Törölve

Mármint a tegnapi bejegyzés.

Lehet csak én vagyok túl paranoiás, de épp az előbb néztem meg a statisztikáknál, hogy összesen öten nézték meg Gugli-fordító segítségével. Lehetséges, hogy ugyan valami totál random emberek, akik ráakadtak a blogomra, vagy au pair társaim, akik Facebookról keveredtek ide, és kíváncsiak voltak, miről is szól, de mi van, ha nem?

Nem szeretnék bajba kerülni amiatt, hogy mit tudom én, lehet túl sok infót osztottam meg veletek. Vagy nem tudom. Szóval, a szerencsésebbek, meg gyorsabbak láthatták, hogyan telik egy napom, úgy kb, a többiektől meg bocsi, de erről most lemaradtatok. Pedig egy fél mondatnyi Kém Múzeum sem volt benne. Úgy bizony.

Agent Black Widow

Kinek van már borzalmasan elege a Spy Museum-os kalandjaim beszámolóiból?
 Jajj, úristen. Mennyi kéz a magasban.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem szeretnétek olvasni erről. Szánom-bánom, de nem hat meg a nyüszögésetek. Ez az én blogom. Ha akarom, akár holnap átnevezhetem arra, hogy "Bebe kalandjai a Spy Museumban" vagy bármi ilyesmi. És tudom, néhanapján szeretnétek másról is olvasni, például a családról, a napirendemről, meg arról, hogyan veszem rá a kisfiút, hogy elmenjen pisilni iskola előtt (odaállítom a vécé előtt és letolom a nadrágját...) de sosem mondtam, hogy ez egy au pair blog.
Hanem egy online napló, amit történetesen az alatt az egy év alatt írok, amíg au pairként dolgozok Amerikában. Mert mikor majd öreg néniként egy hasonlóan öreg macskával a kezemben, valami hiperszuper átlátszó képernyőn olvasgatom majd ezeket a sorokat, sokkal szívesebben szeretnék visszaemlékezni arra, hogyan éreztem magam ekkor meg akkor, nem pedig azt olvasni, hogy felkeltem, hajat vasaltam, megreggeliztettem a gyerekeket és bla bla.
 Okés?
Okés. Azon kevés egyének, akik ezek után is velem maradtak, most elolvashatjátok a mai fantasztikális kalandjaimat, és kaptok egy képzeletbeli pofipaskolást is, amiért nem hagytatok el és csekkoljátok inkább a Facebook üzenőfalatok legújabb történéseit.
Valamikor tizenegy után indultam el itthonról, a hétközben szerencsére működő, és eléggé megbízható 23-as busszal. Szerintem a délelőtti buszközlekedés mindenhol ugyanolyan, azaz tömve vannak a járatok nyugdíjasokkal. Most is így történt, igaz, az a bizonyos tömöttség összesen öt nyugdíjast jelentett, de mindannyian úgy néztek rám, mintha semmi keresnivalóm nem lenne az ő szent buszukon. A metrókkal azt hiszem, nincs szerencsém.
Most is tíz percet várakoztam az állomáson, mire végre begördült egy, és természetesen tele is volt, bár szerencsére nem csak nyugdíjasokkal. Ülőhelyem viszont így sem volt, így a nagyjából húsz percet végigácsorogtam, bár annyira nem bántam. Főleg, mikor a Dupont Circle megállóhoz értünk, ahol mindig van egy hülye játékom.
 A Dupont Circle DC melegnegyede. Így mindig lesem, hogy a le és felszállók között akadnak-e olyan egyének, akiken nagyon látszik, hogy ők bizony nem épp heterók. Tudom, a legtöbb meleg emberről meg sem lehet állapítani, hogy meleg, de eddig az összes metrózás alkalmával láttam minimum két embert, akik olyan édes, sztereotíp módon langyosnak tűntek. Most két srác volt, akik a felszállás alatt arról veszekedtek, milyen fajta farmer áll jobban nekik.
Én ismét a Gallery Place megállónál pattogtam le, majd mielőtt megindultam volna a múzeum felé, rádöbbentem, nagyjából 25 centem van készpénzben, a kártyám meg, valószínűleg az ideiglenessége miatt nem működik boltokban, vagy bárhol máshol, ami nem bankautomata, így gyorsan meg kellett céloznom egyet. Mármint automatát. Tudni kell, hogy Amerikában minden sarkon találsz egy bankot. Vagy egy automatát önmagában. Így találomra megindultam egy utca irányába, még az sem érdekelt, hogy nem olyan automatát találtam, mint amilyen a kártyám, mármint nem azonos banktól, csak magamhoz vettem egy kis pénzt, hogy szabadon garázdálkodhassak.
Gyorsan vissza is szaladtam a múzeumhoz, beszippantottam az olyan kellemes, és már jól ismert illatot, és rögtön az étterem felé vettem az irányt. Rendeltem egy aznapi menüt magamnak, a kedves, kissé idősebb spanyol bácsinál. Megdicsért, hogy milyen szép vagyok, én meg cserébe elfelejtettem neki borravalót adni, szóval elképzelhető, hogy a tőlem szomszédos asztalnál ülő pincérnők, szakácsok, meg egyéb emberek, akik épp szünetet tartottak engem, meg a szüleim meg a plüssállataim szidtak el mindenfélének spanyolul.
Vígan eszegettem a finom szendvicsem, szürcsöltem hozzá a jeges teám, és próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy mindennek háttal ültem le és ez mennyire zavar. Mikor egyedül eszek, muszáj olvasnom, vagy tévéznem, vagy ilyesmi, és mikor se könyv, se film nem áll rendelkezésemre, jó, ha legalább az embereket nézni tudom, de buta voltam, és így csak egy olyan kijáratot láttam, amit az égvilágon senki sem használt. Aztán meghallottam a hangot.
Nem, elnézést. 
A Hangot.
Olyan gyorsan fordultam hátra, mintha legalábbis valaki lekevert volna egy óriási pofont, szóval kivételesen örültem, hogy nem vett észre, mert azt hiszem még inkább leégettem volna magam, mint ahogy eddig tettem. Első alkalommal a hülye kérdéssel, második alkalommal meg azzal, hogy elfelejtettem emberi nyelven kommunikálni. Visszafordultam inkább a kajámhoz, aminek hirtelen kartonpapír íze lett, és csak hallgattam a hangját, miközben a szívem egyre hevesebben dobogott, a gyomrom meg kábé akkorára szűkült, mint egy borsószem. Próbáltam nyugtatni magam, hogy Bebe, nyugi, mikor így totál feleslegesen izgatod fel magad, tudod, hogy órákig tartó zokogás és heves önsajnálat lesz a dolgok vége.
Nem ment.
Mármint a megnyugtatás.
Az lett a dolgok vége, hogy ott kellett hagynom az egyik szendvicsem, meg a chipsem egy részét, de még egy kevés jeges teát is, mert sehogy sem bírt lecsúszni semmi. Gondoltam, ideje megvenni a jegyeket, és aztán reménykedni, hogy akár még egy fél pillanatra is, de látom Chadet, mert valahogy éreztem, több ma nem fog járni nekem.
Ettől már azelőtt a sírás határára sodortam magam, mielőtt bármi történt volna. Képzelhetitek, akkor milyen hevesen kezdett dobogni a szívem, mikor a pénztárnál megláttam Chadet ücsörögni. Volt még rajta kívül ott egy csaj is, nála állt is egy másik csaj sorba, akit gyorsan félre is löktem, hogy közelebb kerülhessek életem szerelméhez. Aki már messziről odakiáltott nekem, hogy hahó, miújság, aztán meg, hogy az Operation Spy-ra megyek, igaz? Mire válaszoltam, hogy naná.
 Igaz, kicsit elszomorított, hogy valószínűleg nem ő lesz a csapatfőnök, ha a pénztárnál üldögél. De gondoltam, azért még egy icike-picike esély azért lehet rá, szóval nem kenődtem el teljesen. Meg különben is, az Operation Spy mindenképp mókás. 
Végül aztán úgy döntöttem, megkérem adjon nekem egy múzeum-jegyet is. Így mulat a Bebe, 18 dollár ide, vagy oda, ugyan mit számít már? Már készültem volna Chad kezébe nyomni a pénzem, mikor mondta, hogy kövessem.
Nem igazán értettem, mi történik, hogy vajon nem nála kell azt fizetni, hanem a jegyellenőröknél? Vagy most mi van?
Nem tettem még el a pénzem, és hála a zavarodottságnak, idegességnek, meg bebeségnek, egy centecske kiesett a markomból. Chad már hajolt is utána, én meg próbáltam úgy igazítani a tenyerem, hogy mikor beleejti a pénzt, összeérjen a kezünk. Tudom, egy lúzer vagyok, de jajj mennyire jól esett. Tudjátok, tüzijáték, áramrázás, meg minden, ami ilyenkor kell. Chad aztán megkérdezte, hová szeretnék menni előbb, a múzeumba vagy az Operation Spy-ra? Mondom, először az Operation Spy-ra, ha lehet. Erre mondta, hogy jó, akkor majd utána mikor megyek le a múzeumba, mutassam meg a jegyem az ellenőröknek. Nincs rajta a másik belépő, de érvényes, ha az őrök köcsögösködnének, csak szóljak neki.
 Aztán jó szórakozást kívánt és visszaült a helyére. Én meg csak álltam ott kukán, és próbáltam felfogni mi is történt pár másodperccel azelőtt. Az a srác, akiért túlságosan abnormálisan odavagyok, mármint ahhoz képest, hogy összesen háromszor találkoztunk, és összesen kábé tíz mondatot beszéltünk egymással, éppen beengedett ingyenesen a múzeumba.
Wow. Ilyesmik nem szoktak történni a Bebe-univerzumban. Vagy amennyiben mégis történnik, napok, vagy akár hetek múlva paff, hirtelen történik valami, és a boldogan éltek míg meg nem haltak befejezés mindig elmarad. Mindig. Azok, akik szorgalmasan olvassák a különféle blogjaim, már sok-sok éve, és tudom, hogy vannak köztetek ilyenek, tudjátok miről beszéltek. Mennyi meg mennyi önsajnálattól csöpögő bejegyzést olvastatok már végig, igaz? Szóval, a helyzet az, hogy most is szépen arra várok, mikor fog eljönni az a bizonyos rossz. Mert el fog jönni.
 Mindig eljön.
Őszintén, még azt is el tudom képzelni, hogy Chad barátunk úgy gondolta, jótékonykodik kicsit a szerencsétlen külföldi leánykával, aki annyira élvezi az ostoba múzeumot. Mert Bebe-világban ez szokott történni. Délután persze még nem gondoltam semmi ilyesmire, és tudom, most sem kéne. Ez a kis valami még több plusz energiát adott a játékhoz.
Sajna, a csapattársaim most közel sem voltak olyan lelkesek, mint múltkor voltunk mindannyian, bár a csajszi, aki nem a csapatfőnök volt, hanem csak bevezetett minket Khandarba, meg elmondta az utasításokat, azt mondta, mindenkinek ki kell találni valami fedőnevet magának. A többiek már fogalmam sincs mit mondtak, főleg a körülöttünk található dolgokból merítettek ötleteket. Én Agent Black Widow lettem, azaz Fekete Özvegy, mert... ömm. Írok egy sztorit, egy olyan sztorit, amit csak én fogok olvasni, és abban a főszereplő kémlánykának ezt a gúnyneve, mert az összes társa meghal valami módon. Meg különben is, erre tényleg felfigyelt mindenki.
 Hamarosan aztán megérkezett a mostani csapatfőnök is, egy feka srác, aki múltkor az utasításokat adta, mielőtt Chad megérkezett volna. Jó munkát végzett, de hát... nem Chad volt. És én is jó munkát végeztem, nem dicsekedni akarok, vagy ilyesmi, de nélkülem a csapat biztos valami borzalmas pontszámot kapott volna, annyira nagyon nem sikerült beleélniük magukat az egészbe.
 Jó, nyilván én előnnyel indultam, mert tudtam, mire kell figyelni, mitől lesz sikeres a küldetés, de azért próbálkozni lehet. Ők nem próbálkoztak. Miután vége lett a küldetésnek, és a főnök elmondta, hogy négy pontot érdemlünk a munkánkért, utunkra lettünk eresztve.
Szerettem volna rögtön elújságolni Chadnek, vagy legalább elmutogatni neki messziről, hogy milyen ügyes voltam, de már nem ült ott a pénztárnál. Nagyon remélem, hogy ez nem azt jelentette, a következő csapatnak nem ő volt a vezetője, főleg azért nem, mert az a csapat tele volt szép, össze-vissza viháncoló tinilánykákkal. A feka sráccal, akinek a nevét sajna nem sikerült megjegyeznem, fellifteztem a múzeumban, közben elmondtam, miért szeretem annyira a múzeumot, na nem azt az indokot, hogy szeretném nagyon-nagyon sokszor látni Chadet, hanem hogy nagyon szeretnék titkos ügynök lenni, meg ilyenek.
Mire elmondta, hogy igen, nagyon sokáig ő is az szeretett volna lenni, jelentkezett is az FBI-hoz, de elutasították. És hogy a CIA-hoz még nehezebb bekerülni, szóval hajrá, kezdjek el valami harcművészetet meg nyelveket tanulni. Aztán leellenőrizte, mennyi mindenre emlékszek a múltkori álcámról. Csak annyit hibáztam, hogy Korea helyett Japánra emlékeztem úticélként.
Utána megmutattam neki a magyar titkosszolgálat címerét a falon (nem is tudtam, hogy van magyar titkosszolgálat, egészen múlt hétig...), és még nem tudom, beszélgettünk pár dologról, például, hogy merrefelé lakok, bár azt a kis információt pont eltitkoltam, hogy au pairként dolgozok itt. Utána már nyílt is az ajtó, mehettem tovább, és úgy köszöntem el tőle, hogy jövő héten találkozunk. Szívesen mondtam volna, hogy Chadet meg csókolom, de végül nem tettem.
Hanem csak gyorsan végigrohantam a kiállításon, mert délután én mentem a kislányért suliba, és féltem, esetleg késhetek, mert sosem lehet tudni, mi történik a metróval, vagy a busszal. Mivel ingyen mentem, nem éreztem rosszul magam, amiért a kiállított dolgok felét meg sem néztem rendesen. Pedig a kisfilmek közül eddig kettőt láttam, és van belőlük vagy hét-nyolc. Szóval még cseppet sem végeztem, ráadásul nem tudok kívülről sem minden egyes információs táblát sem. Plusz, nem tudtam most tesztelni az álcám sem (Jane Meyer, 13 éves amerikai tanuló) mert pont előttem szabadult be egy nyugdíjascsoport, és minden egyes állomáson ők álltak sorba.
Nem azt mondom, borzalmasan aranyosak voltak, ahogy a hatvan-hetven éves nénikék meg bácsikák próbáltak visszaemlékezni az álcáik adataira, de én is szerettem volna játszani. A hazafelé út legeseménydúsabb történése az volt, hogy az iPodom lemerült, pedig olyan szívesen hallgattam volna pár boldog zenét, hogy még inkább vigyoroghassak. Nem baj, gondoltam, majd a kislányért menet az iskolába beteszem a kocsiba az Owl City cédém, és az aztán annyira boldog meg pozitív, hogy a végén talán el is szállok, A cédét végül otthonhagytam. És el is tévedtem út közben. Igen, egy olyan úton, ami körülbelül két perces, és talán összesen nincs egy mérföld sem. Tudom, tudom, csak gratulálni tudok magamnak én is. Viszont borzalmasan büszke is vagyok, mert egy aprócska parkolóban, ami igazából nem is parkoló, és ráadásul tele volt autóval, a kislány iskolájánál, sikerült megfordulnom, meg kitolatnom a Dínóval. Nem mentem neki senkinek, meg semminek, és igaz, kicsit sok időt vett igénybe a művelet, de ez már nem lényeges.
Ügyes kislány voltam, megpaskolom a saját buksim.

