Viszlát, 2011!

Lássuk címszavakban az idei évet:

- Anglia

- Pár hét otthon

- Amerika

Azt hiszem már ennyi is elég ahhoz, hogy rájöjjön az ember, igencsak mozgalmasra sikeredett a 2011-es esztendőm. Tavaly ilyenkor ugyan épp otthon voltam, nagyban készültem a szilveszteri bulira Lillusék nyaralójában, most pedig itt vagyok. Amerikában. Abban az országban, ahová mindig is el szerettem volna jutni, de meggyőztem magam arról, hogy ez, mármint az eljutás, valószínűleg csak álom marad.

És tessék. Mégsem. 

Általában óriásit szoktam nézni, mikor valaki bátornak nevez, legutóbb a karácsonyi bulin történt, valamelyik öreglány által, az elköszönésnél:

- Biztos azt hiszed, fogalmam sincs róla ki vagy, de ez nem igaz. És te szerintem egy nagyon bátor nő vagy - mondta mosolyogva.

Hogy azért nevezett-e bátornak, mert nap mint nap kergetem a két kisgyereket, és ehhez bizony sok energia, meg minden ilyesmi kell, vagy azért vagyok bátor, mert egyedül elutaztam a világ egyik feléből a másik felébe, nem tudom. Igazából nem is érdekel. Jól esett, és kész.

Őszintén, hosszú-hosszú oldalakat tudnék írni arról, mennyire hálás vagyok a Sorsnak, vagy akárminek, amiért ide sorolt, de inkább nem teszem meg. Valószínűleg senkit sem érdekel, másrészt meg szerintem teljesen magától értetődő, hogy egy olyan család után mint az angliai volt, szinte naponta megköszönöm magamban, amiért most egy ennyire jó helyen lehetek. 

Lássuk inkább az újévi fogadalmakat. Az eddigi évekhez hasonlóan, nézzük meg először a tavalyiakat, és azt, miket sikerült megtartani belőlük, mert ez mindig annyira mókás. Rájönni, hogy tulajdonképpen semmit nem valósítottam meg belőlük, meg hasonlók.

1.  Nem hanyagolom el ezt a blogot, és az írást sem.

Nos, a blogot, ahová ezt írtam, végül sikerült elhanyagolnom, de az írást nem, befejeztem az egyik sztorim, amit lassan már két éve kezdtem el, közben folyamatosan írtam, az év első felében az angol blogba, most meg ide, szóval ezt lehet fél sikernek venni.

2. Próbálok angolul írni, mert máskülönben elvérzek egy kreatív írás szakon.

Nem megyek kreatív írás szakra, angolul meg nem sokat sikerült írnom, a legnagyobb projekt talán az egyetemi jelentkezéshez szükséges esszé megírása volt. És még ebből is hátra van még egy. Időközben mindkettő megszületett.

3.  Hetente többször meglátogatom a kávézómat. Nem fog eltántorítani semmi sem.

Ez ugyan már nem aktuális, mert már nincs kávézó, ahová látogathatnék, de szintén nem tartottam be.

4. Nem fogok előre ítélkezni emberek felett.

Emlékeztek még az egyik orientációs bejegyzésben a butácskának tűnő lányokra, akik közül az egyikkel, Liesbeth-tel aztán nagyon jóban lettem a pár nap alatt? Hehe.

5. Összegyűjtöm a pénzem egy új fényképezőre, nem pedig hülyeségekre költöm.

Az első fogadalom, amit teljesen sikerült betartanom, éljen! Igaz, hogy némileg olcsóbb fényképezőt vettem, mint eredetileg terveztem, de az most senkit nem érdekel.

6. Kitalálom, melyik egyetemre szeretnék járni, felvételizek is, és nem hagyom, hogy bárki befolyásolja a döntésem.

És íme a második.

7. Önbizalmat növelek.

Hmm... ha azt mondanám ez már nagyjából három éve a listámon van, ki mennyire lepődne meg?

8. Végre megkeresem David Tennantot, megerőszakolás céljából.

Ez, sajnos, nem jött össze, David Tennant időközben ráadásul apuka lett. De tudom, hogy azért még mindig az a legtitkosabb vágya, hogy egyszer találkozhasson velem.

9.  Elmegyek a Doctor Who-kiállításra Londonba.

Ismét csak pipa. Életem egyik legcsodálatosabb délutánja volt. 

Most pedig lássuk az idei listát:

1. Nem fogok semmit az utolsó pillanatra halasztani.

2. Megírom életem első forgatókönyvét (legalábbis nekiállok) a karácsonyra kapott könyv segítségével.

3. Elmegyek a Comic Conra, akkor is, ha ez azt jelenti, semmi mást nem vehetek magamnak júliusig. Kivéve a kocka-pólókat. Azok a Comic Conhoz tartoznak.

4. Havonta legalább egyszer, de lehet többször, el fogok látogatni a Kém Múzeumba, mert nem szép tőlem, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam Kelvint, meg a kajáldás bácsit is.

5. Önbizalmat növelek.

6. Nem fogok nyavalyogni a mocskos férfiak miatt. 

7. Befestetem a hajam (részletekért lásd a karácsonyi bejegyzést). Bár ez még mindig csak amolyan talán-fogadalom.

8. Sokat fogok írni. Nem csak forgatókönyvet, nem csak blogot, bár természetesen utóbbit nem fogom elhanyagolni.

9. Megnézem a The Avengerst, a The Hunger Gamest, és a The Dark Knight Rises-t a moziban, még akkor is, ha egyedül kell elmennem rájuk.

10. A korábbi évekhez hasonlóan több minden már nem jut eszembe, de annyira csúnya lenne kilencnél abbahagyni a listát.

Ezek után már tényleg csak annyi maradt hátra, hogy elköszönjek az idei évre, ne sírjatok, jövőre ugyanitt találkozunk. 

Igyatok sokat, bár azért ne annyit, hogy kórház legyen a vége, érezzétek jól magatokat, ha szilveszteri buliba mentek, ha otthon maradtok kabarét nézni, vagy gyereket pesztrálni, akkor meg főleg, ha New Yorkban várjátok a visszaszámlálást!

Boldog 2012-t mindenkinek!

Kis karácsony, nagy ajándékok

Ó, az a rengeteg gyönyörű ajándék, ami a képzeletbeli fa alatt várta a gyerekeket, pótanyuékat, meg engem is. Persze, főleg a gyerekeket. Ha most egy olyan jó tizenöt évvel fiatalabb lennék, egész biztos bepisilnék az izgatottságtól, amiért ennyi új hihetetlenül szuper kütyü került a házunkba.

Na jó, még most is izgatott vagyok, hiszen az óriási babaház a kisasszonynak, valamint a kisöreg konyhaszette, ami akkora, hogy még én is beleférik, egész egyszerűen szuper! Azt hiszem, majd ha senki nem lesz itthon, eljátszogatok velük szépen. Az örömömet csak a tudat árnyékolja be, hogy egyszer majd nekem kell rendbe tennem az összes új mindenfélét, mielőtt a takarítónők rossz helyre pakolnák őket, és akkor egész biztos nem kerülnének elő évek múlva sem. Ha látnátok, hogy néz ki a játszószobának kikiáltott pince, megértenétek, miért is fáj ez ennyire.

Na, de térjünk vissza karácsonyhoz. Reggel senki nem keltett, amit kicsit furcsállottam, máskor, ha kell, ha nem, már reggel fél nyolckor rohamozza meg mindkét gyerek a szobám, erre elérkezik az évnek az egyetlen olyan napja, mikor ez a viselkedés elfogadható lenne, és fél kilenckor még sehol senki. Mikor feltántorogtam az emeletre, megláttam a konyhaszettet, meg a babaházat, anyukát ücsörögni a kanapén, és hirtelen minden megvilágosodott! A játékok mellett annyira már nem is érdekes engem felébreszteni, plusz, anyuka sem engedte nekik, amiért igencsak hálás voltam. 

A kisöreg megmutatott mindent a konyhájában, a kislány is bemutatta a babaházat (amihez még felvonó is tartozik), aztán egy fánkkal a kezemben letelepedtem az egyik fotelbe, hogy várjuk apukát, aki még nálam is tovább alhatott kivételesen, mert nagyjából hajnali négyig szerelte össze a két nagy játékot. Szerencsétlen pasas.

Amint apuka megjelent a színen, kezdetét vette az igazi móka, azaz az ajándékbontás! Mindenkinek a karácsonyi zoknival kellett kezdeni. Ugyan volt nekem is, de azt hittem, semmit nem tojt bele a Mikulás. A kislány végül csodálkozva a kezembe nyomta, hogy ugyan, miért nem nézem meg, mi van az enyémben, talán nem vagyok kíváncsi?

