Nem tudom, ki pillantott rá az elmúlt pár órában a jobb szélső kis táblácskákra, de aki megtette, annak talán feltűnt, hogy némileg másképp néznek ki, mint az elmúlt pár héten.
Igen, igen, mai idő szerint, valamikor este hét körül begépeltem a NaNoWriMo keretein belül készülő regényem 50 ezredik szavát. Hogy mi volt az a bizonyos szó? Biztos valami nagyon különleges, esetleg érdekes, vicces, megdöbbentő... vagy... vagy. Igen, ez volt a végső szavam: vagy. Ebből azt hiszem, ki lehet találni, hogy a szószámot sikeresen elértem, de a regényem nem sikerült befejezni. Még. Be fogom majd, persze, mindenképp, de most azt hiszem, pihenésre van szükségem írásilag.
A blogban nem nagyon írtam róla, mert miért írtam volna, de voltak napok, mikor nagyon sokat stresszeltem miatta. Egy olyan regény miatt, amit senki nem lát, egy olyan "versenyen", ami senkit nem érdekel. De én mindenképp szerettem volna bizonyítani magamnak, hogy igenis, meg tudom csinálni, képes vagyok rá, mert én olyan faszagyerek vagyok. Valahol a 25 ezredik szó tájékán jöttem rá, hogy nem szeretem a sztorit. Mármint, szeretném, de legépeltem már egy csomó szót, és nem történik benne semmi, és blöeee, egy nagy kaki az egész. Összeszorítottam a fogam, pötyögtem be az ostobábbnál ostobább párbeszédeket és felesleges leírásokat, töltelékjeleneteket, hogy nőjjön a sorszám, aztán hirtelen mintegy varázsütésre, ez nagyjából a 30 ezredik szó környékén megváltozott (talán lehet látni a kis diagramból is), jött egy csomó ötletem, és onnantól sokkal gyorsabban ment az írás.
Büszke vagyok magamra.
Ahogy anyu mondaná, persze, jobb lenne, ha más területeken is ennyire kitartó lennék, például, mikor egyetemekre való jelentkezésről van szó, de az is jön majd. Egyelőre csendesen ünneplem magamban az első NaNoWriMo győzelmem.
És alszok egy óriásit, mert nem igazán sikerült novemberben éjfél előtt lefeküdnöm, hogy maximálisan kihasználjam az írásra fordítható óráimat.
A héten egyelőre még nem történt semmi különös. Amennyiben ez változni fog, majd írok róla. Már nincs semmi, amit kifogásként hozhatnék fel ellene.
Igazából a Hálaadásom első fele pontosan ugyanúgy nézett ki, mint tavaly. Tényleg kontrolcé kontrolvé, reggel Macy's parádé a tévében, irány Virginia, a rokonok, sok kedves mosolygós ember, sülő pulyka illata, nagy evészet, helyes kis ültetőtáblák, hamar unatkozó, és mások agyára menő gyerekek. Az egyetlen, ami különleges volt idén, az a foci, a Redskins játszott ugyanis a Cowboys ellen. Nagy rivális a két csapat, nagyjából már a dinoszauruszok idejétől kezdve, mikor még óriási T-Rex tojásokkal játszottak az ősemberek, és jobb esetben hárman túlélték a játékot, miután rájuk támadt a kissé morcos dínómama.
Oké, a fenti kisebb történelemleckét talán kitaláltam, de az igaz, hogy a Redskins meg a Cowboys (lehet tippelni, melyik állam melyik városának csapata) nagy riválisok. Ment az izgulás ezerrel, életemben először még én is azon kaptam magam, hogy a kanapé karfáját szorítva drukkolok a Redskinsnek. Azt hiszem, megértettem végre, mi is történik egy játék folyamán. Elmagyarázni nem tudnám, ne is kérjétek, de az biztos, hogy a mi vörös indiánjaink csúnyán elverték a kék cowboyokat. Ennek örömére kisöregem vagy háromszor előadta nekünk a Redskins-himnuszt.
Annyi már nekem is megy tökéletesen belőle, hogy Hail to the Redskins! tádádádáá.
Csináltam pár képet is a vacsiról, de azt leszámítva, hogy máshol ültem mint tavaly, tényleg ugyanazokat a képet kattintottam, szerintem még ugyanazokat a kajákat is ettem. Háh, kit akarok becsapni, nyilván mindenből bőségesen pakoltam a tányéromra. Aztán párszor majdnem sírva is fakadtam, ha arra gondoltam, jövőre már egy teljesen idegen lány fogja megtömni a hasát Florrie néni isteni főztjével.
Pénteken aztán jött a nagy kérdés: shopping vagy nem shopping? Spontán Éhezők Viadala-játék a boltokban, vagy kényelmes döglés otthon az ágyamban? Nem olyan gyorsan, de eldöntöttem, hogy inkább az utóbbit választom, és jött a következő dilemma: meglepjem-e magam egy táblagéppel Black Friday alkalmából vagy ne? Melyik lenne a legjobb választás? iPad mini vagy Kindle Fire HD? Szilvi a blogjában majdnem teljesen meggyőzött arról, hogy a Kindle lenne a tökéletes választás, de múltkor az Apple boltban teljesen beleszerettem az iPad minibe, és apuka is ódákat zengett róla. (Nem mintha az ő véleménye olyan sokat számítana. A Mac számítógépe előtt ücsül, kezében iPaddel, fülében az iPone fülhallgatójával, valószínűleg azt fogja mondani, csakis az Apple, az Apple, az Apple.) Szóval egyelőre még nincs tabletem. Amint lesz, nyilván értesültök róla, ne aggódjatok.
