Colton, Darren, George & Michael J.

Az alapján, hogy az előző bejegyzés után gyanúsan megnövekedett a blog látogatóinak a számára, arra gondolok, hogy a "gyors helyzetjelentes"-től kicsit mást reméltetek, mint amit kaptatok. Valami olyasmit, hogy épp egy erdő közepén bujkálok, pár kósza velociraptor elől, ahol nincs más társaságom, csak az iPad, amiről utoljára bejelentkezek nektek, amíg le nem merül, én meg a ragadozók karmaiba nem kerülök.

Sajnos, a valóság ennyire nem izgalmas, a bejegyzés egy pláza közepén született, miközben én Miguelre vártam, aki úgy gondolta, este tízkor nincs is jobb dolog annál, mint sorba állni egy kis fagyiért valahol. Velociraptorral pedig csak a filmvásznon találkoztam, mikor a bejegyzés bepötyögése után a Jurassic Parkot néztük meg a moziban.

Lássuk, hogy is kerültem előtte olyan neves sztárok közelébe, mint George Lucas, azon a szép, napsütéses, áprilisi napon.

A válasz egyszerű. Még valamikor a hét közepén jelezte nekem az én kedves Miguel barátném, hogy szombaton kerül megrendezésre, a White House Correspondents' Dinner, ami nem más mint egy éves vacsora, ahol részt vesz az elnök, meg a mindenféle tévék és újságok, és híres emberek, és esznek egy jót, meg valami díjakat adnak át, és igazából fogalmam sincs, mi történik ott, de azt tudtuk, hogy idén ott van a meghívottak listáján Jeremy Renner, ami azt jelenti, hogy ott kell állnunk és leskelődnünk, hátha meglátjuk őt.  Elvégre nem egy olyan helyen lakunk, ahol folyamatosan hírességek fordulnak meg, hacsak a politikusokat nem számítjuk. Ez volt az egyetlen lehetőségünk arra, hogy lássunk valakiket.

Hogy hol kellett volna állnunk, azt nem tudtuk, mert például egészen péntek estig azt hittük, hogy a Fehér Házban lesz megrendezve a móka, amikor kiderült, hogy nem, hanem a washingtoni Hiltonban. Több információt nem is találtunk, folyton csak a meghívott személyekről volt szó, meg arról, hogy igazából mennyire nincs semmi értelme ennek a vacsorának, és a többi. Senki nem írta le nekünk, hogyan tudnánk Jeremy Renner közelébe férkőzni, vagy egyáltalán hol kéne lelkes tömegként állnunk a hotelnél, hogy elcsíphessünk pár hírességet.

Miguellel megbeszéltük, minél korábban odamegyünk, hogy bebiztosítsunk magunknak valami jó kis helyet a vörös szőnyeg közelében, amiről azt gondoltuk, olyan vörös szőnyeg lesz, mint amit a különféle premiereken is látni. Tudjátok, valami kültéri cucc, ahol a sztárok folyamatosan megállnak fényképezkedni, autogramot osztani, pózolni, minden ilyesmi.

Így aztán eléggé meglepődtünk, mikor délután háromkor odaérkeztünk, és semmit jelét nem láttuk annak, hogy a hotelben aznap valami különleges esemény lenne. Semmi útlezárás, semmi tévés autók. Mindössze két FBI-os autó állt egy utca sarkán, de azokat máskor is látni elvétve. Pedig azt tudtuk, hogy a tévés közvetítés este fél hétkor kezdődött, szóval már bőven illett volna készülődniük.

Gyorsan be is ültünk egy étterembe, ahol előkaptuk a különféle elektronikus készülékeinket, és ebéd közben bújtuk a Twittert, az összes híroldalt, és minden ilyesmit, hogy megtudjuk, rossz helyre érkeztünk-e, vagy rossz napon, vagy mi történik. Igazából csak arra jöttünk rá, hogy az egész vörös szőnyeg, a hotelen belül található, szóval annak az esélye, hogy mi majd sztárokat látunk, de főleg Jeremy Rennert, igencsak kezdett a nulla felé araszolni.

Mikor már nagyon nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, visszaindultunk a Hiltonhoz. Időközben már több rendőrautó is megállt az utcák szélén, és egy híradós autó is elsuhant mellettünk, de a hotelnél mindössze egy stáb várakozott:

Akkor tűnt fel, hogy a fenti képen látható bejáratnál pár, csinos ruhába öltözött ember ácsorog, és folyamatosan érkeznek a sötétítebb ablakú Lincolnok, Cadillacek, meg egyéb olyan autók, amiket emberek nem is vesznek meg, ha nincs sofőrjük hozzá. Ráadásul ott ácsorgott a tévés stáb is, szóval mi is megálltunk ott Miguellel. Hamarosan szép kis tömeg alakult ki körénk, Miguel meg is jegyezte, hogy akkor biztos jó helyen állunk, mire csalódottan közöltem vele, hogy nem, a tömeg azért jött oda, mert mi először odamentünk, és azt hitték, mi egész biztos tudunk valamit. Folyamatosan jöttek az emberek, és bár mindannyian nagyon szép ruhát viseltek, egyiküket sem ismertem fel.

Nagy szerencsénkre, mellettünk ácsorgott egy nagyhangú, fekete néni, aki a jelek szerint minden hírességet ismert, mert folyamatosan kiáltott oda nekik, ezzel elérve, hogy felénk forduljanak, és integessenek, meg ilyenek. 

Az első ember, akit így láttunk, Kerry Washington volt, aki a Scandal című sorozat főszereplője, meg játszott a Django Unchained-ben is.

Miguellel hirtelen nagyon boldogok lettünk, mert úgy gondoltuk, ha Kerry Washington ezt a bejáratot használta, akkor Jeremy Renner is azt fogja.

A boldogságunknak aztán egy morcos rendőrnéni vetett véget, aki közölte velünk, hogy az utcát le kell zárniuk az elnök érkezése miatt, legyünk szívesek másfelé vonulni. Mi követtük a nagyhangú fekete nénit a hotel főbejárata felé, ahol kicsivel nagyobb tömeg ácsorgott már, és folyamatosan gurultak be oda is a fancy autók. 

Mi Miguellel folyamatosan nyújtogattuk a nyakunkat, és forgolódtunk, hátha meglátunk valakit, de olyan sok felől érkeztek az estélyi ruhába bújt emberek, hogy féltünk, valakit biztos nem fogunk majd látni. Egyszercsak Miguel hátat fordított nekem, és a lehető leghangosabb sikítás szerű hang hagyta el a száját:

- COLTOOOOON!

Megragadta a karom, én meg azonnal hátrafordultam, elakadt a lélegzetem, és a következő pillanatban már én is vele együtt sikítottam Colton Haynes nevét.

Oké. Stop.

Ki az a Colton Haynes, kérdezi egy átlagos blogolvasó.