Így aztán én is nekiálltam őrült módjára kutakodni a zoknimban, amiben a következők voltak:

A kis hajbigyóból, ami csattal felilleszthető toll-szett volt egy rózsaszín is a csomagban, csak a kép készültekor pont a hajamban volt. Praktikus ajándék, mert pont azon gondolkozom, hogy az egyik hajtincsem befestetem rózsaszínre vagy kékre, de fogalmam sem lett volna, hogy állna, ilyen durva változtatást meg azért nem szerettem volna látlatlanul megcsinálni, ennyire nem vagyok bátor. Hála ezeknek a kis tollaknak, már tudom, hogy nagyon jól állna egy pink vagy kék hajtincs, szóval lehet hamarosan majd az extrém hajászati kalandjaimról olvashattak beszámolót.

A könyvnek meg azért örültem hihetetlenül nagyon, mert talán egy fél beszélgetés alkalmával, félszer említettem meg, hogy egyszer szeretnék majd forgatókönyveket írni, és erre tessék, emlékeztek rá. Nem szeretnék az angol családdal jönni példának, de ők még tíz hónap után sem tudták megjegyezni például, hogy nem Berthának, hanem Bertának hívnak. Na.

Szépen sorban bontogatta ki mindenki az ajándékát, nagyjából úgy, hogy egy felnőtt ajándékbontás után jött három gyerek-ajándékbontás.

Én következőnek a gyerekek ajándékát kaptam meg. 

Mert ugye a Kalaposnak öltöztem Halloweenkor, plusz tudják, mennyire Alice Csodaországban, illetve, Kalapos mániás vagyok. Ennek az ajándéknak aztán ismét csak hihetetlenül megörültem. A kisöreg persze rögtön nekiesett a doboznak, hogy majd ő kibontja nekem, és játszhatunk az én babámmal, meg az ő Ken-babájával, amit kapott (mármint a Toy Story-féle Ken-baba, persze), de le kellett állítanom. Olyan szép ez a baba, és biztos egy vagyonba került, nem szerettem volna, ha valami baja esik már rögtön aznap. Sőt, azt szeretném a legjobban, ha soha nem esne semmi baja.

A következő ajándékom egy kis szett volt:

Ezt nem is kell tovább ragoznom, hihetetlenül szép az összes kis bigyó. 

Azt hittem, ezzel vége is az én ajándékaimnak, mert anyuka ugyan mindenen áthúzta az árat, vastag, fekete filctollal, az én szuper kém-tekintetemtől semmi nem menekülhet, láttam milyen drága volt a doboz, meg benne a két kis ékszer is.

Az ajándékoknak még mindig nem volt vége, következett ez:

Nem kellett árcédula ahhoz, hogy tudjam, valami hihetetlenül drágák ezek a kozmetikumok, nemhogy egy egész szett belőlük. Mindegyiknek isteni finom illata van, kicsit sajnálom is használni őket, mert annyira nagyon szépek... és drágák.

Itt már aztán tényleg azt hittem, ennyi volt számomra, de nem. Egy ajándék még mindig hátra volt. Anyuka büszkén nyomta kezembe az addigi legnagyobb csomagot, hogy meglátta a boltban, és egyszerűen muszáj volt megvenni nekem, annyira rám emlékeztette.

Amint előbukkant a táska a papírból, az első kép ami beugrott, az volt, hogy tankönyvekkel megtömve cipelem, a Georgetown Egyetem épületei között, egy napsütéses tavaszi napon, így, természetesen, rögtön bele is szerettem. Akkor meg pláne, mikor megláttam az ő átsatírozott árát. Nem szeretnék konkrétumot mondani, de egy egészen ici-picivel több mint az egy heti zsebpénz-adagom. 

Egész egyszerűen képtelenség felfognom, hogy ilyen sok pénzt költöttek rám. 

A nap további része aztán azzal telt, hogy mindenki az új kütyüjeit, játékait próbálgatta, én karácsonyi-beszélgetést tartottam a családdal Skype-on, plusz vígan masíroztam fel-alá a szobámban a vadiúj táskámmal, csak hogy begyakoroljam, hogy is kell jól tartani egy ennyire drága kiegészítőt. Valamint arra is rájöttem, miért vásárolnak maguknak az emberek drága táskákat. Sokkal több önbizalmat ad mint a húsz dolláros fekete tatyóm, amit eddig viseltem.

Ja, természetesen nem feledkezhetek meg Lisa ajándékáról sem. Ő csütörtökön adta oda az övét, meg én is akkor adtam neki oda az enyémet. Mindkettőnk számára telitalálat volt, ő odáig meg vissza volt a Csingilinges pólóért, meg parfümért, amit tőlem kapott, és én is hihetetlenül örültem az ő ajándékának.

Még akkor is, ha tudom, a fesűszett egy enyhe célzás volt arra, hogy szép és jó, amiért hagyom göndörödni a hajam, de néhanapján azért igazán fésülhetném. Mióta megkaptam a szép, lila fésűimet meg is teszem ezt, minden hajmosás után, szóval Lisa küldetése sikerrel járt.

A táskára meg mit tudnék mondani? Lila, baglyos, ráadásul táska. Azok számára, akik nem ismernek, elárulom, imádom a táskákat, főleg megvásárolni őket, szóval ez a karácsony igencsak jövedelmező volt ebből a szempontból.

Igaz, hogy egy szép nagy, feldíszített karácsonyfa azért hiányzott a nappali közepéről, de összességében azt kell mondjam, nagyon jól sikerült ez az ünnep.

Annyira jól, hogy egészen eddig nem is sikerült írnom róla, annyira lefoglalt a családi mókázás. Csúnyábban nevezhetjük munkának is, de érdekes mód nem érzem annak. Inkább úgy, mintha én lennék a szorgos nagytesó, aki besegít a szülőknek a kicsikkel. Ennek ellenére azért jól fog esni pár napnyi szabadság.

Kellemes húsvéti ünnepeket, mindenki!

Nem, nem ennyire azért nem csiccsentettem be a vacsora mellé elfogyasztott borocskából, hogy megfeledkezzek róla, milyen ünnep is folyik nagyban éppen, de már kifolyik a szemem annyi Kellemes karácsonyi ünnepeket! felirattal találkoztam a bloglistán is, meg Facebookon is, meg úgy egyébként mindenhol máshol, hogy gondoltam, kicsit felhívom magamra a figyelmet valamivel. 

Komolyra fordítva a szót, nagyon boldog, békés, töltött káposztával és bejglivel ( amerikai au pair társaimnak sonkával és pitével) teli karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek. Bontogassátok az ajándékokat, élvezzétek az ünnepet, próbáljátok ne felgyújtani a karácsonyfát a csillagszórókkal, és minden ilyesmi, amit karácsonykor szokás csinálni!

Lehet a kis borocska az oka, de egyáltalán nem szenvedek úgy mint "sorstársaim". Ez egy ilyen Karácsony. Nincs fa, vagy éppen gyönyörűen kivilágított családi ház (bár azért Szentestére a kinti fényeink ismét működőképessé váltak, még szerencsére pont időben), de van helyette meghitt gyertyagyújtás, finom sonka az asztalon, isteni almás-fahéjas pite a sütőben, és megannyi ajándék a kandalló mellett sorakozva. Egész nap játszottunk a gyerekekkel (bár elvileg már délután kettőkör lejárt a munkaidőm).
Délelőtt kifalvi Ki-frizurákat gyártottunk egymásnak. Nyilván különféle biztonsági okokból, mindössze be kell érnetek az én ábrázatommal, meg őrült fejemmel, de a gyerekek frizurája talán még sokkal mókásabban festett. Főleg a kisöregé, a rengeteg kis copffal, meg hajgumival. Ő aztán annyira belelkesedett, hogy felvette az egyik ruhámat is, és abban rohangált fel-alá. Mikor az apuka hazatoppant valahonnan (remélem Dínót vitte olajcserére, mert folyamatosan csipog már miatta az öreglány, mikor beszállok...) nem szólt semmit, csak hangosan nevetni kezdett.

 A különféle mesék és Disney Channeles sorozatos karácsonyi epizódjaiból tartottunk maratont, karácsonyfa formájú mályvacukorral tömtük a fejünket, majd mikor besötétedett, még a kandallóban is meg lett gyújtva a tűz.

Az utca valami mesésen néz ki! Az út mellé, minden család kis papírtasakokban, mécseseket helyezett ki, fogalmam sincs miért, gondolom azért, mert karácsony van, és hátha esetleg nem lett volna épp elég égő a házakon, vagy felállítható Mikulás a kertekben, dobjunk még egy ilyen akcióval is a hangulaton! Bárki is találta ki, óriási pacsi jár neki. Sajnos a képek nem adják vissza az egész hangulatát, mert tényleg olyan érzésem támadt, mikor kiszaladtam pár percre, mintha egy mesebeli erdőbe csöppentem volna.

A vacsora jól telt, bár a kisöregnek meg lett tiltva, hogy egy hétig édességet egyen, mert tegnap, meg ma sem ette meg a kaját, amit elé raktunk. Az elgondolás nagyon szép és jó, de biztos vagyok benne, holnap már ugyanúgy fog a kanapén ugrálni, egyik kezében egy cukorkával, másikban egy falat mézeskaláccsal, mintha mi sem történt volna. Nem mintha hibáztatnám ezért az anyjáékat. Én sem tudok ellenállni azoknak az óriási barna szemeinek. Sokszor Lisa sem. Jobban belegondolva, talán a mi hibánk, amiért annyi édességet eszik. Izé... hoppá.

