztán Ben azt is elmondta, hogy a legendák sajnos nem igazak, mert John Quincy Adams idejében, még nem volt kupolája a teremnek, ami miatt hallható a beszéd messziről is.

Sajnos túl hamar vége lett a túrának, miután a csoport szétszéledt (sokan azonnal megrohamozták az ajándékboltot, én nem, tapsvihart kérek), mi Nicole-lal és a hozzám időközben visszatérő Debby-vel, elkezdtünk gondolkodni, mit csináljunk. Gondoltuk, megebédelünk a Capitol éttermében, mert miért ne? Ők salátát ettek, én egy szendvicset, mellé salátát és még egy zacskó chipset is, hogy megadjam a módját. Ebéd közben jót nevetgéltünk, meg beszélgettünk, mindenféle szokásos kis apróságokról, illetve Debby-nek, aki nagyjából két hete érkezett, rengeteg kérdése is volt, mindennel kapcsolatban.

Ebéd után aztán megindultunk a metrómegálló felé, mert nekem aznap még találkám volt Csillával is, Debby-nek én voltam a sofőrje, Nicole meg nem szeretett volna egyedül maradni. Pont belefutottunk egy photoshootba, amit muszáj volt megörökítenem, mert:

Nagyon árnyalt, Mancika!

Gondoltuk, akkor már mi is fényképezkedjünk egyet, miért ne:

Gyanítom, a mi fotónk sokkal jobban sikerült, mint a csúnya nénié. 

Miután hazafuvaroztam Debby-t, gyorsan értekeztem Csillával, hogy elmegyek érte, aztán együtt elmegyünk az IKEA-ba, hogy húsgombócot együnk. Valami botránnyal ugyan tisztában voltunk otthonról, hogy lóhúst találtak benne, vagy ilyesmi (anyu szerint, azóta otthon már nem is lehet kapni), de gondoltuk ide, biztos nem ért el, vagy ha igen, ki tudja milyen gusztustalanságokat juttatunk a szervezetünkbe azokkal a cuccokkal, amiket shamrock shake-nek, vagy narancsos csirkének hívnak. Az meg lényegtelen apróság, hogy én egyszer már ebédeltem. Ha a hobbitok reggelizhetnek kétszer, én megtehetem ugyanezt az ebéddel.

Megérkeztünk az IKEA-ba, aztán gyorsan neki is álltunk körbenézni a kiállítóteremben. Gyorsan jött is a szibériai álcánk továbbgondolása, miszerint, Olga és Kátya tulajdonképpen orosz diákok, akik a Georgetown University-n tanulnak, administration-t (mivel Csillával mindketten ezt tanultuk, ő több, én kevesebb sikerrel, szóval van fogalmunk róla), és épp bútorokat, meg ilyesmiket néznek a kollégiumba szobájukba. Vagy albérletükbe. Az mindegy. Íme, Olga és Kátya otthona:

Természetesen jó IKEA-vásárlókként listát is írtunk magunknak, és az enyém szupertitkos tartalmát ti is elolvashatjátok (Csillát is, az ő blogjában):

(3) színes párna

(1) Tarzan-kép

(2) fura virág lámpa

(6) fémes alátét

(2) cuki virágos lámpa

(1) fro-yo konyha (erről sajnos nincs kép, pár idegen mindig bepofátlankodott a konyhánkba...)

(1) fajdleves-tányér készlet

(1) Föld-óra

(2) répa (lásd fent)

(5) minirépa (ugyanazok kicsiben)

Miután kinézegettük magunkat, természetesen, belevetettük magunkat az étkezdébe, és a lóhúsos gombócok közé. Második ebéd. Két órával az első után. Gondoltam, megosztom ismét, mielőtt megmutatom, mennyi mindent termeltem be:

Ha esetleg a kis méret miatt nem látszódna, utóbbin a lényeg, természetesen a háttérben van:

priceless-fej

A kajáink után aztán elhatároztuk, hogy megkeressük a kijáratot, mert aznap még sürgős moziznivalónk akadt. 

Meg kellett néznünk az Argót ugyanis, mielőtt levennék műsorról, ejnye, aki másra gondolt...