Viszont, lehet a tabletvásárlást kicsit el kell majd csúsztatnom, ugyanis valami másban viszont sikerült döntenem pénteken, Miguellel megbeszéltük, hogy az újévet New Yorkban töltjük. Mármint harmincadikán megyünk, várostnézünk, újévkor, fene tudja, mit csinálunk, aztán elsején meg visszajövünk. Sikerült jó olcsón hostelt találnunk, Brooklynban (és nem, Csilla, még bedbugok sincsenek, háhá). A honlapjukon azzal hirdették magukat, hogy náluk dolgozik a világ legbarátságosabb hipster személyzete, és különben is, az egész hely annyira hipster, hogy ajjaj. Miguel emiatt majdnem kijelentette, hogy köszöni, inkább szeretni menni valami reptér melletti hostelbe, de sikeresen rábeszéltem, hogy ez bent van a városban, és hé, tök hangulatos az egész. Egyelőre még nem reklámozom őket, majd ha beválik, és tényleg jó a hely.
Na jó, szóval erre spórolnom kéne, ha olyan nagyon fontos és világhírű látványosságokat szeretnénk megtekinteni, mint a One Direction Store. (Nem, nem, tényleg létezik ilyen, de csak december 30-ig van nyitva.) Ott mondjuk, azt hiszem, az én pénztárcámnak nem kell majd félnie, de létezik Marvel Store is, hoppá, hoppá.
Szombaton, a tavalyi évhez hasonlóan megint nálunk volt egy óriási családi összeröffenés, és újabb evészet. Fényképet itt nem készítettem, sajnálom, tényleg, de folyton a gyerekekkel lógtam. Eredetileg a kisöreggel azért, mert senki nem akart játszani vele, szóval én kötöttem le. Aztán, mikor valami elfoglaltságot mégis talált magának, a kisasszonnyal, meg egy unokatesójával játszottam az X-boxon, meg filmeztem, mert nem igazán tudtam senki mással beszélgetni. Az idősebb generáció arról beszélt, amiről az öregek beszélni szoktak, gyógyszerek, régi szép idők, közös ismerősök lassú elhalálozása, minden ilyesmi. A fiatalabb unokatesók, meg ki tudja miről beszélgettek. Nem igazán tudtam volna becsatlakozni hozzájuk, azt hiszem. Így kerültem a két kislányhoz. Ők unatkoztak, én is, együtt annyira már nem.
Még a nagy hálaadási mizéria előtt megbeszéltük Csillával, hogy vasárnap találkozunk, és elmegyünk shoppingolni, mert minden bizonnyal mindkettőnknek szüksége lesz egy kis kikapcsolódásra, és a családtól való távollétre. Ráadásul, a Black Friday-akciók egész hétvégén tartanak mindenhol. Ugyanazokat a cuccokat találják meg az emberek a boltokban, mint pénteken, és még agyon sem tapossa őket senki, miközben az akciós kockás ingekért nyúl. Csatlakozott hozzánk Csilla spanyol barátnője, Sarah is, akiről igen hamar kiderült, hogy a vásárolgatás nem éppen legnagyobb rajongója. Legalábbis annak a fajta vásárolgatásnak nem, amit mi Csillával űzünk. Eltöltünk fél órát egy boltba, aztán vagy sikeresen lebeszéljük egymást, hogy megvegyünk bármit is, vagy nem. Vasárnap szerencsére, többnyire sikeresen vettük az akadályokat, én például csak egy inget és egy pólót szereztem be magamnak az American Eagle-ben, ahol a tavalyi évhez hasonlóan 40%-os akció volt mindenre. A boltban olyan jófejek voltak, hogy még egy táblázatot is kiratak, mi mennyibe kerül akciós áron. Csilla elmondása alapján otthon is léteznek ilyenek. Mikor én otthon voltam, nem láttam egyet sem, szóval le is fényképeztem gyorsan magamnak. Nagy segítség volt a tábla, a Hollisterben például igencsak sokat tanakodtunk azon, mennyi 40 dollár 30%-a, mert ott persze nem voltak súgótáblák.
A vásárolgatás után, igaz már csak Csillával kettesben, de elugrottunk egyet fro-yozni is. Csak mi ültünk odabent. Rejtély, hogy miért, de az igencsak télies kinti hőmérsékletnek köze lehetett a dologhoz. Mi megbeszéltük, ha bárki kérdezné, Szibériából származunk, és otthon ez még nyárias időnenk számít, azért tömjük magunkba a fagyasztott joghurtot.
A Macy's hálaadási parádéján felbukkanó Mikulás hivatalosan "megnyitotta" a karácsonyi szezont, amit azt jelenti, hogy számomra is megkezdődött az év legjobb időszaka. Karácsonyi zenék minden boltban, gingerbread latte, ráadásul idén minderre felteszi a pontot egy karácsonyi vacsora Csillánál, aztán a New Yorkozás Miguellel. Úgy néz ki, idén is hasonlóan kellemesen búcsúztatom majd az évet, mint tavaly, de ennyire azért még ne szaladjunk előre. Addig túl kell élni egy világvégét is.
