Pár héttel ezelőtt a rendőrök megállítottak az autópályán egy fekete Lamborghini-t, mert valami probléma volt a rendszámtáblájával. Ez magában nem lenne érdekes, az viszont igen, hogy az autóból nem más pattant ki, mint maga Batman. A pasas főleg gyerekeket látogat kórházakban, hogy kicsit felvidítsa őket, de pár helyen már azt is olvastam, illetve pótapukám is mesélte, hogy már bűnözőket is figyelget. Folyamatosan felbukkan Silver Spring utcáin, de a bizonyos rendőrös eset óta többen látták az autópályán is. Nekem is folyamatosan nyitva van a szemem, mikor éppen arra járok, ma láttam is egy fekete sportautót elsuhanni egy távoli sávban. Azt sajnos, nem láttam, hogy egészen pontosan milyen sportautó volt, vagy egyáltalán a Batmobil, de egyezzünk meg annyiban, hogy igen, tényleg a marylandi Batmanhez volt igencsak távolról szerencsém, mert akkor máris izgalmasabbnak tűnik a bejegyzés.
Felismerem ezt az utcát, mondjuk ha megszakadok sem fog eszembe jutni a neve, de sokszor vezettem már erre az biztos. Remélhetőleg egyszer majd nekem is sikerül ilyen közeli felvételt készítenem Batmanről.
2. Zombi Floridában
Tudom, hogy a múltkori zombis szösszenetem után kábé úgy vagytok velem meg az élőhalottas történeteimmel, mint a kisfiú abban a farkasos mesében, de higgyétek el, ez színigaz.
Pár napja, valahol Floridában a rendőrség lepuffantott egy hajléktalan férfit. Hogy miért? Mert vígan lakmározott egy másik pasas arcából. Igen, igen, elképzelhető, hogy szegény már annyira éhes volt, hogy nem érdekelte, mit eszik, miről... vagy kiről, az érdekesebb része a történetnek az, hogy elvileg a férfi jópár lövés után sem esett össze holtan, hanem tovább folytatta a megkezdett eszegetést. Végül azért meghalt. A másik pasas, akiből evett túlélte az akciót, bár, ha tényleg egy zombi támadta meg, nem tudom, mennyire jó hír ez az emberiség számára.
Ha ez tényleg a zombi apokalipszis kezdete, nem örülök, hogy pont Floridából indult ki. Márpedig azért nem, mert ezek a drága élőhalottak egész biztos nem fognak túljutni Alabamán, a redneckeken és az óriási vadászpuskáikon, a világ többi része ki fog maradni a jóból.
A sztoriról az Indexen is lehet olvasni, itt. Ők kannibálnak nevezik a mukit, de egy olyan fazon, aki embereket eszik, és nem hal meg, mikor rálőnek az én szótáramban már kicsivel több mint egy kannibál.
Szeretnéd feldobni a nemzeti ünneped? Túlságosan unalmas az agyonismételt iskolai előadás Petőfiékről vagy az aradi vértanúkról? Következzen egy használati utasítás ahhoz, hogyan ünnepeld amerikai módra! Főleg augusztus huszadikára ajánlott, de az extrém sportok kedvelői kipróbálhatják október huszonharmadikán is. *
Először is, végy egy óriási medencét. Amennyiben nincs pénzed medencére, utazz el a legközelebbi tengerpartra. Vagy a Balatonra. Ha ez sem jönne össze, szerezz be egy felfújható medencét. Ezek után szerezz egy grillsütőt, vegyél öt óriási csomag virslit, hot-dog kiflit, kólát, chipset és salátát. Süss, vagy vásárolj ezek mellé egy óriási pitét is. Hívd meg pár jóbarátot, ugorjatok bele a medencébe, közben sütögesd a sütögetnivalót, bömböltesd hangosan a zenét, lehetőleg country-t, majd este, mikor már alaposan kifáradtál az úszástól és a különféle ételek bezabbantásától, ülj ki az utcára, és gyönyörködj a tűzijátékokban! Persze, mindenek előtt aggasd tele a kerted, házad, mindened amerikai zászlóval (na jó, ebben az esetben magyar zászló is megengedett), és érezd nagyon büszkének magad, amiért a világ legfantasztikusabb nemzetéhez tartozol!
Ó, és természetesen a buli előtt közben, ugorj el pár boltba, használd ki a fantasztikus ünnepi akciókat. Amennyiben ehhez túl lusta vagy, nézz körül az online áruházakban! Sajnos, mivel Magyarországon ünnepelsz, ez valószínűleg azt jelenti, hogy be kell érned a Tesco egyet fizet kettőt kap félzsíros tehéntúró akciójával, de annak is igazán lehet örülni.
* A blog írója természetesen semmi rosszat nem talál a magyar ünneplési szokásokban, és mélységesen lenézi az amerikaiakat, amiért néha-néha szórakozni szeretnének.
Gondolom a fenti sorokból ki lehet találni, hogy ma bizony ünneplünk, nem mást, mint a Memorial Day-t. Hasonló ez, mint az angoloknál november 11-e, azaz megemlékeznek az összes eddigi háborúban meghalt katonáról. Jó, tudom, mindkét országban sokkal... hogy is mondjam, nagyobb jelentősége van ennek az ünnepnek, mint otthon nálunk, de nem tudom, szerintem igazán lehetne Magyarországon is valami ilyesmi összevont ünnep azoknak akik a harcmezőkön szolgáltak/szolgálnak.
Angliában a mellkasra tűzött pipaccsal és egy perces néma csenddel ünnepelnek, Amerikában felvonulásokkal, zászlókkal, akciókkal és kertipartikkal. Bár főleg azért, mert a Memorial Day egyben a nyár nemhivatalos első napja is. Hjajj, imádom ezt az országot. (Bármiféle szarkazmus nélkül, komolyan.)
Nálunk sem volt ez másképp, igaz, egy zászlót sem tűztünk ki a házunk elé, de derekasan kertipartiztunk, pancsoltunk a medencében és bömböltettük az egyik country rádióadót. Egy másik család is csatlakozott hozzánk, akik még pitét is szolgáltattak, szóval megvolt a tökéletes amerikai nemzeti ünnep feeling. Egyelőre még a július negyedike odébb van, valószínűleg azt is élvezni fogom, de most a Memorial Day és a Hálaadás igencsak holtversenyben van a kedvenc amerikai ünnepem címért. Mindkettő más okból, természetesen. Utóbbi a pulyka miatt, előbbi a medence, meg a napsütés meg az egész vidámsága miatt. Pedig, mint már említettem, halott emberek előtt tisztelegnek.
Utólag belegondolva igazán lőhettem volna pár képet arról, mennyi amerikai zászlós mindenféle árasztotta el hirtelen a boltokat, vagy éppen az emberek házait, de valami azt súgja, július negyedikéig még a polcokon maradnak majd, szóval lesz időm ezt bőven bepótolni.
Helyettük inkább egy teljesen random kép a tűzoltóság épületéről, mert nem szerettem volna kép nélkül hagyni ezt a bejegyzést, valamint a nagyjából félóránként felcsendülő szirénák hangjából arra következtetek, hogy nem igazán ünnepelhettek nyugodtan a srácok, és én ezzel tisztelgek előttük:
(Hiába, a harminc fokos hőség, meg a medencés grillpartik... hát... nem épp a legbiztonságosabb kombináció.)
Természetesen van új Bebe TV rész is, némivel érdekesebb, mint a múlt heti, tényleg. Meg lehet tekinteni a szokásos helyeken azaz ITT meg ITT.
Isten áldja Amerikát, én zárom soraim, és még eldöntöm, hogy megnézzem a History Channelen a Hatfield-McCoy családi viszályról szóló minisorozat első részét. Igazából túlságosan lusta vagyok utánanézni, mit is csináltak pontosan ezek a Hatfieldek és McCoyok, de rengetegszer láttam már az előzetest, hála az Avengersnek, meg annak, hogy igencsak sokat jártam moziba az elmúlt hetekben, a bemutató alatti zenébe pedig azonnal belereszelmesedtem.
Nem, igazából tökéletesen tisztában vagyok, mikről fog szólni a bejegyzés, a cím mindössze utalás egy mondatra, ami hamarosan fel fog tűnni. Már csak pár sort kell rá várni, ígérem.
Amennyire utáltam az egész múlt hetet, annyira jól telt a tegnapi meg a mai napom is. Igazából semmi különös nem történt, de hihetetlen mennyit tud dobni az ember kedvén pár napsütéses, megközelítőleg harminc fokos délután, epres frappucino a Starbucksból, spontán mozizás, vagy éppen egy piknik a Glen Echo-parkban.