Ő Colton Haynes:

Ó, és akkor még elfelejtettem hozzátenni azt a jelentéktelen apróságot, hogy a Teen Wolfban szerepel, ami az egyik kedvenc sorozatommá vált szép lassan. Nem szabad csodálkozni ezen az egész sikítozós témán.

Sajnos, úgy tűnt a tömegből csak Miguel meg én voltunk rajongói a sorozatnak, mivel senki más nem csatlakozott a kórusunkhoz, de talán jobb is így, mert egész biztos nekünk szólt, mikor Colton odafordult, vetett ránk egy több ezer wattos mosolyt, integetett, és odakiáltott egy What's up?-ot. (Sajnos, mint utólag, a képeket visszanézve kiderült, az esetnek szem-, és fültanúja volt Sir Patrick Stewart is. Picard kapitány és X-professzor azok kedvéért, akik esetleg nem tudnák ki ő...)

(A vöröses hajú srác pedig a kisfiú a Jurassic Parkból, csak úgy érdekességként...)

Miguellel ezek után körülbelül szükségünk volt arra, hogy egymásba kapaszkodjunk és így meg tudjunk állni a lábainkon. Folyamatosan azt ismételgettük egymásnak, hogy úristen, Colton ránk nézett. És mosolygott. És mennyire dögös volt a való életben is, és ha a következő pillanatban valamelyik titkosszolgálatos Cadillac Escalade elcsapna minket, hát boldog emberekként távoznánk a túlvilágra.

Szinte még magunkhoz sem tértünk, mikor pár lány mellettünk elkezdett arról suttogni, hogy jobbról érkezik Darren Criss. Ő akkor lopta be magát a szívembe, mikor a Very Potter Musical című színdarabban szerepelt, aztán megjelent a Glee-ben is, ahol a két kedvenc karakterem közül az egyiket játssza, szóval el lehet képzelni, ismét milyen állapotba kerültem, ráadásul Coltonnal ellentétben, aki jópár méterre állt tőlünk, ő közvetlen mellettem sétált el, még az illatát is éreztem. 

Kicsivel később, szintén közvetlen mellettünk aztán megérkezett Amy Poehler is, sajnos otthon annyira nem ismer színésznő, pedig csodálatos egy nő. Miguellel ismét sikítgattunk egy sort.

Sajnos aztán innen is elzavartak minket, mert még több helyet le akartak zárni az elnök érkezése miatt. Mi tovább követtük a nagyhangú fekete nénit, aki megmutatta, hogy a Marriott teraszáról tökéletes kilátás nyílik a Hiltonra, és onnan nem zavarnak már tovább minket, elég messze vagyunk. Ami oké volt, de annyira nem, mivel onnan csak Miguel fényképezőgépének félprofi lencséjével láttunk bármit is, ami a túloldalon történik.

Kicsit keseregtünk, hogy lemaradtunk Jeremy Rennerről, mikor azok, akik még úgy gondolták, nem hallgatnak a rendőrökre, sikítani kezdtek, hogy "Jeremyyyyy" és mi is megpillantottuk őt a távolban. Mindössze egyetlen használható képet sikerült összesen készítenünk a feje búbjáról:

Ha csak öt perccel később zavarnak el minket, láthattuk volna közelebbről is őt. 

Egy ideig még néztük az embereket, és nagyon-nagyon sok híresség megjelent, de hála a távolságnak, képtelenség volt rendes képeket csinálni. De csak hogy párat említsek, láttuk Michael Duglast, Nicole Kidman hátát, Barbara Streisandot, és magát George Lucast, valamint aztán Michael J. Foxot is. A nagyhangú fekete néni közben tippeket adott, hogyan tudunk jövőre közelebb kerülni. Mire mondtam neki, hogy jövőre mi csak akkor tudunk közelebb kerülni, ha előtte valaki egy Washington D.C.-be tartó repülőjeggyel ajándékoz meg minket.

Hamarosan aztán egyre több titkosszolgálati autó kezdett gyűlni, lassan lezártak minden utcát, elkezdett a fejünk felett keringeni egy helikopter, és gyanítom az épületek tetejére is kivonultak a mesterlövészek: elérkezett az elnök érkezésének ideje. 

A sort pár motoros rendőr vezette. Őket követte néhány titkoszolgálatos autó. Utánuk érkezett két fekete limuzin (az elnöké, és az alelnöké), majd még pár titkosszolgálatos autó, egy kommandós kocsi, egy mentőautó, még pár motoros rendőr, és vagy kettő rendőrautó. Csak semmi felhajtás.

Az elnöki autó

Sajnos az utcákat még azután sem nyitották meg, hogy Obama megérkezett, mert ugye a nagyon fontos személy a hotel területén belül tartózkodott. 

Mi Miguellel kitartóan álltunk azért a teraszon, arra várva, hogy valaki majd kijön onnan. Folyamatosan csorogtak ki az emberek, és jókat poénkodtunk, hogy bizony ennyire unalmas a buli, de a nagyhangú néni azt mondta, ők csupán azok voltak, akik a vacsorára nem, csupán az előtte tartott koktélpartira hívtak meghívást, bár ha őket követnénk, eljutnánk az afterparty-kra, ahol talán találkozhatnánk a különféle kedvenceinkkel, de mi tudtuk, ki melyik bulira menne, vagy egyáltalán menne-e, szóval mikor már kezdtünk kicsit fázni, és annyira besötétedett, hogy semmi sem láttunk, kitaláltuk, hogy elmegyünk megnézni a Jurassic Parkot, mert az mindkettőnk egyik kedvenc filmje, Miguel még nem látta 3D-ben, és mivel szombat este volt, a sztárles után elérkezett a Mike-les ideje. 

Természetesen a metróúton végig Colton és Darren volt a téma, mert lehet, hogy láttunk sokkal nagyobb neveket is (George Lucas, te jó ég...) ők nem álltak meg integetni, vagy köszönni nekünk.

Eleinte aztán úgy tűnt, Mike nem is dolgozik, Miguel már majdnem sarkon is fordult, én erősködtem, hogy de igen, csodával határos módon még felbukkanhat, ő meg mondta, hogy nem, akkorák csodák nincsenek, a srácnak is kell egy szabadnap, és az a bizonyos szabadnap pont tegnapra esett... de nem, akkor hirtelen Mike felbukkant, én pedig legszívesebben hasonlóképp sikítozni kezdtem volna, mint mikor Colton Haynest láttam meg, pedig azért vannak aprócska különbségek a két fiú között. Miguel csupán a fejét csóválta, hogy nem hiszi el, amiért ilyen mocskos mázlista vagyok, vele nem szoktak ilyen dolgok történni.