A menü amúgy mézes sonka volt, ananásszal, koktélcseresznyével, és krumplipürével. Fura? Lehet. De hihetetlenül nagyon jóllaktam vele. És akkor még ott volt az a fránya borocska is... fogalmam sincs, hogy azért, mert régen ittam már, vagy mert valami hihetetlenül erős bor volt... hogy is mondjam... úgy érzem most magam, mintha át tudnám táncolni az egész éjszakát, pedig alig öt órát aludtam múlt éjszaka, és egész nap a gyerekeimmel voltam, mint már említettem. Így történt, hogy aztán majdnem végigbeszéltem az egész kajálást. 

Borocskáztunk, szóltak a karácsonyi dalok, miközben az ablakban békésen égtek a Hannuka-gyertyák (igen, tudom, mi is jót nevettünk ezen), hát hogy a fenébe ne lett volna jó kedvem?

Holnap aztán jön a fő attrakció, azaz aaaaaazzz... ajándékok!

A kupac, természetesen, még nem teljes, hiányoznak például azok a csomagok, amiket tőlem kap a család, sőt, ha jól hallom, Mikulás bácsi most is szorgalmasan ügyködik a nappaliban, hogy még több ajándék kerülhessem a képzeletbeli fa alá.

Én meg lassan elteszem magam holnapra, mert biztos jó kora reggeli ébresztőre számíthatok. Ha ajándékokról, meg karácsonyról van szó, már a reggel hat is későnek számít, ezt tudjuk mindannyian.

Ismételten kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok nektek, drága olvasók, akár ismerlek titeket személyesen, akár nem.

On the first day of Hanukkah...

Ma este, kezdetét vette a Hanukka. Ha valami nagyon csúnyán szeretném megfogalmazni, mondhatnám azt is, hogy a zsidó karácsony. De ilyet nem mondunk, mert nem éppen korrekt kijelentés.

A Hannuka a fények ünnepe. Ha valakit érdekel szépen kifejezve, mi is az egész, látogassa meg a Wikipédiát. Én annyit mondok, hogy egy szentély újraavatására, valamint egy mécses csodájára emlékezik, ami nyolc napon keresztül égett. Nyolc napig tart az ünnep, nyolc plusz egy gyertya található a menórán, ha logikusan gondolkodunk, össze lehet rakni az egész történetet.

Ha már szóba került a menóra. Mint már említettem, kilenc gyertya található rajta. A középső segítségével kell meggyújtani az összes többit, jobbról balra haladva, minden nap egyet. Az első nap csak elsőt, aztán kettőt, majd hármat és így tovább, meg tovább. A menórát az ablakba szokás állítani, hogy mindenki láthassa, ahogy ég. (Jól jön, mert a karácsonyi dekoriációnk továbbra sem működnek odakint, szóval legalább van valamiféle világítás a mi ablakunkban is.)

Nekünk három menóránk is van, mindkét gyereknek egy-egy, plusz az apukának.

A gyertyákat meggyújtják, mint már említettem, a középső segítségével, majd kezdetét veszi egy ének. Hihetetlenül tetszik, hogy minden ilyen zsidó ünnep részét képezi az éneklés. Talán azért, mert olyan kellemes, ritmusosak azok a dalok, meg úgy nem tudom, összességében megadja a meghitt alaphangulatot. Főleg, mivel az apukának nagyon szép hangja van. Ha hamisan énekelne, nyilván nem egészen így gondolkodnék.

A gyertyagyújtás hihetetlenül mókás művelet volt, főleg, mivel utána következik az ajándékbontás, és nyilván a gyerekek számára nagyon jó és izgalmas játék a tűzzel való ügyeskedés, de mikor ajándékokról van szó, az egész olyan, mintha a kötelező rossz lenne az igazán jó dolgok előtt.

Miközben tehát apuka énekelt, anyuka bőszen videózta a jelenetet, hogy meg lehessen mutatni a nagyinak, a kisöregem folyamatosan csipogott, hogy:

- Most már ki lehet bontani az ajándékokat?

- Mikor bonthatom ki az ajándékom?

- Most már szabad, anyu? Hadd bontsam ki az ajándékom.

Én meg próbáltam visszatartani a nevetést, több-kevesebb sikerrel. A nagyinak azért biztos tetszeni fog.

A gyertyázás után következett az est fénypontja, legalábbis a gyerekek számára, vagyis az ajándék! Minden este egy ajándékot kapnak a zsidó gyerekeknek. Lisával egyik nap azt beszéltük, mennyivel jobban járnak ilyenkor, mint mi a karácsonnyal, mert nyolc ajándékot kapnak, mire a kisasszony felháborodottan közbekotyogott, hogy viccelünk, csak nyolc ajándékot kapnak! Jaaaa, hogy így megy ez. 

Azt hiszem, muszáj lesz zsidó férjet találnom magamnak, és akkor tarthatunk egyszerre karácsonyt meg hanukkát is, és akárhogy nézzük, tele leszek ajándékkal. Bár nagyon úgy néz ki, hanukkára csak a gyerekek kapnak ajándékot. Nálunk ez nem így lesz. 

Mindenki megkapta a ma esti ajándékát, kicsit eljátszottunk vele, aztán ágyba lett parancsolva mindenki, mert így is a normális lefekvési idő után körülbelül egy órával járhattunk. Élvezetes lesz holnap felkelteni a lurkókat, mit ne mondjak.

Miközben a gyerekek játszottak, mi a szülőkkel megbeszéltük a haditervet a szünetre. Nem az eredeti felállás lesz, kicsit más, de talán jobb is lesz így. Sajnos a szilveszteri őrült bulizás ki fog maradni a programomból, de nem igazán bánom. Van egy olyan sejtésem, hogy nagyon-nagyon jól fogom érezni magam a téli szünetben, hirtelen ismét lelkes lettem, ami hihetetlenül jó, mert kicsit kezdett kétségbe ejteni, hogy itt a karácsony, én meg pont most kezdek bedepizni. Szerencsére az anyukáék pár mondattal rögtön ki is rántottak ebből a gödörből. Az egyik a mostani szünet, aminek részletes beszámolójáról majd jövőre olvashattok, a másik meg a tavaszi szünet.

A nagyiék, mármint az anyuka nagyijáék ugyanis azt kapják karácsonyi ajándékként, hogy a gyerekek meg én, meglátogatjuk őket a tavaszi szünetben. Floridában. Öt napra. Ha már a karácsonyi utazás nem jött össze.

Szupiszupi. Napsütés, strand, kiskutya, a nagyapa talán azt is megengedi, hogy vezessem kicsit a vadiúj Audit, amit beszerzett magának, most, hogy már nyugdíjas, és megteheti, mert miért ne. A nyári alapszínem már márciusban (vagy talán áprilisban...) meg fogom szerezni. Awesome!

Egy nap, amikor nem mentem állatkertbe

Az egész úgy kezdődött, hogy Le-Marie-val szerettünk volna valamit csinálni szombaton. Én mozira gondoltam, mer ittlétem alatt összesen kétszer voltam moziban, és bár a Luzitás, Antonio Banderos este jó volt, a Puss in Boots-ot nem nevezném életem legjobb filmélményének, hát na. Le-Marie aztán kitalálta, mi lenne, ha ellátogatnánk az állatkertbe? Ingyenes, én még úgysem voltam, ő meg még nem látta a pandákat. Pandát még én sem láttam, nemhogy ebben az állatkertben, de talán még soha (ha esetleg tévednék, és valamelyik magyarországi állatkertben lenne panda, csak én nem emlékszek rá, jöhet a javítás, persze), és különben is, már az első hetem óta készülök az állatkertbe, csak aztán inkább a Kém Múzeum felé vettem akkor az irányt, és igen... azt a sztorit már ismeritek.

Igaz, hogy szombaton odakint nagyjából három fok lehetett maximum, ráadásul a beígért napsütés helyett csúnya, szürke felhők foglalták el az eget, de úgy gondoltam, engem senki és semmi nem tántoríthat vissza attól, hogy aznap állatokat lássak! 

