Hétfő van, ami azt jelenti...

Új Bebe-tévé rész. Erősen gondolkodtam, kirakjam-e ezt, vagy rögtön ugorjak a következőre, és inkább hagyjam a feledés édes homályába merülni, mert még a szokásosnál is jobban hadarok benne, és az amúgy is embertelen fejem, szinte már-már a vállalhatatlan kategóriába sorolható. De gondoltam, egye-fene, nem csinálunk ebből hiúsági kérdést. A videót szokás szerint meg lehet kukkantani ITT vagy ITT.

Hogy ne csak ennyi legyen azért a bejegyzés, lássuk, mi történt ma. Mert ha most leírom, egész biztos nem fogom későbbre halogatni, és elfelejteni, akármennyire is lehetne a mai napot egy szokásos, unalmas hétfőnek nevezni.

A könyvtárak három napja már folyamatosan küldik az e-maileket, hogy hóhahó, van pár elintézetlen ügyünk egymással. Azaz, hamarosan lejár a könyveim kölcsönzési ideje, szeretnék őket visszakapni. Én meg, mivel nem válaszolhattam azt, hogy nem adom vissza őket, mert a Gone példány olyan állapotban volt, hogy sírhatnékom támadt, valahányszor ránéztem, és sokkal jobb kezekben lenne nálam, mint náluk, Dínóba pattantam, és meg sem álltam a Chevy Chase-ben található könyvtárig. Mivel nem a belvárosban található, gondoltam, biztos találok majd ingyenes parkolást, nem kell buszoznom, vagy metróznom, vagy bármi ilyesmi. Szerencsére bejött a tippem, szépen leparkoltam pár háztömbnyire a könyvtártól (bár, mikor az épülethet értem, láttam, hogy van saját, ingyenes parkolójuk is), bedobáltam a könyveim az óriási kék gyűjtőládába, aztán sarkon is fordultam.

Haha. Nyilván.

Bementem, és két könyvet, meg két képregénygyűjteményt rögtön magamévá is tettem. 

A Lies-t, természetesen már olvastam, és emlékeim szerint ez az a könyv, amit a legkevésbé szeretek a sorozatból, de semmiképp nem akartam kihagyni a Nagy-Michael Grant-Újraolvasó-Hadműveletből. Amúgy, ezek a könyvek, legalábbis egy részük, megjelent magyarul is, fogalmam sincs, mi a címük, az elsőnek talán Eltűntek. 

A másodikat pedig eddig még nem olvastam, de mivel John Greentől imádom a The Fault in Our Stars-t, és a Looking for Alaska-t is, valószínűleg ezzel sem fog csalódást okozni.

A képregényekhez semmiféle komment nem szükséges, azt hiszem.

Miközben a sorban álltam, szóba elegyedett velem az előttem álló, ránézésre kilencven éves néni, és elmondta, hogy ő tulajdonképpen csak azért ment be, hogy visszavigyen pár DVD-t, de annyira varázslatos a hely, hogy nem tudott ellenállni, és muszáj volt ismét pár dolgot kikölcsöznie. Jegyezte ezt meg olyan hangsúllyal, mintha legalábbis egy gyóntatópap lettem volna, ő pedig épp azt vallaná be nekem, hogy megölt pár embert, amiért nem az ő pitéjét szavazták meg a legjobbnak egy versenyen. Pedig mindössze két kosztümos film DVD-jét, és egy Agatha Christie regényt szorongatott kezeiben. 

A Lies-ban nyolc éves gyerekek füveznek, és minimum öten meghalnak benne. Természetesen, szintén gyerekek, mivel egy felnőtt sem szerepel a könyvben. Kettőnk közül nem vele vannak bajok, azt hiszem.

A könyvtárból kifelé menet aztán megláttam egy nagyon aranyos valamit:

Kiskert, a könyvtár előtt. Valószínűleg azért van ott, hogy felhívja az emberek figyelmét, milyen jó móka az olvasás mellett saját zöldségeket termeszteni. Vagy nem tudom. Mindenesetre, nagyon jópofa.

Jé, elröppent a hét!

Kivételesen nagyjából minden nap megfogadtam, hogy írok valamiről, mert egészen érdekesre sikeredtek a hétköznapjaim. Aztán ahogy az lenni szokott, meggyőztem magam, hogy oké, erről meg arról, úgysem tudnék hosszú bejegyzést írni, majd összevonom őket, aztán ezt is meg azt is, és az egész összevonogatásnak, meg halogatásnak az lett a vége, hogy itt van vasárnap délután, nekem meg már csak halovány emlékeim vannak arról, mivel is ütöttem el a hetet.