Aztán persze nem voltam mázlista, mert Mike ugyan dolgozott, de nem állt be a büfé pénztárába, hanem hátul tevékenykedett, popcornos zacskókat töltögetett, meg ilyesmik. Azért láttam, kigyönyörködtem magam benne, és talán jobb is, hogy nem került Miguel orra elé, mert ő a film után bevallotta, ha tőle kértünk volna popcornt, egészen biztos tesz valami megjegyzést, amit előrelendíti (vagy véleményem szerint végleg tönkreteszi) az ügyem, mert Mike tipikusan olyan fiú, aki illene hozzám, és különben is, kezd betegessé válni a rajongásom.

Mire mondtam neki, hogy egész este képesek voltunk azt suttogni egymásnak, hogy What's up? és aztán idétlen röhögésben/halk sikítozásban/álmodozó sóhajtásban kitörni, szóval nem csak én vagyok beteges rajongó. Mindketten fangirlök vagyunk, és büszkék rá, bármilyen szomorú is legyen ez.

Gyors helyzetjelentes

Kedves naplom!

Par oraja lattam Colton Haynest es Darren Crisst. Mindketten mosolyogtak es integettek nekem, Colton odakialtott egy "What's up?"-ot, Darren pedig egy edes "Hi!"-t.

Korulbelul fel oran belul pedig Mike-ot is latom.

Kedves naplom, nagy csoda lesz, ha a szivem nem adja fel a szolgalatot es meg tudom irni ezt a bejegyzest rendesen, ekezetekkel es kepekkel is, bovebben kifejtve az esemenyeket.

Bebe

Kattyúdal

Jól elmaradtam a hétvégi beszámolóval, már megint, de ezen senkinek sem szabad meglepődnie, mert a világ leglustább lányának blogját olvassátok.

A szombatról nem is nagyon tudnék sok mindent írni, mint az előző bejegyzés végén már említettem egy fél mondatban, dolgoztam. Anyuka és a kisasszony tavaszi ruhákat vásároltak, a kisöreg meg úgy gondolta, ő nem kíván ezen a programon részt venni (mivel nem játékot vagy cukorkát, csak unalmas ruhákat vásároltak), így velem töltötte a délutánt. 

Megtudtuk, mennyire jól tud esni egy egészséges ebéd:

Valamint, milyen fontos az, hogy az ember megfelelően kihasználjon egy szép, napos tavaszi időt, úgy, hogy nem költi felesleges dolgokra a pénzét:

Vasárnap aztán találkozni készültem Csillával, és Renivel, azzal a lánnyal, aki nemrég költözött a környékre, egészen pontosan Potomacbe, a szomszédos városba, óriási házakkal és a kisöregem sulijával. Szegény még valamikor március környékén írt is nekem, hogy hamarosan érkezik, és lenne-e kedvem találkozni, én meg nem válaszoltam neki, mert az e-mailes fiókom ellepő Amazon hírlevektől néha nem látom, mikor valaki lényeges dolgokat ír nekem. 

A csajszik reggel jöttek értem, én egy fél brownie-val a számban rohantam ki az ajtón, és már messziről láttam, hogy nevetnek. Na, gondoltam magamban, ügyesen bemutatkoztál kedves Bebe, még egy szót sem beszéltél az új lánnyal, de már látja rajtad, hogy egy malac vagy. Mint később kiderült, nem azon nevettek, ahogy tömtem a szám, hanem csupán nagyon tetszett nekik a Wonder Woman pólóm. Legalábbis nekem ezt mondták.

Gyors megbeszélés után, elhatároztuk, hogy a Great Fallshoz megyünk kirándulni, mert hideg, bár szép napos időnk volt, és ott le tudunk ülni piknikezni, aztán túrázni kicsit, hogy ledolgozzuk a reggelinket. Bár egyikünk sem volt ilyesmi tevékenységekhez öltözve, de ez volt a legkevesebb gondunk.

Beszereztünk egy kis kaját a közeli Safewayből, olyan elengedhetetlen piknik-kajákat, mint az undifánk, például. A kedvenc pénztáros nénink dolgozott éppen, aki mindig olyan kedves és aranyos, és valamit tuti elszív munka előtt, amiért mindig annyira örül az embereknek. Bármi is az, igazán adhatna nekem is belőle egy keveset.

A Great Fallshoz érve, rögtön le is ültünk egy asztalhoz, hogy elfogyasszuk az ennivalónkat, persze csakis azután, hogy kellőképp sok fényképet készítettünk róluk, nehogy bizonyos anyai igények kielégítetlenül maradjanak.

első fogás: uzsonnacsomag

Éppen békésen eszegettük a nasinkat, a bagelünket, és az undifánkunkat, mikor egyszercsak a mögöttünk csordogáló patakból kimászott egy Észak-Amerikában őshonos emberevő kattyú (kattyus americanus) és fenyegetően megindult felénk. 

Néhány turista biztos eteti őket, mert valahányszor zörögni kezdtünk a zacskóinkkal, tett pár lépést felénk, nyilván arra várva, hogy majd akad neki is pár finom falat. Nem jutott, sőt, mikor elkezdtünk hangosan beszélni róla, milyen finom kattyúpörköltet főznénk belőle, uborkasalátával azonnal elkezdett távolodni tőlünk a szegény madár. 

Hamarosan aztán letelepedett mellénk egy igencsak hangos gyereksereg, akik szintén észrevették a kattyút, bár hívták kacsának, libának, de egyikük még csirkének is. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, és közölni, hogy én természetesen tudom, hogy a kattyú nem más mint egy vadliba.) Mi gyorsan be is fejeztük az evést, bármennyire is jó lett volna látni, hogyan ugrik neki a gyerekek torkának a madár, mert szabadnapjainkat bármit szívesebben hallgatunk mint gyerekzsivajt.

Először a kitelepített úton indultunk el, ahol ismét megtaláltuk a hidat a mozgó korlátjával, meg az összes vízesést, bár némelyik egészen kicsike volt, hála annak, hogy a Potomac kicsit ki van száradva.

(A rólam készült képeket köszönjétek Csillának, mert én Freddie-vel egyet sem csináltam. Amit meg igen, az nyilvánosság előtt sajnos vállalhatatlan.)

Miután körbejártuk a kiépített utat, gondoltuk kicsit elsétálunk a vad részekre is, hátha találunk magunknak pár szimpatikus sziklát, ahová leülhetünk pihenni és élvezni a napsütést. Eleinte úgy tűnt, mindegyik foglalt, ami kényelmes üldögélésre, vagy fekvésre alkalmas, de végül találtunk egyet, ahová felmásztunk és rögtön le is heveredtünk.

A heverészés annyira jól sikerült, hogy egy órát, vagy talán többet is, biztosan ott töltöttünk, néha majdnem elbóbiskolva, meg ilyesmik. Az egésznek persze az lett az eredménye, hogy mindhármunk arca szép, pirosas színt öltött, mert ki hinné, hogy április közepén, maximum 15 fokban is lehetséges leégni? 