Aztán kiderült, hogy mégis, Le-Marie, ugyanis egyszerűen pocsékul nézett ki, mikor megjelent. Nem arra gondolok, hogy elfelejtett sminkelni, vagy hajat mosni, vagy ilyesmik, borzalmasan betegnek látszott. Én is kezdtem ismét érezni, hogy bujdokol bennem valami (nem túl okos ötlet este, zokniban, egy szál pólóban kifutni a Dínóhoz, mert a kisöreg reggel ott felejtette a rongyiját, hát na), megbeszéltük, hogy elnapoljuk az állatkertet. Gyorsan inkább az egyik pláza alja felé vettük az irányt Friendship Heightsban, ahol egy Starbucks található. Ott volt az első csoporttalálkozó is, amin részt vettem, ha esetleg ez egy érdekes infó lenne. A pláza, természetesen, csak úgy mint minden másik pláza, ház, szupermarket, utca gyönyörűen fel volt díszítve karácsonyra. Egészen addig sikerült magam ahhoz tartani, hogy idén úgy teszek, mintha a karácsony elmaradna, úgy lesz a legegyszerűbb túltenni magam azon, hogy nem veszek részt az ASZE-karácsonyon, nem eszek anyu csodás karácsonyi sütijeiből, és nem látom mamiék érdekes formájú karácsonyfáját. Hogy ne vegyen az ember tudomást a karácsonyról, mikor ez fogadja?

Le-Marie-nak, szegénynek nem sok hangja volt, így nem igazán tudtunk kommunikálni, de ettől függetlenül nagyon jól elszórakoztunk. Ittuk a kávénkat, röhögcséltünk, és kiválasztottuk, melyik filmet is nézzük meg. A The Sitter-re esett a választásunk, mert viccesnek nézett ki, meg kellőképp betegnek ahhoz, hogy tetszen.

Közben folyamatosan készítettük egymásról a képeket, és töltöttük fel őket Facebookra, hadd irigykedjen ránk mindenki, aki éppen dolgozott, meg úgy egyáltalán nem egy Starbucksban ült, kávét szürcsölgetve a barátnőjével.

A film kezdetéig körülbelül két óránk lehetett hátra, ami kevésnek tűnik, de sajnos Friendship Heights nem az a hely, ahol sokat lehet boltokban nézelődni, unaloműzőként vásárolgatni, vagy minden ilyesmi, tudjátok. Nagyon elit-boltok vannak, ahol kis ideig mókás játszani a mi-lenne-ha-ezer-dollár-lenne-a-zsebemben-és-nem-kéne-Comic-Conra-gyűjtenem játékot, de ez olyan háromnegyed óra elteltével már unalmassá válik.

Így inkább gyorsan be is ültünk a Mekibe, hogy megebédeljünk. Angliához hasonlóan kezdek már elérkezni arra a pontra, mikor kezd elég lenni a Mekis kaja, ami jó dolog, mert nem fogom tovább hízlalni a popóm, és megmarad a pénzem, amit ott uzsonnára költök. Persze, rengeteg másik étteremben el tudom verni azt a pénzt, és továbbra is ott van a Starbucks, meg az isteni gingerbread latte, ami hamarosan elbúcsúzik tőlem.

Miután jól beebédeltünk, irányba vettük a mozit. Igaz, még mindig volt vagy húsz percünk a film kezdetéig, de nem baj, az előzetesek a legjobb részei a filmeknek, mondjon bárki bármit. Persze, jópár percet eltöltöttünk azzal, hogy ebben a plázában is lefényképeztük a karácsonyi dekorációkat, meg minden ilyesmit.

Mivel a film R-besorolású volt, ami a 18-as karikának felel meg, személyit kértek mindkettőnktől. Le-Marie-val egymásra pillantottunk, mifene, jó tudni, hogy ennyire fiatalnak nézünk ki. Nem mintha én nem tudnám ezt magamról, épp valamelyik nap jegyezte meg a kisasszonyom, hogy engedtek elballagni középiskolából, meg aztán belépni az egyetem épületébe, mikor maximum 13 évesnek nézek ki. Hát egyem a szivét. A pénztáros lány aztán rögtön rá is vágta, hogy bocsi, de mindenkitől el kell kérniük, aki 25 éven aluli, ez a szabály.

Az előzetesek... hmmm... hogy is mondjam, nyilván a filmhez hasonlóan R-besorolásúak voltak, a lényeg annyi, hogy én nagyjából végig csukva tartotttam a szemem, mert vagy ördögöt űztek valakiből, vagy éppen fröcsögött a vér mindenütt. Az ördögűzésből köszönöm, én szeretném azt választani, amit a Supernaturalben művelnek, a gyerekbarát verziót.

Maga a film jó volt nagyon, jó arányban osztották el a vicces, drámai és akciódús részeket is, és bébiszitterként jó volt röhögni azon, mennyire béna a főszereplő srác. Nyilván, ő nem is szeretett volna jó bébiszitter lenni, pont ez a lényege, de mikor például leinti a gyerekeket, hogy legyenek csendben, foglalják el magukat, mert ő tévézni akar, minket valami ilyesmiért rúgnának ki páros lábbal. A többiről ne beszéljünk, mert annak azért nem sok az esélye, hogy mi keveredünk valami drogmaffia karmaiba. Bár azért az üldözős jelenet, amiben az én drága Dínóm egy piros színű testvére szerepelt, igencsak megmosolyogtatott, főleg azért, mert elképzeltem saját magam, ahogy ezerrel hajtok végig a River Road-on, nyomomban a rosszfiúk, a hátsó ülésen a gyerekek meg fél pillanatra sem veszik le szemüket Dora legújabb kalandjairól.

Sajnos nekem este még dolgoznivalóm volt, és mivel a buszközlekedés nem épp mókás hétvégén, meg amúgy sem, inkább úgy gondoltam, jobb jóval előbb hazaérni, mint késni. A ház ajtajában kis híján orra estem egy csomagban, készültem volna bevinni apukának, mikor láttam, hogy igazából nekem jött. Még el sem olvastam, ki a feladó, egy felirat megragadta a tekintetem.

Ebből rögtön tudtam, mi lehet a csomag tartalma, és kis híján sikítozni kezdtem örömömben. Csütörtökön rendelhettem meg, vagy talán szerdán, a lényeg, hogy péntekig sikerült Hollywoodból eljuttatni Kalifornia másik végébe, szóval úgy számoltam, hogy ezzel a tempóval majd talán február környékén meg is érkezik hozzám, de nem.

Ó, és hogy mi volt a csomag tartalma, ami ennyire nagyon fontos?

Eleinte úgy terveztem, hogy a Comic-Conig eldugom magam elől (épp azért vettem ujjatlant, mert az júliusban lesz), de nyilván nem álltam meg, azonnal fel kellett próbálnom, és mostantól szerintem ebben fogok élni, szóval a Comic-Conig valószínűleg be kell ruháznom majd egy másikra is, mert addigra igencsak ramaty állapotban lesz.

Aki nem tudná mi is ez, vagy miért is ilyen fontos nekem ez a felső. A Nerd Machine Zach Levi (többet nem fogom elmondani ki ő) kisgyereke, tulajdonképpen egy gyülekezőhely kockák számára. Reményeim szerint Zachy jövőre is fog a Comic-Conon Nerd HQ-t rendezni, ahol megint lesz lehetőség fényképet készíteni vele, és felveszem ezt a felsőt, ő meg nagyon boldog lesz, amiért támogatom őt, meg az elképzelését, hogy a kockáknak kéne uralniuk a világot. Ami természetesen így is van. LAN-partizz, ne háborúzz!

A Nagy Vakációs Terv

Azt gondolom már sokan tudjátok, hogy mi, au pairek, két hét szünetet kapunk, amivel azt kezdünk, amit akarunk. Haza lehet menni, utazni lehet, Amerikán belül, vagy kívül, amit akarsz. Ahogy olvasom a legtöbb lány blogját, a legnépszerűbb úticélok, Miami meg Mexikó, meg az efféle helyek, amit nyilván meg lehet érteni. Miami, meg főleg Florida, engem is borzalmasan vonz, bár főleg a Harry Potter-park és a Disneyland része. 

Viszont van egy másik dolog, ami még ennél is jobban.

A Comic-Con. 

Amerika, de talán a világ legnagyobb képregényes, filmes, sorozatos, könyves összeröffenése, amit minden évben megtartanak San Diegóban, és minden megtalálható ott, amire a hozzám hasonló őrült egyének csak vágyhatnak. Találkozók a sztárokkal, exkluzív információk az új filmekről és sorozatokról, autogramosztogatások egész sora és természetesen vásár. De talán még tár buli is befigyel. (Tavaly, például, Zach Levi, a Chuck főszereplője, óriási partit hozott össze azt hiszem minden este, és bár a programok végére úgy nézett ki, mint aki állva elalszik, remélem jövőre is folytatja ezt a csodás hagyományt.)

Mióta az eszemet tudom... na jó, inkább csak azóta, hogy megszállotja lettem a sorozatoknak, filmeknek, és ha nem lustálkodom el a dolgot, szeretek írni a velük kapcsolatos újdonságokról, hírekről, meg mindenről, ami hozzájuk kapcsolódik, szeretnék ellátogatni ide. (Adásunkat megszakítjuk egy kis reklámmal: ha érdekelnek ezek a bizonyos írások, meg lehet kukkantani őket itt.) Az Owl City koncerthez, és az egyik kedvenc írónőmmel való találkozáshoz hasonlóan ez is azok közé az álmok közé tartozott, amikről azt hittem, soha, de soha nem válhatnak valóra, hiszen a Comic-Con őrült forgata a világ egyik felén van, én meg a másikon. És tessék, most ilyen nagyon közel kerültem hozzá. Ugyanabban az országban vagyunk, ráadásul nem is olyan horribilisan drága a belépőjegy ára, mint otthonról gondoltam.