Tegnap reggel, mikor még továbbra is nagyon morcos voltam, elhatároztam, hogy megnézem ismét az Avengerst, ha már a jelek szerint semmi más nem tud feldobni. Három különféle moziban láttam már négyszer, egy negyedik mozi, ötödik film, már igazán nem oszt, nem szoroz. Célba is vettem a Tysons Corner bevásárlóközpontot, ami már a szomszédos Virginiában található, és igencsak régen jártam már arra. Valahányszor Virginiába megyek, ami ugyan csak tizenöt percnyi autóútra található, mindig rádöbbenek, mennyi különbség van állam és állam között. (Ide mindenki kedve szerint beilleszthet egy poént a saját álláról, nekem nincs erőm hozzá.)Mintha egy külön országba lépne az ember. Marylandnek ez a csücske nyugalmas, békés, aztán amint átszáguldasz az autópályán a szomszédba, építkezés, felújítás, magas, bár felhőkarcolónak még nem minősíthető, épületek. Átfutottam a plázán, fél szemmel gyorsan megjegyezve az összes lehetséges leárazást, új készletet, minden hasonlót magamnak, és berohantam a mozi jegypénztárához. Annyira siettem, hogy még csak alkalmam sem volt egy fél pillanatra sem megfigyelni, ki ácsorog a pultnál, csupán akkor, mikor már ott álltam, ujjaimmal türelmetlenül dobolva a felületen. Pont ezért ért szinte sokként, mikor egy magas, fekete göndör hajú, tízből erős nyolcast érdemlő srác mosolygott vissza rám. Így került sor a következő beszélgetésre is:
Pénztáros Srác: Szia, hogy vagy?
Én: Jól, jól, köszi. És te?
Pénztáros Srác: Jól, köszi. Miben segíthetek?
Én: Mit is akarok nézni? A fenébe is Bebe, nagyon jól tudod, mit akarsz nézni: Avengers, 11:35-kor.
Pénztáros Srác: *nevet*
Én: Ja, igen. A 11:35-ös Avengers-re kérek egy jegyet, köszi.
Pénztáros srác: Egyet?
Én: Igen, egyet. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen szingli vagyok, igen.
Pénztáros srác: 10 dollár lesz.
Én:*elé csúsztatom a bankkártyám*
Pénztáros srác: *lehúzza a kártyát, odaadja a jegyet és a kártyát is* Jó szórakozást, és kellemes estét!
Én: *furcsa pillantás*
Pénztáros Srác: Mármint napot. Kellemes napot. Mert még csak reggel van. Nem este. Vagy... áh, ne haragudj, általában esti műszakban dolgozok.
Én:*bájos nevetés* Ne aggódj, még nekem is túl korán van.
Ha egy filmben lettünk volna, biztos várakozott volna a hátam mögött egy türelmetlenül toporgó fazon, aki beszólt volna valami olyasmit, hogy jajj, gyerekek, ne szórakozzatok már, kérjétek el egymás számát, aztán felcsendült volna valami boldog, romantikus, pörgős szám, miközben lefirkantom a telefonszámom egy papírra, a srác elé csúsztatom, majd óriási vigyorral az arcomon megindulok a terem felé.
Az életem sajnos, nem egy film, így életem 59483. szerelmével sem fogunk többet találkozni a blog hasábjain.
A film, természetesen, ötödjére is fantasztikusan csodálatos volt, még mindig nem sikerült megunnom. Miután kimoziztam magam, gondoltam, kicsit körbejárkálok a plázában. Szerettem volna megtalálni álmaim piros rövidnadrágját, ugyanis elhatároztam, hogy nekem egy olyan kell, ha törik, ha szakad. A Hollisterben, rá is akadtam, egy fél vagyonért, szóval azzal a lendülettel, és fájó szívvel, ott is hagytam. Nem tudom, másoknak feltűnt-e, de a Hollister boltoknak van egy olyan, nagyon jó, vagy pocsék üzleti fogása (mindenki döntse el saját magának), hogy cuki, még akár a reklámjaikban is helyt álló fiúkákat állítanak a lány-részlegre pólókat hajtogatni. Az iker-boltokban, az Abercrombie-ban, csudaszép, csudavékony lányok teszik mindezt. Namármost, mikor vásárolsz szívesen göncöket magadnak? Ha a boltba lépésed pillanatában álmaid férfija veti rád szívdöglesztő mosolyát, ami azt ígéri, rögtön a karjaiba omolhatsz, ha az ő termékeiket vásárolod, és együtt lovaltok majd a naplementébe, miközben a szellő lágyan hajadba kap, vagy mikor egy modellnek is beillő lány parádézik előtted, és mutogatja, hogy bármit csinálsz, rajtad sosem fognak úgy állni a különféle, tüneményes, méregdrága ruhák, mint rajta? Na ugye. Bevallom, én is majdnem elcsábultam a piros rövidnadrág láttán, elég volt csak arra gondolnom, hogy abban talán olyan pasik omolnak majd lábaim elé, mint akikat a Hollister és Abercrombie posztereken látni.
Ma, azaz csütörtökön, aztán hivatalos voltam a kisasszony iskolai kirándulásának egy részére. Ugyanis a Glen Echo parkba mentek, bábszínházba, meg aztán piknikre. Senki más nem ért rá, meg egyébként is, már nyolc hónapja szeretnék ellátogatni abba a parkba. Valamikor az 1800as évek elején építették, az 1900-as évek elején, közepén élte fénykorát, körhintával, rengeteg programmal, szabadtéri színházzal, játékteremmel, egyéb vidámparki játékokkal, cirkusszal, aztán szép lassan csődbe ment az egész, és lassan odáig jutott, hogy a gonosz pénzéhes nénik és bácsik, le akarták rombolni az egészet. Végül, sikerült megmenteni, és pár modernebb játszóteret, piknik-részt, meg Coca-Cola italautomatát leszámítva, a park pontosan úgy néz ki, mint nagyjából száz esztendővel ezelőtt. Én meg pont ezért szerettem volna látni. Anyu jól nevelt, szeretem a retró dolgokat, és mi lehetne ennél retróbb?
Valamiért azonban, eddig azt hittem, az egész létesítmény szigorúbban őrzött mint a CIA központ Langley-ben, csakis hétvégén nyitnak ki, csakis bizonyos időre. Most, azonban láttam, hogy ez nem így van, azonban a parkkal sokkal jobban jártak azok, akik 1921 környékén jártak benne, mert akkor nyilván sokkal érdekesebb volt. A körhinta most is működik, ami fantasztikus, az épületek továbbra is remekül néznek ki, és szikrázó napsütés, meg több száz sikítozó és rohangáló kisgyerek nélkül egy csodálatos, 1900-as évek elején játszódó krimi-helyszínének is megfelelnének. A gond az, hogy az olyan remek dolgok, mint például a játékterem helyén, galériát nyitottak, a dodzsem nem üzemel, ugyanúgy, ahogy a cukorka árusító bódé sem, és rengeteg más, fantasztikus dolog. Ha rajtam múlna, egész biztos úgy lendíteném fel ismét Glen Echo forgalmát, hogy telepakolom az egészet különféle századfordulós cuccokkal. Az emberek imádnák. Én tudom.
Úgy gondoltam, hogy csakis a kisasszonyom osztálya látogat majd el ide, így igencsak könnyű dolgom lesz megtalálni a nagyjából húsz darab hétéves gyereket, meg a tanár nénit, illetve pár anyukát, apukát, meg esetleges bébiszittereket. A dolog aztán nem egészen így nézett ki, el lehet képzelni, mekkorát nyeltem, mikor ez a látvány tárult szemeim elé:
Sőt, ez a látvány szorozva kettővel, mert ez csupán a díszes csapat egyik fele. Eleinte reménykedtem benne, hogy talán egy másik iskola tanulói lehetnek ezek, de nem, szép lassan megpillantottam, hogy mindannyian a kisasszony iskoláját hírdető neonsárga matricát viselnek pólóikon. Remek. Nagy nehezen végül megtaláltam a tanárnőt, aki megmutatta nekem, hol eszik vígan a kisasszonyom. Csatlkoztam hozzá, meg az osztálytársaihoz, kellemesen elcseverésztünk, főleg arról, hogy ki milyen állatra szeretne felülni a körhintán. A gyerekeknek ezt a programot a suli finanszírozta, a felnőtteknek nem, a legtöbben nem is vállalták be. Eleinte én is gondolkodtam, azt mondogattam magamnak, Bebe, felelősségteljes felnőttek nem rohanják le a körhintát hétéves gyerekekkel karöltve, és a legjobb helyekért versenyezve. Majd mikor a kisasszonyom beállt a sorba, én meg már két perce hallgattam a tipikus körhintás orgonazenét, amit annyira imádok, elhatároztam, tojok arra, mennyire tűnök felelősségteljesnek, és befizettem magam egy körre. Akcióm óriási sikert aratott a gyerekek körében, emelték fel maguk mellett a kordont, hogy álljak be melléjük a sorba, menjek és csatlakozzak hozzájuk.