Igazából megérte a dolog, mert a háttérben csobogó víz hangja, a kellemes napsütés és a teljes nyugalom (amit csak néha zavart meg pár arra járó ember), tökéletes módja a kikapcsolódásnak.

Mikor már eleget feküdtünk a napon, és kezdett feltámadni a hűvösebb szél is, kitaláltuk, hogy elugrunk froyót enni, mert már régen voltunk, és különben is, az tökéletes lezárása akármelyik napra. Reni ismert egy helyet, ahol én még nem jártam, egy olyan bevásárlóközpontban, amiről még csak nem is hallottam, pedig alig pár köpésnyire van a kisöreg iskolájától.

A többi joghurtozóhoz képest rengeteg ízű joghurtjuk volt, én gyorsan tele is nyomtam a poharam, megfeledkezve arról a tényről, hogy igazából a különféle gyümölcsöket és cukrokat szeretem, amiket a tetejére tehetek, nem pedig magát a joghurtot.

A pénztárban egy igencsak kedves kockapajtás állt, aki megdicsérte a pólóm, majd azt is gyorsan megbeszéltük, hogy én vagyok a kockák szégyene, amiért Wonder Woman pólóm, és Amerika Kapitány pénztárcám van, mert egy rendes kocka nem keveri a DC-t és a Marvelt, mert a rendes kocka nem szeretheti egyszerre a DC és a Marvel képregényeket. Vagy ha igen, ezt nem kürtöli világgá.

Miután megettük a joghurtunkat, illetve én kicsit eljátszogattam azzal a levessel, ami a poharamban képződött, miután nem tudtam megenni az összes joghurtom, hazaindultunk, bár miután elköszöntünk Renitől, és megegyeztünk, hogy hamarosan ismét találkozunk, Csillával kitaláltuk, hogy nekünk tulajdonképpen még nincs kedvünk hazamenni, mert az azt jelenti, hogy vége a hétvégének, jön a hétfő és a munka, és a reggeli fáradt gyerekek, meg reggeli fáradt saját magunk, és azt nem akartuk.

Szóval gyorsan kocsit váltottunk, azaz Dínóba pattantunk és irány a Tysons Corner. Nem, nem kivételesen nem azért, amiért gondoljátok, ejnye, blog olvasók, hanem mert a Montgomery Mall boltjai vasárnap hatkor zárnak, a Tysons boltjai meg fél nyolckor, így több időnk maradt vásárolgatni. Illetve, egészen pontosan kinézni azokat a ruhákat, amiket szerettünk volna megvenni, mikor van időnk vásárolni, és nem zárás előtt egy órával esünk be a boltba.

Még csak el sem néztünk a mozi felé és... oké, de. Nem akarok senkit becsapni, ha már ott voltunk, persze, hogy elnéztünk oda, de Mike nem dolgozott. Még csak a Cuki Takarító Srác sem.

Mikor már ránk zárták az összes boltot, szépen hazakocsiztunk, és tudomásul vettük, hogy a hétvége véget ért. Persze azért a hétfőkben is vannak jó dolgok például... például... például az, hogy egy nappal közelebb vagyok a következő hétvégéhez és ahhoz, hogy láthassam Mike-ot.

Egy megszállott rajongó sorait olvastátok, szép napot és hetet mindenkinek!

És ha már megszállottság... meg rajongóság... ma reggel kijött a Thor második részének trailere, aminek az egyetlen lényeges részét meg is mutatnám:

Bebe esete az esővel és a mozis fiúkkal

Tegnap este úgy éreztem, mennem kell valamerre. Ami az én esetemben, természetesen egyet jelent azzal, hogy mennem kell a moziba, hogy megnézzem Mike dolgozik-e, és ha igen, megmosolyogtassam kicsit, hogy aztán én is mosolygós legyek, és ne gondoljak olyasmire, mint a másnapi munkára.

Az, hogy mindenféle időjárásjelentő, vagy éppen híradós alkalmazásom azt jelezte, óriási vihar közeledik, az már nem érdekelt, és nem is engedtem, hogy ez megakadályozzon küldetésem végrehajtásában. Persze, az eső pontosan abban a pillanatban kezdett szakadni, miután győztesként kerültem ki a hajammal illetve a hajvasalóval folytatott küzdelemből. Kicsit morogtam emiatt, mert már egy csepp eső elég ahhoz, hogy a rendezett hajamból ismét madárfészek váljon, de a kocsi felé futva, gyorsan a fejemre tekertem a pulcsim, hogy megóvjam a hajam. Úgy tűnt ez sikerült is, mikor a kocsiba ülve láttam, hogy még mindig úgy néz ki, mint ahogy én azt szerettem volna, és nyugodtan indultam útnak.

A nyugalmam némileg elpárolgott, mikor az egyik lámpánál arra lettem figyelmes, hogy hiába járatom az ablaktörlőt a maximum fokozaton, még úgy is alig látok ki az ablakon, és a fejem felett tombolt a vihar, mint valami világvégés filmben. Szinte rögtön eszembe jutott, hogy D.C. az ilyen filmekben mindig elpusztul, szóval talán jobban tenném, ha visszakanyarodnék, bekuckolnám magam az én kényelmes, biztonságos, alagsori szobámba, Freddie-vel és a Netflixszel, de pont mire beprogramoztam a GPS-t, hogy a lehető leggyorsabban vigyen haza, az eső lecsendesedett. Ezt valamiféle égi jelnek vettem és felhajtottam az autópályára, ami Virginia felé vezetett.

Közben Csilla, akivel megosztottam mozizós terveim, írt nekem egy sms-t, miszerint a vihar nem egyszerű vihar, hanem tornádó és vigyázzak magamra, ha nekivágnék az útnak. Erre pár perce, természetesen, rájöttem magamtól is, de nagyon jól esett az aggodalma. Csilla aztán hamarosan hívott is, és megbeszéltük a dolgokat. Hála a viharnak, vagy a szolgáltató idiótaságának, Csillának szinte egész nap nem volt internete, a munkába meg már kezdett beleőrülni, szóval mondtam neki, hogy lecsekkolom a Mike helyzetet, aztán valahogy visszacsúszkálok érte a kocsival, és kimenekítem a házból. 

Beviharzottam a plázába, fel a mozihoz, és szemeimmel rögtön kémlelni kezdtem az előteret, Mike ott tartózkodik-e. Nem igazán akartam észrevenni, bár a Mike-radarjaim továbbra sem működnek tökéletesen, hála a hajvágásnak, és épp készültem volna Csillát értesíteni arról, hogy Mike nem dolgozik, mikor a szemem sarkából megláttam Mike-ot. 