DC, szeretlek

A tegnapi bébiszittelés kissé hosszúra nyúlt, a saját csacsiságomból, így még az este, vagyis éjszaka folyamán írtam Yudithnak, hogy nem lehetne-e a reggeli kilenc órás találkát áttenni reggel tíz órára, mert muszáj kicsit kialudnom magam. Szerencsére belement, én meg örvendeztem egy sort, hogy ó, ez az, így biztos nem fogok elkésni, mert rengeteg időm lesz reggel összekészülődni, és ügyes kislány leszek, meg minden. Csak aztán, végül az ügyes kislány mégis elkésett. Odaértem volna időben. Tényleg. Még úgyis, hogy kicsit talán túl sok időt töltöttem hajegyenesítéssel, meg mindenféle hasonló dologgal. Utánanéztem a neten, hogy tudok eljutni a metróállomásra (na nem a miénkre, hanem a Friendship Heights-ra, mert a jelek szerint a szomszéd város állomását könnyebb és gyorsabb megközelíteni, mint ezt), sőt, még apukától is kaptam információkat, arra vonatkozóan, hol találom a buszmegállót. Szépen kisétáltam, megtaláltam, és örültem a fejemnek, mert mindössze tíz perces késéssel a washingtoni Union Station-ön is lehettem volna, amennyiben abban a szent pillanatban jön egy busz. Nem jött. Nem baj, mondtam magamnak, tíz perc múlva már biztos jönnie kell egynek, és azért húsz perc késés sem olyan sok, bár azért dobtam Yudith-nak egy sms-t, hogy késni fogok, ezer bocsánat. A tizenötödik percben a mindenható wi-fi erejével kiderítettem, hogy a busz, amivel szerettem volna menni vasárnaponként nem jár. A másik buszt, ami meg szintén abba a megállóba érkezett volna, vagy eltérítették, vagy nem tudom. Újabb gyors ellenőrzés után láttam, hogy nem kell nagyon pánikba esni (igaz, itt már fél órás késésnél jártam), kis gyaloglás után van egy buszmegálló, ahová olyan busz megy, ami vasárnaponként is közlekedik. Halvány sejtelmem ugyan volt az útvonalról, de mivel kicsivel több mint egy hete lakok itt, annyira azért nem vagyok még profi ebben a témában, így segítségül hívtam másik hű pokémonom, a telefonos navigációs rendszert, és elvezettettem magam az utcára. Két percet várhattam ott, mikor begördült a busz. Jó irányba ment, ahhoz képest, hogy vagy tíz megállónál megállt, tíz perc alatt FH-ba is érkeztünk. Kilőttem, mintha legalábbis egy bomba készült volna robbanni a hátam mögött, és futottam a metróállomásra. Le az összes mozgólépcsőn, suhanás a peronra, gyors pillantás vetése a kijelzőre, ami azt mutatja, mikor jön a következő szerelvény, és... megtoppanás. Tíz perc. Tíz nyavalyás perc. Ennyit kellett várnom arra a... kedves, aranyos és hasznos tömegközlekedési eszközre. Szegény Yudithnak ismét dobtam egy sms-t, hogy most már tényleg, halálosan komolyan közeledek felé, és ígérem, meghívom majd valamire DC-ben. Az összes tömegközlekedési mizériának hála nem kevesebb mint ötven percet késtem, ez szerintem egyéni rekordnak számít, de Yudith szerencsére nem volt mérges vagy ilyesmi, rögtön egymás nyakába borultunk, és el is kezdtünk sztorizgatni, meg fényképezgetni, nagy bőszen.

Az Union Stationről indultunk, a Kapitólium felé, kitárgyalva egymás napirendjét, a családot, a gyerekeket, azt, hogy mi sok mindennel lettünk gazdagabbak, mióta utoljára találkoztunk, meg én természetesen már itt elkezdtem neki magyarázni, hogy mindenféleképpen, de abszolúte feltétlenül muszáj még aznap megnéznünk a világ legjobb helyét: a Spy Museumot. Yudith nem tűnt túl lelkesnek, mint vártam, például nem kezdte el rángatni a kezem, hogy ő azonnal meg akarja nézni magának azt a csodát, de még igencsak fiatal volt az idő, maradt még pár órám a meggyőzésre. Mikor elérkeztünk a Kapitóliumhoz, kicsit megfeledkeztem a legfontosabb küldetésemről, ugyanis ismét elfogott a már jól ismert "úristen, én nem hiszem el, hogy itt lehetek, és látom a filmekből, képekről jól ismert nevezetességeket a saját szememmel"-érzés.

A Kapitólium megtekintése után, azt hiszem, minden turistának kötelező program a továbbsétálás a Monument és a Lincoln emlékmű irányába. Mi is ezt tettük. Útközben belebotlottunk a Nemzeti Könyvfesztiválba, ahol kaptunk ingyen vizet, és már rögtön a móka legelején belebotlottunk valamibe, aminek láttán ismét kisgyereknek éreztük magunkat:

Ja, és a víz:

Szép lassan, tényleg, nagyon lassan, mert jó hosszú az a füves terület, elérkeztünk Washington egyik fő nevezetességéhez, aminek igazából biztos nem direkt van... hogy is mondjam, kuki formája, csak nekem piszkos a fantáziám.

Ismét egy jó hosszú séta következett a Lincoln-emlékműig. Újabb érzelem-rohan. Újabb fényképek.

Lincoln bácsi amúgy hatalmas. Amennyiben még nem sétáltunk volna eleget aznap, hát hajrá, irány a Fehér Ház! Sokan mondják, hogy jajj, mennyire nagyon kicsi az egész. Tényleg kisebb mint az ember gondolná a képek alapján, de azt az állítást, miszerint picike lenne, itt és most szeretném megcáfolni. Igenis nagy.

Addigra már kezdtek fáradni a lábaink, meg már igencsak szerettünk volna valamiféle szuvenír-shoppingot megejteni, szóval mintegy mellékesen megemlítettem Yudithnak, hogy a Gallery Place megállónak egy halom ajándékbolt van. Az, hogy történetesen az a Spy Museum megállója is... ugyan, meg sem fordult a fejemben. Félig sem. Yudith benne volt a dologban, én meg már elkezdtem képzeletbeli örömtáncot járni, aztán mindketten megláttuk a nyitott fedelű városnéző buszt, és gondoltuk, ha nem kerül túl sok pénzbe, felpattannunk rá. Pont előttünk kérdezte meg két nő, mennyibe kerül, 32 dolcsi, válaszolta a jegyszedő srác. Na, mi gyorsan hátat is fordítottunk, hogy oké, köszi, nekünk annyiért nem kell. A srác aztán utánunk kiáltott, hogy nem, igazából nem annyi, hanem 15 dollár, ha csak egy kört szeretnénk menni, nem pedig az összes túrára befizetni. Bármit is jelentsen ez. Na, így máris barátságosabb volt a dolog, fel is pattantunk, ahol egy másik sráctól kellett jegyet venni, és végül fogalmam sincs miért, de szerintem a mélyen dekoltált pólómnak köze lehetett a dologhoz, ketten 20 dollárért utazhattunk.

Ugyan a nagy részét már láttuk azoknak a dolgoknak, amiket mutattak nekünk, de legalább a menetszélben kicsit felfrissültünk a tikkasztó meleg után. Ugyanis ma ismét befigyelt a mocsár-effektus, szerintem az összes turista, plusz az épp aznap tartott mellrák elleni gyaloglás résztvevői is szorgalmasan fohászkodtak pár hűsítő esőcseppért. A buszról végül az Union Stationön szálltunk le, itt kezdtük a napunkat, és majdnem itt is végeztünk vele. Yudith szerint ugyanis épp ideje lett volna hazaindulni. Azelőtt, hoy megnézhettük volna a Spy Museum-ot. Még a szuvenírokról és készült volna lemondani! Szerencsére, mikor megosztottam vele, hogy még csak fél négy múlt, rögtön meggondolta magát, és kijelentette, vezessem a szuvenírboltok felé. A szám ördögi vigyorra húzódott, amit egyenesen a Grincstől tanultam, majd szépen feltereltem egy metrószerelvényre, ami a Gallery Place-hez, és a Spy Museumhoz tartott. Tudtam, hogy arra nem lesz már se időnk, se kedvünk... pardon, Yudithnak nem lesz kedve, hogy végigmenjünk az Operation Spy-on, ami azt jelentette, hogy a találkozás Chaddel abszolúte ki volt zárva, de azért szerettem volna ismét megnézni magamnak a helyet, hogy eszembe jutassam a sok szép élményt, meg azt az óriási égést. Szerencsére Yudith benne volt, hogy csak egy fél pillanatra bekukkantsunk. Némivel többen voltak, mint hétfő reggel, nyitás után, de szinte nem is érzékeltem ezt, ugyanis amint beléptünk az ajtón, a kellemesen hűvös előcsarnokba, kit láttam meg magammal szemben? Igen. Őt. Egy pillanatra egymásra néztünk, és bevallom nekem már ennyi is elég lett volna. Úgy értem, majdnem egy hete voltam ott utoljára. Ha azt nézzük, naponta minden órában indulnak az Operation Spy-játékok, és minden csoportban van minimum öt ember, de általában inkább több, mennyi az esélye annak, hogy pont megjegyzi az én arcom? Valahol nulla és minusz tíz között járhat, tudom. Épp ezért lepett meg még engem is, mikor Chad elmosolyodott, és odaköszönt nekem. Még legmerészebb elképzeléseimben is, éjszaka, elalvás előtt, minimum három találkozást terveztem ahhoz, hogy eljussunk erre a szintre. Visszaköszöntem, persze, reményeim szerint ellenállhatatlan vigyorral az arcomon, és gondoltam, oké, ennyi volt, ha a múzeumból való kilépés után elcsap egy taxi, én már akkor is boldog emberként fogok meghalni, mert ezt már biztos nem lehet fokozni. Pedig de, Chad ugyanis odalépett hozzánk. Nyilván teljesen zavarba jöttem, elfelejtettem normális mondatokat formálni, meg angolul tudni, és össze-vissza kezdtem magyarázni arról, hogy háh, megint itt vagyok, jöttem megmutatni a múzeumot a barátnőmnek, mert ő még soha nem volt itt, és talán... kipróbáljuk az Operation Spy-t is. Erre Chad azt mondta, nagyon sajnálja, de a négy órási volt az utolsó. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy eléggé pont négy óra felé járt az idő, ami azt jelentette, hogy neki már rég mennie kellett volna csapatvezetni, ehelyett velem társalgott.) Mire bevágtam a lehető legaranyosabb, legkiskutyásabb nézésem, és közölte vele, hogy hát jó, akkor kénytelenek vagyunk holnap visszajönni. Mire Chad továbbra is mosolyogva mondta, hogy tízkor nyitnak, és majd találkozunk. Aztán már tényleg elindult a dolgára. Miután eltűnt a szemünk elől, legalábbis nagyon remélem, hogy eltűnt, én pár másodperc erejéig csak álltam megkövülten, majd Yudith nyakába vetettem magam, és csak azt tudtam ismételgetni: emlékezett rám, emlékezett rám, EMLÉKEZETT RÁM. Bevallom, innentől nagyon más nem is járt a fejemben, csak ez a két szó. Illetve három, "he remembered me" mert elég sokszor hajlamos vagyok angolul gondolkozni. Nézzétek ezt az őrült vigyort:

(A táska amúgy üres, nem költöttem teljesen felesleges dolgokra, például egy bögrére vagy egy kémes jegyzetfüzetre a pénzem. Meg egy újabb matricára sem a bőröndömre.) A pénztárnál amúgy a kedves pénztáros lányok, mint úgy nagyjából mindenki, mikor meghallják, hogy kissé fura akcentussal beszéljük az angolt, megkérdezték, honnan vagyunk, és óriási nagyot néztek, mikor közöltem velük, hogy nem, én nem Bolíviából jöttem, mint Yudith. El sem tudjátok képzelni, a röpke két hét alatt, amit itt töltöttem, hányszor gondolták azt, hogy Dél-Amerikából jöttem, és hányszor kérdezték meg, tudok-e spanyolul. Csak ma háromszor történt meg az eset. Pont ezért, még az orientáción megszületett a mexikói Juanita Perez, akiről asszem eddig még nem írtam, de a lényeg, hogy Juanita én vagyok. Hola! Lehet tényleg meg kéne tanulnom spanyolul, és Juanita Perez lehetne az álcám, mikor majd kémkedni fogok. A kis Spy Museum-os epizód után tényleg sikerült aztán szuvenírokat is vennünk, ami nekem kimerült a képeslapvásárlásban, bár lehet ezek a képeslapok majd ott fognak porosodni a táskám aljában egy évig, mert postát lusta leszek keresni, de a szándék a fontos. Két szuvenírbolt végigjárása után valami rejtélyes mágneses erő beszippantott minket egy Forever 21-be, ahol végre sikerült vennem valamit, amire már nagyjából azóta várok, hogy majdnem egy éve megérkeztem Londonba. Egy nem épp teljesen igazi bőr dzsekit, gyönyörű sötétkék színben, amit egy leárazás keretében 21 dollárért dobáltak az emberek után. Most már csak a hidegnek kell jönnie, és vígan tudok majd parádézni benne. Nem tudom, kimaradt-e valami a beszámolóból, amennyiben igen, úgysem tudjátok meg, de elnézést kérek érte. Az agyam továbbra is valahol az F utca környékén vándorol DC-ben. Búcsúzásként ezért kaptok még egy képet:

Őt nem vettem meg. De ugye milyen ééédes?

Móka, kacagás, palacsinta

Az történt, hooogy jött egy mosómedve és... Na jó, nem. Csak mocskos mód lusta vagyok, meg egyébként is, még nagyon erősen dolgozik bennem az időeltolódás okozta állandó fáradtság, vagy talán a munka, amitől az Anglia után otthon töltött öt hét alatt sikerült teljesen leszoknom. A lényeg, hogy mindenhez volt kedvem meg erőm, csak blogot írni nem, hát ez van. Szánom-bánom. Tényleg. Most azonban még van kábé két órám, amíg a szülők haza nem érnek, nekem meg ébren kell lennem, arra az esetre, ha valamelyik gyerek felkelne, mert rosszat álmodik, nekem meg rohannom kéne a szobába szörnyeket kergetni, így szépen le tudok írni bármit, ami eszembe jut a Spy Museum-os történések óta. Megvolt az első találkozó a Clusterrel. Friendship Heights-ban, amiről azt kell tudni, hogy van vagy három pláza egy téren, de mindegyik baromi drága bolttal van tele. Szerencsére az egyik aljában van egy Starbucks (a másikéban meg egy Meki, ami fogalmam sincs hogy függ össze ezzel az egész elit izével, de mindegy is), ott történt meg a találka. Mivel új lány vagyok, úgy éreztem mindenképp el kell mennem, amint megkaptam az e-mailt. Nem, ez nem igaz. Mikor az e-mail végén megláttam, hogy Krystyna, a csopvezető néni, tudom, nem így kell hívni, de én így fogom, fizeti a kávét, ott lettem megyőzve igazán arról, hogy mennem kell. Mert az ingyen Caramel Macchiato még finomabb, mint amiért 3 dolcsit kell leperkálni, ezt mindenki tudja. Meg aztán, tényleg sikerült pár jófej lánnyal eldumálgatnom, köztük egy magyarral, Krisztivel is. Pénteken megvolt az első vezetésem. Vannak pillanatok, mikor örülök, hogy az emberek nem gondolatolvasásra születtek, és ez pont olyan alkalom volt. Anyuka már nagyjából az első mérföld után közölte velem, hogy milyen magabiztos, meg ügyes, meg nyugodt vagyok, és hogy jó, mostantól már teljesen bízik abban, hogy el tudom vinni a gyerekeit a suliig, vagy bárhová, amerre kell. Megköszöntem szépen, de közben legbelül szinte folyamatosan sikítottam: úristen, mekkora dög ez az autó, mindjárt átlógok a másik sávba, úristen, ezek az útfelfestések mégis hogy néznek ki, melyik sávba kell nekem mennem, hogy balra forduljak, úristen, ez biztos rossz sáv, úristen, gyorsabban fogok menni mint lehet, és mégis mi a fenét akar a GPS azzal, hogy fél mérföld múlva fordulnom kell, nekem ne beszéljen amerikaiul, tudni akarom, hány kilométerem van vissza, és különben is segítséééég. Aznap délelőtt aztán még a patikába is elmentem a kisfiúnak éjjeli pelenkát venni, mert egyem a szívét, annyira azért még nem nagyfiú, hogy az alvás előtt magába döntött pohár vizet magában tudja tartani. A parkolóban szerintem kicsit magamra haragítottam egy nénit, mert túl közel álltam meg az autójához, de ez történik, mikor két óriási dög autó parkol be egymás mellé. És különben is az ő hibája volt, én tökéletesen beálltam a két vonalka közé, 9,5 pontot adtam magamnak a 10-ből, ő állt meg idiótán. A kocsit, amúgy, mármint az enyémet, nem a nőjét, elneveztem Dínónak. A család TV autónak hívja, igen a DVD-lejátszó miatt, de nekem Dínó lesz. Ennyi elég is az autóról. Tegnap este Lisával elmentünk pendülni egy kicsit. Olyasmit terveztünk, amit minden huszonéves fiatal csinálni szokott péntek, vagy szombat esténként, mikor kis lazításra vágyik egy nehéz hét után. Elhatároztuk ugyanis, hogy bowlingozni fogunk. Azt hittétek, mi? Hogy majd csúnya ivászatról és egy még csúnyább buliról fogtok beszámolót kapni. Hát, haha, ez nem jött össze, és túl sokszor nem is fogtok ilyenekről olvasni erről a blogon. Miután a kisfiú egész délután velünk volt, és az eső miatt semerre sem tudtuk vinni (illetve Lisa, mert én a kislányt vártam haza szorgalmasan), szinte úgy menekültünk a házból, miután a szülők közölték velünk, hogy végeztünk mára. Először egy mall felé vettük az irányt, hogy együnk valamit vacsorára, közben meg persze várjuk Lisa barátját, aki a csapatunk harmadik tagja volt. Már itt megtanultam egy nagyon fontos leckét az amerikai étkezési szokásokkal kapcsolatban: ha elmész egy plázába, és a sok gyorséttermes résznél veszel magadnak kaját, mindig a Mekiben vedd hozzá az innivalót, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol máshol. Miközben a kínai gyorskajáldából származó csirkénket, rizsünket meg krumplinkat majszoltuk, és szopogattuk hozzá a Mekis üdítőnket Lisával, befutott Lester is, Lisa pasija. Jófej ő is, meg ketten nagyon jó kis párost alkotnak, szerintem. Kajálás után bevágódtunk mindannyian Lisa autójába, és megindultunk a bowlingterem felé. Óriási volt, rengeteg pályával, és mindegyiken játszottak is, szóval közölték velünk, hogy csak kilenctől lesz szabad hely, addig várjunk. Mivel kilencig még volt háromnegyed óránk, a bowlingpályák melletti játékteremben kezdtünk ökörködni. Tudjátok, olyan játékterem, ahol lehet jegyes játékokkal is játszani, meg ilyesmi. Mi a Halálos iramban-autóversenyzős játékot vettük célba. Igaz, azzal nem nyertünk jegyet, de nagyon jó móka volt, csak a negyedik menet végére borzalmasan elfáradt a lábunk, meg különben is majdnem elérkezett már a kilenc óra. Viszont négy kis érménk még maradt, így Lisával kitaláltuk, hogy játszunk egy-egy menetet azzal a játékkal, ahol labdákat kell belegurítani a különféle pontokat érő lyukakaba. Mivel annyi minden játék villódzott körülöttünk, fel sem tűnt, hogy az az egy pont nem világít, így szépen bele is szórtuk az érméinket, aztán... nem történt semmi. Itt jöttünk rá, hogy ezek a gépek bizony üzemen kívül vannak, anélkül, hogy erre bármi jel utalna. Lisa, gondolta, megpróbálja megkérdezni a pultban ácsorgó mukikat, nem tudnának-e adni nekünk négy másik érmét, ha már így jártunk. A muki, szinte már rögtön valami olyasmi indított, hogy hát mivel ennyire hülyék voltunk, sajnálja, de nem tud adni. Erre Lisa, szerintem teljesen jogosan, azt mondta neki, hogy hé, nem kell ennyire bunkónak lenni, ő csak meg akarta kérdezni, lehet-e ilyenkor valamit csinálni. Na, erre a pasas tovább kezdte játszani a Nagyon Fontos Seggfejet, hogy láthatjuk, minden játék ki van világítva, az az egy pont nem, miből gondoltuk, hogy működni fog, és a többi, és a többi. Lisa addigra már nagyon felhúzta magát, a pasashoz hasonlóan elkezdett nem épp kedves szavakat használni. A vége az lett a dolognak, hogy azt mondták, vagy befogjuk a szánkat, vagy kívül tágasabb. Mire Lisa azt válaszolta, hogy jó, akkor köszönjük, inkább fogjuk a játékra, meg cipőkre szánt összesen körülbelül ötven dollárunkat, és elköltjük máshol, a viszontlátásra. Így aztán egy másik bevásárlóközpont óóóriási játéktermébe vettük az irányt. Itt úgy működött a dolog, hogy egy kártyára kellett tenni pénzt, és aztán ha játszani akartál valamelyik játékkal, azt a kártyát kellett lehúzni, és mehetett a buli. Lisának és Lesternek összesen öt ilyen kártyája volt, az egyiket nekem adták, örökbe, sőt, még azt sem engedték, hogy én tegyem rá a pénzt. 20 dollárnyi játékot kaptam tőlük, ami azért nem kevés, akárhogy nézzük.

Miközben össze-vissza ökörködtünk, sikerült elfelejtünk a bowling-pályás seggfejet, a jegybeváltásnál pedig úgy viselkedtünk, mintha kisgyerekek lennénk. Csomó cukrot, meg nyalókát, meg egyéb édességet zsebeltünk be, illetve nekem elegendő pontom gyűlt össze ahhoz, hogy beválthassam őket egy Amerikai Kapitány plüssfigurára.

Elég későre járt már az idő, mikor elindultunk hazafelé, így szinte csak azért szólalt meg bármelyikünk is, hogy azt mondhassa: fáradt vagyok. Amint beájultam a szobámba, meg azérta telefonom leellenőriztem, történt-e valami érdekes Facebookon, Tumblr-en, meg az egyéb ilyen helyeken, és láttam, hogy az egyik lány, akivel a szerdai au pair összeröffenésen beszélgettem, írt, nem lenne-e kedvem vele, meg egy másik lánnyal elmenni ebédelni. Hát naná, hogy volt kedvem, gyorsan írtam is, hogy mehet a dolog. Délelőtt tizenegykor volt a találka, illetve Frida (a lány, aki a levelet írta) gyűjtött be minket autóval, és megindultunk a belváros felé. A hely, amit kerestünk a Pancake House volt, igazából senkinek nem volt fogalma sem arról, merre lehet pontosan, de szerencsénk volt, mert ahogy mentünk egy egyenes úton, egyszercsak szembetalálkoztunk vele. Végül aztán mégsem volt annyira szerencsénk, ugyanis kiderült, hogy húsz percet kell várnunk egy szabad asztalhoz. Nem baj, mondtuk, kivárjuk. Persze, ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint eleinte gondoltuk volna, ugyanis egyikünk sem reggelizett, felkészülve az óriási zabálásra, az étteremben isteni illatok szállingóztak, és az étlapnak már a végigolvasása is kész kínszenvedés volt. Eleinte úgy terveztem, omlettet eszek, aztán desszertnek palacsintát, ez a tervem végül meghiúsult, mikor egy aprócska felirat figyelmeztetett: csúcsidőben, az omlettre akár 20 percet is várni kell. Na nem, mondtam magamnak, én többet már nem várok, Fridához hasonlóan epres palacsintát rendeltem magamnak. Meg egy pohár tejet hozzá. Várakozás közben egymást fényképezgettük, olyan szorgalmasan, hogy a japán turisták is megirigyelték volna.