Ja, és idén mindenki ilyen karácsonyi lapot kap tőlem:
Minden kedves olvasómnak, és... ja, nem. Álljunk meg egy pillanatra, ez így nem jó.
Csapó kettő.
Mindenkinek, aki hozzám hasonlóan az Egyesül Államokban tartózkodik most éppen, kellemes, békés, boldog, töltött pulykával, édes krumplival és pitével teli Hálaadást kívánok!
Én már elkezdtem koplalni az esti vacsorára. Az igazi ünnepet, csakúgy mint tavaly a virginiai rokonoknál töltjük. Ott volt a legjobb a kaja, nem panaszkodok emiatt, egy percig sem. Ha csak arra gondolok, mennyire istenien finom lesz minden ma is, legszívesebben ugrálnék egy sort örömömben. Talán később meg is teszem majd.
Mivel idén már a második körben megyek rokonokat látogatni, és nem leszek olyan, mint egy különleges egzotikus háziállat, valószínűleg nem fogok fényképezőgéppel a kezemben fel-alá rohangálni. Ha mások is megteszik, én is. Ha nem, akkor majd kiteszek egy linket a tavalyi képekhez, sokban úgysem fog különbözni semmi, de a beszámolók, természetesen, nem maradnak majd el.
Most pedig léptem a Macy's hálaadási parádéját nézni!
Ha Amerikában élsz, ünnepelj úgy, mint az amerikaiak, tartja az ősi indián mondás. Vagy legalábbis valami, amit öt perce találtam ki, és akkor még viccesnek is tartottam.
Én előre szóltam, hogy ne várjatok tőlem sok bejegyzést novemberben. Tudjátok, miért. Ha az oldalsó kis számlálóra néztek, ismét emlékeztethetitek rá magatokat, hogy miért. Lehet, hogy ti nem tudjátok meg, mi történik velem mostanság (semmi olyasmi, aminek elhallgatása, és le nem írása, az emberiség pusztulásához vezetne), de cserébe a regényem, amit valószínűleg soha senki nem fog majd elolvasni rajtam kívül, jól halad. Szóval teljesen megéri a dolog.
Mostanra már eljutottam oda, hogy oké, oké, lehet, hogy nagyjából kétezer szót pötyögök be naponta, a karom, bár főleg a könyökeim, éles fájdalommal jelzik, ha olyan megerőltető mozdulatokat teszek, mint például kiegyenesítem őket, DE azért illene már ide is írnom valamit. Valamit, amiben egyszer sem szerepel a zombi, vagy fröcsögő vér szavak. Vagyis, hoppá.
Na jó, miről másról szoktam még írni? A nem-kalandjaimról Ifjabb Madárral, pár érdekesebb dologról, amit csináltam, kincsvadászatokról, amik közben olyan művészi képek készülnek, mint ez:
(Ne aggódjatok, jön majd egy hosszabb bejegyzés is a GISHWHES-ről, több képpel a feladatokról, de ezt most azért szúrtam csak be ide, hogy ne a következő kép jelenjen meg a bloglistában a bejegyzés mellett...)
Biztos feltűnt mindenkinek, hogy az utóbbi időben kicsit elhallgatóztam, már ami a kémes témát illeti. Talán mert sikerült nagyon nehezen beismertetni önmagammal, hogy annak a lehetősége, hogy én valaha kém leszek, megegyezik a nullával. És akkor inkább térjünk vissza a többi megvalósíthatatlan álomhoz, például ahhoz, hogy egyszer még sikeres író leszek. Mennyivel jobb, nem igaz?
Aztán Miguellel kitaláltuk, hogy megnézzük a legújabb Bond-filmet. Vele együtt pedig jött a világ legzseniálisabb, legügyesebb, legtökéletesebb legebb leg kémje, és a filmet végigkísérő folyamatos idétlen vihogásunk Miguellel, valahányszor megjelent a színen. Szerencsére nem ült a közelünkben senki, akit kiakaszthattunk volna, miközben úgy viselkedtünk, mint a szomszédos teremben vetített Twilight-rész közönsége.
Neeeem, nem a nyilvánvaló szuperkém a háttérben. A másik.
Ő.
Daniel Craignek fura feje van, és öreg. James Bondnak ráadásul van néhány igen súlyos lelki problémája, amit nem ártana egy MI6 által kirendelt pszichiáterrel kivizsgáltatni. Csak mondom.
Vele szemben, Q, természetesen, tökéletes. Illetve majdnem, mert az őt alakító Ben Whishaw játszotta a Parfüm című, kellemes kis délutáni kikapcsolódást nyújtó filmben a főszereplőt. Lányokat gyilkolni és lecsapolni az illatukat, annyira nem szexis dolog. De Q-nak szerencsére nincsenek ilyen problémái, ő a számítógépekhez ért, és szereti a teát. Ráadásul a világ leghipsterebb hipster kémje, de az már más kérdés.
Szeretnék egy Q-filmet. Amiben csúnya pulcsikban rohangál, és teával a kezében megmenti a világot. Melyik stúdió készíteni ezt el nekem?
Egyik sem? Oké. Lépjünk tovább.
Csak, hogy kicsit azért beszéljek arról is, mit csináltunk még Miguellel, azon kívül, hogy végigcsöpögtünk egy majdnem három órás filmet, egy karakter miatt, aki összesen nagyjából tíz percig volt a színen.