Persze, a mocskos anyagiak még lehet így is igaz szerelmünk útjába állnak. Lássuk, miért is:

Belépőjegy: 175 dollár. 150, amennyiben nem veszek részt az előesten, de az a 25 dollár már kutyafüle, és szeretném maximálisan kihasználni az élményt, köszönöm.

Repülőjegy: megközelítőleg 450 dollár. Szerencsére oda-vissza. Ha esetleg Baltimore-ból indulnék, 350-re jönne ki, de Baltimore-ba még el is kéne jutnom, szóval lehet még drágábban jönnék ki végül. Elég nehéz ráadásul olyan repülőt találni, ami D.C.-ből indul, és D.C.-be is érkezik majd vissza. Az átszállást nem bánom, sőt, még ha pár óra erejéig is, amíg a repülőt tankolják, szívesen mászkálnék Houston, Salt Lake City, vagy éppen Atlanta repülőterén. Szuveníreket ott is biztos lehet kapni, és Le-Marie-val az a csodás ötletünk támadt, hogy minden városból, ahol járunk begyűjtünk egy kulcstartót magunknak, meg a másiknak is, amennyiben nem épp egymással megyünk. New Yorkot már kipipáltam. (Miért pont kulcstartók? A mágnes elcsépelt, a bögre törékeny, a póló sok helyet foglal.)

Szállás: Egyelőre még nincsenek fent a honlapon azok a hotelek, amik közel lehetnek a rendezvényhez, de körbenéztem a repülőjegyes oldalon, 100 dollár/éjszaka körül akadnak elfogadható hotelek. Csodás.

Kaja, pia, közlekedés: Számoljuk egybe ezeket, mert miért ne. Ha sikerül olyan hotelt kifognom, ahol reggelit, meg esetleg vacsorát is kaphatok, az remek. De ismertek, malac vagyok, naponta sokszor kell ennem, ha olyan a kedvem. Tömegközlekedést készülök használni, de az sem ingyenes. 100-200 dollár. Minimum. Ha ennél kevesebb kell, az csak jobb, mert azt jelenti, többet tudok költeni a...

Minden egyéb: Mert majd elmegyek a kocka-mennyországba, és nem veszek magamnak semmit. Kac-kac. Hiszen nem csak exklúzív infókat tudhatnak meg az odalátogatók, hanem exkluzív dolgokat is vásárolhatnak maguknak. Amit csak az elborult kocka-agyad megkíván, azt biztos megtalálja. Számítsunk erre is olyan 200 pénzt. Vagy többet.

Ruhák: Ugyan nem készülök beöltözni jelmezekbe, mint jópáran, akik meglátogatják a Comic-Cont, de igencsak ciki lenne nem valamiféle sorozatos-filmes-könyves-kocka utalásos pólóban megjelenni nap mint nap. Mint például:

Vagy:

Esetleg:

De talán ez is szóba jöhet:

(Nem mellesleg, aki mind a négy filmet/sorozatot felismeri, hivatalosan a legjobb barátommá válik.)

Öt napra minimum öt különféle póló kell, de inkább több.

Szerencsére, legalábbis remélem, akadnak majd olyan programok is, amik nem fognak érdekelni, ki tudom használni az időt, hogy körbenézzek San Diegóban, és mivel július lesz, talán valami partra is ki tudok feküdni barnulni, hogy aztán elcsavarhassam a helyes kis kockafiúk fejék. Mi másra vágyhatnának, mint egy olyan lányra, aki hozzájuk hasonlóan a Comic-Conon tölti az idejét, Tronos pólóban, és ehhez még szép barna is?

Összességében tehát, nem éppen kevés pénzbe kerül ez a kis mulatság. Az meg csak a hab a tortán, hogy igazán társaságra sem számíthatok, mert eddig bárkinek szóba hoztam a Comic-Cont, csak néztek rám óriási szemekkel, mintha hirtelen valami ufó-nyelven kezdtem volna beszélni. Egyedül pótszüleim tudják, mégis mi fán terem ez.

Ha értenék hozzá, létrehoznék valami online pénzgyűjtő akármit. Segítsük ki szegény Bebét, hogy valóra válthassa egy álmát - címmel. Tudom, hogy páran azért segítenétek nekem, mert szerettek. Addig is bőszen gyűjtögetnem kell, hogy saját erőből összegyűljön ez a rengeteg pénz. Egyelőre össze sem merem számolni, pontosan mennyi is az annyi.

Mi a Starbucks-neved?

Eleinte úgy terveztem, hogy a tegnapi napot itthon töltöm. Nyugiban, őrizve a hétről még megmaradt pénzem, mert közeleg a január, és szükségem lesz rá. Továbbra sem írtam még a Bebe Nagy Utazási Tervéről. Ami késik nem múlik, tényleg.

Aztán valamikor dél körül megjelent a szobámban egy vigyorgó kisasszony-fej, és kérdezte, játszok-e vele. Trükkösek az ilyen helyzetek, főleg azért, mert nem mondhatsz neki nemet. Illetve mondhatnál, persze, de nem értené meg, ha itthon vagyok, és a jelek szerint nincs jobb dolgom, mint tenyerembe temetett állal ülni a számítógép előtt, miért nem tudom azt az időt azzal tölteni, hogy vele játszok.

Így aztán gyorsan írtam Le-Marie-nak, az egyik dél-afrikai lánynak Facebookon, hogy ráér-e valamikor a nap folyamán. Szerencsére írt, hogy naná, igaz, még ő is sütit sütött a gyerekekkel, szintén a szabadnapján, szóval már tudtam, hogy ebből egészen biztos lesz majd közös téma.

Fél ötkor találkoztunk a Starbucksban, nem a Barnes & Noble felett, hanem ami itt van pár köpésnyire, mert itt elfogadják a Starbucks-kártyát, ott meg nem, és mint említettem ,a spórolás volt a célunk. Benyomultunk a kávézóba, és nagyjából tíz perces hosszas gondolkozásba kezdtünk, mégis mit kéne venni. A kávéval nem volt gond, gingerbread latte nekem, peppermint mocha neki, de azt, hogy milyen süteményt kívánunk a világért nem tudtuk eldönteni.

- Semmi gond, még van három és fél órátok a zárásig - mosolygott ránk az amúgy 10-ből egy erős 6,5 pontot érdemlő pultossrác. 

- Úgy kívánok valami sósat, de olyan drágák ezek a szendvicsek! És nézd, ez az almás izé olyan jól néz ki! De annyira imádom a brownie-t is. És jujj, ez a citromos torta! És ez a bogyós sütemény! - szinte úgy tapadtam a pult üvegfalára, mintha soha többet nem mehetnék a közelébe sem a kávézónak. Le-Marie már eldöntötte, hogy a mogyorós süteményt választja, én meg még jó öt percnyi gondolkozás után maradtam a jó öreg brownie-nál.

A srác arcáról a színtiszta megkönnyebbülést lehetett leolvasni. Legalábbis egészen addig a pontig, amíg fel nem tette a Starbuckos-varázskérdést:

- Milyen neveket írhatok a poharakra?

Mikor közöltük vele mindketten nevünket, pár pillanatig csak pislogott ijedten, majd megkért minket, hogy ismételjük el neki, szépen, lassan, lehetőleg betűzve. Így aztán, B-E-R-T-A, és L-E-M-A (Le-Marie nem is próbálkozik már soha a teljes nevével, elmondása szerint) lett ráfirkantva a karácsonyi díszbe öltöztetett papírpoharainkra. Miközben vártunk a kávéra, rögtön elkezdtük ecsetelni, mennyire idegesítő tud lenni, hogy nagyjából háromszor kell megismételnünk a nevünket, mikor a Starbucksban járunk.

- Ki kéne találnunk valami nevet, amit csak a Starbucksban használunk - vontam vállat.- Valamit, ami egyszerű. Mary vagy Jane vagy valami.

- Igen, de képzeld el, hogy aztán elfelejted az álneved, és már öt perce szólongatnak, te meg csak nézel ki a fejedből - válaszolta Le-Marie.

Elnevettem magam, főleg azért, mert ha kitalálnék magamnak egy Starbucks-nevet, hát én egészen biztos pontosan ebbe a szituációba keverednék. 

Leültünk az ablak mellé, iszogattuk a forró kávénkat, eszegettük a süteményt, közben szóltak mellettünk a karácsonyi zenék. Nagyon jól éreztem magam, pedig tényleg nem csináltunk semmi különöset. Kibeszéltük a családjainkat, végre valakivel szóba került az is, hogy milyen rosszul esik, mikor hirtelen felindulásból a gyerekeink valami csúnyaságot mondanak nekünk.

Közben hülye kérdéseket tettünk fel egymásnak az országainkról.

- Dél-Afrikában hideg van télen? - én.