Majd megérkeztek a palacsinták. Wow. Csak ennyit tudok mondani. Óriási mázli, hogy nem jött össze az omlettes tervem, mert biztos nem sikerült volna azt is, meg a palacsintát is megennem.

Hősiesen küzdöttünk az adaggal, de mindannyian alulmaradtunk a kegyetlen csata folyamán. Máshol egy egész csapatnyi emberre szokás annyi palacsintát sütni, mint amit itt kaptunk egy adag néven. Muszáj még visszamennem majd, lehetőleg hétköznap, mikor kevesen vannak, hogy kipróbálhassam az isteninek hangzó sonkás-sajtos omlettet is, meg aztán ki tudja, az egy év végén, mikor majd kisbálna leszek az óriási adag kajáktól, amiket itt kapok mindenhol, talán le fog csúszni az omlett + palacsinta kombó is. Holnap Yudith-tal, az orientációs szobatársammal megyünk DC-be majd. Érdekelheti vajon a Spy Museum? Beszámoló érkezik majd. Ó, és tényleg... még lógok a New York-os túra-bejegyzéssel is. De mint mondtam, jött az a mosómedve, és...

Best. Museum. Ever.

A mai nap úgy alakult, hála a még kissé nem kialakult dolgoknak, meg az amúgy is fura napirendnek, hogy a nap nagy részét, azaz a délelőtt tíztől délután négyig tartó időt Washingtonban tölthettem. Igen, tudom, ilyen az au pairek nehéz élete, lehet sajnálni. Mivel autót még nem vezetek, bár Washingtonba amúgy sem vezetnék be, ezért választottam a Londonban már tökéletesen megismert és borzalmasan kedvelt közlekedési módszert, a metrózást. Azt mondtam magamnak, annál rosszabb úgysem lehet semmi, és nem is tévedtem. Büszkén jelentem ki, hogy életem első metrózása DC-ben tökéletesen sikerült, eljutottam A-pontból B-pontra, és egyszer sem szálltam rossz metróra. Az egyedüli dolog, amire azt hittem gondot fog okozni, az a jegyvétel volt, mert a jegyautomatákon annyi felirat meg gomb meg nyílás volt, és amerikai szokáshoz híven óriásiak voltak, hogy első ránézésre azt hittem, minimum orvosi diploma kell ahhoz, hogy az ember használni tudja őket. Ehhez hozzá jön még az a tény is, hogy nincs egységes metrójegy ár, hanem a kiindulási és érkezési cél távolságától függ, mennyit kell fizetned a jegyért. Ami okos megoldás, nagyon tetszik, de mivel jó nagy betűkkel figyelmeztetnek, hogy gondolj a visszaútra is, körülbelül fél értékes percet veszítettem el az életemből azzal, hogy kiszámoltam, hogy ha három dollár akármennyi centbe kerül a Smithsonianhez az odafelé út, akkor a retúr jegy annyi mint hat dollár akármennyi cent. Végül a legegyszerűbb megoldást választottam, vettem egy tíz dolláros jegyet, tiszta cuki, pandák vannak rajta, majd miközben várakoztam a metróra, csak arra gondoltam, mégis honnan a jó fészkes fenéből fogom tudni, mennyi pénz van még a kártyámon? Lehet szidni a butus amerikaikat amennyit csak akarjuk, de tény, hogy erre egy nagyon okos megoldásuk van. Mikor megveszed a jegyet, a szélére odanyomtatják, hogy az értéke 10 dollár. Vagy éppen akármennyi, attól függően, mennyit fizettél, nyilván. Amikor leszállsz a metróról és bedugod az ellenőrző kapuba a jegyed, az alá nyomtatja, hogy az utazás után mennyi pénz van rajta. Ha ismét felszállsz, meg leszállsz valahol máshol, megint odanyomtatja, hogy mennyit utazgathatsz még. Tiszta jó. Eleinte azt terveztem, hogy a Smithsonian múzeumba megyek. Illetve, az egyikbe, mert több épületből áll. Aztán az egyik megállóban megláttam a Spy Museum, azaz a Kém Múzeum reklámját, ahová terveztem elmenni, a host család is mondta, biztos élvezném, szóval gyorsan meggondoltam magam. Leszállok kettővel előbb és irány inkább ez a múzeum. Igaz, nem ingyenes, de egész biztos érdekesebb lesz. Én, nagy okosan azt hittem, majd óriási betűkkel ki lesz írva, hogy ERRE VAN A KÉM MÚZEUM, GYERE, GYERE minimum fél méterenként, miután az ember kilép a metrómegállón, de nem ez történt. (Bár talán azért, mert nem épp ott szálltam le, amelyiknél a múzeumot mutatta.) Így aztán az "Ismerjük meg városunkat"-mozgalom támogatásával tettem egy szép naaaagy kört pár háztömbnyi területen, mikor végre az egyik turistákat útbaigazító táblán megláttam a Spy Museum feliratot.

Szorgosan követtem is, de aztán majdnem el is sétáltam mellette, még szerencse, hogy az étterme, azaz a Spy City Cafe leleplezte előttem a magát hétköznapi lakóháznak álcázó épületet. Reggeliztem ugyan, de egy kedves hívogató felirat azt mondta nekem, 6 dollárért kapok rántottát, meg kolbászt, meg bundás kenyeret, és hozzá még egy kávét is, és különben is, nagyon sok idő eltelt már azóta, hogy befaltam a műzlit, szóval beültem és szépen megreggeliztem, miközben az asztalon a város térképét tanulmányoztam, amin fel voltak tűntetve a fontos kémkedési helyszínek, időpontok, személyek, minden. Óriási mázlim volt azzal, hogy hétfő reggel, alig nyitás után tévedtem oda, mert alig lézengett valaki. A múzeumi belépő 19 dollár volt, de aztán megláttam alatta valamit, ami még sokkal inkább izgalmasabbnak hangzott: Operation Spy. Nem is igazán olvastam el a leírást, csak megláttam az interaktív, küldetés, valamint igazi CIA akták alapján kifejezéseket, és hiába került plusz 11 dolláromba a móka, elhatároztam, hogy nekem ezen részt kell vennem. A 12:05-ös csoportba osztottak be, ami azt jelentette, hogy körülbelül fél órám volt még, kitaláltam, hogy addig elkezdtek körbenézni a múzeumban, aztán gyorsan lefutok ahhoz a lépcsőhöz, ahol gyülekeznie kellett a csoportunknak. Amint beléptem, egyedül, a liftbe és az ajtaja bezárult mögöttem, majd egy tipikus női géphang közölte velem, hogy üdvözöl, reméli, készen állok a küldetésemre, bevallom, elég rendesen kirázott a hideg. Akkor meg pláne, mikor kiléptem a liftből és mondták, válasszak személyazonosságot, aztán indulhatok tovább a kémiskolába. Egy 21 éves, olasz utazási ügynök álcáját választottam, aki Japánba indult, a fedősztori szerint azért, hogy információt szerezzen a hotelek legjobb tavaszi ajánlatairól, de valójában egy aprócska robot-technológiáját készült kicsempészni az országból. Miután mindenki kiválasztotta az álcáját, egy terembe tereltek minket, ahol végignéztünk egy filmet arról, miért mókás illetve nem mókás kémnek lenni, bár bennem csak az maradt meg, hogy igen, veszélyes, és meghalhatsz, meg kínozhatnak, meg ilyesmi, de mégis annyira jóóóó lehet. Sajnos nem tudtam teljesen koncentrálni, mert vészesen fogyott az időm az igazi küldetésemig, így amint vége lett a filmnek, az EXIT feliratokat gondosan követve keresztülrohantam a fél kiállításon, hogy ismét az előcsarnokban találjam magam. Elsőnek érkeztem, közben elbeszélgettem a sráccal, aki felvezetett minket az emeletre, meg a móka helyszínére, hogy rajtam kívül még öten lesznek, és hogy higgyem el, nagyon fogom élvezni, ő mindennap ezt csinálja, és mégsem unja. Időközben megérkeztek a többiek is, végül csak négyen, valaki lemaradt, Ő baja. Amint teljes volt a létszám, már nem látógatókként, hanem kémekként lettünk kezelve, a srác felvezetett minket az emeletre, ahol elmondta, mi lesz a küldetésünk lényege. Egy aprócska országban, nukleáris katasztrófa van kialakulóban, ugyanis egy nagyon befolyásos üzletembernek a birtokában van egy bomba, de a lázadók ezt meg készülnek szerezni, és ha ezt megteszik, az borzalmas következményekkel járhat. A mi célunk, hogy az üzletet megakadályozzuk, illetve kiderítsük, pontosan mi is folyik az országban. Először egy kis piactérre vezettek minket, ahol elmondták, hogy várunk még a főnökünkre, de addig is, nagyon fontos, hogy tudjuk, ha a főnök azt mondja, fussunk, akkor futunk. Ha rejtőznünk kell, elrejtőzünk. És így tovább. Ezeket gyakoroltuk is, amíg meg nem érkezett a főnök. Életem szerelme. Tudom, sok életem szerelme van, de ő tényleg az volt. a) Chadnek hívták, ami az egyik legkedvencebb angol fiúnevem. b) Vékony volt. Barna hajú. Feketa keretes szemüveggel. Amolyan Clark Kent-módon dögös. c) A Kém Múzeumban dolgozott, ami legalább olyan menő, mintha tényleg kém lenne. d) Igaz, csak játszotta a csapatfőnököt, de mikor éppen közölte velem, hogy fussak, vagy éppen vigyázzak a táskára amit nekem adott mintha az életem függene tőle, és csak akkor engedjem el, ha már félholt vagyok... hát elhihetetik, igencsak éreztem ahogy szép lassan olvad le rólam a bugyim. Először egy raktárnak álcázott megfigyelő szobába vezetett be minket, ahol mindenféle térképek, fényképek és adatok voltak azokról a személyekről, akik fontosak nekünk. A beépített ügynök, a befolyásos muki, minden ilyesmi. Majd bejelentkezett a küldetés felügyelője, aki elmondta, hogy a beépített ügynökünk, Nadia, fedőnevén Topáz, egy hotelben készül találkozni egy titkárnővel, aki többet tudhat az ügyről, a mi feladatunk az lesz, hogy a biztonsági kamerákon keresztül kövessük, figyeljük, és hallgassuk a történéseket.