Amint kinyílt a kiskapu, azonnal rohantunk is a gyereksereggel, hogy mindenki megtalálja álmai fából készült állatát. Mi, a kisasszonnyal azonnal találtunk is két lovat magunknak. Sajnos, annyira nem igazi a körhinta, mert a lovaknak nincs nevük, az enyémnek legalábbis nem volt, így gyorsan el is neveztem Lokinak. (A fekete sörénye pont olyan volt, mint Tom Hiddleston Loki-frizurája.)
Baromi szerencsém volt, mert közel kerültem ahhoz a lóhoz, amire egy tábla volt illesztve, és sorban ácsorgás közben csak annyit sikerült elolvasnom, hogy az a paci sajnos nem lovagolható paci, és majd belehaltam, hogy megtudhassam, miért is nem.
Szerencsére a jópár perces menetidő alatt bőven volt időm elolvasni a táblát. A lényege annyi volt, hogy ez az egyetlen olyan állat, amin az eredeti, 1921-es festés található, de sajnos, jelenleg még nincs olyan technológia, ami biztosítaná, hogy lehet ülni rajta, valamint a festék is egyben marad. Szóval inkább megtartják emléknek, és mindenki keressen szépen más lovat magának.
Loki nagyon jó és hűséges paripám volt az út folyamán, úgy éreztem magam, mintha én is hétéves lennék. Tudom, mert ők is pontosan úgy viselkedtek (nevettek, sikítoztak, integettek a nézelődőknek) mint én.
Szívesen mentem volna még pár kört, úgy értem, 1,25 dolcsiért nagyon megéri a dolog, de a gyerekek indultak vissza a suliba, egyedül meg már nem annyira jó móka. Hazajöttem inkább, és kifeküdtem a napra kicsit, hogy azért legyen már valamiféle színem.
A délután aztán kellemes medencézéssel és utcán rohangálással, biciklizéssal telt, előbbi Lisának meg nekem, sajnos csak a partról, bizony egészségügyi problémák miatt (VÉGRE), utóbbi pedig igencsak mókás volt, hiszen gyorsab egybekötöttem egy spontán Madár-megfigyeléssel. A Madár-ház konyhájának ablaka az utcára néz, ugyanis és mikor kint játszunk a gyerekekkel mindig odalesek, hátha... hátha felbukkan ott valaki. Mármint olyan valaki, aki nem az Idősebb Madár, vagy Madárné. Ma aztán szerencsém volt. A kisasszony tisztában van az Ifjabb Madárral való nemlétező kapcsolatommal, folyton Berta pasijaként van emlegetve, és most is talán nagyobb izgalomba jött mint én, mikor megosztottam vele, hogy közönségünk van, szóval nagyon aranyosan kell együtt játszanunk. Látni kellett volna a produkciót, amit nyújtottunk. Felkaptam, körbepörgettem, kergettük egymást, hangosan kacagtunk a semmin, táncoltunk, minden ilyesmi. Mint már említettem, Ifjabb Madarat még soha, de soha nem láttam eddig a konyhában, most viszont szinte fél percenként tűnt el, majd bukkant fel újból, szóval, az akciót sikerként könyvelem el magamban. Komolyan, csak egyszer, csak egyetlen egyszer beszélhetnék vele. Csupán egyszer. Olyan óriási nagy kérés ez?
Komolyan halálfélelmem volt ma, miközben az autópályán vezettem. És mivel a kisöreget ma abba a suliba vittem, ahová az autópályán átsuhanva lehet csak emberi eljutni, ráadásul a pár városkával odébb lévő főiskolát is meg kellett látogatnom, igencsak sokszor féltem borzalmasan nagyon. Még a rádióból szóló klasszikus rock dallamok sem nyugtattak meg, de még a Lost-os Jack doki módszere sem működött igazán (öt másodpercig hagyd eluralkodni magadon a félelmet, aztán zárd el jó mélyre). Úgy értem, mikor három kamion megy előtted, az egyik a te sávodban, előtted, a másik kettő az oldaladon, szintén kicsivel előtted, és mindhárom felverődött, Niagara mennyiségű vize a te szélvédődön landol, igencsak nehéz nem pánikolni. A helyzetet ráadásul az is rontotta, hogy mivel iszonyatosan meleg volt odakint, az egész út párolgott, én meg nagyjából semmit sem láttam, szóval csak reménykedtem benne, hogy sávváltásnál nem futok bele a pár olyan idióta baromállat egyikébe, akik szerint jó móka, ilyenkor nem felkapcsolni a lámpáikat. Mikor hazaértem, és remegő lábakkal kiszálltam a kocsiból az autópályás kalandok után, csak az volt minden vágyam, hogy megkeressem azt a bizonyos izraeli csodalöttyöt vasárnapról, és benyakaljam az egész üveget. Persze az nem lett volna igazi, felelősségteljes au pairhez méltó viselkedés, és amennyiben megtettem volna, valószínűleg már egy ex-au pair sorait olvasnátok.
Ezt leszámítva a napom teljesen eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy kiderült, Floriane szerdán nem ér rá, Kate meg csütörtökön. Bár ő azért, mert akkor kell ruhákat mosnia, és nem hiszem, hogy a családja belehalna, ha mondjuk szerdán csinálná meg azt a bizonyos nagymosást. Pár nap múlva úgyis elutazik tőlük, mit érdeklik ilyen dolgok?
Nem, Vér néni még továbbra sem látogatott meg, gondolom le lehet szűrni ezt, kissé még mindig feszült soraimból. Túl sok infó? Deal with it.
Felkerült, kicsit megkésve az eheti Bebe TV rész is, meg lehet tekinteni a szokásos helyeken. Késő van már, nekem meg nincs erőm linkelgetni. Bocsika ezért. Úgyis megtaláljátok, mindannyian nagyon ügyes gyerekek vagytok, én tudom.
Öööö... mit is szerettem volna még írni? Nem tudom, teljesen elment bármiféle alkotási kedvem, mikor megláttam, hogy valószínűleg az eheti terveink sem fognak összejönni Kate-tel, meg Floriane-nel. Mármint szóval tényleg, nem hiszem el, hogy ennyire nehéz lenne összehozni egy bármiféle találkát.
Megyek, és álomba morgom magam. Nagyon remélem, hogy a hasam folyamatos görcsölése azt jelenti, holnap reggel igencsak csúnya, pizsamarondító meglepetésre ébredek, mert igencsak kezd elegem lenni abból, hogy ennyire nagyon morci vagyok az egész világra. Még az sem tudott feldobni különösebben, hogy az egyik limonádé könyvnek, amit ma kivettem a könyvtárból, az lett a befejezése, amit igazán szerettem volna, és különben is, tiszta jó volt az egész. Úgy értem, amolyan tipikus, tiniregényes módon, amiknek az írását most épp tanulom. (Eddig két óra volt "megtartva", de már rengeteget tanultam. Jobb döntéseim közé tartozott feliratkozni erre a kurzusra.)
És ha már erről a könyvről beszéltünk, van benne egy mondat, ami talán a legigazabb mondat, ami rám, meg főleg a blogolási stílusomra vonatkozik: It was very difficult to make writing look effortless. De ebbe most tényleg nem fogok belemenni, mert késő van, és ha most elkezdek az írásról izé... írni, nem fogom abbahagyni, amíg elő nem bújnak a nap első sugarai. (Ez, mivel holnapra igencsak esős időt jósolnak, azt jelenti, hogy nagyon sokáig feküdnék itt az ágyamon a laptopomon pötyögve.)
Na jó, szóv az előző két bejegyzés igencsak negatívra sikeredett, én meg nem igazán szeretem a negatív dolgokat, szóval gyorsan tegyünk is rendbe mindenféle egyensúlyt egy boldog bejegyzéssel. A boldog bejegyzéshez például tartozik egy dalocska is, amit ma rongyosra hallgattam az iPodomon.
Igazából, mivel franciául van, az én franciatudásom pedig kimerül a köszönésnél illetve bagett-kérésnél, fogalmam sincs, miről szól a dal. Mindenképpen meg kell majd kérdeznem a franciául tudó ismerőseim, mert utálok úgy hangosan énekelni valamit, hogy közben halvány lila gőzöm sincs, miről halandzsázok.
A boldog bejegyzéshez tartozik, hogy megtaláltam álmaim parfümjét. Nem lövöm le a poént, hogy milyen parfümről van szó, de azért megosztanám, mi van a doboza hátuljára nyomtatva, hátha esetleg valakinek időközben leesek. A megfejtés a bejegyzés végén látható lesz majd. A leíráshoz angoltudás, vagy profi Google-fordító használat javasolt.
Possessed of superhuman strength, genius-level intelligence, mystical powers, telepathy, flight, clairvoyance, therianthropy and teleportation... who could blame you for becoming the greatest trickster of them all? So wear your crown of baleful maleficence with pride, let mirth and mayhem stand ready, anticipating your every command. Test their mettle knowing you have nothing to fear, your are Mischief and you were made to rule.