Valamikor délelőtt tíz óra körül küldött sms-t, hogy éppen Friendship Heightsban van, nem lenne-e kedvem azonnal találkozni vele, mert nem akar hazamenni. Fél egykor kezdődik a film, amit a hétvégén mindenképp meg szerettünk volna nézni, ha rögtön nem is, de addig érjek oda.
Szegénynek egy órát kellett várnia rám, mert a pocsék buszközlekedés vasárnaponként még pocsékabb, egyetlen busz jár tőlünk Friendship Heights, vagy akár D.C. felé, és az is nagyjából félóránként. (Jobban belegondolva, otthon, Fehérváron ez a normális buszmenetrend...hmmm...) Miguel a Cosiban ücsörgött, kávét ivott, és bőszen Tumblr-en böngészgetett, mikor betoppantam, és szinte köszönés helyett nyomott az orrom alá egy One Direction videót, amit éppen talált. Én meg ezt egyáltalán nem találtam furcsának. Ilyen a barátságunk.
Amilyen gyorsan elrohantam itthonról, nem sikerült reggeliznem, szóval meg is ebédeltünk, ha már egy étteremben találkoztunk. Hálaadás alkalmából a Cosi éppen árul turkey stuffing szendvicseket. Ami igen, azt jelenti, hogy olyan töltelékkel van megtöltve, mint amivel a pulykákat is megtöltik Hálaadáskor, és természetes pulykahús is van benne, meg áfonyaszósz. Világ legjobb szendvicse, hands down. A hidegre való tekintettel egy kis forró csokival öblítettem le, és... azt hiszem, most abbahagyom az ecsetelését, mert legszívesebben elrohannék, és most rögtön vennék még egy olyan szendvicset, amíg el nem tűnik örökre.
Miguel salátát evett, és levest és hozzá még egy kisebb, paradicsomos-mozarellás szendvicseti is. Azt mondta utoljára tegnap délután evett, és akkor is egy cupcake-et.
Kibeszéltünk minden új sorozatrészt, meg azt, milyen filmeket kell megnéznünk 2013-ban, meg azért abban a kis időben, ami 2012-ből hátra van, és panaszkodtunk egy sort amiatt, hogy nem tudjuk mit vegyünk pótcsaládjainknak karácsonyra, de főleg a szülőknek, mert a gyerekeknek valami baromságot azért lehet találni.
Aztán megnéztük filmet (hihihi, Q, hihi, csöpp csöpp, jajj szegény kocsi, aww, erre nem számítottunk, hihihi Q, még egy kis csöpp), és igazából még szerettünk volna tovább lógni, vagy csinálni akármit, de kezdett kegyetlenül nagyon hideg lenni, és Friendship Heights meg nem igazán arról híres, hogy bármit is lehetne ott csinálni. A mozizáson és az ebédelésen kívül, persze.
Hazajöttem, és azóta blogot írok. Lassan már négy órája. Jó, meg persze vígan Tumblr-t böngészgetek, és nekiálltam egy Sherlock-résznek is. Azt hiszem, ma nagyon sokat nem fogok haladni a regényemmel.
Jó éjszakát, emberek, vár a mesterművem, decemberben találkozunk!
Azok, akik írnak blogot, vagy bármi olyasmit, ami valós eseményeken alapul, biztos tudják, hogy vannak olyan dolgok, amiket nagyon nehéz leírni, mert bár nagyon viccesek, és azok számára, akik tényleges átélték a helyzetet érdekes is, de visszaadni teljes képtelenség, bármit, ami történt. Így vagyok én például a szombati délutánnal, amit Csillával töltöttem. Akárhogy fogok próbálkozni, sehogy sem fog sikerülni, hogy visszaadjam, mennyire fájt már az arcom, vagy éppen a hasam a nap végére, a röhögéstől, és hogy mennyi idiótaság hagyta el a szánkat.
Mégis megpróbálkozok megtenni a lehetetlent, mert bár a regényemből még megközelítőleg 38 ezer szó vár megírásra, Csilla olyan szépen kérte, muszáj elregélnem a szombati nap krónikáját. Meg aztán anyu is kitekerné a nyakam, ha nem tenném.
Szóval.
Mivel mióta Csillától megtudtam, hogy nem tudja ki az a... ja, nem, ez szigorúan titkos információnak minősül. A lényege, hogy Csilla azt hiszi, azóta kerülöm a vele való találkozást. Ami nem így van. Csak mindig szerencsétlenül alakul a munkaidőm, és néha akár olyan fontos elfoglaltságokat választok, mint az alsóneműim szín szerinti rendszerezése, ahelyett, hogy vele találkoznék, de ez nem jelenti azt, hogy kerülném, vagy ilyesmi.
A héten pont vasárnapra talált ki egy programot, én pedig vasárnap pont dolgoztam, de, felajánlottam, hogy szombaton, a sulija után találkozhatunk. Először azt is, hogy suli helyett, mert én mindig próbálom az embereket belevinni a rosszba, hoppá.