Miközben figyeltük, kiderült, hogy Topáz egy órával előbb érkezett a hotelbe, és teljesen mással találkozott mint a titkárnő. Egy férfival, akivel veszekedtek, de azon kívül igencsak úgy tűnt, hogy közel álltak egymáshoz. Na, ez most mégis mi a fene volt? Nem tudtuk, de annyi biztos volt, hogy semmi jót nem jelent. Ezek után egy kódoló szobába mentünk, ahol egy telefonbeszélgetést kellett lehallgatnunk, de úgy, hogy közben folyamatosan javítjuk a minőségét, mivel mindenféle zavaró tényezők voltak. Nyilván. Túl gyorsan vagy túl lassan beszéltek, zajok voltak a háttérben, ilyesmik. Nem sikerült tökéletesen a feljavítás, így egy részéről lemaradtunk, de annyi biztos volt: a befolyásos muki tuti sokkal többet tud, mint eddig kiderült, és az a legjobb megoldás, ha átkutatjuk az irodáját, úgyis épp üzleti ebéden van. Beszálltunk egy rozoga liftbe (ami valójában csak szimulátor volt, de nagyon jó, szinte még a süllyedést is éreztem), onnan pedig egy még lepukkantabb alagútba vezetett utunk. Elkezdtünk rohanni az iroda felé, de igen ám, időközben felbukkantak az őrök, szóval szorosan a fal mellé kellett lapulnunk, hogy ne vegyenek észre. Úgy tűnt, sikerrel jártunk, meggyőzték egymást, hogy csak a patkányok rohangálnak, de azért a biztonság kedvéért úgy döntöttek bekapcsolják a biztonsági kamerákat. Ajjaj. Gáz van. Szóltunk a teherautóban várakozó műszaki zseniknek, hogy csináljanak valamit, de ők csak akkor tudtak bármit is tenni, ha kiakasszuk a mérőórákat, amikhez az elemeket vagy miket a földön, illetve mindenfelé eldugva kellett megkeresni. Sikerült ez is. Következett az ajtó titkos kódjának feltörése. Ez könnyű volt, egy pendrive segítségével sikerült is, ami az én táskámban lapult. Chad szinte gondolkodás nélkül az én kezembe nyomta még a lehallgató szobában. Akkor mondta, hogy vigyázzak rá. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon. Vigyáztam, tényleg. Miután beszabadultunk az irodába, két csapatra oszlottunk. Az egyik a nukleáris fegyver indítóját (?) kereste, a többieknek az volt a feladata, hogy a fontosnak tűnő dokumentumokat a szintén táskámban lapuló scannerrel... izé... végigscanneljük. Egyedül nekem jutott eszembe, hogy a szemetest is végigtúrjam. Tudom, zseniális kém lenne belőlem, főleg azért, mert a szemetes nélkül nem jöttünk volna rá, hogy a befolyásos muki zsaroló leveleket kapott. Elég sok mindent sikerült megtudnunk, csakhogy aztán az iroda gazdája előbb visszaért, mint vártuk, így nagyon gyorsan a hátsó ajtón át menekülnünk kellett az utcán várakozó kisteherautóba. Az út során (újabb szimuláció, de továbbra is nagyon élethű), a vizsgált dokumentumok alapján kiderült, hogy a bomba szerencsére még a befolyásos muki kezében van, de az is, hogy sokkal közelebb áll hozzá a beépített ügynökünk, mint szabadna neki, ami azt jelenti, kettősügynökkel van dolgunk. Egy újabb titkos hadiszállásra mentünk, ahol hazugságvizsgáló segítségével kihallgattuk az ügynököt. Igazunk volt, tényleg kétfelé dolgozott, de csak azért, elmondása alapján, mert az unokatestvére a lázadók között van. Ő volt a pasas, akivel a hotelben találkozott. Nagyon kevés időnk maradt estig, azaz az árucsere vélhető időpontjáig, gyorsan ki kellett találnunk, mihez kezdünk. Első lehetőség az volt, hogy megkérjük Topázt, menedékért és kegyelemért cserébe árulja el nekünk már ténylegesen az igazat, esetleg kérjük meg a miniszterelnököt, avatkozzon közbe. Gondoltam arra, megkérdezem Chad-et, mégis mit tudunk a miniszterelnökről, mielőtt hozzá rohanunk, de gondoltam felesleges. Így ahhoz a csoporthoz mentem, akik azt javasolták, benne bízzunk. (Csak ketten voltunk, és csak lányok, akik ezt javasolták, ugyanazzal az indokkal: ha Nadia egyszer hazudott, megteheti még egyszer.) Úgy tűnt már sikerült volna meggyőznünk a többieket, hogy a miénk a jó megoldás, mikor Chaz közbeszólt, hogy ja, amúgy a miniszterelnök puszipajtása a rosszfiúnak. Bizony, ki kellett volna nyitnom a szájacskám, úgy tűnik. Már épp mondtuk volna, oké, akkor bízzunk Nadiában, mikor bejelentkeztek: megtalálták a rejtekhelyünket, azonnal menekülnünk kell. Chad azt mondta, rohanjunk a tetőre, amilyen gyorsan csak tudunk, és a sötétben lapulva várjunk a helikopterre. Mindenki futott fel, mint az őrültek, majd guggoltunk le a sötétbe, hogy várjuk mi lesz. Jött is a helikopter, de már csak azt közölték velünk: gratulálnak, a küldetés sikeres volt, hála munkánknak sikerült megakadályozni a fegyverek eladását. Chad ezután odainvitált minket egy bárhoz, mert hogy máshogy lazítanának a kémek, ha nem egy kis martinivel, és miközben (sajnos nem) iszogattunk, megnézhettük a tévében azt is, hogy hivatalosan mi történt az országban. Nyilván szó sem volt kémekről, meg ilyesmikről. Majd a múzeum igazgatója, mondott kis beszédet, többek között arról, hogy látjuk, néha nem lehet tudni pontosan mi is folyik a dolgok hátterében. Ezután már csak a pontozás volt hátra: 3-at kaptunk az 5-ből. Chad szerint 4-es szinten voltunk, túl szigorúak a főnökök. Addig fogok oda járni, amíg meg nem lesz az 5. Azt mondta még az elején a másik srác, hogy összesen eddig körülbelül hét csoportnak sikerült, benne akarok lenni a nyolcadikban. Kifelé menet aztán kérdezgettük Chadet, hogy hány fajta befejezés van (tíz), mi a legrosszabb (a lázadók megszerzik a rakétát, az ország felrobban) és ilyenek. Kiértünk a játék területéről, a csapatból ketten már látták a múzeumot, így ők nem tartottak tovább velünk, a maradék hármunkat pedig Chad elvezette a múzeumhoz. Mondta, ha van még kérdésünk, tegyük fel nyugodtan. Fogalmam sincs hogyan, de főleg inkább miért, a lényeg, hogy kibukott belőlem a következő kérdés: - Mi az igazi neved? Hallottam ugyanis a játék során, hogy Chad ügynök így meg úgy, szóval gondoltam ez csak valami fedőnév lehet, mint ahogy én is Audrey-t mondtam a csapatnak. Az igazi kém, sosem bízik senkiben, még a saját társaiban sem. Szerencsére Chad, meg a maradék két társunk, egy ferdeszemű, kábé velem egykorú pár, csak egy fél pillanatig néztek teljesen megrökönyödve rám, aztán hős vezérünk és kapitányunk elmosolyodott, majd közölte velem, hogy az igazi neve is Chad, bár nem nagyon szokták elhinni neki. Ami sajna azt jelenti, hogy már mások is feltették előttem a kérdést, biztos csinos, szőke egyének, akik utána még valami olyat is kérdeztek, hogy jó, és a telefonszámod? Ezután Chad magyarázott valamit, sajna nem figyeltem eléggé, de a lényeg annyi volt, hogy a szemüveggel a kissé Clark Kent-es imidzsre hajt, ami ugye pont eszembe jutott nekem is, mikor először megláttam. De ezt már nem osztottam meg vele, mert valószínűleg nem az lett volna az eredmény, hogy beránt valami sötét sarokba és... hopp, anyu is olvassa a blogot... hanem még furábban néz rám és közli velem, hogy jobban teszem, ha soha többet be sem lépek a múzeum ajtaján, túl fura vagyok én ehhez, meg különben is, fél tőlem. Szóval ööö.... ja, ezután megnéztem a kiállítást is. Fogalmam sincs miről szólt, túlságosan annak a hatása alatt álltam, hogy találkoztam életem szerelmével, és soha többet nem látom, mert amilyen szerencsém lesz, akárhányszor megyek, mindig más lesz majd a főnök a feladatnál, és különben sem fog emlékezni rám. Persze, ettől függetlenül nagyon érdekes volt minden, különféle lehallgató készülékek, tesztelhettük mennyire tudtunk azonosulni az álcánkkal (mindig maximális pontot kaptam), szó volt különféle kémes filmekről, sorozatokról (a Chuck pont kimaradt a buliból... grr), meg minden olyasmiről, aminek csak kicsit is köze van a kémekhez. Mint mondtam, tehát, a Spy Museum a világ legjobb múzeuma, csak ajánlani tudom mindenkinek, ha DC-ben jár. Persze, van egy feladatom is számotokra: az Operation Spy-on Chad zsebébe csúsztatni feltűnésmentesen a telefonszámom. Tudom, hogy menni fog, az én blogom olvasói egytől egyig fantasztikus szuperkémek.

Egy nem annyira rövid bejegyzés az orientációról

Most vegyük úgy, mintha az előző bejegyzés mondhatni nem is létezne, és azt mondom folytassuk ott, ahol a hosszú szünet előtt abbahagytam. Az orientáció második, többiek számára első napjánál.
A helyzet az, hogy hála a napi tömény fejtágításnak, annak, hogy rengeteg mindent történt akkor is, meg azóta is, hogy a családnál vagyok, nem teljesen vagyok biztos benne, melyik nap mi történt, hogyan és miként.
Szóval, ha leendő au pairek olvassák ezt, nem szeretnék ám majd olyat olvasni, hogy ejnye Bebe, te azt mondtad, a legelső nap fogunk csoportokba ülni és leírni mit csinálunk egy hét éves gyerekkel esős délutánokon, miközben mindez az utolsó napon történt, most vége az életemnek, téged meg utállak. Ez persze csak egy példa volt, mert tisztán emlékszek arra, hogy mindezt az utolsó előtti napon csináltuk.
Hogy miért? Az majd később kiderül.
 Legnagyobb meglepetésünkre, és sajnálatunkra a többi hetvenakárhány lány megérkezése után a reggelit már nem a hotel többi vendégével fogyasztottuk el, hanem velük, egy külön au paireknek kialakított részben, külön au paireknek kikészített kajával. Ez azt jelentette, hogy pápá bacon, pápá rántotta, helló sima vajas bagel és mini lekvár. Amivel persze semmi gond, a bagelek ugyanis féltégla méretűek voltak, vagyis még vajasan is bőven elvolt velük az ember ebédig. Én a legelső reggelen kitaláltam, hogy márpedig lekváros bagelt fogok enni, tejjel. Mert az finom. Mivel vagy háromféle bagel figyelt a kis kosárkában, gyorsan ki is választottam egyet, ami úgy tűnt, megfelel a célnak. Volt rajta mák (igen, vannak mákos dolgok Amerikában, tudom, ez egyszerűen sokkoló információ), meg szezámmag, meg valami harmadik akármi rászórva, amit nem tudtam beazonosítani, de úgy gondoltam, csak nem lehet valami olyan, ami összeférhetetlen a lekvárral. Még szerencse, hogy mielőtt jó vastagon rákentem volna a balacklekvárom a bagelre, megkóstoltam egy falatot csak úgy magában, így ugyanis észrevettem, hogy az a harmadik titokzatos valami bizony szárított hagyma. Amit ugyan nagyon szeretek, de még nem töltöttem annyi időt Amerikában, hogy lekvárral keverjem. Így maradt a vajas bagel. Tejjel. Az is finom volt.
Reggeli után szépen bevonultunk az előadóba, Yudith és az előző estéről megismert szöszi lányok között foglaltam helyet, kicsit beszélgettünk, bár főleg arról, hogy illene megtalálni azokat a lányokat (illetve én esetemben csak egy lányt), akik a saját országainkból érkeztek. Itt már kezdtem inkább Lizzel, a mosolygós barna hajú lánnyal összebarátkozni a szöszik helyett.
Miután rájöttünk, mennyi sok dologért rajongunk fanatikusan mind a ketten, szinte folyamatosan tettük fel egymásnak a kérdést: hol voltál eddig az életemből? Hamarosan aztán vége szakadt a dumapartinak, és megérkezett az előadónk: Jody. Ismét leendő au paireknek: ha hozzá kerültök orientáción, szerencsések vagytok, nem sokszor fogtok unatkozni, annyira fantasztikusan tud magyarázni és beszélni és sztorikat mondani. Ha elálmosodnál illetve pár percre behunynád a szemed, hogy kicsit pihentesd, annak az időeltolódás lesz az oka.
Az elsősegélyes nappal már más a helyzet, oda többi liternyi kávé bevitele javasolt. Szó esett arról, hogy bla bla, meg bla bla és bla bla. (Idehozom magam mellé az órarendet, akkor talán beugranak majd a dolgok...) Ja, igen. A "Három nem".
Azaz, nincs alkohol, amíg nem vagy huszonegy.
Nincsenek drogok, nyilván.
És nem bántjuk a gyerekeket. Főleg nem kezdünk el rázni egy csecsemőt.
 Hogy ebédre mi volt, arra sajnos már nem emlékszek. Csak az ebéd utáni dolgok maradtak meg bennem. Ugyanis Lizzel megbeszéltük, hogy lemegyek hozzá aztán dumálunk meg ilyesmi, az ő szobatársai úgyis elmentek plázázni az én szobatársaimmal, mivel ez a program nekik előző este kimaradt. Mindezt persze csak azután tettük volna, hogy mindketten lezuhanyzunk, hajat mosunk, szárítunk, vasalunk, ilyesmi.
A terv első része sikerült is, tökéletesen, sőt, zuhanyzás helyett egy jó forró fürdőt vettem, ami borzalmasan jól esett. Épp vígan szárítom a hajam, amikor egyszercsak puff, kikapcsol a hajszárító. Gondoltam hátha kihúzódott az átalakítóból. Nem. Akkor talán a konnektorból húzódott ki. Nem. Talán lecsaptam az áramot az egész hotelben, sőt az egész városban az óriási, sokat fogyasztó európai hajszárítómmal. Szerencsére ez sem történt.
Gyorsan beledugtam a cuccot még pár konnektorba a szobában, egyikben sem működött. Kihúztam a hajszárítót, bedugtam a mobiltöltőt. Ismét semmi. Elrontottam az átalakítóm. Az alig két napja vett átalakítóm, ami ráadásul drága is volt. Nagyon drága. Ott álltam félig vizes hajjal, ami ugyan nem volt probléma, máskor mindig vizes hajjal rohangálok, de nem volt semmi, amivel feltölhettem volna a telefonom, vagy ahová bedughattam volna a laptopom. Gyors átöltözés (fürdés után ugyanis felvettem az Au Pair in America pólóm, mivel gondoltam úgysem megyek már sehová, és abban bizony az utcára soha de soha de soha nem fogok kilépni), majd lefutottam Lizhez.
Fél óránk maradt az orientáció folytatásáig, mondtam neki, hogy azonnal el kell rohannunk a bevásárlóközpontba. Ő épp a családjával Skype-olt, de már köszönt is el tőlük, és rendezte magát menetképes állapotba, mintha legalábbis nemzetvédelmi ügyről lenne szó, nem pedig egy átalakítóról, amire szükségem van. Elrohantunk a bevásárlóközpontba, azon belül is a RadioShackbe, ami a szerencsétlen európai au pairek jó barátja, mert csak ott lehet átalakítót kapni. Bár ők gondolom örülnek nekünk, mert az orientációs napokban biztos mindig fellendül a forgalmuk, hála nekünk meg a nem működő, illetve hiányzó átalakítóinknak. A biztonság kedvéért Liz is vett magának egyet, aztán rohanás vissza a hotelbe. Ahol megkaptuk a továbbutazásunk részleteire vonatkozó papírokat. Én vonattal jöttem tovább. ez az. Érte a hotelhez ment a család, mert közelebb laknak. Innentől már tényleg nem emlékszek miről szólt az óra, biztos nagyon fontos dolgokat tanultunk, amik majd pár hét, vagy hónap múlva eszembe jutnak. Vacsorára pizza volt. Nagyon finom pizza, nagyon finom salátával, illetve fűszervajas kenyérrel.