Hétfőn dínót szervizeltem, kedden szerintem semmit nem csináltam, szerdán elmentem Starbucksba, miközben a takarítónénik a szobámban jártak, és megkaptam az eddig legkedvencebb poharam. A szuperhősös pólóm volt rajtam, ami eredetileg fiúpóló, még Angliából, és olyankor veszem fel, mikor azt akarom mondani a világnak: kocka vagyok, a legnőietlenebb lány a világon, ne is tessék rám nézni. A tervem nem vált be, ugyanis miközben a süteményválasztékot böngésztem, hirtelen megszólalt a kiszolgálósrác:

- Awesome shirt!

Első ránézésre arra gondoltam, hogy oké, te még nálam is nagyobb kocka lehetsz, másodikra már eldöntöttem, hogy tulajdonképpen egészen aranyos, és mi lehetne erősebb kapocs, mint a szuperhősök iránti közös, őszinte rajongás. Ráadásul a 2007-es németországi cserenyaralás óta azt is tudjuk, hogy az I like your t-shirt! és az ehhez hasonló ártalmatlannak tűnő mondatok tökéletes eszközei annak, hogy kifejezzük a másik fél iránti beteges rajongásunk vonzalmunk. Akármennyire is érdekes ez a németországi történet, és az elfogyasztott alkoholmentes üditőitalok ellenére emlékszem minden percére, sajnos nem fogjátok megismerni, mert ez a blog nem arra való.

Mondtam volna a srácnak, ha a pólóm tetszik neki, látnia kéne a Green Lantern-ös Converse pipellőm, de végül mégsem tettem, mert fogalmam sem volt, hogy tudnám szépen, nőiesen felemelni a lábam, hogy megmutassam neki a lábbelim. Mikor, a számomra már egyre kínosabbá váló, névleíráshoz érkezett a sor, a srác rám mosolygott, és azt mondta, nem a nevem írta a pohárra, hanem valami mást, amit egészen biztos viccesnek találok majd. Tényleg így történt, amint megláttam a poharam, szinte abba sem tudtam hagyni a vigyorgást.

Marvel rules!

Az még csak dobott a jókedvem, hogy pár asztallal odébb egy másik igencsak dögös férfipéldány foglalt helyet. Eleinte úgy ült, hogy tökéletesen tudtam észrevétlenül szemlélni poharam felett, aztán vagy azért, mert keresnie kellett egy konnektort a laptopjának, vagy pedig azért, nem tudta levenni elbűvölő, természetfeletti szépségemről a tekintetét, úgy helyezkedett, hogy ő tökéletesen látott engem, én viszont csakis nyakatekert mozdulatokkal tudtam volna kósza pillantásokat vetni rá.

Csütörtök reggel, miután mindenkit eldobtam az összes iskolába, begyűjtöttem Kate-et, és célba vettük az előző szombatról már jól ismert bevásárlóközpontot. Dínó segítségével, ráadásul húsz perc alatt tettük meg az utat, amit metróval és pótlóbuszokkal másfél óra alatt sikerült. Kate-nek a Targetben akadt pár elintézetlen ügye, rám pedig várt a ruha a H&M-ben. Szombat óta csak az járt a fejemben, hogy valaki tuti el fogja majd vinni, nem fogom soha többé megtalálni, nem vehetem fel, nem lehet az enyém. Komolyan, még rémálmodtam is ezzel kapcsolatban. Szerencsére, a boltba lépve azonnal megtaláltam a ruhát, fejemben megszólalt a mennyei kórus, és még valami vakító fehér fény is elárasztotta az üzletet, miközben lassított felvételben suhanni kezdtem felé.

Nagyon remélem, hogy ez azt jelenti, valami nagyon fontos szerepe lesz ennek a ruhának az életemben, például ebben pillant meg először életem szerelme, vagy ezt fogom viselni, mikor egy könyvkiadó embere elém toppan, és azt mondja, minden álmuk kinyomtatni az egyik művem, és az Universal azonnal filmet is szeretne készíteni belőle.

Miután megszereztem magamnak a ruhát, Kate-tel elindultunk a kajáldák felé, kapott ugyanis szombaton egy ingyen pizzaszeletre feljogosító kupont, és gondoltuk, megreggelizünk. Másodjára. Plusz, ha már ott járunk, ismét jól befaljuk mindenhol az ingyenmintákat. Sajnos, utóbbi nem sikerült, mert úgy látszik, csak hétvégenként, a csúcsforgalomban éri meg az éttermeknek ingyen kaját osztogatni. De a pizza az nagyon finom volt.