A boldog bejegyzéshez tartozik, hogy jelentkeztem önkéntesnek a Nerd HQ-ra. Ami, ha esetleg valaki elfelejtette volna, a Comic-Con ideje alatt zajló, mini kocka-összejövetel. Persze, ez nem azt jelenti, hogy el is fogadják a jelentkezési lapom, mert valószínűleg nem fogják, de ha mégis, azt azt jelenti, hogy lesz pár igencsak mozgalmas órám, amíg embereket irányítok, vizet osztogatok, játékokhoz asszisztálok, szórólapot osztogatok, vagy bármi ilyesmi. És még a jegyért sem kéne fizetnem.
A boldog bejegyzéshez tartozik egy tegnap délutáni spontán frozen yogurtozás a gyerkőceimmel. Igazából a kiadós napozás után egyébként is jó kedvvel álltam neki a munkának, de mindannyian tudjuk, hogy sokkal gyorsabban repül az idő, ha nem otthon tartózkodunk.
A boldog bejegyzéshez tartozik, hogy ma délben összefutottam Floriane-nel, gyorsan megebédeltünk együtt, közben megbeszéltük, hogy talán most hétvégén sikerül majd eljutnunk a Six Flagsbe, igaz, már csak Kate nélkül, és, hogy szerdán elugrunk a Hard Rock Caféba ebédelni. Kate-tel. Búcsúebédet tartani. Nem vidámpark, az igaz, de ettől függetlenül biztos jól fogjuk érezni magunkat, és egy jót eszünk majd.
A boldog bejegyzéshez tartozik, hogy miután Floriane-nel találkoztam, a mozi titokzatos mágneses ereje magába szippantott, és ismét megnéztem az Avengerst. Sokadjára. Még mindig úgy vagyok vele, hogy egyre jobban és jobban tetszik minden egyes vetítés után, és ha lenne rá anyagi keretem azonnal állnék be a sorba ismét, miután vége a filmnek, és már venném is a jegyem a következőre. Ez sajna, azonban, nem lehetséges.
A boldog bejegyzéshez tartozik egy kupica izraeli ötven fokos csodaital is. Fogalmam sincs, mi a neve, abszinthoz hasonló íze van, és igencsak jót tett az én szomorkás kedvemnek, pedig tényleg csak egy pohárkával ittam belőle. Így jár az, aki lassan már nyolc hónapja távol tartja magát az alkoholmentes üdítőitaloktól. A jó oldala ennek az, hogy mikor majd hazamegyek, és esetleg Bebe-köszöntő partit csap nekem valaki, nem kell több ezer pénzt elköltenem Bambira, hogy megérezzem annak a bizonyos Bambinak a hatását.
Az itókát egyébként a pótapukámtól kaptam, ugyanis medencenyitó-kötőjel-grillpartit tartottak egy másik családdal, és mikor hazaértem, megkérdezték, szeretnék-e csatlakozni, én meg rögtön rávágtam, hogyafenébe ne akarnék csatlakozni. Így aztán a két apuka rögtön kezembe is nyomta a csodaitalt, kosaraztam a gyerekeimmel, belelógattam a lábam a medencébe, ettem hot-dogot, ismét kosaraztunk, gyerekek a felnőttek ellen, és én valahogy a gyerekek csapatába kerültem, meg minden ilyesmi.
Összességében tehát, azt kell mondanom, végül szép befejezése lett a pocsék hetemnek, szóval napenergiával, meg mindenféle hepi energiával feltöltődve vágok neki a következőnek, ami remélhetőleg már sokkal jobban fog sikerülni.
Már csak annyi van hátra, hogy megmutassam, amire mindenki annyira várt, vagyis A parfümöm nevét, meg egyéb adatait.
Nem tudom, mennyire világos ez, de egy Loki-parfümről van szó. Igen, az a Loki. Az Avengers főgonosza, Loki. Mert bizony léteznek olyanok, hogy Avengers-parfümök, itt a honlap, meg lehet kukkantani mindet. Igazából csak egy, a Fekete Özvegyes az, ami kimondottam lányoknak készült, de ez viszont unisex illat, és mivel amúgy sem vagyok épp a legnőiesebb jelenség, Loki meg a szívem csücsöke, gondoltam egye fene, teszek vele egy próbát. Milyen jól tettem. Nem tudnám megmagyarázni, de ez az illat egész egyszerűen én vagyok. Lehet be kéne raktároznom belőle, mielőtt eltűnne, hogy örökre maradjon belőle.
Ma reggel döbbentem rá, hogy igencsak régen született már normális bejegyzés. Úgy értem, a YouTube-ot mindennek elszidó akármit távolról sem lehetne normálisnak nevezni. A gond azzal volt, hogy a héten egyszerűen minden idegesített. Közelednek az inkább-szúrjanak-hasba-egy-tompa-szamurájkarddal-az-is-kellemesebb-lenne-napok, ilyenkor meg vagy mindenen sírva fakadok, vagy minden az őrületbe kerget. Komolyan, egyik nap még ebédelni is túl ideges voltam. Változott a család programja, a szülők nem utaztak el, így a gyerekek sem utaztak el, így én sem mehettem ma a Six Flags vidámparkba Kate-tel, meg Floriane-nel. Június huszadikáig kell elküldenem a hosszabbításos papírokat, és mivel a szülőket minden nap kábé fél percre látom, vagy annyira sem, még mindig nem tudom, hogy komolyan gondolják-e, hogy szeretnék, ha maradjak, vagy kezdjek el dolgozni egy újabb dear family-szösszeneten. Az iskolával kapcsolatban vagy öt különböző embert kellett felhívnom, mert egyik sem volt képes megmondani nekem, mégis, hogy a jó édes életbe tudnám kifizetni az óráimat. Végül, az ötödik nőnek sikerült megosztania velem, hogy fizethetek online, de be kell majd mennem, megmutatnom a vízumomat, és csak azután lesz érvényes a dolog. Utálom, hogy folyamatosan éhes vagyok, mert nyilván ez is fantasztikus mellékhatása a következő pár napnak.
Még a blogolásnak a gondolata is idegesített. Igazából, mint lehet látni a soraimon, azért most sem vagyok teljesen nyugodt. Talán, csak akkor leszek majd, ha szépen kicsöpögtem magam erre a hónapra. Ahogy elnéztem a többiek blogjait, Facebook-állapotait, minden ilyesmit, valahogy senki sem volt a topon ezen a héten. Biztos valami front van. Vagy nem tudom. Nem is érdekel. Talán le lehet szűrni a soraimból, hogy jelenleg éppen semmi sem érdekel. A tegnapi Supernatural finálén kívül.
Azt sem tudom, mi történt a héten. Ja, de. Lisának szülinapja volt. Két napig oda-vissza rohangáltam Bethesdában, Rockville-ben, meg mindenfelé, hogy ajándékot találjak neki, meg mindenféle olyasmit, ami egy meglepetésbulihoz kell. A kisasszony ugyanis kitalálta, hogy szervezzünk neki meglepetésbulit. Tiszta lelkes voltam, cupcak-et gyártottam, lufit fújtam, asztalt díszítettem, szerintem nagyon jó kis ajándékokat találtam neki, ahhoz képest, hogy nagyjából két hete még nem is beszéltünk egymással (azt hiszem ennek az elmesélése teljesen kimaradt, de mindegy is), szóval egy kisangyal módjára készülődtem. A gyerekek végül mindketten olyan szépen néztek rám, hogy beleegyeztem, oké, az én ajándékom legyen a közös ajándékunk Lisának.
Elérkezett a buli időpontja, Lisa meglepődött, örült az ajándékoknak, a sütinek, meg mindennek, és nem győzött össze-vissza örömködni, hogy mennyire édesek a gyerkőcök, amiért ennyit gondolták rá, meg ilyesmi. Főleg ajándék-ügyileg. Jó, természetesen, mikor a gyerekek ott vannak, és csillog a szemük és nagyon büszkék magukra, nem akarom, hogy azt mondja, köszöni szépen, amiért igazából én gondoltam rá ennyit. De azért akadt bőven olyan helyzet, hogy éppen kettesben maradtunk, igazán elmoroghatott volna egy köszönömöt, vagy ilyesmit. Főleg, mivel még a kisasszony is elmondta neki, hogy főleg én rendeztem mindent, szóval nagyon jól tudta, kinek kéne még megköszönnie.
Mikor néha eszembe jut a váltás gondolata, az csak miatta van. Kijelenti, hogy nem segítek neki eleget, aztán megsértődik, ha meg merészelem fürdetni a kisasszonyt. Meg még rengeteg, ehhez hasonló apróság.