Nem csak egy szelet jutott emberenként, folyamatosan hozták az újabb meg újabb óriáspizzákat. Kajálás után szobatársaim kitalálták, hogy elmennek kocsmázni, én már kezdtem volna lelkesedni, hogy jó ötlet, megyek én is, iszok egy pohár hideg sört... amikor rájöttem, hogy nem, én nem iszok semmit még vagy három hétig, azaz a huszonegyedik születésnapomig. Lehet csak Jody túlózta el az órán a dolgot, de a lényeg, nagyon csúnyán megbüntetnek, ha kiskorúként iszol.
Így aztán az ivás helyett Hello Kitty-s papucsomban és ezúttal már tényleg az Au Pair in America pólómban lemásztam Lizhez, meg az ő hozzám hasonlóan kiskorú szobatársaihoz, és kezdetét vette a blogolós, Skype-olós fényképmutogatós parti, amiről már írtam. A Szerda. Elsősegély és New York. Utóbbiról külön bejegyzés lesz majd, előbbiről nem érdemes írni semmit, annyira unalmas és hosszú volt. Ebédre sült csirkét kaptunk, krumplival meg mindenféle finomsággal. Emlékszem, Lizzel túl lassúak voltunk, így körülbelül a sor legvégére kerültünk, és rengeteget morogtunk is miatta, de végül jól jártunk, mert pont előttünk hoztak friss csirkét meg krumplit is, szóval mindenből mi kaptuk a legfinomabbat.

A nap kellemes meglepetése, hogy a család időközben mégis kifizette nekem a New York-os utam, így visszakaptam a 65 dollárom, plusz borzalmasan jó hangulatba kerültem. Úgy értem, annyira nagyon sok lány azért nem kapta meg ezt ajándékba a családjától, szerintem 15-en lehettünk a csoportban, és ha ehhez hozzávesszük, hogy befizették nekem a vezetős tanfolyamot is... valami azt súgta, velük nem sikerült úgy félrenyúlnom, mint az angol családdal tavaly ősszel. New York, New York, New York... jön a beszámoló, de addig is, ízelítőnek három képecske:

A csütörtök reggelt pakolással kezdtük, mert nyilván mindenki szerzett már be magának új cuccokat, illetve a bőröndökben akkora kupi uralkodott, hogy muszáj volt valahogy összerendezni a dolgokat.
Bár lehet ez már megint csak én voltam.
Minden cuccunkat a szobában kellett hagyni, kivéve a kis táskákat, meg kézipoggyászt meg ilyeneket, és úgy menni az utolsó nap programjaira. Szintén nem emlékszek már mi történt, így inkább megosztom veletek az előző napi írkálós feladatot.
Kisebb csoportokba kellett gyűlni, és egy nagy lapra leírni pár tevékenységet, hogy mit lehet csinálni az adott korú gyerekkel. Én a 6-7 éves csoportban voltam, és én lettem a csapatkapitány mondhatni. Ez azt jelentette, hogy a feladat végén nekem kellett kiállni a többiek elé egy másik lánnyal, kiválasztani az egyik játékot, és elmondani, szerintem az miért jó.
Sajnos, pont úgy alakult, hogy az egyik kanadai lány, Chelsea rohant mellém másodiknak. Nem csíptem az angol anyanyelvűeket, az angol lányt, Stephanie-t kivéve, mert csak egymással álltak szóba, és minket többieket mélységesen lenéztek. Főleg ő, meg a Dél-Afrikai barátnője, FogalmamSincsMiaNeveDeNemIsÉrdekel. Chelsea, amint mellém ért, kezébe vett egy tollat és az általunk javasolt játékok mellé, nagyjából háromszor akkora betűkkel felírta, hogy: YOGA.
Majd amint végeztem az én kiselőadásommal arról, miért jók a tettetős, színészkedős játékok, előadott egy egészségügyi magazinba és tökéletesen beleillő monológot arról, miért fontos a jóga a kisgyerekeknek, és hogy igenis jót tesz nekik, és ha nem tudjuk hogy kell csinálni, találunk videókat YouTube-on, de akár el is mehetünk egy helyi jóga-klubba, és a többi, és a többi.
Ne értsetek félre, én nagyon szeretnék jógázni, ha nem lennék túl lusta hozzá, és azzal sincs semmi gond, ha egy kisgyerek jógázik, amennyiben elég nyugis ahhoz, hogy tudja csinálni. A felesleges feltűnősködéssel van bajom, de azzal nagyon.
 Mégis eszembe jutott egy csütörtöki esemény.
Tudom, ez ilyen össze-vissza bejegyzés, de higgyétek el, szinte már fáj az agyam, ahogy próbálok visszagondolni, nincs errőm még arra is, hogy szépen megszerkesszek mindent. Valamikor a délelőtt folyamán megszólalt a tűzriasztó. Bizony. Először senki nem tudta, hogy igazi-e a dolog, vagy csak műriadó, szóval azt tettük, ami a legidiótább megoldás ilyenkor: a helyünkön maradtunk. Végül aztán Jody, aki elment megnézni mi történt, visszatért, és tájékoztatott minket, hogy ja, igazi a dolog, mennünk kéne kifelé. Azt tettük tehát, ami a második legidiótább dolog, elkezdtük keresni a szoba különféle pontjain heverő kézipoggyászainkat. Nem hagytam volna, hogy a laptopom a lángok áldozata legyen, inkább halok vele együtt, köszönöm. Az ajtón kifelé menet, a másik nő, Denise végül mondta, hogy ez csak gyakorlat, hagyjuk a szobában a különféle cuccainkat. Szép, rendezett sorokban kivonultunk a hotel elé, pont mikor a tűzoltók megérkeztek (igen, itt ők is részei a gyakorlatnak), fényképezgettük az autót, és beszélgettünk arról, hogy a dögös tűzoltók biztos csak a filmekben léteznek, mert akiket mi láttunk igencsak középkorú, igencsak pocakos példányok voltak.

Végül az orientációnak is vége szakadt. Akadtak akik a repülőterekre indultak tovább (egy lánynak például Hawaii-n van a host családja, szegééény. Nem, tényleg. Hawaii a világ vége után van kettővel.) mások a hotelben várakoztak, mi kisbuszokkal a vasútállomást vettük célba. A jegyek megszerzése után még volt vagy másfél óránk az indulásig, így azzal szórakoztattuk magunkat, hogy nekiálltunk vásárolni. Én két magazinnal, illetve egy epres fánkkal és apple ciderrel lettem gazdagabb.

A vonatút nagyon mókás volt, egymást stresszeltük és nyugtattuk is egyszerre.
Folyamatosan szálltak le a lányok, Washingtonra már csak heten maradtunk, de olyan lelki állapotban, mintha nem tudom, valami veszélyes szívműtétre készülnénk vagy hasonlók. Szerencsére az én gondolataimnak kicsit sikerült elterelődniük, mikor a végállomáshoz közel szóba elegyedtem azzal a cuki sráccal, aki New Yorkban szállt fel, vagyis körülbelül négy órán keresztül próbáltam szuggerálni, hogy vessen rám egy fél pillantást. Elmondta, hogy épp a nyáron járt Európában, kérdeztem, Magyarország felé eltévedt-e, mire azt válaszolta, hogy nem, de elhihetem, most már bánja. Mire mondtam neki, hogy hát igen, bánhatja is. Aztán segített leemelni a bőröndöm a vonatról, és hopp, el is tűnt. Nagy kár, mert tényleg nagyon kis édes volt.
 Miközben a többiekkel megindultunk a csarnok felé, ahol a családjaink vártak, szinte láttam, ahogy zakatolnak a gondolatai mindenkinek: vajon megismernek-e majd? Vajon én megismerem-e majd őket? Kézfogással vagy öleléssel üdvözöljem őket? Mi van, ha már az első percben unszimpatikusnak találnak és a következő vonattal küldenek vissza a feladónak? Szerencsére, mindenki megtalálta a kérdéseire a választ, senkit nem küldtek vissza, és mindenki (legalábbis akiket láttak, plusz jómagam) egy ölelést kapott üdvözlés gyanánt a rá várakozó szülőtől. A másik szülő otthon maradt, hogy vigyázzon a gyerekekre. Legalábbis nálunk ez történt. Talán a többi családnál csak szimplán nem volt kedvük jönni a többieknek is. Akárhogy is, a történetünk szempontjából ez abszolút lényegtelen. Az viszont nagyon is lényeges, hogy innentől kezdődik csak az igazi móka. Ahogy az angol mondja: it's on!

A világ leglustább blogtulajdonosa nem más miiiiint...

Bebe. Ez az eredmény gondolom senkit nem ért meglepetesként. Lógok nektek egy komplett beszámolóval az orientáció nagyobbik feléről. A New York-ba való kiruccanás részleteivel. (New York gyönyörű, olyan meleg volt, mintha valami trópusi tengerparton sétálgattam volna és ráadásul ingyen volt, mert a drága host családom kifizette nekem az utat. Az egyetlen esemény, ami beárnyékolta a gyönyörű estét, az az volt, hogy az NBC boltja bezárult azelőtt, hogy Lizzel beszabadulhattunk volna, így nem tudtunk venni magunknak Chuckos, Doctor Who-s, satöbbis ketyeréket, csupán kívülről tapadtunk rá az üvegekre, miközben az eladók bentről röhögtek ki minket.)Plusz azzal is, hogy igen, megérkeztem sikeresen, és nincs egy szabad percem sem, illetve amikor van, akkor se erőm, se kedvem, se kreativitásom nincs blogolni. Ezt persze nem negatív dologként mondom, egyelőre még imádok a gyerekeimmel lenni, meg a családdal is, akik folyamatosan visznek magukkal mindenfelé. Mivel semmi konkrétat nem írhatok, bár nem tudom ennyiből, hogy jöhetne rá bárki is, kiknél vagyok, meg kell elégednetek ilyen ködös megfogalmazással. Annyit elmondok, hogy a tegnapi program végül shoppingolás lett. Csak egy egészen rövidke, mert nyilván a kisfiúval nem lehet fél napokat eltölteni egy bevásárlóközpontban, de azért mókás nagyon. Mivel kilenc perc múlva ismét indulunk, most sem tudok semmi hosszabbat hozni, de igyekezni fogok ígérem. Komolyan. Amint meglesz a pontosabb napirend, meg mit hogyan és mikor miért, kivel hol, nem lesz ennyire nagy a bolondokháza. Vagy igen. De én állok elébe.

Orientésön-fesztivál: Nulladik nap

Ebben a pillanatban éppen egy másik szobában döglök, három másik lánnyal, mindannyiunk ölében laptop, és mindenki alkot valamit. Szóval lehet csak rövidet fogok alkotni, hogy aztán visszatérhessünk a mókásabb dolgokhoz, és valamikor meg majd folytatom a firkálást is. Ez csak életjel. Ami idővel bővülni fog. Szóval. Tegnap reggel, azaz a vezetős oktatás első napján, mint talán már említettem, reggel hat után keltem. Yudith-tal meglepetten vettük észre, hogy az éjszaka folyamán megérkezett harmadik szobatársunk is. Én sem hallottam, pedig elég éber alvó vagyok általában, ami azt jelentette, hogy nagyon csúnyán kiütődtem az időeltolódástól, meg ilyesmik. A nevét sajnos még mindig nem sikerült megjegyeznem, csak azt, hogy Kolumbiából jött. Ami kicsit rossz, mármint az én szempontomból, mert sokszor előfordul, hogy mikor Yudith meg ő nem tudják magukat kifejezni angolul, nekiállnak spanyolul beszélgetni, aztán egyszercsak átfelejtenek már átváltani angolra. Gyors zuhanyzás, meg hajmosás után (sajnos a szárítást és vasalást nem tudtam belepréselni az időbe) megindultunk reggelizni. Találkoztunk már a többiekkel is, akik később érkeztek, szintén a vezetős oktatásra, igaz, nagyon leültek egy csoportba, és úgy tűnt, nem igazán akarnak maguk közé engedni senkit. Köztük volt három lány is, akik leginkább a Bajos Csajok triójára emlékeztetett. Két szöszi, az egyikük olyan igazi vezértipus, a másik, akinek a szépsége tűnt a legelőnyösebb tulajdonságnak, és egy kedvesnek látszó barna hajú lány. Köszöntünk egymásnak, aztán ebben ki is merült a kommunikáció. Yudith-tal leültünk egy asztalhoz, majd megrohamoztuk a svédasztalt, amit a kedves pincérbácsi mutatott nekünk. Kellemes meglepetésként ért, mikor az egyik nagy fedő alatt egy nagy kupac bacont találtam, utána nem is igazán kerestem tovább a kaját, jól megpakoltam vele a tányérom. Illetve, még egy szem kolbászt is a kupac mellé helyeztem. Meg az elmaradhatatlan bagelt.