(A következő események valószínűleg nem úgy történtek ahogy, néhány dolgot csak bemesélek magamnak, mert kezdek paranoiás lenni.) Mike a jegyeket ellenőrző sráchoz lépett, valamit mondott neki, aztán elsuhant valamerre. A jegyeket ellenőrző srác onnantól feltűnően kezdett bámulni, szóval én úgy tettem, mintha valakivel éppen vitatkoznék telefonon valamiről. 

Mivel Mike-ot az este folyamán aztán már nem láttam, valószínűleg azt mondta a srácnak, hogy akár az élete árán is, de tartson távol a mozitól, ő elbújik a szekrényben, ahol a tisztítószereket tartják. Szerencsére, mikor később visszatértem a mozihoz, már másik jegyellenőrző srác állt a bejáratnál.

Csillának írtam sms-t, hogy megyek érte, Dínóba pattantam, és örömmel vettem észre, hogy az eső már nem szakad annyira, hogy ne lássak ki a szélvédőn. A pláza felé láttam, hogy az autópálya másik oldalán óriási dugó van, szóval a kisebb, sokkal kacskaringósabb és lassabb utat választottam Csilla házához. Mire megérkeztem, épségben, kiderült, hogy Csillának visszatért az internete. Ugyanakkor az is, hogy Csilla nem szeretett volna velem moziba menni, mert nem akart pénzt kiadni egy Tom Cruise filmért, és azért, hogy túl izgatott fejem nézze, ahogy én Mike-ot nézzem. Így aztán Csillát nagyjából öt perc után hazafuvaroztam, és ismét visszaindultam a plázához. Az eső továbbra is esett, bár szerencsére továbbra is csendesen. A dolgon ugyan nehezített, hogy időközben teljesen besötétedett, de még így is sikeresen megérekeztem a plázához. Ismét rohanás a mozihoz, jegyvétel, gyors ellenőrzés... Mike sehol. (Még mindig a tisztítószeres szekrényben bújkált, ugye.)

Beálltam a legrövidebb sorba, amit találtam, és pont mikor sorra kerültem volna, akkor vettem észre, hogy a szomszédos pénztárnál az a srác áll, akit múlt héten szúrtunk ki, és akkor takarítóként dolgozott. A nevét nem tudom, de egészen aranyos, persze Mike-nak a nyomába sem ér. Már sajnos késő lett volna átállni oda, és egyébként is, láttam, hogy az én kissé csúnya, pénztáros srácomnak a Jurassic Park a kedvenc filmje, és az már önmagában egy olyan dolog, amiért valaki megérdemel egy ezer wattos Bebe-mosolyt. Leadtam a rendelésem, a srác meg félúton az automaták felé elfelejtette, milyen innivalót kértem. Pont mikor fizettem, a Cuki Takarító Srác elkezdett szerencsétlenül zsonglőrködni egy jégkásás pohárral. Azaz próbálta nem elejteni, és ezzel valami olyasmi mutatványt mutatott be, mint mikor a bohócok próbálnak a cirkuszokban tányérokat egyensúlyozni, kevés sikerrel.

- Ugye nem ejtetted el? - kérdezte tőle az én pénztáros srácom.

- De - válaszolta Cuki Takarító Srác.

Erre a pénztáros srác elkezdett rajta nevetni, és én sem álltam meg, hogy ne csatlakozzak hozzá.

- Naaa, azért nem kell kinevetni - mondta aztán Cuki Takarító Srác, de azért ő is nevetett saját magán.

(A sorban állók nem örültek a kis közjátéknak.)

- Jó a pólód - mondta az én pénztáros srácom. Adventure Time póló volt rajtam, melegfelvonulástól kezdve a Comic-Conig mindig óriási sikere van.

- Köszi - mondtam vigyorogva.

Erre a másik oldalon álló pénztáros srác is felkapta a fejét, meglátta a pólóm és szélesen vigyorogni kezdett.

- Van Netflix előfizetésed? - kérdezte.

- Úristen, van - válaszoltam boldogan. Úgy tűnt, végre akadt valaki, akivel megoszthattam az iránti izgatottságom, hogy végre vannak Adventure Time részek Netflixen.

- Láttad? - kérdezte a srác.

- Láttam! - sikítottam szinte. - It's so awesome!

(A különféle sorokban álló emberek kezdtek rájönni, hogy nem fognak nasit kapni és beérni a filmjeikre.)

- De nem csak az Adventure Time van fent, hanem az összes régi Cartoon Network sorozat - csatlakozott a beszélgetéshez a pénztáros srácom.

- Tudom, ma délelőtt a Dexter Laboratóriumát néztem - mondta a szomszéd pénztáros srác.

- Meg a Pindur Pandúrok - mondtam én.

- És Szamuráj Jack - mondta Cuki Takarító Srác.

Mindannyian elnevettük magunkat.

(A sorokban álló emberek elhatározták, hogy a flmjeik után berángatnak egy sötét sarokba és megvernek.)

Gyorsan közöltem a pénztáros srácommal, hogy a Jurassic Park nekem is az egyik kedvenc filmem, aztán kezemben a popcornommal és a kólámmal elsiklottam a terem felé, ahol az Obliviont vetítették. Bár, ha az este hátralévő részében a büfében maradhatok és a Cartoon Networkről beszélgetek, azt sem bántam volna, annyira. 

A film nem volt rossz, a gond csak az, hogy lehetett volna belőle valami nagyon jó kis sci-fi, de valami hiányzott ehhez, és a sok csavar közül csupán egy volt, amin ténylegesen meg is lepődtem, de azért jó volt, meg izgalmas és a speciális effektek gyönyörűek voltak. Azért én ajánlom megnézésre, mert ha más miatt nem is, amiatt tátva marad az ember szája, hogy mennyire kidolgozták az egész világot, meg a járműveket, meg a robotokat és a soundtrack is tökéletes. Azon is lehet gondolkozni, hogy Tom Cruise-nak ez már hányadik filmje, amiben Jack nevű fazont alakít.

Ó, és hogy a bejegyzés ne maradjon kép nélkül, tessék, itt az oufit, amit péntek este viseltem a moziba (meg aztán szombaton munka közben is, mint a háttérben álló ugrálóvár mutatja.):

Már én is a menő gyerekek közé tartozom, mert van iPades, tükörben fényképezős fotóm magamról. Juhú. Az arcomon ülő grimaszra pedig abszolút nincs magyarázatom. 

Not Fair Box

Két olyan szó, illetve kifejezés van, amiknek használatára a gyerekek mostanában nagyon rászoktak, én viszont falra mászok tőlük. Az egyik az unfair. A másik, talán nem meglepő módon, a not fair. Ami igazából még nem lenne akkora gond, ha nem társítanák valamiféle nyávogós hangnemmel és illesztenék be őket olyan mondatokba mint: uuuuuugh, that is sooo not fair, vagy you're being soooo unfaiiiiir. Eleinte unalomig ismételgettem nekik, hogy tudom, az élet már csak ilyen, néha igazságtalan, mikor a testvéred választhatja ki, milyen tévéműsort nézzetek, vagy az iskolába menet a kocsiban, zenét kell hallgatni, mert én vagyok a sofőr, és én azt választottam, hogy az iPodom hallgatjuk testületileg. (Azt persze már megtanultam, hogy a jelenlétükben nem szabad a véletlen zenelejátszás opciót választanom, mert egészen biztos egymás után leadja az összes olyan számom, amikben csúnya szerepelnek.)