ennyire azért nem duci a karom, torzít a kép

Pénteken aztán Anna barátosném, Sylvi barátosnéjének nővérével, Nórival találkoztam. Igen, jól látjátok, egy magyar lánnyal. Szentül megfogadtam magamban, hogy amíg itt vagyok, a lehető legkevesebbet fogok magyarul megszólalni, de szerencsére sikerült csalást találnom ebben a játékban, Nóri ugyanis itt nőtt fel, ami azt jelenti, sokkal egyszerűbb neki angolul beszélni, mint magyarul. Így nagyjából fél mondatot szólaltunk meg anyanyelvünkön, aztán váltottunk is vissza az angol nyelv biztonságos talajára. Eredetileg egy thai étterembe mentünk volna, de ők úgy gondolták, nem akarnak az ebédelni vágyókkal pénzt keresni, szóval inkább a pár üzlettel odébb lévő szendvicsezőt vettük célba. Szerettem volna eredetileg fényképeket készíteni, de túlságosan lefoglalt, hogy azon örömködjek, mennyire egyformák vagyunk Nórival, és ez így végül elfelejtődött. Szereti szuperhősöket, az összes sorozatot és mesét, amit én is, egy Dog névre hallgató mopsz kutyusa van, és hozzám hasonlóan nem tud ellenállni a 2-t fizet 3-at kap csokiajánlatoknál a boltban. Eleinte úgy gondoltuk, hogy ez a szendvicsező lehetne a közös helyünk, vagy ilyesmi, de aztán ő valahogy elfelejtett fizetni az ebédünk után, így megegyeztünk, hogy lehet egy pár hétig inkább nem látogatunk vissza.

Nóri ráadásul azt mondta, az anyukája istenien főz, magyar kajákat is, és egészen biztos nagyon szívesen megtömne, ha lenne rá igényem. 

Úgy vagyok tehát, mint az a Mátyás királyos mese. Magyar barátnőm van, meg nem is, beszélgetek is valakivel magyarul, meg nem is. (Úgy értem, azt mégsem angolul fogjuk megbeszélni, hogy ki mit nem szívott már élete során.)

Pénteken ráadásul még Ifjabb Madarat is láttam egy egészen kicsikét. A kisasszonnyal vártuk egyik barátnőjének anyukáját, meg persze a barátnőjét, akik elvitték az iskolájában tartott űr-estre (ahol ingyen pizzát kaptak, és még egy igazi űrhajós is látogatását tette), Ifjabb Madár meg pont hazaérkezett, valószínűleg az iskolából, és sajnos meglátta, hogy bőszen az ablakra vagyok tapadva, szóval egy egészen icuri-picurit kínos volt a szituáció, de pár perc múlva felbukkant a kertben a két kutyájukkal ugrándozva (amit eddig még nem nagyon csinált, bármikor láttam), szóval, ha most egy romantikus filmben lennénk, azt mondhatnám, lehet nem én vagyok az egyetlen, akinek már az óriási örömöt jelentene, ha a köszönésig eljutnánk. Mivel azonban a való világról van szó, valószínűleg csak annyi történt, hogy a kutyák azonnal letámadták, amint belépett a házba, és kénytelen volt játszani velük kicsit.

Dínó a dokinál

Még vasárnap reggel, mielőtt elvittem volna Dínót vásárolni, és mielőtt túléstem volna azon az igencsak kínos pár percen a riasztóval, anyuka mondta, hogy hétfő délelőtt el kell vinnem szervízbe a drágát, mert már karácsony óta kéne olajat cserélni benne, alig működnek az ablaktörlői, és az egész autó nagyjából csak azért megy, mert az odaadó szeretetemből merített energia hajtja. Sosem vittem még kocsit szervízbe, még otthon sem, itt meg aztán pláne. Valahogy volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a nyolcvanas évek filmjeiből ismerős dögös autószerelő pasasok, testhez tapadó fekete pólóban, izzadtságcseppekkel és szexisen elkenődött olajfoltokkal az arcokon, csupán Hollywood szüleményei, felkészültem a különféle latin-amerikai pasasok hadára, akik majd végig sokat sejtetően vigyorognak rám, és nagyjából csak minden második szavukat értem az akcentusuk miatt.

Hétfő reggel, anyuka pánikolva rontott be a konyhába, hogy úristen, úgy emlékszik, a legelső városnéző túránk alkalmával elfelejtette megmutatni, hol van a szervíz. Nagyon gyorsan megnyugtattam, hogy az én memóriám ugyan ennyire nem jó, szóval nem tudom, láttam-e akkor az autókereskedés-kötőjel-szervízt, de mivel elég sokat járok a városba, azon belül is a Barnes & Noble-ba, amit pontosan azzal szemben helyezkedik el, ráadásul mellette parkoltam, amíg le nem zárták azt a parkolót (ezzel mindössze egy másik parkolót szabadon hagyva, szinte lehetetlenné téve a parkolást hétköznapokon déltől háromig, illetve hétvégén), tudom, mit kell keresnem. Kaptam egy csekket, majd miután az összes gyereket eldobtam a suliba, elmentem Dínót szerelni. A szervíz pontosan úgy működik, mint a McDrive. Begurulsz egy sávban, kiugrasz, egy kedves fiatalember beugrik a helyedre, majd szépen elviszi a kocsidat, jobb esetben megszerelni, rosszabbik esetben... nincs rosszabbik eset. Vigyáznak a kocsidra.