Szép lassan megérkezett mindenki, akikkel előző délután együtt utaztam a hotelbe, megbeszéltük, hogy senki nem ment le este nyolckor vacsorázni, annyira nem bírtunk felkelni a délutáni alvásból. Miközben alaposan kitárgyaltuk, kinek milyen családja, hány gyereke lesz, meg hányadik családdal matchelt, szépen végeztünk is a kajával, aminek a végén én azért bevágtam pár gyümölcsöt is, hogy valami egészséges is kerüljön belém a baconkupac után. Szinte rögtön azután, hogy végeztünk, már kezdődött is az óra. Összesen tizenhárman voltunk, szóval tök jó, családias volt a hangulat, a nőci pedig aki az oktatást tartotta, hihetetlenül jófej volt. Arról nem igazán ő tehetett, hogy a legtöbb anyag, amit átvettünk borzalmasan unalmas volt, igaz, ugyanakkor hasznos is. Ő megpróbálta érdekesebbé tenni a foglalkozást, egyszer kimentünk az utcára is, ahol különféle táblákat, jelzéseket, meg kocsifajtákat kellett keresnünk. A teremben, ahol az óra volt, ragasztószalagokból tett le záróvonalakat meg ilyesmiket a szőnyegre, az autópályát szimbolizálni, meg hasonlók, és voltak kis táblái is, például olyan, ami az iskola zónát jelenti, meg elsőbbségadás kötelező, és a többi, és a többi. Nem sokban különböznek az otthoniaktól. Az egyetlen különbség, ami feltűnt a magyarországi közlekedés, meg az amerikai között, hogy itt a kereszteződés túloldalán vannak a jelzőlámpák, illetve az amerikai autósok egyszerűen őrülten vezetnek. Ebédnél egy nagyobb asztalhoz ültünk, szinte mindenki annál volt, kivéve a már reggelinél is elkülönülő hármast. Valahogy úgy alakult, hogy a csoport háromnegyede spanyol-anyanyelvű országból érkezett, így az asztalnál szinte csak spanyolul ment a beszélgetés, de néha szerencsére azért feleszméltek, hogy a thai lány és én is az asztalnál ülünk, és átváltottak angolra. Ebéd után volt egy kis időnk az óra folytatásáig, így azt tettük, amit minden olyan fiatal lány tesz, aki egy teljesen idegen országba kerül, és úgy érzi, mintha vakációzna. Nekiálltunk fényképeket készíteni. A hotelben, a hotel előtt, a környező utcákban, mindenről ami érdekes lehet, meg arról is, ami annyira nem, de mindenképp meg szerettük volna örökíteni, mert amerikai. Ja, nem. Ezt csak én csináltam.

A kisebb fotóalbum után folytatjuk műsorunkat. A délután hátralévő részében megtanultuk, mit kell tenni vészhelyzet esetén, hogyan kell rendesen beleültetni a gyerekeket az ülésbe, és hogy soha semmilyen körülmények között nem szabad vezetnünk ivás után. Nyilván, ezzel mindenki tökéletesen tisztában volt. Akármennyire is volt unalmas az egész napos autósoktatás, azért nagyon hasznos volt, mert a mai orientáción, mikor a kérdések ideje érkezett el, nagyon sokan, akik nem voltak tegnap közöttünk, ezzel kapcsolatos kérdéseket tettek fel. Olyanokat, amiket mi már tudtunk, hála az órának. Valamint, az autós néni azt is mondta, hogy mi, akik részt vettünk az ő óráján, megnyugodhatunk, a host családunk törődik velünk, mert másképp nem fizettek volna be minket erre az egészre. Miután szabadjára lettünk engedve, a csoport nagy része, mondhatni engem, meg a hármast leszámítva, kitalálta, hogy elruccanak New Yorkba. Én, mondtam nekik, hogy ezt passzolom, mert szerdán úgyis megyek a csoportos túrára, és egészen biztos voltam benne, hogy ők is ugyanarra mennek, mint mi megyünk majd akkor. Így aztán, miután kicsit élveztem a csendet a szobában, vettem egy mély levegőt, és megindultam a városba, a híres nevezetes bevásárlóközpont felé. Mindössze két háztömbnyire van a hoteltől, nekem mégis sikerült eltévednem. Büszke vagyok a tájékozódási képességeimre, szóval ezt személyes kudarcként éltem meg. Szerencsére, végül találtam egy házat, ami ismerős volt az útról a hotel felé, onnan meg már tudtam, merre kell keresnem a plázát, és meg is találtam. Gyorsan beszabadultam az első könyvesboltba, ami szembe jött velem, de nem vettem semmit, legyen büszke rám mindenki. Mert tudtam volna pénzt költeni. Mászkáltam össze-vissza a plázában, a legjobb megoldás az lett volna, ha tudok osztódni, és egyszerre több boltba is bemehetek. Sajnos, nem tudtam, így szépen sorban jártam körbe, és tapogattam végig mindent. Éppen a H&M-ben jártam, amikor is belefutottam a trió két tagjába. A vezérnek tűnő szőke lány pont nem volt velük, aminek egyrészt örültem, mert egyik részem félt tőle, másrészt viszont szomorú voltam, mert tudjátok hogy van ez. Az olyan lányoknak mint ő, mindenki a barátja szeretne lenni, és gondoltam, mi lehetne jobb alkalom arra, hogy beszélgessünk, mint a shoppingolás. Legnagyobb meglepetésemre, miután mondtam, hogy egyedül jöttem, a lányok mondták, hogy tartsak velük. Időközben aztán előkerült a főszöszi is, és meglepően kedves volt velem, szóval, hirtelen én lettem Lindsay Lohan, aki a menő csajok világába kerül. Mivel három különféle nemzetiségűek (svéd, dán, belga) még annak a veszélye sem állt fent, hogy valami olyan nyelven kezdenek el beszélni, amit én nem értek majd. Együtt folytattuk hát a boltjáró túrát, majd miután visszatértünk a hotelbe, azt is megbeszéltük, hogy vacsoránál majd találkoztunk. Féltem, hogy ezt nagyjából öt perc múlva el is felejtik, de nem, mikor lementem az étterembe, szinte rögtön hevesen integetni kezdtek, menjek oda, üljek hozzájuk. Kibeszéltük ismét a host családjainkat, azt, ki merre szeretne utazni, ki milyen filmeket szeret, szóval nagyon sok mindent. Bármilyen aranyos is Yudith, meg a többi lány, akivel addig beszéltem, valahogy mégis ők állnak hozzám közelebb, szőkeség ide vagy oda. Ezzel igazából csak egy bibi van, mégpedig az, hogy mindhárman a New York-New Jersey területen maradnak. Ettől függetlenül a belga lánnyal, Lizzel már megbeszéltük, hogy együtt megyünk majd nyaralni valamerre. Jó, ebből lehet nem lesz semmi, de azért remélem igen, mert ha az eddigi két nap eseményeit nézzük, vele lettem a legjobban mindenki közül. Totál egyformák vagyunk. (Ő az, aki most hozzám hasonlóan szorgalmasan írja a blogot az ágyon fekve.) Vacsora után mindenki felmászott a szobájába, én az egyik kábeltévén How I Met Your Mother ismétléseket néztem, közben írtam a tegnapi bejegyzést, és közben továbbra is élveztem, hogy senki nem beszél mellettem folyamatosan spanyolul. A lányok valamikor éjfél körül érkeztek meg a Városból, jó hangosan, bár azt hiszem, az időeltolódás továbbra is dolgozott rendesen, mivel éppen csak felkaptam a fejem arra, hogy valaki mászkál a szobában, aztán gyorsan vissza is aludtam. Bár igazából lehet, hogy nem is az időeltolódás, hanem a szuper kis ágyam az oka annak, hogy ilyen jókat alszok. Éjszaka még arra sem szoktam felkelni, mikor bekapcsol a légkondi, ami igencsak nagy ritkaságnak számít. Mikor azt mondom, én vagyok a világ legrosszabb alvója, teljesen komolyan gondolom. Mint a mellékelt ábra, jelen esetben a blog, is mutatja, nem igazán sikerült rövidet alkotnom. Lusta vagyok visszaolvasni mindent, szóval ha esetleg néhol angol szavak keveredtek volna a beszámolóba, vagy némelyik mondatnak nincs értelme, esetleg a szavakat nem a magyar helyesírás szabályainak megfelelően ragozom, annak az időeltolódás, a leszívott agyam, illetve az az oka, hogy a bejegyzés írása közben folyamatosan jártattam a számat. Angolul. Miközben mások folyamatosan jártatták mellettem a szájukat. Szintén angolul. Valami díjat érdemelnék, vagy ilyesmi, amiért egyáltalán sikerül magyar szavakat leírnom. Nem tudom mikor jelentkezek legközelebb, holnap a New York túra miatt egy szusszanásnyi időm sem lesz az orientáció után, csütörtökön meg már utazunk a családhoz, de próbálok minél előbb jelentkezni, cserkész becsületszóra.

Welcome to the USA!