Az Old Post Office épülete volt az eredeti célunk, de aznap tartották épp a kémmúzeumnál az évi Trabant-kiállítást, és meggyőztem Csillát, hogy ugorjunk be pár percre. Tavaly majdnem szétfagytam, és csak a kedves Trabitulajdonosok ingyen kávéival tudtam melegen tartani magam, idén egy szál pulcsin nézegettük az autókákat. Az egyikük pont pöfékelt is, mikor megérkeztünk, jó mélyen magunkba szippantottuk az otthonról olyan jól ismert, és csak kicsit mérgező gázokat. Túl sok kép idén nem is készült, akit érdekel, visszakeresheti a tavalyi bejegyzést, de egyet azért lőttem:
Miután kinosztalgiáztuk magunkat, tényleg megindultunk a postatorony felé, útközben elhaladtunk az FBI épülete mellett is, ahol rögtön elkezdtünk vihogni, turista-módra fényképezni, és megegyeztünk, hogy valószínűleg az összes térmegfigyelő kamera ránk szegeződött már, főleg Csilla képeslapos akciója óta. Részletek a blogján ITT. (Érdemes elolvasni, mert sok "poén" érhetőbbé válik majd.) Az úton ki is találtunk egy jó kis sztorit arról, hogyan fogják majd Csillát elvinni az FBI emberei, és hogyan fogja majd egy feltűnően fiatal és jóképű, Vin Diesel-fazonú ügynök kihallgatni, és megszöktetni, és együtt fognak majd bújkálni, és tudjátok, a szokásos.
A postánál reptéri alapossággal vizsgáltak át minket, és miután nem találtak nálunk semmi veszélyes eszközt, mint például egy üveg lekvárt (nagyközönség számára érthetlen poén nr. 1.), mehettünk dolgunkra. Na jó, a következő történések annyira tényleg nem érdekesek, beszéljenek inkább a képek. A szééép magas toronyból be lehet látni egész D.C.-t, az a lényeg. Valószínűleg épp ezért nem is igyekeznem a Monument repedésének beragasztásával, mert itt van helyette ez.
Itt a Fehér Ház, hol a Fehér Ház?-játék
Miután megjártuk a tornyot, még láttunk pár harangot is. Csilla lefényképezte is, pontosan miért is fontosak azok a harangok, én nem voltam ennyire okos, így nem is tudom. A kongresszus hivatalos harangjai talán? Passz. Mindenesetre, itt van róluk két, csodálatosan jól sikerült kép:
A torony látogatása amúgy ingyenes, ha valaki D.C.-ben járna, ne hagyja ki, mert tényleg szép a kilátás nagyon, és a harangok is érdekesek. Azt hiszem.
Miután lekeveredtünk a földszintre, ahol ajándékboltok és éttermek sokasága állt, kitaláltuk, hogy bedobunk valami ebédet, vagy uzsonnát, vagy valami ilyesmit. Pont egy gyrosos helyre esett a választásunk, ami még tovább rontotta valószínűleg Csilla helyzetét. Mármint azt, hogy az FBI azt hiszi róla egy görög ügynök, már csak azért is, mert a hely tulajdonosa (?) egy teljes mértékben görög pasas volt, aki akár Csilla partnere vagy információs forrása, vagy beépített embere lehetne.
Körbenéztünk az ajándékboltokban is, nem vettünk semmit, bár elgondolkodtunk azon, hogy vajon milyen olcsón dobálják most az ember után a Mitt Romney-cuccokat. Sajnos nem dobálták ingyen az ember után őket, pedig akkor csak úgy poénból biztos kértem volna egyet. Ó, és Csillát beavattam az ősi, régen őrzött titokba, miszerint a Romney-logó R-betűje tulajdonképpen egy angyalok által tökéletesre formált segg. Ha nem hisztek nekem, le lehet ellenőrizni, és onnantól ti is másképp látjátok majd a világot. Szívesen.
Mielőtt a metróhoz visszaindultunk volna, beugrottunk A Múzeumba pisilni, és itt most meg kell említenem valamit, mielőtt Csilla hamis információkat kezdene terjeszteni. Nem tudom hányezerszer írtam már a Múzeumról a blog hasábjain keresztül, és hányszor említettem már azt, mennyire szeretem a tipikus Kém Múzeumos illatot. Nyilván nem mondanám azt, hogy a Múzeumnak jó illata van, mikor nincs. Csupán egy szerencsétlen véletlennek volt köszönhető, hogy mikor épp ott jártunk, valami nagyon nem volt rendben odabent, mert a szokásos illat helyett kicsit büdös volt. De ez nem jelenti azt, hogy mindig büdös van, oké?
Az tény, hogy az eset kicsit viccesen vette ki magát, és Csillával az este további részében ezen röhögtünk. Sőt, még most is ezen röhögök, ahogy ezeket a sorokat írom. Nem baj, mikor majd kezeit és lábait összekötözve, száját leragasztva magammal rángatom szépen megkérem, hogy jöjjön el velem ténylegesen megnézni a Múzeumot, Csilla is láthatja majd, hogy igazából nincs büdös odabent.
Oké, miről nem írtam még, ami érdekes és vicces volt?
Ja, a bethesdai metró mozgólépcsőjén felfelé vezető út.
Nem tudom, megosszam-e egyáltalán azt a sztorit.
Talán nem.
De talán mégis.
De talán mégsem kéne.
Na jó, mégis.