- Magyarországon vannak nagyvárosok? - Le-Marie.

Aztán az is szóba került, mások, azaz az amerikaiak, milyen butuska kérdéseket tesznek fel az országainkkal kapcsolatban.

- Hogy-hogy sötét a hajad, azt hittem Európában mindenki szőke.

- Ha Dél-Afrikából származol, miért nem vagy fekete?

Plusz Le-Marie is nemrég szerzett be magának egy új iPodot, ő fehéret, szóval jópár percet eltöltöttünk azzal is, hogy mutogattuk egymásnak a drágaságainkat. (Bridget, természetesen nem tud róla, hogy Steve találkozott egy másik lánnyal, még akkor sem, ha csak jó haverok a másikkal. Szegény, néha nagyon önbizalomhiányos tud lenni a kora miatt, meg minden.)

Hat óra előtt aztán a pultossrác nekiállt odakint feltornyozni a székeket, meg takarítani, meg ilyesmi, szóval megkérdeztük, záróra van-e.

- Nem, még mindig van két órátok - válaszolta.

Fél hét körül indultunk haza, azt hiszem, még az utolsó együtt töltött percekben is folyamatosan nevettünk, főleg azon, hogy az egész utcánkban hihetetlen mennyiségű világítás, dekoráció, minden ilyesmi van a házakon, a miénk meg ismét teljes sötétségben áll, a nagy esőzés nem tett jót a vezetékeknek valahogy, és ismét nem működnek. Hjajj.

- Azt hiszem, találtam egy új barátot magamnak - mondta Le-Marie, mikor búcsúzásképp megöleltük egymást.

Ami nyilván hihetetlenül jól esett.

Rájöttem arra is, miért szeretem annyira a dél-afrikai lányokat. Több oka is van, nyilván, az egyik az, hogy hihetetlenül jófejek, mint már említettem. Imádom az akcentusukat, mert a különféle brit akcentusokra emlékeztet, ami borzalmasan hiányzik. De a legfontosabb azt hiszem, mégis az, hogy mivel az angol, meg persze az afrikaans az anyanyelvük, velük beszélek a legkönnyebben. Néha ugyanis nagyon tud idegesíteni, hogy nem tudom másoknak úgy kifejezni magam, ahogy szeretném, mert nem értenek meg olyan szavakat, amik nekem teljesen alapnak számítanak. Igen, tudom, elmehetek én a fene nagy angoltudásommal a jó büdös... oda.

Este aztán már semmi érdemleges nem történt, szépen bedöglöttem az ágyamba egy kis pizzával, chipsszel, meg a The Help című filmecskével, és lazítottam. Közben próbáltam nem arra gondolni, hogy a könyvet, amiből a film is készült, anno még az az idegbajos ribanc (másnéven hostmostohaanyám) adta kölcsön, hogy olvasgassam. Már akkor is nagyon tetszett, egyszerre mosolygós, meghatódós, meg sírós, nem is tudom, miért nem jutottam a végére. A film talán még jobb, két és fél órás, kicsit túl hosszúnak is lehetne mondani, mégsem az. Oscart neki! De vagy hármat!

Holnap újabb szorgos hét kezdődik, megpróbálkozhatok továbbra is pénzt gyűjteni a Nagy Tervre. Ráadásul Le-Marie azt mondta, szívesen menne Bostonba, én is szívesen mennék Bostonba, szóval ja, azt hiszem, az sem épp két cent.

Egyszerű könyvből féltett kincs

Még szerdán, mielőtt leléptem volna az összeröffenésre, Lisa elkapott, és gyorsan megosztotta velem a hírt, miszerint a kisöregnek másnap, azaz csütörtökön nem lesz délelőtt iskolája. A héten elmaradozott a hetirendem, mivel mindkét szülő baromi sokat dolgozik, még a szokásosnál is többet, nem is morgok miatta. Tudom, mit kell csinálnom, ezzel a kis változással, meg történetesen anyuka sem volt tisztában, szóval ha lenne is hetirendem, talán bennem sem lett volna, és megint elvittem volna a kissrácot a suliba, ahol a tanárnők olyan fura mosollyal az arcukon megkérdezik, mi a jó édes fenét keresünk mi ott. Ez már megtörtént egyszer, amúgy.

Szerencsére Lisa kitalálta, hogy vigyük el kisöregünket az egyik játszóházba, ahol ugrálóvárak vannak, tök szuper, és délelőttönként senki sincs ott, szóval ha mi is nekiállunk ugrálni, senki nem fog furcsán nézni ránk.

Elképzelhető, hogy aznap minden egyes óvodában szünet volt, a hely ugyanis tömve volt gyerekekkel, ami nem is lett volna gond, egész biztos nem zavarta volna őket, ha csatlakozunk hozzájuk, miközben ugrálnak, másznak, ökörködnek össze-vissza, de a gyerekekhez nyilván anyukák, vagy bébiszitterek is tartoznak, és ők aztán biztos furcsán néztek volna ránk, ha Lisával lerúgjuk a cipőnket, és a kicsiket félrelökve célba vesszük a játékokat.

Így aztán, miközben a kisöreg rohangált fel-alá, és jól érezte magát, mi leültünk az egyik fal tövébe, és beszélgettünk, meg persze sóvár pillantásokat vetettünk a játékok felé. Körülbelül két óra telhetett el így, bevágódtunk Lisa autójába, eldobtuk a kisöreget a délutáni sulijába, aztán elkezdtünk gondolkozni, mit tudnánk csinálni. Megegyeztünk, hogy először is eszünk valamit, mert már az ugrálás látványától megéheztünk, szóval célba vettük az egyik bevásárlóközpontot, azon belül is a Moby Dick éttermet, ahol nem, nem halat lehet kapni, hanem kebabot, meg csirkét, meg kis kínait, szóval senki sem igazán érti, miért pont Moby Dick az étteremlánc neve. 

Megrendeltük a kaját, és olyan élvezetes és kellemes témákról kezdtünk beszélgetni, mint a rémálmok, a szellemek. Lisa elhatározta, hogy megijeszt, vagyis mesél nekem olyan szellemekről, meg szörnyekről, amiket biztos nem ismerek, de rögtön fel is adta, miután már a harmadik történetébe vágtam bele azzal, hogy ne is folytassa, ismerem a dolgot a Supernaturalnek hála. 

A kis kenyérszerű bigyót ingyen adják, előételnek. És igen, folyamatosan töltheted újra a poharad. Múltkor, mikor nem önkiszolgáló étteremben voltunk, és aminek az élménybeszámolóját sikeresen ellustálkodtam, hoppá, szinte még ki sem örült a kóláspoharam, már tették le is elém a következőt.

Ebédelés után célba vettük a Five Below nevű boltocskát, ahol minden öt, vagy annál kevesebb dollárba kerül. Olyan 100 Forintos bolt jellegűen, azzal a különbséggel, hogy tényleg jó cuccokat lehet ott kapni. Elhatároztam, hogy nem veszek semmit, erős is tudtam maradni, pedig nagyon édes zoknikat, meg pizsamanadrágokat láttam. (Mióta itt vagyok csak egy pizsamát vettem magamnak, ez rekordnak számít. Belefájdul a szívem, hogy nagyjából négy pizsamám van csak itt.)

Lisa végül vett nekem két csomag robbanócukorkát. Magának kábé hatot, meg még két másik fajta cukrot, mert hát hiába, mire másra költené két huszonéves lány a pénzét, mint édességre?

Szép lassan elérkezett az idő, mikor Lisának mennie kellett a kisöregért a suliba, nekem meg szintén más, hihetetlenül nagyon fontos dolgom akadt.

Történt ugyanis, hogy Cassandra Clare a városi könyvtárba látogatott. Aki nem lenne tisztában ki az, ő írta Csontváros, Hamuváros, Üvegváros című könyveket, meg még pár másikat, amik Magyarországon még nem jelentek meg. Meg Cabot és Agatha Christie mellett a kedvenc írónőm, mert egyesekkel ellentétben khhmm Stephenie Meyer khhmmm, tökéletesen tudja adagolni a romantikus részeket és az akciót is, pont úgy, mind kettőből elég van a könyvekben, sőt, utóbbiból kicsit talán több, ami mindig jó. A héten jelent meg a Clockwork Prince, ami nem az előbb említett sorozathoz tartozik, hanem egy másikhoz, ami végülis azok előzménye, és ha lehetséges, még jobban tetszik, mert Londonban játszódik, ráadásul Viktória királynő idejében. A könyvet már előzőleg beszereztem magamnak, mert nem tudtam, mennyire kéne megverekednem érte a helyszínen, szóval szépen bevágtam a táskámba, bepattantam a Dínóba, és irány a könyvtár.

Én buta azt hittem, a könyvtár parkolója ingyenes. Mégiscsak egy könyvtár, művelődni járnak oda az emberek, hát milyen dolog az, hogy pár nem létező centecske az ember pénztárcájában ennek az útjába álljon? Pedig ez a helyzet, ha nincs apród, ne akarj könyveket kölcsönözni, illetve a mi esetünkben az egyik kedvenc írónőddel találkozni.