Igen, ezt azt jelenti, megérkeztem. Sikeresen, anélkül, hogy felrobbantottak volna a géppel, vagy bármi ilyesmi. Kicsit ugyan még kómás vagyok, ilyen ez a fránya időeltolódás, de ezt leszámítva semmi gondom, élek és virulok, lehet örvendezni. Na, de nézzük is inkább hogyan történtek milyen dolgok. Remélhetőleg még azelőtt sikerül leírnom minden fontosat, hogy lecsukódna a szemem. Ahogy ma a vezető-oktatós néni is mondta, a legjobban úgy lehet leküzdeni a jet lag-et, hogy küzdünk ellene, vagyis akkor megyünk ágyba, mikor kell, meg minden ilyesmi. Az elfogadható ágyba menési időig még kb van egy órám, vagy másfél, amit tökéletesen el tudok verni írással, bár azt nem garantálom, hogy lesz értelme azoknak a szavaknak, illetve mondatoknak, amiket egymás után hányok majd most gyorsan. Az egész kaland tegnap kezdődött, ami hihetetlen, mert kicsit olyan, mintha már évekkel ezelőtt lett volna, mikor valamikor reggel fél hat körül elindultunk otthonról a bécsi repülőtér felé. Nyilván, mindenki teljesen és totálisan halálideges volt, ami azért érthető. Pláne, mivel fogalmunk sem volt róla, hogy a repülőtéren belül merre is kell menni, hogyan is működik egészen konkrétan az az elektronikus jegy, biztos megvan-e minden papírom, és a többi. Az elektronikus jegyem, valószínűleg azért, mert az univerzum csúnyán összeesküdött ellenem, nem éppen akart működni. Illetve, egészen pontosan maga a regisztráció, meg becsekkolás működött, de magát a beszállókártyát sehogy sem akarta odaadni a gép, úgysem, hogy egy kedves néni is megpróbálta nekem a légitársaságtól. Nem volt más hátra, azt mondta mondjam azt a kollégaknak, akiknek a bőröndöt kellett leadni, hogy be vagyok csekkolva, csak papírom nincs róla. Beálltam a sorba, Tökivel együtt, hogy ő legyen a férfi, aki segít a nehéz pakkom feltenni a szalagra. A mérleg 25 kilót mutatott, ami ciki, mert a maximum megengedett súly 23 kiló. Eleinte azt hittem, nem lesz baj, mert a csajszi már tette is fel rá a matricát, összepacsiztam Tökivel, hogy ez az, elfogadják a cuccom, majd végül a csaj, azután, hogy ellenőrizta az útlevelem, meg ilyesmi, benyögte, hogy jajj túl nehéz a bőröndöm, vagy fizessem ki egy másik teljes bőrönd árát, vagy vegyek ki belőle valamit. Szerencsére csak két kilónyi akármitől kellett megszabadulnom, és ott voltak anyuék, hogy segítsenek nekem, nem jártam úgy mint Londonban, hogy a reptér közepén kellett kidobálni a különféle ruháim, meg egyéb dolgaim, hogy egyáltalán felrakhassák a repülőre a bőröndöm. Plusz, a csaj még azt is megkérdezte, kitöltöttem-e az ESTA-t. Mivel még soha életemben még csak nem is hallottam róla, mi a jó édes az az ESTA, csak pislogtam rá. Ezt megosztottam vele is, mármint, hogy fogalmam sincs róla, mégis miről magyarázik nekem. Erre aztán közölte velem, hogyha nem töltöttem ki online ezt az akármit, akkor sajnálja, de nem engednek fel a gépre. Itt kezdtem el borzalmasan, rettenetesen parázni, és egymás után kapni a nagyobbnál nagyobb agyfaszokat. Hála ennek, meg annak, hogy nem csak én voltam ideges, sikeresen összevesztünk párszor anyuékkal. Nyilván, nem ugyanazokat a cuccokat akartuk kivenni, meg anyu elkezdte magyarázni, miután megoszottam vele az egész ESTA dolgot, hogy tudta ő, hogy túl kevés a papírom egy Amerikába való kiruccanáshoz. Végül, szinte már sírva megkérdeztem egy másik munkatársnőjét a légitársaságnak, hogy megvan minden papírom, csak az az ESTA dolog nem, ilyenkor mégis mi a teendő, ja, meg amúgy még a bőröndöm is túl nehéz. Erre nagyon kedvesen elirányított egy pulthoz, ahol a nagy méretű csomagokat teszik fel, és egy újabb kolléganő, miután megnézte a vízumom, meg minden papírom, már kezembe is nyomta a beszállókártyám. Kérdeztem, hogy akkor mi van az ESTA-val, mire mondta, hogy ja, az semmi, kicsit összekavarta a dolgokat a másik csaj a pult mögött, arra csak azoknak van szüksége, akiknek nincs vízumuk. Ami azt jelentette, hogy az első liba még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy belelapozzon az útlevelembe és leellenőrizze lapul-e benne vízumka. Az ember azt hinné ez az első, mikor egy utas Amerikába készül. Az idiótasága teljesen feleslegesen húzott fel engem, meg anyuékat is. Még volt egy kis idő a gép indulásáig, szóval leültünk kávézni, meg ilyenek. Utána végül útnak lettem eresztve. A biztonsági ellenőrzések még hátra voltak, szóval nem lélegezhettem még fel a sok idegeskedés után. Természetesen a kapu becsipogott nálam, mert miért is ne, a tapizós néni, talán szeptember 11 miatt, vagy talán azért meg szimplán túl gonosz a fejem, úgy vetette rám magát a motozós kellékeivel, mintha legalábbis valami ketrecharcban vennénk részt. Jó alaposan végigtaperolt, még a bugyim szegélye alá is belenyúlt, végül meggyőződött róla, hogy nincs nálam semmi veszélyes dolog, utamra eresztett. Nem kellett sokat várni, hogy megkezdhessük a beszállást, szép lassan mindenki feltömörült a gépre. Először a business class, aztán utánuk mindenki más. A kis alagút után, amin be lehetett menni a gépbe, először mindenki a business classra jutott. Én, mint a fapados járatok törzsutasa életemben nem láttam még ilyet, bevallom egy fél pillanatra azt hittem, hogy ez már az a rész, ahol én is ülök majd. Szép lett volna, az óriási székekkel, meg a pihe-puha párnákkal és plédekkel, de a kedves légiutaskísérő bácsi mondta, miután megnézte a jegyem, hogy jólvan menjek csak tovább. Jóval tovább. Nem mintha a többi hely olyan rossz lett volna, takaró és párna mindenkinek járt, igaz, közel sem annyira puhák meg nagyok, mint a business classnak, de azért örültem nekik. Elfoglaltam a helyem egy kedves, idős házaspár mellett, akiket eleinte franciának tippeltem, de később kiderült, hogy Macedóniából jöttek. Beszéltünk pár szót, megtudtam, hogy ők a fiukat mennek meglátogatni. A gép felszállásánál a néni halkan imádkozott, meg keresztet vetett, meg ilyesmi, amúgy is háborgó idegeimnek nagyon jót tett vele, megköszöntem szépen. Az ebédet nagyon hamar hozták, illetve előtte egy csomag rágcsálnivalót. A repülős kajával az a helyzet, hogy nem valami szép látvány. Mármint nem is olyan rossz mint mondjuk egy általános iskola menzáján, de nehezemre esett elhinni, hogy amit elém letettek csirke névvel, az tényleg csirke. Viszont, amit megkóstoltam, hihetetlenül fincsi volt a hús is, bármi is volt az, a krumplipüré is, a saláta, meg a joghurt is.

A gond csak azzal volt, hogy a repülést már nagyjából a három és feledik meguntam. Másfélszer megnéztem a Thort, a Sitcom csatornán mindent kétszer, illetve a How I Met Your Mother részt háromszor, olvastam a könyvem, néztem ki a fejemből, aludtam körülbelül fél órát, de az idő sehogy sem akart repülni. Végül kiosztották az utolsó papírokat, amikre szükségem volt az Amerikába lépéshez. Jótanács mindenkinek: a fehérre és a kékre is szükség van, ha valamelyiket nem kapnátok meg, azonnal reklamáljatok, mert sok agyfasztól mentitek meg magatokat később a reptéren. Tapasztalat. Ebből talán kiderült, hogy én csak a kék színű papírost kaptam a kezembe. Mivel körülöttem mindenki csak azt töltögette ki szorgalmasan, olyan emberek, akik szintén nem amerikai állampolgárok voltak, és gyakorlottabb utazóknak tűntek nálam, azt gondoltam, oké, ennek biztos így is kell lennie. Kitöltöttem a sajátomat, meg a kedves öreg házaspárét is (remélem, azóta nem csukták le őket azért, mert valamit rosszul írtam nekik), aztán visszatértem a vegetáláshoz. Még egy adag kaját kaptunk, uzsonnát, vacsorát... nevezhetjük akárminek, ezt is befaltam, a krumplisalátát leszámítva, ami túl savanyúra volt készítve az én ízlésemnek. A szalámi, a még meleg buci, és a barackos süti viszont nagyon finom volt. Szép lassan végül elérkezett a leszállás ideje is, hiába próbáltam tekintgetni mindkét oldalra, ki az ablakon (a középső sorban ültem) nem láttam semmit a városból. New Yorkban ködös, esős, 20 fokos idő fogadott minket.Miután leszerencsétlenkedtem az utazós bőröndöm a felső tartókból, megindultam kifelé a repülőből. Magabiztosan vonultam végig a reptéren, örömködtem magamban, amiért élve megúsztam az utat, és szinte rohanni kezdtem, mikor végre megláttam az útlevél/vízum miegymás vizsgáló ablakokat, és az előttük tolongó hosszú sorokat. Be is álltam a sor végére, közben nézegettem a táblákat, amikre ki volt írva, milyen papírok kellenek, és hopp, feltűnt, hogy nekem eggyel kevesebb van, mint amiket azokon látni. Na, gyorsan kifutottam a sorból, ahhoz az asztalkához mentem, ahol ennek a papírnak lennie kellett volna azok számára, akik hozzám hasonlóan elbaltázták a dolgot, de az ott csoportosuló tömeg láttán már tudtam, ez bizony nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. Papír ugyanis nem volt ott. Körülbelül öt percnyi várakozás után jelent meg egy hapsi kezében egy nagy halom papírkával, amire rögtön rá is vetette magát mindenki. Gyors kitöltés, majd ismét sorbaállás. Időközben pont befutott az Air China egyik gépe, igen, tele kínaival. Semmi bajom a kínaiakkal, biztos nagyon rendes emberek, de az is biztos, hogy azok, akik velem álltak sorba, igencsak idióták voltak. Az istenért nem sikerült megérteniük, hogy a gyorsabb haladás érdekében megnyitották nekünk azokat a fülkéket is, ahová máshol csak az amerikai állampolgárok mehettek volna. Aztán, természetesen pont nekem volt akkora szerencsém, hogy az erélyes hangú fekete nő abba a sorba állított, ahol valami család papírjaival gondok voltak, így amíg a mellettünk lévő fülkéknél már öt ember is átszabadult az ellenőrzésen én még mindig csak vártam és vártam és vártam. Ráadásul, valami azt súgta, hogy a bácsi, aki a papírokat nézi, ezek után biztos pocsék kedvében lesz és rendesen meg fog szivatni a kérdéseivel. Szerencsére ez nem így történt, miután elmondtam neki, hogy au pairnek jöttem ki, halkan énekelgetve rendezte a papírjaim, majd útnak eresztett. Talán megkönnyebbült, hogy én végre nem kínai voltam, és utánam már a sorban sem álltak többen abból a bandából. A bőröndöm sem veszett el, és az Au Pair in America táblás csajt is elsőre kiszúrtam a tömegből. Összesen négyen voltunk lányok a repülőtéren, gyorsan bemutatkoztunk egymásnak, majd már rohantunk is ki az utcára, hogy szóljunk a kisbusznak, ami majd értünk jön és elvisz a hotelhez. Ekkor láttam meg az első sárga taxit. Majd még egyet. És még egyet. Majd egy óriási autót. És egy újabb sárga taxit. Aztán hirtelen egy rendőr elkezdett ordibálni, próbálom hitelesen lefordítani magyarra, amit mondott: - Hé, ember, mi a fenét csinálsz? Az a taxi sáv, nem látsz a szemedtől? Igen, hozzád beszélek, idióta! Elmosolyodtam. Igen, tényleg New Yorkban vagyok. Kis várakozás után megérkezett a kisbuszunk is, a sofőr bedobálta a csomagjainkat hátulra, közben persze folyamatosan viccelődött, hogy hú, úgy látszik mindenki becsomagolta a pasiját is, olyan nehezek a bőröndök, majd megindultunk Stamford felé. Kapkodtam össze-vissza a fejem, nem tudtam, egyszerűen merre nézhetnék. Nem mintha láttam volna bármi érdekeset is, Manhattan sziluettjét leszámítva tábolban, mikor áthaladtunk egy hídon, de minden annyira új volt, és álomszerű meg amerikai, hogy fel sem fogtam, hogy tényleg itt vagyok, ez tényleg velem történik meg. Szeptember 11. alkalmából minden amerikai zászló félárbócra volt eresztve, és hadd jegyezzem meg, nincs belőlük kevés. Mármint zászlókból. Nem mintha ez akkora gond lenne, legalább mindig emlékeztetnek rá, hogy igen, tényleg itt vagyok. Másfél órát utazhattunk Stamfordba, de a repülőút után nagyjából húsz percnek tűnt a kocsikázás. A hotelhez érve egy recepciós muki rögtön ki is szaladt üdvözölni minket, majd megragadta a bőröndöm, és mondta, hogy kövessük be a hotelbe.

Hamarosan megérkezett a csajszi is, aki nagyon röviden elmondott nekünk pár tudnivalót. Biztos látta, mennyire kómás az ábrázatunk, és igyekezett tőmondatokban, az információ összesűritve beszélni. Vacsora hattól tízig. Óra fél kilenctől. Csomagokat felviszik nektek. Most pihenjetek. Nem kellett kétszer mondani, mindenki azonnal sprintelt fel a szobájába, mintha legalábbis egy zombihorda üldözné. Azt még megtudtuk, hogy rajtunk kívül még egy au pair érkezett meg eddig, de összesen tizenhárman leszünk a vezetős oktatáson. Az az egy au pair, Yudith, pont az én szobatársam lett, amíg a csomagomra vártam beszélgettünk egy sort, meg tévéztünk kicsit, meg ilyenek. Bolíviából jött, Silver Springben fog lakni, ami egyáltalán nincs messze tőlünk, ami tök jó. Aranyos lány nagyon. Amint megérkezett a már jól ismert recepciós bácsi a bőröndjeimmel, a tusfürdőmmel, meg a pizsimmel és a Dögeimmel, meg mindennel, ami az alváshoz kell, már vetettem is be magam a zuhany alá. Mire kiértem, Yudith már aludt, nem csodálom, szegénynek tizenhét órát kellett repülnie, aztán én is bezuhantam az ágyba. Ami, meg kell mondjam hatalmas. Nem szélességre, hanem magasságra. Ha megállok mellette, kicsivel körülbelül a derakam alá ér. És imádom! Ráadásul jó amerikai szokáshoz híven tele van pakolva párnával meg takaróval. Mostantól másmilyen ágyban nem is vagyok hajlandó aludni, annyira megszerettem, szóval lehet az óriási bőröndöm mellett ezt is cipelni fogom magammal a családhoz. Dékután négy után tehát kidőltem. Az ébresztőm ugyan beállítottam este háromnegyed nyolcra, hogy akkor majd lemászok vacsorázni, de ebből a dologból végül annyi lett, hogy miután meghallottam a telefonom berregését magam mellett, mindössze annyira tellett, hogy gyorsan kikapcsoltam a riasztást, majd a másik oldalamra fordultam, kezemben Macival, és békésen aludtam tovább egészen körülbelül reggel hatig. Most már tényleg elérkezett a lefekvés ideje, bármilyen szívesen is írnék a mai napról, az orientáció nulladik napjáról, meg minden ilyesmiről, de ez a bejegyzés szerintem már így is épp elég hosszúra sikeredett, ráadásul vár rám a jól megérdemelt szépítő alvásom is. Csók mindenkinek!