Hú, de sokat sikerült panaszkodnom most így hirtelen. Azt hiszem, megyek és inkább kidöglök a napra, amíg nem kell dolgoznom, mert az idő legalább szép, és ki tudja, talán majd a napsugarak pluszba még jobb kedvre is derítenek.
Legszívesebben ezt most ki sem fejteném, de muszáj lesz.
Szóval, elhatároztam, hogy kitörlöm a nyomorult Google+ profilom, mert semmire sem jó. Direkt megnéztem, a kitörlés előtt, volt egy helyes kis tájékoztató arról, mi fog elveszni, és mi nem. Nos, azt írták, a profilom, szépen el fog tűnni, meg a kommentek, amiket írtam (mondjuk ilyesmit nem csináltam, mivel mint már mondtam, az égvilágon ennek a motherfucking oldal felé sem néztem), és a többi. Direkt ki volt emelve, hogy minden, ami nem a Google+-hoz kapcsolódik, meg fog maradni. Gmail, és minden, ami nem Google+-os dolog. Én megnyugodtam, mennék fel Youtube-ra, hogy felvegyem a Bebe TV-m legújabb részét, erre kiírja ez a... sajnálom, nincs elég angol szitokszó arra, hogy kifejezzem mennyire dühös vagyok, szóval anyu, meg mindenki, aki túl kiskorúnak, vagy tiszta lelkűnek érzi magát, ugorja át ezt a pár szavacskát... mocskos kicseszett rohadt húsgolyókból álló kibaszottt tehénokádék (de szép költői káromkodásra sikeredett ez, ilyen, mikor előbújik az emberből a kultúra), hogy nem kapcsolódik egy videó sem a csatornámhoz.
mi
Mi?
MIIIII?????
Ha tudnám, hogy a Youtube, vagy éppen a Google, foglalkozik ilyenekkel, hát most egészen biztos írnék nekik egy párszáz oldalas levelet arról, mennyire szeretném, ha az összes dolgozójuk orálisan kielégítné egymást, aztán szépen rituális öngyilkosságot követnének el, például úgy, hogy egymás kezét fogva, szépen leugranak a Grand Canyon mélyébe.
A videókat, a legelső kivételével, mert azt közvetlen Youtube-ra töltöttem fel, természetesen visszatöltöm. De pont a legelső volt a kedvencem, szóval ezért ismét jár nekik egy óriási kapdbeanemlétezőfaszom. És amennyiben lenyugszok a következő pár órában, a mai videó sem fog elmaradni.
A szokásos programot pedig hamarosan folytatjuk, remélem ez a kis bejegyzés, senkit nem ingatott meg azon hitében, hogy én nagyon kedves, bájos, csupa mosolygós kislány vagyok.
UPDATE: Időközben már fel is került a legújabb videóblog-epizód, szokás szerint meg lehet tekinteni itt vagy itt. Nyugalom, egy csúnya szó sem hangzik el benne.
Szám szerint már a nyolcadik. Atyaég, hogy repül az idő, szinte még tegnap érkeztem bla bla, minden, amit ilyenkor szokás mondani. Ráadásul a nyolc a szerencseszámom, szóval ennek a májusnak nagyon jól kell ám sikerülnie. Bizony.
Ami talán fontosabb, hogy tegnaptól számítva pontosan két hónap maradz hátra a Comic-Conig. Amire igazából mondhatnánk, hogy két hónap, de hát az még olyan messze van kedves Bebe, mit izgulsz, de ha arra gondolok, hogy lassan már két hónapja volt annak, hogy Floridában jártam, és úgy érzem, mintha inkább két hete lett volna, valószínűleg ez a két hónap is nagyon-nagyon gyorsan el fog röppenni, rám pedig vár életem legistenkirályabb pár napja.
Mi is történt az elmúlt napokban, amíg nem jelentkeztem? Mert lusta voltam, és mert nincs semmiféle írói ihletem. Tényleg. Abszolút nulla. A múzsáim minden bizonnyal éppen szabadságot vettek ki, és minden bizonnyal koktélt kortolygatnak valami kifejezetten múzsák számára fenntartott üdölőhelyen.
Tegnap végre elmentem fodrászhoz. Nyolc hónapja nem látott már semmiféle szakembert a hajam, el lehet képzelni, milyen állapotban volt. Bár, láttatok róla képeket, szóval nagyon jól tudjátok, milyen állapotban volt. Én meg igazán szerettem volna elmenni, tényleg, borzalmasan... csak túl lusta voltam hozzá, meg igazából sajnáltam is rá a pénzt. A hét elején aztán már megelégeltem a saját lustaságom, és megkértem a kisasszonyt, találjon ki valamit, amit meg kell csinálnom, amennyiben nem látogatok el egy fodrászdába csütörtökig. Rögtön rávágta, hogy vennem kell neki egy American Girl-babát. Mivel egy baba megközelítőleg száz dollárb fáj, ez tökéletese motiváció volt arra, hogy elmenjek és kicsit megnyírassam sörényem, megközelítőleg húsz dollárért. Kitaláltam hát, hogy célba veszek egy Supercuts-ot, vagy Hair Cuttery-t, és boldog leszek. Aztán szerda este egyre többet gondolkoztam, olvastam az emberek különféle beszámolóit, és valahogy mindegyiknek az volt a lényege, hogy igen, jók ezek a helyek, meg olcsók, de azért az ember ne számítson valami nagyon jó új frizurára. Én meg úgy voltam vele, hogy mikor sokat kell vágatni a hajamból, meg azért szeretném, ha lenne valamiféle formája is, meg stílusa, lehet nem kéne talán jól sikerül-talán nem alapon fodrászdába mennem. Nekiálltam tehát keresgélni, és miután végignéztem Maryland, Virginia és D.C. nagyjából összes fodrászdáját, az árakat, meg a beszámolókat, kikötöttem a Voilá-szalon mellett D.C.-ben, a Dupont Circle-höz közel. Megközelítőleg hatvan dollárt saccoltam mosásra, vágásra, szárításra, de úgy voltam vele, ha ezért a pénzért aztán elfogadható valamit varázsolnak az én óriási, kezelhetetlen loboncomból, ám legyen.
Nem foglaltam időpontot, gondoltam a vakszerencsére bízom magam, ha lesz egy kis szabad idejük rám, akkor jó, ha nem, akkor irány valamelyik olcsó szalon, és történjen, aminek történnie kell.
Kis kóválygás után sikeresen meg is találtam a szalont, belibbentem, és megkérdeztem a pultnál ácsorgó, mosolygós lányt, van-e szabad időpontjuk aznapra. Azt válaszolta, természetesen. Felírta a nevem, én meg gondoltam, azt mondja majd, menjek vissza pár óra múlva, de nem, azonnal vezetett is egy székhez, hogy megbeszéljük, pontosan milyen hajat akarok. Igazából, konkrét elképzelésem nekem sem volt, csak annyi, hogy rövidet, megritkítva, Zooey Deschanel-féle frufruval. Persze mindez rögtön ki is esett az agyamból, annyira izgultam. Egész életemben ugyanahhoz a fodrászhoz jártam, akinek tökéletesen el tudtam magyarázni mit akarok, illetve, amennyiben mégsem, anyu magyarázta el neki, hogy ő mit akar. Végül szerencsém volt, vagy azért, mert a lány, Shawanna, vagy gondolatolvasó, vagy simán profi, mindenesetre tökéletesen olyan frizurát varázsolt nekem, mint amilyet megálmodtam magamnak. Eredetileg úgy terveztem, hogy a legközelebbi, kiigazító hajvágást (Comic-Con előtt, hogy szép legyek az összes, sztárokkal közösen készített fotón), majd már tényleg egy olcsó szalonban fogom megejteni, de elhatároztam, hogy inkább hozzá megyek vissza legközelebb is.
nem néztek furán rám az emberek a metrón, amiért folyamatosan magam elé vigyorogtam. kicsit sem.
Arról nem is beszélve, hogy az első olyan hajvágásom volt ez már jópár éve, ami után az első reakció, nem az volt, hogy pontosan úgy nézel ki, mint tíz éves korodban, természetesen anyu szájából, hanem nagyjából az egész szalon közönsége azt hangoztatta, mennyire szép vagyok, meg ilyesmi. Aztán itthon is. Főleg pótanyukám, meg a kisasszony. Utóbbi természetesen csak azután, hogy túltette magát azon, hogy nem fog tőlem American Girl-babát kapni.
Az ilyesmi azért tud dobni egy kicsit az ember önbizalmán.
Megint ellustálkodtam ezt az egész írósdit, pedig azért történtek dolgok. Nem, továbbra sem jártak erre felénk kósza zombik, sajnálatos módon. Viszont ma este összefutottam azzal az öreg nénivel, akit sikeresen élőhalottá változtattam a történetemben, és rövidke kis beszélgetésünk alatt próbáltam megfigyelni, hátha kezd esetleg... tudjátok... zombifikálódni. Néha, előfordul, hogy valóra válik, amit leírok, sose lehet tudni, ez talán pont egy olyan valami lehet.