Egy idő után azonban az ember lányának elege lesz abból, hogy azt mondogassa, life's not fair, ráadásul úgy, hogy a gyerekek egy ilyen kijelentés után még jobban rákezdik. Mit lehet hát tenni?

El lehetne engedni a fülem mellett az egészet, legyinteni és annyiban hagyni az egészet. Valószínűleg gyerekkoromban, vagy tinédzserkoromban, vagy akár múlt héten, én is sokat gondoltam valamire úgy, hogy igazságtalan. Ez a luxus tehát nekik is kijár. 

De mikor lassan már minden igazságtalanná válik, még az is, ha a reggelinél az egyikük elé előbb teszem le a műzlistányért, vagy az autó egyik ajtaját hamarabb nyitom ki, mint a másikat... akkor kicsit kezdek felmenni bennem az a bizonyos pumpa, és elkezdek gondolkodni, mit lehetne tenni a dolog ellen.

Nagyjából múlt hét elején mondtam a kisasszonynak, hogy valahányszor azt hallom tőlük, valami nem igazságos, gondolatban megütök egy ártatlan kisállatot. Ami persze, nem igaz. Még a cuki kölyökkutyák képzeletben való megütésének gondolatától is szörnyű embernek érzem magam, de reménykedtem benne, hogy a gyerekeket ezzel megijesztem. Nem jött össze. Bár a kisasszony ugyan közölte velem, hogy gonosz vagyok, amiért ilyeneket gondolok, továbbra is hajtogatta, mennyire igazságtalan vagyok állandóan vele szemben, a kisöreg pedig egyszerűen nevetett, ha szóba kerültek a bántalmazott állatok.

Mondtam nekik, hogy oké, maradhat a nyafogó stílus, a mondat eleji uuuuuuuugh is, ha a not fairt, vagy az unfairt, más szóval helyettesítik. Így kitalálták, hogy oké, akkor farty lesz mostantól. Mindenki nézzen utána, ha szeretne, mit jelent a farty, vagy a fart szó, annyi biztos, hogy mondtam nekik, nem, más szó után kell keresnünk. Gyorsan eszembe is jutott, hogy hé, legyen más nyelven. Rögtön magyarra gondoltam, de az igazságosnak az első szótagába beletört már a nyelvük. Így aztán készhez vettem a Google szótárat, és elkezdtünk kutakodni az idegen nyelvek között. Sok-sok percnyi eredménytelen keresés után (túl hosszú, túlságosan úgy hangzik mint a fair, stb.) megtaláltam a tökéletes szót. A választás a holland eerlijk-re esett. Nem vagyok benne biztos, hogy azt jelenti, mint amit én szeretnék, hogy jelentsen, de az senkit nem érdekel. A gyerekek earlicknek ejtik, aminek angolul sincs sok értelme, de viccesen hangzik. A kislány ugyan próbál rávenni, hogy hadd mondja héberül is, de ahogy azt kiejti, túlságosan hallom belőle a fair szót, ami pedig a problémáink okozója.

Ha azonban a holland nyelvlecke kezdőknek mégsem válna be, itt van a következő zseniális ötletem: a not fair box. Annyi a lényege, hogy valahányszor valamelyik gyerek azt mondja valamire, hogy nem igazságos, egy centet a dobozba tesz. Nincs visszaszívás, vagy nem úgy gondoltam, vagy jajj, a holland szót szerettem volna mondani, de elfelejtettem. Nem, kicsúszik a not fair, repül a pénz a dobozba. Sajnos a dolog szépséghibája az, hogy a saját pénzüket apuka egy mobil alkalmazáson tárolja, így a házban mindenfelé heverő pénzt kell használiuk, de ez már mellékes. Mikor a doboz megtelik, vagy mikor hazamegyek, bármelyik következzen be előbb, az összegyűlt pénzt elajándékozzuk egy adománygyűjtő szolgálatnak. Ők választhatják ki, hogy kinek szeretnék adni a pénzt. 

Sajnálom, hogy csak most jutott eszembe ez, a majdnem két év alatt rengeteg pénzt össze tudtunk volna gyűjteni a rászorulóknak, de biztos vagyok benne, hogy a két hónap alatt is szépen összegyűlnek majd azok a centek.

Why not?

Szombat délelőtt dolgoztam. Vagyis, nem egészen csak délelőtt, amihez nagy kegyesen hozzájárult egy óriási dugó is, ami Baltimore-ból hazafelé... oké, tudom, senkit nem érdekel ez, vagy ha érdekelne is, sajnálom. Továbbra is próbálok bármiféle negatívumot távol tartani a blogomtól, és az, hogy milyen sokat dolgozok mostanában, hát minden, csak pozitív nem.

Szóval tekerjünk is előre, és ugorjunk ahhoz a részre, mikor szombat este, a Tysons Corner bevásárlóközpont mozija előtt, Csillával elindultunk leellenőrizni, vegyünk-e jegyet valami filmre. Azaz dolgozik-e Mike.

Az én Mike-radarjaim nem indultak be, és igencsak közel álltam a síráshoz, mert már hete nem láttam, és szükségem volt a mosolyára, hogy legalább egy ici-picit jobb kedvem legyen. Hiába meresztettem a szemem, akár a büfé, akár a termek felé (hátha Mike épp a takarítóbrigáddal van), Mike nem volt sehol.

Csilla egyszer csak megszólalt mellettem, hogy de, Mike ott van, csak levágatta a haját.

Mire mondtam neki, hogy nem, az nem Mike, hanem egy csúnya fiú, én felismerem Mike-ot, és Mike különben sem vágatná le a haját, mert ilyen dolgoknak nem szabad megtörténniük...

Aztán megláttam egy furán rövid hajú srácot, akinek olyan tartása volt mint Mike-nak, olyan kis szakálla volt Mike-nak, és úgy is sétált lassan, mint Mike, ami azt jelentette, hogy Mike levágatta a haját. Az ő csodálatosan össze-vissza bozontos, kellőképpen kócos sörényét. Eleinte teljesen sokkolt a látvány, azt mondtam Csillának, azonnal el kell mennünk a fodrászdába, hogy levágassam én is a hajam, mert ha Mike-nak nincs szénakazal a fején, akkor nekem sem lehet (bár épp szépen kivasaltam a hajam, szóval az én bozontom sem létezett), és még azt is kiejtettem a számon, hogy lehet ezek után nem kell legalább mozira költenünk pénzt, és búcsút veszünk Michael pajtinktól.