Hála elbájoló mosolyomnak, vagy annak, hogy kivételesen még csak tettetnem sem kellett az esetlenséget, annyira nem volt fogalmam sem róla, mi folyik éppen, egy másik kedves fiatalember bekísért az épületbe, ahol egy harmadik kedves fiatalember felírta az adataim, meg a tulajdonosok, azaz anyukáék adatait, majd utamra bocsátott egy ingyen bagel kuponnal. Mert itt ez a módi. Amíg vársz az autódra, szépen megtömheted magad a szemközti pékségben. Azt mondta, nagyjából három órát kell várnom, amíg kész lesz az autó. Így fogtam magam, beosontam a könyvesboltba, gondosan eltakartam szemeim, nehogy egy könyvre is rápillantsak, és szépen felmentem a Starbucksba, ahol egy caramel macchiato társaságában leültem az egyik ablak melletti asztalhoz, felváltva figyeltem az utcát, olvasgattam az otthonról vitt könyvem, illetve társalogtam Kate-tel, meg anyuval Facebookon. A mellettem ülő asztalnál egyetemisták a cukorbetegségről írtak esszét. 

Körülbelül két óra múlva aztán telefonált is egy pasas, részben a Starbucks alapzaja, részben az akcentusa miatt nem igazán sikerült megértenem, miről magyarázott nekem, azt sikerült kivennem, hogy a fékekről, meg az ablaktörlőkről volt szó, meg arról, hogy nem sikerül elérnie anyukáékat. Megegyeztünk, hogy majd tizenöt perc múlva visszahív, hátha addigra majd tud valamelyikükkel beszélni. 

Eltelt a tizenöt perc, a pasas nem hívott, nekem meg továbbra sem volt halvány fogalmam sem arról, mégis mi a fene történik. Nagyjából fél óra múlva megelégeltem a telefonom folytonos bámulását, és felhívtam én a szervízt. Nagyjából három különféle emberrel beszéltem, hallgattam zenét, mire sikerült ahhoz a pasihoz kapcsolni, aki engem hívott fel. Kijelentette, hogy anyukáék továbbra sem válaszolnak a hívásra, de a kocsi kész, mehetek érte. 

Gyorsan átrohantam, majd közöltem az első pasival, akivel összetalálkoztam, hogy csókolom, én vagyok én, egy fekete Odyssey-t jöttem begyűjteni. Mire a pasas majdnem képen röhögött, hamarosan rájöttem miért, ugyanis a sorban nagyjából három Dínó-tesó várakozott. Hiába, néha nem túl praktikus, ha az ember Amerika egyik legelterjedtebb autóját vezeti. A pasinak végül aztán leesett, hogy velem beszélt nagyjából két perce, és már tudta is, melyik Dínót keresem. Miközben a különféle papírokat intézte, meg bátorkodtam kérdezni, mégis mi a fenét magyarázott nekem a fékekkel, mire kis névjegykártyák segítségével elkezdte nekem mutogatni, hogy kéne kinéznie egy féknek, és hogy néz ki az enyém. Mire mondtam neki, hogy ez nagyon érdekes, és köszönöm a bemutatót, de engem az érdekelne, miért nem csinálják meg. Hát azért nem, mert nagyjából annyiba került volna, mint az összes többi dolog, amit csináltak, együttesen, ehhez pedig a tulajdonosok engedélye kell, de mivel őket nem tudták elérni, továbbra is szarok a fékjeim. De ne aggódjak, azért működnek.

Majd szükségesnek érezte megjegyezni párszor, milyen szép vagyok.

Kifizettem az autót, kezembe kaptam a kulcsot, addigra már várt is rám az ajtó előtt drága Dínóm, akár egy mesebeli hintó, én meg készültem volna elindulni, mikor hirtelen felvillant egy vörös FÉK felirat. Valami hasonló történetre emlékeztem Vivi blogjából, de sehogy nem jutott eszembe, mi lett a megoldás. Szerencsére, mielőtt pánikolni kezdtem volna, rájöttem, hogy duh, Bebe, egy autószervízben vagy, valaki biztos meg tudja oldani ezt a picike problémát. Odaléptem tehát az első pasashoz, aki szembesétált velem, és a lehető legangyalibb tekintettel megkértem, segítésen nekem.

- Hű, de szép vagy! - jött a válasz.

- Köszönöm - mosolyogtam rá. - De a kocsim...

- Ó, igen. Lássuk, mi a baj. Honnan jöttél amúgy?

- Magyarországról?

- Akkor jó, mert tényleg nagyon szép vagy.

Addigra a pasi már a kocsiban ült.

- Igen, köszönöm, de a felirat...

- És magas. Nem mintha az baj lenne, mert tényleg szép vagy...

- Igen, igen. A fék. Mi a baja a kocsinak?

Addigra már nekem is leesett, hogy Vivi valami pöcköt emlegetett, és rá is jöttem, hogy hol található az én pöcköm, de a srác végre elkezdett dolgozni a szövegelés helyett, és meg is igazította a megigazítani valót.