Csütörtök este, bár inkább már péntek éjszaka, elmentem az Avengers éjféli premierjére. Ez így leírva úgy tűnik, mintha baromira nem hatna meg a dolog, de ha nem egy igényes blogot szeretnék vezetni, most csupa nagy betűt használnék, meg olyan szavakat mint ssdkfdjdfhsfkfhfh de nem teszem. Kicsivel tizenegy óra előtt pattantam Dínóba, bekészítve az iPodomon a frissen letöltött filmzenét, illetve magam mellé egy nagy üveg energiaitalt. Silver Spring belvárosa tele volt emberrel, mintha legalábbis szombat éjszaka lett volna, így az utcán nem is találtam parkolóhelyet, de szerencsére az egyik óriási parkolóház nyitva volt, és teljesen ingyen parkoltam, mert éjszaka már ingyenes az egész cucc. Elrohantam a moziig, útközben már láttam pár embert, akik szintén a moziba igyekeztek, felismertem őket a különféle szuperhősös pólókról, sapkákról, minden ilyesmiről. Magamhoz vettem a jegyem, majd beálltam a világ legesleghosszabb sorába. Szerencsére gyorsan haladtunk, plusz kellemesen elbeszélgettem egy csapat sráccal, akiknek nagyon tetszettek a mellkasomra biggyesztett Avengers-kitűzők. Bár lehet, igazából, szimpán a melleim tetszettek nekik.
Nagy nehezen bejutottam végül, megkaptam a 3D-s szemüvegem, majd a teremnél a nagyon exkluzíc poszterem is, ami csak azoknak járt, akik IMAX-es éjféli vetítésre váltottak jegyet. Bibibííí.
Vagy negyven perccel a film kezdete előtt érkeztem, de a terem már tömve volt. Szerencsére, egyedül nagyon könnyű helyet találni, így a középső sorok egyikében, igaz, inkább a széle felé, találtam is egy széket magamnak. Két lány ült mellettem, akikkel pár pillanatig kölcsönösen, pislogás nélkül bámultuk egymást, mintha lenne valami közös viccünk. Én először arra tippeltem volna, hogy esetleg Tumblr-en követjük egymást kölcsönösen, vagy valami hasonló, de nem, pár pillanattal később, mikor megkértem őket, őrizzék helyem, amíg elmegyek élelembeszerezni, kiderült, hogy a Cassandra Clare-dedikáláson találkoztunk. Ők azok, akik közül az egyik lányt szintén Bertának hívják. Megörültünk egymásnak, meg nem győztük hangoztatni, milyen kicsi a világ. Mikor visszatértem, popcornnal meg üdítővel, még beszélgettünk kicsit arról, mennyire várjuk a filmet, és hogy a következő húsz perc lesz életünk leghosszabb húsz perce. Hamarosan aztán a másik oldalamon is elfoglalta helyét egy srác, akinek adtam egy keveset a kukoricámból, mert ő kis adagot vett, és már a várakozás közben elfogyasztotta az egészet. Én meg az itteni méretezésből még a közepes felett sem tudok győzedelmeskedni.
Amint lekapcsolódtak a villanyok, az egész terem óriási üdvrivalgásban, sikítozásban, tapsolásban tört ki, és ez így folytatódott, valahányszor olyan előzetest mutattak, amit mindenki nagyon-nagyon várt (Dark Knight Rises, Prometheus, Pókember). A hangulat innen még fokozódott, amint elkezdődött a film. Eleinte én még próbáltam visszafogni magam, de nagyjából a huszadik perctől már én is eleresztettem magam. Sikítoztam, tapsoltam, őrjöngtem.
Mióta itt vagyok Amerikában, csak jó hangulatú vetítéseken vettem részt, de ez az éjféli premier mindent vitt. Szerencsére még hazafelé is annyira fel voltam töltődve energiával, hogy cseppet sem éreztem fáradtnak magam vezetés közben.
És természetesen a film istenien csodálatosan tökéletes, tessék mindenkinek megnézni, én jövő héten biztos megyek még egy kört, bár nem IMAX-ben, és talán nem is 3D-ben, mert ugyan, kinek van kedve kétszer ilyen úri huncutságokra pénzt költeni.
Ma, azaz szombaton, pedig célba vettem a Cinco de Mayo ünnepséget D.C.-ben. Wikipedia segítségével mindjárt el is mondom nektek, mi a fene az a Cinco de Mayo. A mexikói függetlenség és büszkeség ünnepe, amiket a polgárháború első évei alatt sikerült kivívniük. Mármint a mexikóiaknak. Így aztán mindenfelé tartanak különféle fesztiválokat, ahol tánc van, meg zene, meg tortilla, meg burrito, meg csivavák, meg sombrerók, meg minden ilyesmi. Én meg mivel félig mexikói vagyok (hola, senorita Juanita Perez) gondoltam ellátogatok oda. Természetesen még véletlenül sem az ingyen mexikói kaja gondolata csábított. Felvettem A Ruhám, és nagyon butuska módon az egyetlen magassarkú szandim, mert úgy gondoltam, nem sokat fogok sétálni napközben. Buszmegálló, metrómegálló, kis túra a Monumenthez, aztán vissza, ez kibírható.
Egész hamar megtaláltam a banzájt, épp egy mariachi együttes játszott a színpadon, nem volt túl nehéz dolgom.
Nagyon sokan mászkáltak szép, színes sombrerókban, én meg elhatároztam, ha törik, ha szakad, én is szerzek magamnak egyet. Meg is találtam a sátrat, ahol árulták őket, három dollár volt darabja, szóval nem döntött volna nagy anyagi csődbe, de csakis készpénzt fogadtak el, nálam meg csak a kártyám volt. Normális cipőben, a csöpögő eső ellenére is nekiálltam volna egy bankautomatát felkutatni, de hála a magassarkú szandimnak, lemondtam erről a tervről, és ezzel együtt a szép, színes sombreróról is. Azzal nyugtattam magam, hogy amúgy is nehéz lenne magammal cipelni, mikor majd valamikor hazamegyek. Bár az is tény, hogy minden egyes bulit, meg ilyesmit feldobna.
A csöpögő eső szép lassan aztán zivatarrá alakult, az emberek meg berohantak a legközelebbi sátorba, vagy bárhová, ami kis menedéket nyújtott nekik.
(az elmosódott pacák esőcseppek)
Továbbra is meleg volt, a hajam amúgy sem száradt még meg teljesen a reggeli hajmosás után, szóval én inkább a színpadra lépő táncosokat néztem egy ideig, meg tátottam a szám a kajás sátornál, ahol hosszabb sor állt, mint csütörtökön a moziban, szóval én inkább kihagytam. Amúgy sem osztottak ingyen burritót.
Így inkább fogtam magam, és elhatároztam, hogy elmetrózok a Múzeumig, amit Nem Nevezünk Nevén. A kajáldás bácsi rögtön megörült nekem, annyira, hogy kaptam dolgozóknak kijáró 25%-os kedvezményt, és mivel Cinco de Mayo van, beburkoltam egy szép nagy tortillát. Aztán elmentem Operation Spy-ozni egyet, ahol a csapattal 4 pontot kaptunk az 5-ből, bár ez nyilván nem az ő érdemük volt. Kelvinnel is találkoztam, vele is csevegtem egy sort, megígértem, hogy hamarosan visszalátogatok, aztán elindultam a metró irányába.
Ahol, várakozás közben találkoztam életem 847536. szerelmével. Szőkés-vöröses haja volt, épp annyi kis borostája, meg ilyesmi, hogy szexi legyen, és csupa feketét viselt. Leült egy padra, én meg kitaláltam, hogy feltűnőmentesen leülök a pad másik végébe. Sajnos, mielőtt összeszedhettem volna az összes bátorságom, egy nő már lehuppant oda. Vettem tehát egy mély levegőt, és mielőtt újabb padháborítók jelentek volna meg a helyszínen leültem középre. Elővettem a könyvem, hogy nagyon okosnak tűnjek, és olvasni kezdtem. A fiú ugyanígy tett. A Királyok csatáját olvasta. Sajnos, közben még zenét is hallgatott, szóval véletlenül sem tudtam megkérdezni tőle, nézi-e a Trónok harcát, tetszik-e neki a könyv, és nem gondolja-e, hogy igencsak hasonlít a sorozatbeli Robb Starkra, azaz Richard Maddenre. (Most rá tudtok guglizni, és kaptok egy halvány képet arról, hogy nézett ki a srác).
A kijelző azt mutatta, húsz perc múlva érkezik a következő metró, én meg még sosem örültem ennyire a hétvégi föld alatt uralkodó káosznak.