Szóval Csillával utazunk szépen felfelé, előttünk három srác csoportban. Az egyikük pont előttem állt, és pontosan úgy, hogy... nos, a feneke szépen belelógott az arcomba. Az ember arcába lógó fenekekkel két baj van: vagy csúnyák, és olyankor elátkozza az idióta mozgólépcsőket, meg minden ilyesmit, vagy épp ellenkezőleg, legalább olyan formásak, mint Mitt Romney angyali R-betűje, és olyankor az embernek mindössze egyetlen vágya van: hogy csak egészen észrevétlenül megérintse őket, bár az társadalmilag nem éppen elfogadható viselkedésnek, és szexuális zaklatásnak is minősülne. A srác feneke az utóbbi kategóriába tartozott. Miután eme információt megosztottam Csillával is, természetesen végigvihogtuk a mozgólépcsős utat (is).
Aztán este még joghurtoztunk is egyet, és kibeszéltük mindenféle piálással kapcsolatos élményeinket. Mert azt a témát sosem lehet teljesen kimeríteni, vagy megunni, ugye.
Remélem kedves lady Csilla (nagyközönség számára érthetetlen poén nr. 2) elégedett a bejegyzés tartalmával, és hosszadalmával is, mert az biztos, hogy az összes kreatív energiám elhasználtam rá, szóval ma már biztos nem fogok a regényemen dolgozni. (Persze jóvá teheted majd, ha meglátogatod velem az én drága, csirkekaki szagú múzeumom...)
*A videó feltöltése után nagyjából tizenkét órával*
Vannak dolgok, amiket az ember lánya néha nagyon meg tud bánni. Éjfél körül videófelvételt készíteni magáról, a választás mizéria kellős közepén, pontosan egy ilyen dolog. Sajnos azonban, a videó már itt van, sokan biztos látták is, csúnya dolog lenne megszabadulni tőle. Röhögjetek egy jót, drága olvasók, és ugorjunk is tovább mai bejegyzésünk témájára: az amerikai elnökválasztásra.
Tudjátok, például, hogy Amerikában mindig novemberben, ráadásul kedden választanak elnököt? Hogy miért novemberben, és miért kedden? Egyszerű. Még valamikor az 1800-as években alakult ki ez a szokás, mikor az emberek nem Priussal, hanem lovacskocsival közlekedtek, és szavazási fülkéket sem lehetett találni minden sarkon, hanem a nagyvárosokba kellett utazni. Az emberek, ha a kocsival vasárnap, vagy akár hétfőn elindultak, pont keddre értek oda a választás helyszínére. Azóta, természetesen már könnyedén átpakolhatták volna a választás napját vasárnapra, vagy szombatra, vagy bármi olyan napra, ami esetleg mindenkinek megfelelőbb lenne, de az amerikaiak tisztelik hagyományaikat, és maradt a kedd.
És miért november? Miért nem valami kellemesen meleg tavaszi nap, mikor senki nem mérgelődne amiatt, hogy órákig kell a hidegben sorban állnia? Nos, azért, mert szintén az 1800-as években, mikor Amerika még a farmerek országa volt, a november tökéletes időpontot nyújtott a választásokhoz. Az aratások mindenhol véget értek, és az idő sem volt annyira hideg, hogy elrettentse az embereket azoktól a bizonyos hosszú utaktól, amiket pár sorral fentebb már említettem.
És azt, hogy amennyiben szavazol, és a ruhádon jól látható helyen hordod egész nap az I voted, azaz Szavaztam, feliratos matricát, mindenféle ingyen cuccokat kaphatsz, például kávét a Starbucksban? Ha egyszer majd a magyar törvényhozás közelébe kerülök, bár azt hiszem, azzal, hogy egy év után abbahagytam igazgatási tanulmányaim, és soha nem készülök visszatérni hozzájuk, ennek baromi kevés az esélye, Magyarországon is bevezettetem ezt a matricás rendszert. A matricákat mindenki szereti, az ingyen cuccokat meg még annál is inkább. (Ingyen halászlevet vagy pacalpörköltet a magyaros éttermekben, például...)
És azt tudtátok, hogy az utóbbi hónapokban a legtöbb családi ház udvarát ellepték az Obamát, illetve Romney-t támogató táblák, és a kocsikon megjelentek a szintén hasonló üzenettel bíró matricák? És, hogy ezeket senki nem rongálta, vagy tépte le, mert bármennyire is utálja valaki Romneyt vagy Obamát, tiszteletben tartja a másik döntését?
Vagy azt, hogy már általános iskolában is tartanak bizonyos gyerekválasztásokat, ahol a kicsik is kifejthetik véleményüket azzal kapcsolatban, kire szavaznának, ha lehetne, mert fontosnak tartják a tanárok, hogy már fiatalon saját véleményük legyen, és megismerkedhessenek a választások fontosságával?
És azt, hogy az elnökjelöltek megközelítőleg 2,4 milliárd dollárt költenek kampányaikra, ami kevesebb, mint amennyit az amerikaiak (nem egyenként, hanem összesen) chipsre költenek egy évben?
Tudtátok, tudtátok? Hmm? HMMM?
Most, hogy túlestünk ezeken a sorokon, lássuk, kicsit személyes élményekkel kibővítve, hogyan zajlott a választás, annak is a legizgalmasabb órái, azaz az este, számomra. Miután a gyerekek lefeküdtek aludni, anyukáék, meg én, rohantunk a szobáinkba, nappaliba, bárhol, ahol tévé található, hogy felkészüljünk az éjszakába nyúló választási műsorok bámulására. Én próbáltam megkeresni a megfelelő adót, ahol nézhetném a híreket, végül az NBC mellett döntöttem, mert már Sandy idején is nagyon tetszettek a tudósításaik. Rájöttem, hogy jól döntöttem, mikor szinte rögtön ilyen képek fogadtak:
Az első képen látható két, a választás alkalmára szépen feldíszített ablakmosó kosarat folyamatosan húzták fel, ahogy a jelöltek megnyertek maguknak egy választókörzetet.