- Ki tudsz állni innen, vagy segítsek? - kérdezte aztán.

Addigra már pont elegem lett abból, hogy a szervíz nagyjából összes dolgozója egy üresfejű, mosolygós lánykának néz, és én is annak éreztem magam, amennyi idióta kérdést feltettem, meg pislogtam értetlenül, szóval megmondtam neki, hogy köszönöm, ki tudok jutni magamtól, bepattantam a Dínóba, bekapcsoltam a rádiót, majd tova is reppentem.

Ez tehát életem első önálló autószervizes élménye, kétségkívül érdekes volt, és legközelebb legalább már tudom, hogy működik minden, és nem fogom egy teljes idiótának érezni magam. Mert annál kevesebb dolgot utálok jobban.

Ma csak egy kép van, ami a Napi Starbucks-pohár sorozathoz tartozik:

Ez már majdnem stimmel.

Amúgy ígéretemhez híven, tegnap hoztam az új Bebe TV-részt, ha esetleg valaki lemaradt volna róla, ITT vagy ITT megtekintheti.

Downtown? Downtown? DOWNTOWN!

Előre szólok, hogy a mai hajókázós, George Washington lakhelyes látogatás elmaradt. Mert csúnya volt az idő. Maximum tíz fokról és szakadó esőről beszélek. Tudom, anyuék ilyen körülmények között Párizs utcáit járták pár napon keresztül, és ha velük lettem volna, én is ezt teszem, és egész biztos túléltem volna, de mivel itt vagyok, van választási lehetőségem, és az egész napos ágyban döglést, meg Hannah Montana... akarom mondani egy igényes sorozat nézését választottam.

A tegnapi vásárolgatás Kate-tel viszont az előzetes tervek szerint meg volt tartva, szóval arról tudok élménybeszámolni.

Fél tizenegykor találkoztunk Friendship Heightsban, a metróállomáson. Sikeresen elértem a buszt, és sikeresen oda is értem volna időben, de mikor siettem volna le a peronhoz, egy kedves öregúr megállított, és segítséget kért a metrójegy automata működésével kapcsolatban. Szívesen mondtam volna neki, hogy tetszik látni az embereket a fényvisszaverős, neonsárga mellényekben? Ők a metró emberei, akik azért kapják a pénzt, hogy ilyen helyzetben segítsenek. További szép napot! Persze, nem tettem, mert kedves vagyok, meg aranyos, így nagyjából tíz percig magyaráztam neki, hogy is kell jegyet venni, miért mennyit kell fizetni, és hogy kell fizetni és mit kell kezdeni a jeggyel.

Végül nagy nehezen megértette, hálálkodott egy sort, nekem meg óriási szerencsém volt, mert pont beérkezett egy metró, mikor lefutottam a peronra, és Kate-tel egymás nyakába borultunk. Aztán jött a hideg zuhany, kiderült ugyanis, hogy hétvégén, metrófelújítás miatt csak a Rhode Island Avenue-ig mennek. Onnan Silver Springig pótlóbuszok közlekednek, ahonnan ismét metróval lehet továbbmenni az utolsó nagyjából két megállóig. Nekünk pont az utolsó előttire, Wheatonra, volt szükségünk. Metróval ez nagyjából egy húsz percnyi távolságot jelent, busszal, a szombat reggeli csúcsforgalomban, a legkisebb, 25 mérföld/órás sebességhatáros utcákon kanyarogva, megközelítőleg háromnegyed órát vett igénybe. Annyira elegem volt már, hogy mire a plázához értünk, megmondtam Kate-nek, felejtse el, amit korábban mondtam neki a pénzköltésről, meg a karom letöréséről, én most mérges vagyok, és le kell nulláznom a számlám, hogy jól érezzem magam.

Szerencsére azért lenyugodtam, mielőtt ez tényleg megtörtént volna, megnyugtatok mindenkit.

Először a JCPenney-be szaladtunk be, ahol Kate pár helyes kis ruhát szeretett volna venni magának. Szinte rögtön be is futottunk egy nénibe, aki kis kosárkával járkált körbe, fodrászként dolgozott a legfelső, szépészeti szinten és ingyen mintákat osztogatott mindenféle hajkencékből. Azt mondta Kate-nek, le kéne állnia a hajfestéssel, mert teljesen tönkreteszi a haját, majd hozzám fordult, és megdicsért, milyen gyönyörű a frizurám. Szélesen elvigyorodtam, és már kaptam volna elő a telefonom, hogy gyorsan értesítsem anyut Facebookon, aki folyton azzal nyúz, hogy menjek el fodrászhoz, és elújságoljam neki, mit mondott egy fodrász, mikor a néni folytatta:

-... de igencsak rád fér egy hajvágás.