Pár pillanat múlva a mellettem ülő nő oldalba bökött, hogy csússzak arrébb kicsit, hadd üljön le a pad szélére egy kisgyerekes család. Több sem kellett, azonnal csusszantam oda majdnem szorosan a srác mellé. Felpillantott, de utána rögtön vissza is temetkezett a könyvébe. Így tettem tehát én is.
Ismét pár perccel később, miközben én próbáltam odafigyelni a könyvem történéseire, nem pedig arra, milyen tökéletes karizmokkal rendelkezik Amcsi Robb Stark, egy közepesen erős ütést éreztem a bokámon. Felpillantottam, és egy öreg nénivel, meg az ő sétapálcájával találtam szemben magam, aki azt kérte... nem, követelte, hogy adjam neki oda a helyem. Morogva felálltam, de nem sétáltam messze, hanem megálltam a pad előtt, és próbáltam szexisen, állva tovább olvasni a könyvem. Hátha, csak hátha...
Nagyjából három perccel a metró érkezése előtt az öreglány felállt a helyemről, én meg ismét azonnal lecsaptam rá. Magamban szinte már ordítottam a srácnak, hogy ennél feltűnőbben nem tudok simulni hozzád, basszus!
Felszálltunk a metróra, a srác leült egy szabad helyre, az ajtó egyik oldalán, én meg egy másik szabad helyre az ajtó másik oldalán. A következő megállóig szabadon gyönyörködhettem benne, de ott aztán feltömörült egy nagy halom ember, komolyan, vagy száz, nekem meg azonnal fel kellett állnom. Nem, nem azért, mert így csupán a sporttáskáját láttam Amcsi Robb Starknak, hanem mert hirtelen úgy éreztem, meg fogok fulladni a tömegben, ott lent ülve. Így viszont, pár megállóval később, már konkrétan előtte álltam, és továbbra is próbáltam szuggerálni, nézzen rám, hadd vethessem rá a világ legelbűvölőbb mosolyát, ő zúgjon rögtön belém és kapjon az ölébe, miközben a metró többi utasa vígan éljenez nekünk.
Friendship Heightsban szálltam le. Ő is. A peronról felfelé tartó mozgólépcsőn egymás mellett álltunk, én meg elképzeltem, hogy együtt vagyunk, ő meg én, és ha akarnám a vállára hajthatnám a fejem, belekarolhatnék, minden ilyesmi. Sajnos az elképzelés túlságosan jóra sikeredett, ugyanis szinte már nyújtottam felé a kezem. Még szerencse, hogy közben megérkeztünk a jegyellenőrző-automatákhoz.
Ő is a buszmegállók felé indult ki.
Az össze-vissza álló hajával, a könyvvel, a csupa fekete felszereléssel, azzal, hogy mellettem állt, ugyanott szálltunk le, ugyanarra mentünk, szinte olyan volt, mintha az Univerzum, a Sors, a Magasságos Melegszendvics, vagy bárki, aki a dolgokat irányítja odafent, szinte az arcomba sikította volna: BEBE AZ ÉG SZERELMÉRE, CSINÁLJ MÁR VALAMIT!
Mikor a buszmegállókhoz mozgólépcsőztünk felfelé, már teljesen nyilvánvaló volt, hogy se ő, sem pedig én nem fogunk semmit csinálni, soha többé nem fogjuk egymást látni, szóval gondoltam egye fene, csináljunk egy kis finálét. Hagytam, hadd menjen kicsit előre, és álljon rá ő elsőként a mozgólépcsőre. Majd mély levegőt vettem, gyorsan felpattantam én is, de nem álltam meg mögötte, hanem egyenesen rohanni kezdtem felfelé, már amennyire magassarkú topánkáim engedték. Mikor mellé értem, teljesen totálisan véletlenül meglöktem a karját, majd visszafordultam, rávetettem azt a bizonyos mosolyt, elnézést kértem, majd reményeim szerint nagyon szexisen és titokzatosan felszívódtam. Ha az eset akár még öt percig is gondolt rám, már megérte a dolog.
A Ruha eddig tehát nem hozott túl sok szerencsét, szóval remélem előbb-utóbb összekapja magát, mert pokoli volt az a pár nap, amíg azon aggódtam, sosem lehet majd az enyém.
Emelje fel szépen mindenki a kis kacsóját, aki elhitte, hogy a tegnapi bejegyzés tényleg igaz történeteken alapul. Csak bátran, úgysem látom őket.
Gratulálok, ti vagytok azok, akik áldozatául estetek mesteri tervemnek.
Sajnos a keddi napot nem töltöttem zombivadászattal, és az Ifjabb Madárnak még továbbra sem sikerült kinyögnöm egy egyszerű Hi, how are you?-t sem. Nem tudom, igazából melyiket bánom jobban.
Több oka is van, hogy tegnap ilyen, szerintem nagyon vicces, bejegyzést kaptatok. Lássuk is őket szépen sorban.
1. Anyu
Kedden, valami oknál fogva, egyszercsak elfelejtettem anyu üzeneteire válaszolni Facebookon. Ilyenkor anyu elkezd aggódni, és olyanokat írni, hogy egész biztos elraboltak az ufók. Én meg, mivel néha szeretem szegény aggódó édesanyám idegeit még tovább húzni, azt válaszoltam, nem, nem ez történt, dühös zombihorda támadta meg a házat. És jött ezzel együtt a megvilágosodás, hogy hé, miért ne írhatnék egy blogbejegyzést, mintha tényleg hadakoztam volna pár élőhalottal? Ha nem rozsdásodtam be azalatt a pár hét alatt, mikor semmiféle kitalált sztorit, csak blogot írtam, talán sikerül hihetően előadnom az egészet.
2. Unalom
Legalábbis a keddi napom unalmassága. A Game of Thrones-nézés, illetve a bőséges ebédelés tényleg megtörtént, de ezek voltak a napom legizgalmasabb pontjai. Azt leszámítva, mikor reggel, a kisöreg iskolája felé menet, hirtelen felbukkant a Dínó mögött egy jelzéseit villogtató rendőrautó. Azt tudni kell, hogy csak akkor állíthatnak meg, ha így jeleznek neked. Nem mentem gyorsabban, mint kellett volna, és kivételesen még az iPodomon sem váltottam titokban számokat az ülés alatt, mert rádiót, meg a kisöreg iPodjának zajait hallgattam. Vigyázzba állt bennem még a... tudjátok mi is, de úgy tűnt, nem csak én éreztem így, hanem az előttem haladók is, hárman egyszerre álltunk meg az út szélén, szinte satufékkel, és vártuk a következményeket. Szerencsére, a rendőrautó azonnal tovasüvített, pár perccel később pedig kiderült, hogy baleset történt, nagyjából ötszáz méterre onnan, oda sietett. Hárman koccantak egymásnak, még a légzsák sem nyílt ki senkinél, de a biztonság kedvéért kihívták a mentőket, rendőröket, tűzoltókat is. Pedig én már abban reménykedtem, hogy hivatalosan is kiderült a kedvenc házam tulajdonosának mexikói drogbáró kiléte, és érte mentek.
3. Ifjúság Irodalom Írása
Ez a neve annak a kurzusnak, amit tegnap vettem fel, és online fogok járni rá a Montgomery Főiskolán. szóval azzal a bejegyzéssel próbáltam előre sejtetni (köszi, sztaki szótár, amiért megmutattad nekem, mi magyarul a foreshadowing), mi is várható az életemben. Hat hetes lesz a kurzus, minden héten két órával, lesz benne szó arról, hogyan kell ezeket a történeteket megírni, karaktereket kifejleszteni, és, ami talán nekem a legfontoabb: kiadót, meg szerkesztőt találni. A kurzus végén pedig készen kell lennie egy saját történet tervének. Azt hiszem, ezzel nem lesz gond, mert jópár saját történetem van. Azok, akik már régebb óta követik munkásságom, nagyon jól ismernek párat.
Mostanában kicsit elhanyagoltam a blogon kívüli írást, szóval legalább kicsit megint belerázódok, mielőtt teljesen kimegyek a formámból, és visszaesek arra a szintre, ahol nagyjából tizenkét éves koromban tartottam. (Máig nem értem, hogy gondolhattam valahai is azt, hogy a Gyulai kolbász elfogadható cím egy történetnek, ami olyan lányokról szól, akik irányítani tudják a különféle elemeket.)
Ez lenne tehát a tegnapi bejegyzés története. Én továbbra is úgy gondolom, hogy nagyon vicces volt. Bárcsak láthatnám az olvasók arcait, miközben olvassák soraim. Nincs is jobb annál, mint látni az emberek arcára kiülő színtiszta zavarodottságot. Gonosz vagyok, de azért szeretlek titeket.