Pont kerestük volna Csillával, hogy hol találunk olyan kijáratot, ami nem kassza, mikor egy srác megjelent mellettünk, hogy beállhatunk mögéjük a sorba, majd azt mondják az ő mögöttük állóknak, hogy hozzájuk tartozunk. Na, persze, azonnal el is kezdett társalogni velünk, csajozós dumából jeles ez a sorban állósdi, azt kell mondanom. Sajnos, már aznap délután elfelejtettük, mi volt szegény neve, így gyorsan el is neveztük őt, meg a szótlan haverját Phineasnak és Ferbnek. Megosztottuk velük, hogy éppen tanulunk, mellékállásban kicsit dolgozgatunk is, persze, aztán miután szépen elcsevegtünk Magyarország történelméről, meg szomszédairól (Phineas román volt), még valahogy az e-mail címem is a kezükbe került, de azóta nem jelentkeztek, szóval ennyi a sztori. 

Ugorjunk is az én kedvenc témámra, monsieur Mike-ra. Pénteken nem dolgozott (pff... nem tudom, ezt honnan veszem...), és mikor vettük a jegyeinket, öt óra tájékában, akkor sem láttuk, én már pánikolni is kezdtem, hogy talán szabad hétvégét kapott, és biztos valami csini lánykát vitt moziba az ingyen jegyeit kihasználva, vagy felmondott, mert elege van az őrült mosolyomból, és soha többet nem látom. Szerencsére, mikor kicsivel később felosontunk, hogy megnézzük, dolgozik-e már, Mike már ott állt a büfében, mi pedig rohantunk is jegyet venni.

Gyors taktikai megbeszélés, és szájfényfrissítés a mosdóban, aztán bevágódtunk Mike sorába, ami a megszokottól eltérően majdnem a legrövidebb volt. Mint a képek is mutatják, egy csöppnyi belátást engedtem a dekoltázsomba, talán ennek volt köszönhető, hogy kedves Mike cimboránk elfelejtette a rendelésem. Vagy simán csak túl hosszú napja volt, és a töke tele volt már mindennel. Azért mosolyt kaptam, meg a szokásos "have a great night"-ot is, ami azt hiszem, egyet jelent azzal, hogy örök szerelmet vall nekem szombat esténként. Csilla szerint, ha legközelebb mikor arra járunk, nem mondok bármit, akármit, ami nem a rendelésemmel kapcsolatos, megnyúz, mert kezdünk egyrészt nagyon kínosak lenni, másrészt olyan könnyen meg lehetne spórolni a pénzt, amit filmekre, és tulajdonképpen Mike mosolyára szórunk el.

A bejegyzés lassan már hosszabb lesz, mint a Harry Potter összes kötete együtt véve, szóval illene rövidre fognom, de még mindig nem árultam el, mit jelent a cím. Vasárnap, a jó időt kihasználva, Csillával és pár Cosi-szendviccsel elmentünk piknikezni a Glen Echo-parkba. Utána fagyis au pair összejövetel volt a főnéni házában, hogy mindenki megismerje egymást. Mármint azok, akik nem találkoztak vele előző nap. 

Fogalmam sincs, mi okozta. A szombati dupla ebéd, az esetleges lóhús, a Cosi-szendvics, a túl sok fagylalt, vagy a másfél évnyi disznó életmódom összesen, de az biztos, hogy a vasárnap éjszakát a fürdőszobában töltöttem, főleg a vécé fölé görnyedve, hogy megszabaduljak a nagy nehezen felszedett kilóimtól. Mivel az au pair sosem pihen, hétfőn reggel, két órányi alvás után, természetesen én készítettem össze a gyerekeket, a kisasszony aztán mindenkinek elpanaszolta, hogy nem akartam neki bacont sütni, pedig sírva magyaráztam neki, hogy még a víz is visszajön belőlem, képzelheti mi történne, ha a sülő bacont kéne szagolnom.

Most már szerencsére jól vagyok, az, hogy csakis vizet voltam hajlandó inni, és hétfőn megközelítőleg négy órát töltöttem ébren jót tett. Tegnaptól sikerült magamban tartanom mindent, bár azt hiszem, ez egy intő jel volt, hogy nem vagyok már abban a korban, mikor össze-vissza ehetek, amit csak szeretnék, büntetlenül. Szomorú dolog ez.

Ó, és természetesen hétfőn, azon a csodás napon volt másfél éve, hogy megérkeztem az Államokba. Sikerült emlékeztetesen megünnepelnem, az már biztos.