Én pont akkor kapcsolódtam be a műsorba, mikor a déli államok szavazatait számolták éppen, ahol, nyilván nem meglepő módon, folyamatosan Mitt Romney győzedelmeskedett. Miguellel folyamatosan csevegtem Facebookon, ő inkább neki is állt Lostot nézni, azt mondta, nem bírja idegekkel a műsort, és nagyon fél attól, hogy Romney fog nyerni. A térképeken, amiket mutogattak, egyre több államot színeztek pirosra, azaz a republikánus párt színeire, és bár a bemondók szerint várható volt, hogy ott Romney nyer, azért aggódni kezdtem én is. Tudom, pár hónap múlva nem sok közöm lesz Amerikához, magasról tojhatnék arra, hogy ki van itt hatalmon, de azért ha belegondolunk, de akkor sem szeretném, ha egy olyan elvetemült ember kerülne hatalomra, mint Mitt Romney, ha most sem lenne közöm Amerikához. Egyik országnak sem kívánom, hogy a vezetőjük kijelentse, a nőknek a konyhában a helye, a melegek házasságát úgy, ahogy van el lehet felejteni, és hogy az abortusz semmilyen körülmények között sem elfogadható, mert egy gyerek Isten ajándéka, akkor is, ha egy olyan fazontól származik, aki megerőszakolt. És még azon is elcsodálkozik, miért nem lehet a repülők ablakait kinyitni...
A Mitt Romney iránti gyűlöletem ezer fokon ég, bár most, hogy olyan messze került a hatalomtól, amennyire csak lehet, már kezd lecsillapodni.
Folyamatosan számolták a szavazatokat, folyamatosan váltak pirossá az államok, bár a bemondók még mindig papírformát emlegettek. Egy véletlen spoilernek hála megtudtam, ki halt meg a legutóbbi The Walking Dead-epizódban. (Én még mindig csak a második évadnál járok...) Miguel a Lost harmadik évadzáróját nézte, ő amiatt akadt ki. (Not Penny's boat...) A nagy izgalmakban mindenképp el kellett szaladnom a mosdóba, és a pár perc alatt, amíg ott voltam, történt valami. Hogy mi, azt leírhatnám hosszú mondatokban, szépen kielemezve, de egy kép azt hiszem sokkal jobban tudja ábrázolni az eseményeket:
Kalifornia, jött, látott, és 55 szavazókörzetének eredményével szépen meglendítette Obama-mércéjét, aki így pár perc alatt nemhogy megelőzte Mitt Romneyt, de el is érte a bűvös 270-es szavazókörzeti győzelmet, ami azt jelentette, vége, Barack Obama még négy további évig az Amerikai Egyesült Államok elnöke lesz! Miguellel azonnal felfüggesztettük a sírást, és spontán buliba kezdtünk, mindenki a saját szobájában, a számítógép és tévé előtt ülve. Az én győzelmi bulim közben készült például a tegnap esti videó is. Washington D.C. utcáit ellepték az ünneplő tömegek (ott Obama 97%-os arányban nyert...), és én is nagyon-nagyon szerettem volna köztük lenni, de kénytelen voltam beérni a csendesebb és magányosabb ünnepléssel.
Éjfél környékén Mitt Romney még mindig nem volt hajlandó elismerni vereségét, sőt, mindenhonnan azt lehetett hallani, hogy még vesztesi beszédet sem írt. Biztos azon kellett dolgoznia, azért nem akarta gyorsan felhívni Barackot és gratulálni neki, hogy ő megtarthassa a hivatalos győzelmi beszédet, és mindenki mehessen aludni. Valamikor hajnali egy körül, mikor már nem bírtam nyitva tartani a szemeim, és aludni készültem, csilingelt a választásos alkalmazás a telefonom, hogy Romney végre előbújt a hotelből, ahol családjával tartózkodott, és beismerte, hogy veszített. Pár perccel később jött a következő figyelmeztetés, hogy Obama már tartja a beszédet, de addigra már semmi sem érdekelt, csak az, hogy aludhassak egy jót.
Mint a videóban is említettem, most már csak a januári elnöki beiktatás van hátra, amin mindenképp ott kell lennem, mert csak egyszer adódik az ember lányának életében olyan alkalom, hogy egy olyanon részt vehet. Lehet, hogy a National Mall legvégén fogok ácsorogni, ahonnan nem hogy élőben, de talán még kivetítőkön sem tudom követni az eseményeket, de ez már igencsak aprócska részletkérdés.
Ne aggódjatok, a bejegyzésnek hamarosan vége lesz, de azért van még pár érdekes adat az egyéb választásokkal kapcsolatban:
- Maine és Maryland (fuck yeah) elfogadták a melegek házasságát engedélyező törvényt
- Az első, leszbikusságát nyíltan vállaló szenátort, Tammy Baldwint, megválasztották Wisconsinban (azt hiszem, ő az új példaképem...)