A széles vigyorom rögtön le is hervadt az arcomról. Talán egyszer majd el jön még az idő, mikor nem leszek túl lusta elmenni egy fodrászhoz, és a pénzt, amit hajvágásra költenék nem fogom elverni valami más, sokkal fontosabb dologra.

Jópár boltot körbejártunk, a H&M-ben majdnem elcsábultam, egy eszméletlenül édes, fekete, különféle virágokkal díszített, rövidujjú ruha láttán, amiben valahogy csodálatosan vékonynak festettem, és egyszerre váltam Blair Waldorffá valamint Audrey Hepburnné. Már a pénztárnál álltam sorban vele, mikor végül úgy gondoltam, nincs rá szükségem, de azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a ruhát, szóval elég nagy rá az esély, hogy visszamegyek a boltba, és ha már nem lesz, D.C. összes H&M-ét felkutatom érte. 

Ebédidőben célba vettük a food court-ot, ahol, jó amerikai szokáshoz híven, minden étterem előtt kínálgatják az embert ingyen kóstolókkal. Én nagyon nehezen tudtam dönteni, hogy végül mit is szeretnék enni, szóval háromszor is elsétáltam az éttermek előtt végigböngészve a menüket, és hála a könnyen felejthető pofimnak, mindháromszor kaptam ingyen kóstolókat. Mire odajutottam, hogy megveszem az ebédem, valami töltött akármit egy olasz étteremben, már félig jól is laktam.

Ebéd után még vásárolgattunk kicsit, sikerült napszemüveget vennem, kettőt is, mert sehogy sem tudtam dönteni, melyik áll jobban. Kate sem. Így a legegyszerűbb megoldást választottam, és mindkettőt magamévá tettem. Egy lilát, meg egy zebracsíkost, mert a régi, ami elveszett, és amit azóta is keservesen gyászolok, bár valahol a házban kell lennie, ebben tökéletesen biztos vagyok, párducmintás volt... szóval kicsit enyhíti a fájdalmam, mert ugyanúgy állatmintás.

Aztán a Hot Topicban találkoztam életem szerelmével, bla bla... eddig fogalmam sem volt róla, hogy lehet dögösen kezelni egy pénztárat, de neki sikerült. Arról nem is beszélve, hogy kedves volt, ami egy Hot Topicban igencsak nagy ritkaságnak számít. Bár ebben a boltban két ilyen eladó is akadt, a másikuk egy nagydarab, nagyhangú, türkizkék hajú fekete lány volt, akivel hosszú eszmecserébe merültünk a szuperhősökről.

Hazafelé a metrón meg találkoztam egy másik életem szerelmével. Óriási videókamerát tartott a kezében, kinyúlt pólót viselt, térdnadrágot és elnyűtt tornacipőt, össze-vissza meredező fekete haja volt, összességében tehát rá lehetett volna pecsételni a homlokára, hogy BEBE ÁLOMPASIJA. Jópárszor tekintgetett felém, és ez nyilván azért történt, meg a saját elnyűtt tornacipőmben, szintén össze-vissza meredező hajammal és farmer térdnadrágomban, szintén rögtön szerelembe esett velem. Nem pedig azért, mert túl feltünően bámultam, vagy mert Kate-tel túl hangosan beszéltük ki egymás mellméretét, és azt tervezte, hogyan tudna meglógni előlem. Ilyen helyzetekben azt kívánom, bárcsak icike-picikével több bátorság szorult volna belém, és meg merném kérdezni, milyen filmet forgat, és a többi. Persze, folyamatosan elbájolóan mosolyogva.

A címben szereplő pár szavacska is a metrón hangzott el, mikor a pótlóbuszról rohantunk az állomásra, és a metrós bácsi próbálta több-kevesebb sikerrel irányítani az embereket a nekik megfelelő metrószerelvények irányába.

- Belváros? - kérdezte Kate-től, meg tőlem.

- Belváros - vágtuk rá mindketten.

- Belváros! - kiáltotta el magát a bácsi.

- Belváros? - kérdezett vissza Kate.

- BELVÁROS! - mutatott határozott mozdulattal a mellettünk álldogáló metrószerelvényre a bácsi.

Majd mindhárman idétlen röhögésbe kezdtünk, és csatlakozott az állomáson várakozó jópár tucatnyi ember is.

Na jó. Képek.

Végül nem sikerült sokat készítenem, mert lusta voltam, de azért pár akad.