Az előző bejegyzésben már említettem, hogy nincs apró a pénztárcámban, ez az átka annak, ha az ember állandóan kártyával fizet, és hiába túrtam fel a Dínót, az összes kis rést, zsebecskét mindent, még csak egycentes érméket sem találtam, nemhogy olyat, amit egyáltalán elfogadott volna a gépezet. 

Beültem az autóba, és nem szégyellem, zokogni kezdtem. Olyan közel kerültem ahhoz, hogy találkozhassak valakivel, akit példaképemnek lehet nevezni, és tessék, ilyen kis semmiségek miatt pillanatok alatt olyan távol kerültem tőle, mintha Magyarországon lennék. Könnyeimtől alig látva, nekiálltam hazafelé vezetni, de nem sokat haladhattam, mikor megpillantottam a Giant kajaboltot, és hirtelen elmúlt az összes szomorúságom, és nekiálltam tervezgetni.

Nem hagyhatom, hogy efféle apróságok, mint az aprópénz teljes hiánya, az utamba álljanak! 

 Ha találok odabent egy bankautomatát, és miért ne találnék, mindenhol vannak bankautomaták, ki tudok venni egy kevés pénzt. Beszaladok a boltba, veszek valami apróságot, majd szólok a pénztárosnak, hogy apróban kérem a visszajáróm. Amennyiben szerencsém van, visszaérek a könyvtárhoz, azelőtt, hogy megtelne a parkoló.

Gyorsan leparkoltam a dínót, berohantam a boltba, de legalább olyan sebességel, mintha egy megvadult zombihorda üldözne, megkerestem a bankautomatát, és gyorsan vettem magamnak egy csomag gyümölcsös Mentost. Az előttem álló néni, megtömött kocsival, maga elé engedett, mikor látta, hogy csupán a cukorkát szorongatom a kezemben.

A pénztáros srácnak rögtön mondtam, hogy öt dollárnyi visszajárót aprópénzben adjon, nem érdekel milyenben, de lehetőleg ne egycentesekben.

- Parkolóóra, mi? - kérdezte vigyorogva.

Újabb rohanás vissza az autóhoz, majd a megengedett sebesség másfélszeresével haladva visszaszáguldottam a könyvtárhoz. Az újonnan szerzett apróim közül párat beszórtam a gépbe, a maradékot pedig a kocsiban hagytam, jók lesznek még majd ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülnék. Vagyis bármikor, mikor a belváros felé járok autóval.

Ismét futás, bár ezúttal szerencsére már a könyvtár felé. Egy terembe lettem beterelve, ami tömve volt, pár hozzám hasonló korú lánnyal, de inkább tinédzserekkel. Tudom, tudom, Cassandra Clare könyvei tiniknek szólnak főleg, csak én vagyok annyira visszamaradott a fejlődésben, hogy még mindig a tinédzser-szekciót veszem elsőként célba, mikor egy könyvesbolt felé tévedek. Ennek részben az is az oka, hogy mivel főleg olyan történeteket írok, amik tinédzserek számára élvezhetőek, jó tudni, hogy is kell írnom, miről kell írnom, ilyesmik. Kutatás az egész, semmi több.

Hogy is tudnám jellemezni azokat a lányokat, akik azokon a székeken ültek, kezükben görcsösen szorongatva frissen beszerzett könyveket, mintha bármelyik pillanatban érkezhetne valaki, és kikapná a kezükből?

Miközben ott ültem, lazán magam elé nézve, kicsit a telefonommal, meg az iPodommal játszogatva, rájöttem, mi a közös bennük. Mindannyian kétségbeesett, romantikus lelkű, 95%-ban egész biztos szűz lányoknak tűntek, akik bármit megadnának, ha a könyvek férfi főszereplői életre kelnének, és közölnék velük, ők életük szerelme. Persze nem így, hanem valami totál romantikus módon, mint ahogy Cassandra Clare is papírra veti. (El sem tudom hogy nézhet ki egy találkozó Stephenie Meyerrel...)

Aztán rájöttem valamire. A fenébe is, én is pontosan olyan vagyok, mint azok a lányok.

Ez mélységesen mély depresszióba döntött pár perc erejéig. Utána ugyanis megjelent a színen Cassandra Clare, meg egy másik írónő, Michelle Hodkin, akinek a könyvét ugyan nem olvastam, mert túl szomorúnak meg nyálasnak tűnt a leírás alapján, de lehet adok majd neki egy esélyt. Cassandra Clare, fantasztikus nőnek tűnt, vicces volt, szellemes és sok érdekes dolgot osztott meg a történetekről, a szereplőkről, hogyan születtek, miért, és minden ilyesmik. Sajna a beszélgetés kicsit rövidre sikeredett, mert utána következett a dedikálás. A könyvtár nyolckor zárt, mi meg rengetegen voltunk, és már hat óra felé járt az idő.

Eléggé a sor végére kerültem, egy spanyolos, meg egy indiai lány mögé, akik rögtön szimpatikusnak tűntek, mert hozzám hasonlóan rajtuk legalább nem látszódott, mennyire kétségbeesett, romantikus lelkű szűzlányok.  (Túl sok személyes infó? Sajnálom, az én blogom, és szeretem személyessé tenni a dolgokat, nem csak közölni a tényeket.) Ráadásul az egyiküket Berthának hívták, így rögtön akadt közös témánk, megbeszéltük, hogy senkit nem szabadna így hívni hatvanéves kor alatt, és majd ha írók leszünk (ő is szeret írni) mindenképpen álnevet fogunk használni, mert ki akarna megvenni egy olyan könyvet, amit egy Berta nevű hölgyemény írt.

Beszélgettünk a könyvekről, kicsit szidtuk az Alkonyatot, meg társait (ezzel csúnya pillantásokat bezsebelve az előttük álló csoporttól), közben az indiai lány anyukája folyton megjelent, hogy hozza az infókat arról, milyen messze vagyunk a sorban, meg ilyesmik. Egyszer aztán a kezünkbe nyomott egy-egy óriásposztert is, amit máig nem tudom, hol osztogattak, vagy egyáltalán hogy kaparintott meg, de lehet nem is baj.

Szép lassan aztán sorra kerültünk, mikor én értem oda Cassandra Clare elé (akinek amúgy ez szintén csak az írói álneve), szinte meg sem tudtam szólalni. Majd kiböktem, hogy Magyarországról jöttem, a legjobb barátnőmmel imádjuk a könyveit, és borzalmasan meg tud ihletni minket. Valószínűleg már nyolcanezerszer hallotta ezt, de azért nagyon kedves volt. Kérdezte milyen a magyar fordítás, mondtam neki, hogy jó, de mióta megértem a könyveket angolul, sokkal jobban szeretem őket angolul olvasni, mert fordítás közben, nem tudom, szerintem elveszik belőlük a lélek. Egyetértett velem, és gyorsan még egy szivecskét is biggyesztett a neve alá a könyvemben, az előttem állók, már akiket láttam aláíratni a könyvet, senki nem kapott szivecskét. Aztán gyorsan ráfirkantotta nevét a poszteremre is, mondta, hogy adjam át üdvözletét a barátnőmnek, és utamra lettem eresztve.

A többi lányhoz hasonlóan, kifelé menet már én is magamhoz szorítottam a könyvem, meg a posztert is, és csak vigyorogtam. Főleg azért, amiért nem hagytam, hogy a gonosz Mindenség az utamba álljon, és az apróhiánnyal megakadályozzon abban, hogy gazdagodhassak ezzel az élménnyel.

Miközben ültem, és hallgattam az írónőket, vagy éppen a sorban ácsorogtam, csak arra tudtam gondolni, mennyire szeretném azt, ha egy szép napon ugyanennyi csillogó szemű tinilány állna sorban csak azért, hogy én  aláírhassam a könyveiket, vagy szóljak hozzájuk pár kedves szót. Tudom én, ez egy olyan álom, ami talán sosem válik valóra, legalább annyian álmodoznak erről, mint arról, hogy híres énekesek, vagy színészek lesznek, de miközben hazafelé Dínóztam, jó érzés volt magamban válaszolgatni az összes idióta kérdésre, amit azok a képzeletbeli tinilányok feltettek nekem azon a bizonyos képzeletbeli író-olvasó találkozón.

Karácsony au pair módra

Ebben a két napban annyi minden történt velem, hogy egészen idáig azon gondolkoztam, bámulva az üres szerkesztőmezőt, egy hosszú, maratoni bejegyzésben írjak mindenről, vagy inkább kettészedve. Végül amellett döntöttem, hogy kettészedem a dolgokat, mert így talán semmit nem fogok elhanyagolni, vagy kihagyni, vagy éppen élvezhetetlenre lerövdíteni, csak azért, hogy én túleshessek a dolgon.