- Massachussetsben, ahol Mitt Romney a kormányzó, Obama győzedelmeskedett, óriási fölénnyel
- Az első ázsia-amerikai nő is bekerült a szenátusba (Mazie Hirono, Hawaiiról)
- Colorádóban legális lett a fű (meg pár más államban is, orvosi használatra...)
Sikeres négy évet kíván az elnök úrnak valaki, aki örül, hogy amerikai nőtársai megtarthatják jogaikat!
Végül, azt hiszem, egész jól sikerült a Halloweenem. Nem, nem mentem végül cukorkát gyűjteni, de hála annak, hogy én voltam az édessegeket tartalmazó tál majdnem teljhatalmú ura, sokkal több finomságot sikerült bezsebelnem, mintha trick or treat-ezni mentem volna, és mindenki látta volna rajtam, hogy én bizony gyerekeket kísérek.
Ennél több is van, de ők kerültek bele a helyes Victoros táskába, szóval ők szerepelnek a képen is.
Szerencsére, a cukorkaosztogatásra Lisa is velem maradt, főleg azért, mert este hattól nyolcig lezárták a környező utcákat, hogy véletlenül se üssön el senki egy bóklászó gyereket sem. Jól kibeszéltünk mindenkit, a kiccsaládunkat, Lisa barátját, a két drága jó gyermeket, meg azt is, hogy nem tudjuk, mihez akarunk kezdeni a jövőnkkel. Közben vígan eszegettük a cukorkát, amit osztogatni kezdtünk volna.
Jó sok kisgyerek bukkant fel a házunknál, sokan a szokásos boszorkány, angyal, meg ehhez hasonló jelmezekben, de akadtak igazán ötletesek is, például a kisfiú, aki a Gangnam Style előadójának, PSY-nek öltözött be.
Fél nyolckor, mikor hazaért a család, kiköltöztünk a ház elé a tálkánkkal, hogy onnan osztogassuk az édességet. Apukával, aki Voldemortnak öltözöttbe, kibeszéltük a Disney-felvásárolta-a-Lucasfilmet-ez-a-világvége-vagy-megváltás-ügyet, fényképezkedtünk, nézegettük a jelmezes gyerekeket. Én reménykedtem benne, hogy legalább egy valaki felismer majd, hogy én mégis kinek öltöztem be, de ez sajnos nem történt meg. Legalábbis nem hiszem.
Nyolc óra körül ugyanis, mikor már teljesen kihalt volt az utca, és mi is készülődtünk volna visszavonulni a házba, egy magányos alak bukkant fel az úton. Hála annak, hogy lassan már hivatalos stalker státuszba lépek, én rögtön tudtam, hogy Ifjabb Madár az. Egy nagyon csúnya, szarvasos kötött pulcsit viselt, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert ilyen imádnivalóan aranyos alapból a stílusa, vagy Mark Darcynak öltözött be a Bridget Jones naplójából. Miközben rákanyarodott szülei járdájára, egészen halványan rám mosolygott. Sajnos, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert így jelezte, hogy a szoknyám tökéletes hosszúságú, és egészen jól nézek ki lábaim a fehér harisnyában, együttérzését fejezte ki, amiért a családi móka kellős közepén maradtam, vagy felismerte a jelmezem. Az első, vagy a harmadik lehetőségnek örülnék legjobban, nyilván.
Szépen elkezdtem magam csöpögni egy sort, álmodozásom igazi Voldemorthoz illő gonoszsággal apuka szakította félbe egy: szerintem túl fiatal hozzád az a fiú-mondatocskával.
Mintha nem lennék ezzel én is tökéletesen tisztában.
Miután minden gyerek nagy nehezen ágyba került, levágtattam a szobámba, felkészülve az esti Supernaturalra, és ekkor vettem észre Facebookon, hogy az AWOLNATION december 13-án Baltimore-ban koncertezik majd?
De Bebe, mi a jó édes cickafarok az az AWOLNATION?
A közös kedvenc zenekarunk Miguellel. Mivel általában szeretitek a zenéket, amiket beillesztek a blogba, tessék, művelődjetek, hamarosan sokat fogtok még hallani az együttesről.
Tudtuk, hogy éppen turnéznak, de egy olyan helyen sem léptek fel, ami egyáltalán a közelben lett volna. Aztán hirtelen, elő a semmiből, bamm, Baltimore. December 13. Jegyár: 25 dollár. Miguellel ugyanis sok koncertre szerettünk volna menni, de akármennyire is szeretjük például a The Killerst, sajnos 70 pénzért inkább találunk más elfoglaltságot.
Még nem tudjuk, hogy azon a bizonyos csütörtöki estén, hogy jutunk majd le Baltimore-ba, meg vissza, és mennyire leszünk hullafáradtak másnap, de egyelőre még nem is érdekel minket. Ott kell lennünk, és az első sorból ordítani a dalokat, főleg a Kill Your Heroes-t, ami a legeslegnagyobb kedvencünk.
Tíz perc múlva pedig kezdetét veszi a NaNo is, nem tudom, valószínűleg csak pár szót fogok írni ma, hogy azért elmondhassam, én elkezdtem, mikor el lehetett, de aztán megyek aludni, hogy ne legyek teljesen használhatatlan holnap. Hiszen még kincsvadásznom is kell... őőőőrület. Bár szerencsére ez az a fajta, amit én választottam magam, és igazából élvezem is.
.JPG)
.JPG)
.JPG)