Mire megvettük a jegyet, és a mozgólépcső felé vettük az irányt, hogy leellenőrizzük a Forever 21 nyáriruha készleteit, szerencsére már észhez tértem, és bevallottam, hogy én már annyira elszálltam Mike ügyileg, hogy nekem így rövid hajjal is tetszik. Bár nem bánnám, ha az elkövetkezendő fél órában, varázslatos módon kinövesztené a haját, vagy ilyesmi.

Épp mozgólépcsőztünk vissza a mozihoz, mikor Csilla kitalálta, hogy igazából, akár meg lehetne mondani Mike-nak, hogy tetszik az új frizujára. Persze, hogy meg lehetne. Akár lehetne előtte normális emberként is viselkedni, nem csupán tőmondatokban beszélni, vagy fülig pirulni. Egy normális embernek. Amilyen én nem vagyok, ha Mike-ról, vagy akár egy közepesen jóképűnek mondható fiúról van szó. Jót nevettem magamon, hogy igen, mennyire szép lenne, ha ilyeneket tudnék közölni azzal a fiúval, aki után január óta csöpögök és felmentünk a mozihoz.

Gyors mosdólátogatás, és hajigazítás után beálltunk Mike sorába, ami szokatlanul rövid volt, biztos sok vásárlóját elvesztette a sörényével együtt. Mikor már közel álltunk rövid hajú Mike-hoz, én rájöttem, hogy ő még így is nagyon cuki, sőt. Ezt Csillával tudattam is, pár artikulátlan nyüszítés és sikításszerű hang kísérletében. Csilla azt mondta, szerinte Mike már nem az igazi a nagy haja nélkül, és ő így már nem is vesz tőle semmit. (Igen, kibírnánk a filmeket nassolnivaló nélkül, sőt, nem is kéne moziba járnunk minden héten... csakis Mike az oka mindennek...) Egy újabb pillantás után Mike-ra, Csilla aztán megszólalt:

- Oké, talán egy kiskólát mégis veszek...

Amíg Mike az előttünk álló úriembereket szolgálta ki, Csilla gondoskodott róla, hogy annyira se sikerüljön normális emberként viselkednem, mint általában. Elkezdte dúdolni a Top Gunból ismert "Take My Breath Away" című számot, aztán folytatta a "ragadd meg a botkormányom, Michael" című klasszikussal. Én meg idétlenül röhögtem és kegyelemért könyörögtem. 

Pont, mielőtt sorra kerültem volna, aztán megjelent egy másik srác a szomszédos kasszánál és mondta, hogy a következő a sorban, mehet hozzá is. Próbáltam pár barátságtalan pillantással jelezni felé, hogy engem még Kim Jong Un egyik rakétája sem tudna kirobbantnai a helyemről a sorból.

Mire Csilla aztán olyat tett, amit talán még soha egyik barátnőm sem, és sok év múlva, mikor Mike-nak már a nevére sem emlékszek majd, akkor is emlegetni fogom csodás lépését. Kiállt ugyanis a sorból a hátam mögül és odament a szomszédos kasszához, hogy leadja rendelését.

Végre aztán én is sorra kerültem, és rájöttem, hogy megérte három hetet várni, mert a mosoly, amit Mike-tól kaptam a legcsodálatosabb, legvakítóbb Mike-mosoly volt, amilyet talán eddig még nem is láttam. És ezt nem csak úgy kitalálom, Csilla is tudja bizonyítani.

Leadtam a rendelésem, ami kivételesen elsőre eszembe jutott, én vigyorogtam Mike-ra, Mike vigyorgott rám, elfelejtettem mindenféle negatív dolgot, és ahogy az lenni szokott szépen kocsonyává olvadt minden belső szervem.

Aztán miközben Mike a visszajáróm számolta ki, valami bekattant. Eszembe jutott, hogy két hónapom van hátra Amerikában. Annak az esélye, hogy Mike-kal, vagy akár bárki mással történjen valami, a nullával egyenlő. Pocsék hetem volt. Ráadásul nem szabadott hagynom, hogy Csilla önfeláldozása hiábavaló legyen.

Ráadásul a fejemben megszólalt Hilary Duff és mint minden szorult helyzetben, fülembe duruzsolta a bölcsességeket.

Vagyis, rájöttem, hogy semmi vesztenivalóm sincs. Miközben Mike ott babrált a pénzemmel, én vettem egy mély levegőt, és megszólaltam:

- I like the new haircut.

Mike vigyora még szélesebbre húzódott, mikor megköszönte a bókot. Vagy mit. 

Annyi biztos, hogy ezek után meg sem próbálkoztam azzal, hogy Mike előtt próbáljam meg belebökni szívószálam a poharamba. Amennyire remegett a kezem, talán még most is állnék és szenvednék vele. 

Szerencsére addigra Csilla is végzett a rendelésével és ellebeghettem a helyszínről. Természetesen még vagy ötvenszer megköszöntem neki, amit tett, és még többször vállon veregettem magam gondolatban, amiért egyszer, csupán egyetlen egyszer sikerült egy icike-picikét bátornak lennem.

Oké, ez nem az évszázad love story-ja, de még a talán a mai nap love story-ja sem, de arra pontosan elég volt ez az egyetlen mondat, hogy kicsit jobb kedvvel induljak neki a következő hétnek. Már csak abban reménykedek, hogy az az önbizalommal teli valaki, aki átvette az irányítást a testem felett jövőhét szombaton is megjelenik majd.

Érdekel egyáltalán valakit, melyik filmet néztük meg? Ha esetleg vannak olyanok, nekik elmondom, hogy a Place beyond the pines-t, Ryan Gosling és Bradley Cooper főszereplésével, szóval nyilván a nagyon érdekes történet miatt váltottunk rá jegyet. Oké, a sztori is jó volt, bár nem ártott volna a filmnek, ha a karakterek időközben fejlődnek is benne valamit, vagy ha fél órával hamarabb véget ér. Sajnos, még Ryan Gosling sem nézett ki olyan dögösen mint általában, de szerencsére a film az ő meztelen felsőtestével nyitott, mert tudta a rendező, hogy kell megragadni a közönség figyelmét.

További érdekesség, hogy kivételesen nem tudtunk Csillával csevegni, meg nevetgélni a film alatt, mert a Csilla mellett ülő néni, folyamatosan gyilkos szemekkel méregette, illetve próbálta lecsendesíteni Csillát, meg gondolom engem is, mert hála a Mike okozta adrenalin-löketnek, inkább nekem járt folyamatosan a szám. Amerikában eddig még nem is találkoztam olyan emberrel, akit zavart volna, ha egyáltalán az előzetesek alatt beszélgetünk.