Kedden megérkeztek a ruháim, egy óriási dobozban, ami egyelőre a szobám közepén hever, mert lusta vagyok kimenni velük a kukákig. Mivel a tél is betoppant, hideggel, meg egyenlőre sajnos csak esővel, ki is tudtam próbálni mindet, szupermeleg a kabát is, a kötött pulcsi is, a sapka meg hozzá van ragadva a fejemhez. Még itthon is. Nem mintha itt bent olyan hideg lenne, de annyira aranyos, nincs kedvem soha megválni tőle.

Szerda este au pair csapatttalálkozó volt, hivatalos nevén cluster meeting, de mikor szoktam én a hivatalos nevén hívni bármit is? Nem csak a mi csapatunknak, hanem még két másiknak is, ami azt jelentette, találkozhattam olyan lányokkal is, akiket szeretek, de nem csapattagok. Gondolok itt Luzitára.

Pont szerdán volt a legnagyobb esőzés. Már délelőtt is halálfélelmem volt az utakon, mikor a kisöreget dobtam el suliba, vagy éppen bevásároltam ennivalóból, hát akkor este, mikor sötét volt, még inkább zuhogott az eső, és minden autós vadállat módjára viselkedik, hogy hazaérjen, mielőtt kezdődik a kedvenc sorozata... végig görcsösen szorítottam a kormányt, és inkább a megengedett sebességnél jóval lassabban mentem, biztos, ami biztos alapon.

Szépen begurultam a közösségi házba, ahol a bulit tartottuk. A parkolóban egymás hegyén-hátán álltak a Dínó-tesók, meg egyéb kisbuszok, és az összes olyan autó, ami au pair autónak néz ki. Gyorsan befutottam, mert esernyőt azt pont elfelejtettem vinni magammal, fél kézzel a kajástálat óvtam, másikkal meg próbáltam a hajam védeni, ez inkább kevesebb, mint több sikerrel ment.

Egy terem már szépen fel volt díszítve nekünk, felállítottak pár asztalt, ahová leülhettünk, meg egy másikat, amin a kaják sorakoztak, meg egy sokadikat is, amin innivalók. A főnénink épp betegeskedik, egész pontosan kórházban van, januárig nem is lesz elérhető, így egy pót-főnéni üdvözölt, mondta, hogy az ajándékot, amit hoztam, szórjam bele a nagy piros zsákba, aztán csücsüljek le, vagy segítsek a lányoknak a további dekorációk készítésében. Inkább a lecsüccsenést választottam, jobban jártak azok a díszek, hogy én nem nyúltam hozzájuk, főleg mivel tipikusan olyan napom volt szerdán, hogy mindent leejtettem, elrontottam, ilyesmik. Épp ezért féltem annyira vezetés közben is.

Azért készítettem pár képet, csak hogy lássátok ti, a széles néptömegek a blogon, hogy is nézett ki az egész. Meg persze azért is, hogy vissza tudjak emlékezni.

A képek minősége még a szokásosnál is csúnyább, a mézeskalács készítős napon kisöregem ugyanis megkaparintotta magának a szerkentyűt, valamit szerint elállított rajta, meg le is ejtette párszor. 

Két német lánnyal kerültem egy asztalhoz, soha életemben nem láttam még őket, pedig elvileg egy csapathoz tartozunk, de különben is németek, nem igazán törték magukat, hogy megismerjenek vagy egyáltalán angolul szóljanak hozzám. Vagy bárkihez.

Szerencsére, viszonylag hamar megérkezett Frida, vele kezdtem cseverészni. Elmondta, hogy jövő héten jönnek a legjobb barátnői látogatni őt, mire kicsit összeszorult a szívem. Az én legjobb barátnőim, tisztelet a kivételnek (szia, Csillus) még a blogomat sem olvassák, sőt, még annyit sem írnak soha, hogy hahó, Bebe, élsze-e még ott a nagy messzeségben, és amúgy jól vagy-e? Tudom, tudom, basszam meg, amiért ott merészeltem hagyni őket.

Ezek voltak a morci-sorok. Fridával tehát elbeszélgettünk arról, mit fognak csinálni, meg milyen jó lesz, meg ilyenek. 

Lassacskán elérkezett a pillanat, mikor mehettünk enni, nyilván megrohamoztuk az asztalt, mint akik már nem ettek napok óta.

Én sonkával pakoltam meg bőségesen a tányérom, mert hát... sonka.

Lassacskán aztán, megtelt az asztalunk is, szerencsére nem németekkel. Betoppant Floriane, meg egy nagy halom lány, akikkel eddig ugyan még szintén nem találkoztam, de sokkal szimpatikusabbak voltak, mint a németek. Ketten Dél-Afrikából érkeztek, volt brazil, meg egy nagyon aranyos lány, aki a kincsvadászaton (az au pair-esen, nem a GISHWHES-en) volt csapattársam, meg még egy másik lány, aki nem tudom honnan jött, sokat nem is beszélt. 

Főleg Fridával, Floriane-nel, Le-Marie-val, Catiával és Liával dumálgattam. Néha megjelent a színen Luzita is, belevetette magát az ölembe, és csatlakozott a beszélgetéshez. Azt hiszem, a dél-afrikai lányok a kedvenceim. Nagy a hanguk, állandóan nevetnek valamin, viccesek, és látszik, hogy totál élvezik azt, hogy itt lehetnek. Mint én, csak én csendesebben élvezem.

Az este fénypontja természetesen az ajándékhúzás volt. Mindenki kapott egy számot, én a 29-est, és szépen tizesével odarohantunk a csomagokhoz, és kiválasztottunk egyet, ami szimpatikus. Én rögtön találtam magamnak valamit, aminek igencsak DVD-formája volt, rögtön le is csaptam rá. Kiderült, hogy az pont Frida ajándéka.

Imádom a Reese's csokit, mondtam már? Biztos nem. A világ talán legegészségtelenebb édessége, de épp ezért olyan finom. Tulajdonképpen mogyoróvajjal megtöltött csoki. Isteni.

Az ajándékozás után kicsit még beszélgettünk, fényképezgettük egymást, nevetgéltünk, kicsit olyan fílingje volt az egésznek, mintha valami lányoknak való iskola karácsonyi ünnepén lennénk.

Szép lassan szállingózni is kezdtek hazafelé a lányok, a mi asztalunk, legalábbis az a fele, akik beszélgettünk egymással, megegyezett, hogy elugrunk a Starbucksba bandázni egyet, mert még nincs kedvünk hazamenni, meg jó lenne még többet beszélgetni.

Főleg azért, mert szinte senkinél nem volt apró, amit a parkolóautomatákba lehetett volna dobni, megegyeztünk, hogy maximum két kocsival megyünk, és akkor könnyebben is találunk helyet, meg nem kell esetleg az út szélén állva koldulnunk, hátha valaki megszán minket pár centtel. Én nem ajánlottam fel a sofőri szolgáltatásaim a Dínóval, semmiképp. Főleg azért, mert Hálaadás óta megint óriási a disznóól benne, és én azt ugyan nem fogom mutogatni senkinek, de ott van benne a két gyerekülés is. Így aztán Frida autójába kerültem, szerencsére Le-Marie-nak volt annyi aprója, ami elég volt a parkoláshoz. 

A Starbucks, szerda ese lévén, sokkal nyugisabb volt, mint mikor napközben látogatom meg, helyet is sikerült találni anélkül, hogy vadászni kellett volna rájuk. A szokásos mézeskalácsos lattét rendeltem, és miközben vártam rá, elkezdtem sajnálni magam: mi lesz velem nélküle, mikor vége az egész karácsonyos mókának? Nyilván jön valami új, amit ugyanúgy szeretni fogok, de akkor is... annyira finom, és én annyira nagyon szeretem.

Ráadásul felfedeztem a Nap, de talán a Hónap, vagy inkább az Év Süteményét:

Természetesen nem vettem, mert mint a képen is látszik, nem épp a legolcsóbb mulatság, három dolcsiból már brownie-t is tudok venni.

A hangulat talán még jobb volt, mint az összeröffenésen, talán azért, mert végre szabadon ki tudtuk beszélni a német lányokat, vagy bárki mást, aki nem tűnt jófejnek a lányok közül (és nagyon sok ilyen volt), de lehet azért is, mert senki nem felügyelt minket, szóval szabadon használhattunk bármi olyan szót, amit a főnénik jelenlétében nem szerettünk volna. Igaz, hogy mindannyian önálló felnőttek vagyunk, szabadok, de ki tudja, a végén még azt hihetnék, így beszélünk a gyerekeink előtt is, és repülhetnénk haza a következő géppel.

Nem nagyon bánnám, ha többet is találkoznánk még így páran, ez a kis társaság. Valahogy egyikük sem olyan tipikus au pair lány, mint ahogy szerintem én sem vagyok az, és pont ilyen emberekre van szükségem.

Valamikor fél tizenkettő körül eshettem haza, addigra szerencsére már az eső is elállt, így nyugodtan vezethettem hazafelé, éljen.

A beszámoló a tegnapi, izgalmas, élményekkel teli, csodálatosan fantasztikus napról majd jön később a nap folyamán. Valamikor.