Azért akad máról is egy kedves kis sztori, amin egyszer, a távoli jövőben majd biztos jót fogok mosolyogni, egyelőre vörösre gyúl az arcom, ha eszembe jut. Hajnalban el kellett ugranom a közeli CVS-be, különféle igazságtalan, női okok miatt. Mint a bejegyzés elején már említettem, hideg volt egész nap, és zuhogó eső. Szerencsére a Dínó épp ráért, szóval nem kellett gyalogolnom. Amint beszereztem mindent, amit kellett, meg amit nem (caramel macchiato a Starbucksból), rohantam a Dínóhoz, hogy minél hamarabb hazajöhessek, belevethessem magam az ágyamba és szenvedhessek. Éreztem, hogy miközben másztam be, lenyomtam a zárat, de gondoltam, ugyan, mi történhet? Elindítottam a motort, vártam, hogy a csupa klasszikus rockot játszó rádióadón megszólaljon valami Asia sláger, amit hazáig bömböltethetek és vernyoghatok, ehelyett azonban hangos dudaszót hallottam. Először arra gondoltam, hogy valaki rám dudált, amit nem tudtam mire vélni, még csak el sem kezdtem tolatni, aztán rájöttem.... bassztikuli, ez az autóriasztó!

A Bebe Élete című szituációs komédiában a következő történt volna: Bebe ijedten kiugrik az autóból (nevetés a közönségtől), toporog az esőben, ijedten nekiáll nyomogatni mindenféle gombot (nevetés), a parkoló közönsége megrökönyödve figyeli Bebét, aki a sírás határán állva biztosít mindenkit arról, hogy a saját kocsijáról van szó, nem éppen ellopni készül a járművet (nevetés). Bebe kezd bőrig ázni, és morog valamit arról, mennyire peches (nevetés). Bebe hirtelen észreveszi, hogy már nem esik az eső, felpillant és egy esernyőt lát a feje felett. Bebe felpillant, és meglátjuk az előző napról megismert kamerás srácot (a közönség fütyülni kezd). A fiú mond valami nagyon vicceset, es egyben édeset (a közönség nevet), Bebe meghatottan piheg. Kiderül, hogy a fiú tökéletesen ért az autóriasztókhoz, és elhallgattatja Dínót (a közönség tapsviharban tör ki). Az esőről, és arról megfeledkezve, hogy Bebének haza kéne sietnie, sokáig beszélgetnek. Következő kép: Bebe jópár év múlva meséli a kanapén ücsörgő gyerekeinek, hogy srácok, így találkoztam apátokkal. 

Sajnálatos módon az életem nem egy vígjátéksorozat, így igen, szépen kiugrattam az autóból, nyomogattam gombokat, toporogtam nyüszítve egyhelyben, de egy dögös, vagy éppen nem dögös idegen sem sietett a segítségemre. Továbbra sincs halvány lila gőzöm arról, végül melyik gomb megnyomásával sikerült elhallgattatnom az autót, vagy, hogy egyáltalán miért szólalt meg a riasztója amiatt, hogy véletlenül lenyomtam a zárat. Holnap reggel, ha az iskolatúrák előtt ismét előfordulna az eset, az Ifjabb Madár a szomszédból legalább segítségemre siethet.


Holnap jön a Bebe TV következő része. Onnantól meg aztán minden hétfőn egy darab, ahogy jó sorozatokhoz illik.

Az első Bebe-sorozat

Mikor elhatároztam, hogy létrehozom a Bebe TV-t, megfogadtam magamban, hogy az első adást akkor töltöm fel, mikor a rendszeres olvasóim száma eléri a hatvanat. Arra gondoltam, hogy ez majd bekövetkezik valamikor nagyjából két év múlva, szóval rengeteg időm van a YouTube-channel létrehozásához, meg mindenféléhez, ami egy ilyen ötlet megvalósításához szükséges. 

Pár napja aztán, szépen, észrevétlenül feliratkozott a hatvanadik ember is a blogomra, én meg áldottam az eszem, amiért nem osztottam meg veletek, mikor tervezem elindítani a tévézdét, mert akkor egész biztos itt morognátok már nekem páran, anyuval az élen, hogy mégis hol marad az első videó. Így csak magamnak morogtam, de mára már tovább nem halogathattam, mert ígéreteket megszegeni még magunknak sem szép dolog, és íme, fent figyel a Bebe TV első, annyira még nem igazán érdekes első része. A többi, ígérem, nem lesz ennyire unalmas.

Ha már itt vagyok, igazán blogolhatnék is valamit, tudom, de a hetem még a szokásosnál is eseménytelenebbül telt. Tegnap is, meg ma is elhatároztam, hogy végre elmegyek lemosatni Dínót. Találtam egy autómosót, amit mindenki dicsér, 18 dollárért lemossák kívül-belül, és még kaját, meg ilyesmit is lehet venni. Tegnap aztán egész nap szakadt az eső, meg pont abban a pár órában nézett ki úgy, mintha szintén esni készülne, ami alkalmas lett volna autómosásra. Gondolok itt most arra, hogy elkerültem volna a délutáni csúcsforgalmat az autópályán, oda, meg visszafelé is. Talán majd holnap... napos időt mutogat az összes időjárás-jelző alkalmazásom, de még azt is el tudom képzelni, hogy csak az én kedvemért majd ideteremtődik pár esőfelhő.