Bekészítettem a Game of Thrones legfrissebb epizódját. Magam elé húztam egy kis asztalkát, és gondosan rátettem a rántott csirkével, kínai tésztával és csemege uborkával megpakolt tányérom, valamint a jéggel bőségesen feloldott pohár kólám. Az élelmiszer házhozszállítós bácsinak már nyoma sem volt, az összes kaja, amit hozott bekerült a szekrényekbe, hűtőbe, fagyasztókba, így aztán elégedett sóhajjal dobtam le magam a kanapéra, és elsüllyedtem a párnatengerben. Békés keddek - gondoltam magamban. - Hogy én mennyire imádom a békés keddeket.
Talán épp lenyeltem a második falat csirkém, és bekaptam egy uborkát (elismerően bólogatva, amiért olyan íze van, mint amit otthon megszoktam, és nagyon szeretek), felcsendültek a sorozat nyitányának első hangjai, mikor halk kaparászást hallottam a hátam mögül.
- Mókusok - dünnyögtem halkan, és nagyot húztam a pohár kólámból. A sorozatom folytatódott, én meg eszegettem tovább. Máskor is hallottam már mókusokat, folyamatosan a kertben rohangálnak. Nem zavarnak engem, én sem zavarom őket, bár nagyon szívesen elkapnék néha egyet-egyet, hogy beidomítsam házi mókusnak.
Pár perc múlva aztán ismét meghallottam a zörejt, ezúttal már sokkal hangosabban. Ráadásul, egészen úgy hangzott, mintha valaki be szeretni jönni a házba. Na jó, kezdett elegem lenni ebből, és állatvédés ide, vagy oda, megfordult a fejemben, hogy ennek a szemtelen mókusnak igencsak kijárna egy apró mókuspopóba rúgás.
Letettem az innivalóm, és fél szemmel az ablak felé pillantottam. A következő pillanatban rögtön rájöttem, mennyire jó ötlet volt az asztalra helyezni üvegpoharam, ugyanis egész biztos kiesett volna a kezemből, amennyire megijedtem. Sikítottam már óriásit, párszor, életem során. Hullámvasutakon, csak úgy poénból, vagy mikor egyszer Angliában azt hittem, a sötét chorleywoodi hegyekben fogok egy amúgy békés golden retriever vacsorájává válni. De ilyen hangosan, ilyen velőtrázóan még soha.
Az udvaron ugyanis egy ember állt. Nem, nem biztos, hogy embernek lehetne nevezni. Hamuszürke bőre, rongyos ruhadarabjai, és néhol kikandikáló csontjai bizony annak a jelei voltak, hogy az előttem álló, minden bizonyára kedves úriember már régóta nincs az élők soraiban.
Miközben ő ujjai, illetve azok maradványaival kitartóan kaparászta az üvegajtót, én próbáltam túltenni magam az első sokkon, és valamiféle menedék után nézni. Az első ötletem az volt, hogy beugrok a konyhai sziget mögé, és onnan figyelem ennek a... személynek a küzdelmét az ajtóval, ami elválaszt minket egymástól. Agyam egyik fele azt sikította, fussak, rohanjak, a tőlünk pár háztömbnyire lévő tűzoltóságig, kérjek segítséget a dögös tűzoltóktól. Egy másik, kisebb fele, azt suttogta, talán illene értesítenem pótszüleimet arról, mi folyik a házuknál éppen. A harmadik fele... illetve, harmadik harmada, mert felekről már nem beszélhetünk, viszont még magánál a helyzetnél is őrültebben viselkedett. Ugyanis... hihetetlen, hogy ezt mondom, de... örült. Igen, örült annak, hogy egy... hú, még most is nehéz ezt leírni, annyira... annyira... szóval egy zombi áll az udvarunkban. Ezért néztem zombis filmeket, olvastam könyveket. Hiszen mindig abban reménykedtem titkon, hogy a 2012-es világvége, tulajdonképpen egy zombi apokalipszis lesz, én meg menő szuperhősök módjára apríthatom majd az élőhalottakat. És tessék, álmaim valóra váltak!
Ennek ellenére, persze, továbbra is borzalmasan féltem, de talán egy fokkal kevésbé bántam volna, ha megadja magát az üvegajtó.
Miközben a... az... élőhalott, továbbra is próbált bejutni, én körbenéztem a konyhában, mit tudnék fegyverként használni. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen elhagynom a búvóhelyem, mert a zombi talán meglátna, rögtön ínycsiklandozónak találna, és minden erejét bevetné, hogy közelebb kerülhessen hozzám.
- Az edények! - suttogtam boldogan, és a sziget egyik fiókjához csúsztam, ahol a különféle serpenyőket, meg fazekakat tároljuk. Gyorsan kezembe is vettem egy dögnehéz, leginkább quesadilla készítésre használt lapot, másik karommal pedig tapogatni kezdtem egy másik fiók irányába. Szélesen elvigyorodtam, mikor megéreztem az egyik, óriási kés nyelének tapintását.
Sajnos, túl sok időm nem volt örülni, amint ismét lekucorodtam, ezúttal már alaposan felfegyverkezve, hallottam, ahogy az üvegajtó, milliónyi szilánkra törve megadja magát, a zombi pedig diadalmas kiáltással, üvöltéssel, vagy nem is tudom, minek nevezhetném a hangot, amit kiadott magából, beszabadult a konyhába.
- Menni fog! - suttogatam magamnak behunyt szemekkel, magam elé képzeltem az összes dolgot, amiért nem szabad hagynom, hogy a zombi megöljön (közeldő Avengers-premier, Comic-Con, anyu főztjének evése), majd felugrottam a helyemről.
- NARNIÁÉRT ÉS ASLANÉRT! - ordítottam el magam, mert éppen nem jutott eszembe egy frappánsabb csatakiáltás sem, ezt pedig azóta szerettem volna már mondani, hogy... izé, először láttam a Narniát.
Sajnos, bátorságom rögtön alábbhagyott, mikor láttam, milyen közel is van hozzám ellenfelem, milyen rothadó bűzt áraszt magából, és mennyire elszánt arra, hogy ő most bizony fel fog engem falni. Valamint arról is megfeledkeztem, milyen nagyon nehéz a kezemben tartogatott sütőlap, és milyen gyenge vagyok én, így, amit erőteljes ütésnek szántam a zombi feje felé, végül csak egy halovány kis suhintás lett.
Nyeltem egy óriásit, majd úgy döntöttem, nyert agyam józanabbik fele, és irány a tűzoltóság! Elhajítottam a sütőlapot (a kést, a biztonság kedvéért továbbra is kezemben szorongattam), majd rohanni kezdtem a bejárati ajtó irányába. Az előszobában aztán megpillantottam, hogy két újabb zombi szabadult be a házba, a garázsajtó felől.
- Jajj, ez nagyon nem jó - suttogtam magam elé megsemmisülten, de azért tovább rohantam a bejárati ajtóhoz, ami egyelőre még szabadnak tűnt. Szinte kirántottam a helyéről, olyan sebességgel téptem fel, és zuhantam ki az utcára. Illetve, nem egészen az utcára, hanem valakire. Mégsem voltam tehát eléggé elővigyázatos, és egyenesen egy élőhalott karjaiba estem, méghozzá szó szerint!
Felsikítottam, és az idegen is felkiáltott, de egyáltalán nem a zombik, már jól ismert, hörgő hangján. Azonnal kinyitottam szemeim, és megpillantottam, kin sikerült landolnom.
- Ifjabb Madár... - suttogtam halkan.
- Mi? - kérdezte ő, olyan hangsúllyal, mintha elvesztettem volna az eszem. Vagy ő vesztette volna el a sajátját.
- Semmi - vágtam rá gyorsan.
- Nézd, nagyon kellemes a karácsony óta itt heverő felfújható hóemberetekkel heverni, de nem tudom, észrevetted-e... - kezdte ő, mire én borzalmasan elvörösödtem. Hirtelen rájöttem, ugyanis, hogy igen, azon a fiún fekszek, sajnos egyáltalán nem nőies, vagy csábító pozícióban, akiért már hónapok óta rajongok titokban. És eddig még egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, most meg hirtelen... hányat is?
- Nálatok is? - kérdeztem, miközben talpra álltam, és gyorsan le is poroltam magam.
- Igen, de... mi a fene folyik itt?
- Nem tudom - kiáltottam kissé idegesen. A zombik a házból valószínűleg megérezték kettőnk friss húsának illatát, a hangok alapján ugyanis egyre közelebb kerültek hozzánk.
- Azt hiszem, sietnünk kéne! - bökött fejével a ház irányába Ifjabb Madár, majd legnagyobb meglepetésemre, és egyben örömömre is, megragadta a karom, és rohanni kezdett. Na nem a saját házuk irányába, hanem egy másik szomszédhoz, egy kedves öreg, nénihez, akivel legutoljára a cserkész-süti árulás közben találkzotam.
.JPG)
.JPG)
.jpg)