Akármennyire is idegesítő volt a néni, a legrosszabb mégis az volt benne, hogy emlékeztetett minket, hamarosan mindketten Magyarországon leszünk, ahol mindenki hasonlóan viselkedik a moziban.

Áprilisi nyár

Világossá vált számomra, miért nyitották, és túrták fel a bőröndöm a floridai repülőtéren. Ugyanis, valahogy sikerült belecsomagolnom pár floridai napsugarat és sok-sok fahrenheitet, hogy visszahozzam magammal. Úgy tűnik, a nagy ellenőrzések után sem találták meg őket, mert ahogy kinyitottam a bőröndöm itthon, ők kiszabadultak onnan, és meghozták a nyarat néhány napra, pár hónappal az igazi nyár előtt. Hétközben aztán csak úgy repkedtek a 85 fokok (oké, 30, de olyan jól hangzik az a 85, mintha egy sütőben laknék...) és mehetett az ember virágzó cseresznyefákat, Jurassic Parkot nézni a moziban (utóbbit persze hidegben is lehet, és mentségemre hétfőn még nem is volt akkora meleg), vagy adót feladni a postán. 

Előtte azonban, lássuk a múlt hétvége eseményeit, inkább csak képek formájában, mert valami azt súgja, hogyha most nekiállnék leírni, mi történt, túl negatívra és túl hosszúra sikeredne a bejegyzés. Egyiket sem szeretném.

Szombat délután: családi móka Annapolisban

Meglátogattuk anyuka munkahelyét, családilag, jó politikusi au pairhez híven rengeteget mosolyogtam, bájologtam, Maryland egyik legbefolyásosabb nénijével megdicsértük egymás ruháit és még csokit is kaptam egy képviselő bácsi asztalában rejtegetett készleteiből.

a normális, mosolygós képek nem akartak jól sikerülni...

Vasárnap este: Froyo Csillával

Vásárolni nem volt időnk, Mike nem dolgozott, a Panda Expressben majdnem bezártak minket éjszakára, hogy aztán a másnapi narancsos csirkeként végezzük, de szerencsére a kedvenc, bethesdai froyós helyünk nyitva várt minket, szóval leültünk egy padon, és pletykálgattunk, meg joghurtoztunk. (Mint a képek is mutatják, már vasárnap este pulcsis idő volt odakint, és onnan csak egyre melegebb lett.)

Csendélet Apple Store-ral

Hétfőn, aztán, mint már említettem, délelőtt elmentem Jurassic Parkot nézni IMAXben. Annyira mérges voltam a hétvége után, hogy gondoltam, én ezt megérdemlem. Mivel hétfő reggel volt, vagyis mikor senki nem jár moziba, és rengeteg idő van a büfénél csevegni, Mike természetesen nem dolgozott, de egy nagyon kedves kocka srác igen, akivel kibeszéltük a kedvenc szuperhőseinket, az Iron Man 3 alkalmából megrendezett Iron Man maratont, amire, mivel csütörtökön lesz, nem tudok elmenni, sőt, még azt is, hogy mi a véleményünk a 3D-s filmekről. Ha Mike-kal feleannyit tudnék beszélni, mint azzal a fiúval tettem, egy hétig szökdécselve közlekednék mindenhová.

A film, természetesen fantasztikus volt, mikor Dr. Grant először látja meg a dínókat sétálni és szól közben a zene, én komolyan még sírva is fakadtam, annyira fantasztikus volt. Ja, ha esetleg nem lett volna egyértelmű a Jurassic Park az egyik kedvenc filmem. 

A film után pedig még azt is megtudtam, a Victoria's Secretes eladók jóvoltából, hogy évek óta rossz méretű melltartót hordok, bár ez talán már a túl sok információ kategóriába tartozik, szóval lapozzunk is.

Csütörtökön összefutottam Csillával, hogy bemenjünk D.C.-be megcsodálni a cseresznyefákat. A nagy meleg miatt, természetesen, azonnal kinyílt mindegyik, és attól féltünk, hogy a hétvégére ugyanolyan gyorsan el is nyílnak majd, szóval nem szerettünk volna addig várni. Kocsival mentünk Tenleytownig, onnan metróval tovább, és követtük az óriási tömeget. Ami Csilla szerint nem volt akkora tömeg, mert hétvégén ötvenszer többen voltak ott, de én hétvégén nem jártam arra, szóval szerintem nagyon sokan voltak. Főleg nyugdíjas csoportokból. Nem jártuk végig az egész cherry blossom útvonalat, mert arra nem volt időnk, de azért a nagy részét láttuk a fáknak. A rengeteg virág, illetve ahogy néhány fa virágjainak szirmai már szálltak a levegőben... mondhatni, mesébe illő volt. D.C. gyönyörű tud lenni, sajnálom azokat, akik még esélyt sem szeretnének adni neki, mert unalmas városnak tartják.

Csilla gépével készültek közös képek is, amiket majd ellopok tőle és fel is teszek. Valószínűleg. Ha nem, az ő blogján megnézhetitek majd őket.

Péntek este a kisasszony iskolájában international night volt, ami annyit jelent, hogy a különféle országok, ahonnan az iskolai tanulói származnak, berendeznek az országaik szerint egy-egy termet, és ott lehet különféle játékokat játszani, nemzeti ételeket kóstolni, illetve rengeteg mindent megtudni az adott országról. Én, sajnos dolgoztam, vagyis főleg kisöreget kergettem, így nem tudtam eléggé kiélvezni, hogy gyakorlatilag ingyen megvacsorázhatok, ráadásul Kína, vagy Szenegál nemzeti ételeiből, de azért jó móka volt. Az Egyesült Királyságban elbeszélgettem egy bácsival az ott tanulós terveimről, Indonéziában pedig rengeteget ettem valami zöld tortából, amit a kisasszony egyik barátnőjének anyukája készített és isteni volt.

A fenti képen látható dolgokat szereztem be, azon a szép nagy papíron elvileg a nevem áll kínaiul, de ha az van ráírva, hogy "szeretem a narancsos csirkét" az sem akkora probléma.

Sajnos, Magyarország nem képviseltette magát, pedig vannak magyar diákok, pedig én akár még segítettem volna is, berendezkedhetünk volna az iskolaudvaron és főzhettünk volna bográcsban pörköltet, vagy halászlevet, miközben Flour legújabb számát üvöltetjük a rádióból. (Nem mellesleg, ha már Flourról beszélünk, a legújabb klipjében az egyik középiskolai osztálytársam basszusgitározik, rajta röhög az egész banda.)

Sajnos a hétvégére kicsit már lehűlt az idő, 68 fokok vannak (jó... 20 fokok...), így nem illene ide, ha arról írnék, meg egyébként is elég hosszúra nyúlt már ez a bejegyzés, de annyit elárulok... hosszú várakozás után (egy nap híján három hét, bár nem mintha számolnám...) visszatérünk Mike barátunkhoz. Végre.