A hétvégém viszont úgy néz ki, egész izgalmasan telik majd, szombaton elkísérem Kate-et bevásárolni, mivel amíg itt volt, szinte semmire nem költött és most elhatározta, hogy a fenébe is, majd jól beshoppingol ruhákból. Megeskettem, hogyha én bármire azt merészelném mondani, hogy kell nekem, vagy megveszem, mert nem tudok nélküle élni, letöri a karom. Na jó, ennyire drasztikus lépésekhez azért nem kell folyamodnia, de értitek, mire gondolok. Majd meglátjuk, hogy sikerül.

Vasárnap pedig Mt. Vernonba, George Washington egykori lakhelyére látogatunk el, nem is akárhogy, hajóval.  Szóval képeket, azokat fogtok kapni majd. Sokat. Örüljetek.

Ez egy ilyen kicsit unalmas, kicsit rövid bejegyzés lett, szóval... izé... meséljetek, mi újság veletek? Minden történetet, akár érdekes, akár nem, szívesen fogadok. A legérdekesebb történet beküldője egy Túró Rudit kap ajándékba. *

*Nem, mert nincs Túró Rudim, és ha lenne, azonnal befalnám.

Bouncy weekend

Eredetileg úgy terveztem, hogy Michael Grantnek írok egy sokezer szavas levelet arról, mennyire imádom őt, meg a könyveit (ezzel most sejtelmesen meg is válaszoltam, ki a fene az a Michael Grant) mert valamiért úgy érzem csak úgy túlteng bennem a kreatív energia, és talán sikerülne olyan e-mailt összedobnom, amit érdekesnek találna, elolvasna és talán még válaszolna is. Ehelyett mégis nektek írok, szóval tessék nagyon megbecsülni soraim. Főleg, mivel még a szoba másik végében található fényképezőgépemhez és iPodhoz is elmásztam, csakhogy kapjatok pár fotót is. Önfeláldozásomért minimum egy szobrot érdemlek, köszönöm.

Vasárnap tartottuk kisöreg születésnapi buliját. Igen, egy hónappal az esemény után, de mostanra már minden visszaállt a nyugodt, őszi/tavaszi kerékvágásba, és az összes szülő, testvér au pair jelen tudott lenni. Meg persze pár iskolás barátocska és az ő szüleik. Hol máshol tartottuk volna, mint a sok ugrálóváras hely közül az egyikben? Mikor én voltam fiatal a Mekis szülinap volt a menő, most az ugrálóváras. Amit igazából megértek, és majdnem meg is kérdeztem, hány éves korig vállalnak babazsúrokat, mert ismerek egy lányt, aki idén ünnepli majd huszadik születésnapjának második évfordulóját, és szívesen tartaná ott. Nem, természetesen nem magamról beszélek, hanem... na jó, magamról beszélek, kit akarok becsapni? A tervem rögtön el is vetettem, mikor teljesen véletlenül belesandítottam a számlába, amit anyukáék kezébe nyomtak a parti után.

Két óriási terem van, nem csupán sima ugrálókkal, úgy értem, ha csak azok lennének, nem zsonganék be ennyire, én már bőven kiugráltam magam kiskoromban, az ugrálózsiráfunkban, idegen gyerekek irigy pillantásainak kereszttüzében, amiért ingyen pattogtam odabent akár egész nap, ők meg fizethettek... ööö... akármennyi pénzt tizenöt percért. (Vagy tíz? Kedves szülői egységek, segítsetek ki.) Plusz ingyen rágó, nyalóka és gumicukor is járt azoknak, akik olyan szerencsések voltak, hogy az ugráló tulajdonosainak születtek. De szép is volt...

Az itteniek a szuperebb változatba tartoznak, akadálypályakkal, meg óriáscsúszdákkal, meg labdákkal, meg minden ilyesmikkel. Hihetetlenül mókásak, úgy értem a bulikon a felnőttek is azonnal dobják le cipőiket és rohannak be a gyerekekkel ugrándozni, nem csupán ácsorognak, vagy ülnek a padokon és kívánják pokolba az egészet. Én, a két óra alatt kábé öt percre sem ültem le, annyira élveztem, hogy végre kivételesen nem haldoklom, mikor ilyen helyen járunk és rohangálhatok meg ugrálhatok kedvemre. A pótanyukámék mégis úgy hálálkodtam a buli után, amiért végig a gyerekekkel voltam, mintha nagyobb önfeláldozás lett volna, mint most elmászni a cuccaimért a fényképekkel.

Az egyik játékkal, aminek kis része (sajnos pont az unalmasabbik) látszik az utolsó képen is, már az utolsó parti óta szemezgettem, mikor itt jártam. Annyi a lényege, hogy gumiból készült pókháló szerű valamiken kell feljutni a legfelső szintre, ahol aztán lecsúszhatsz a csúszdán. Láttam ugyan, hogy jópár kisgyerek, meg felnőtt is feladja a dolgot, de gondoltam, biztos azért, mert kicsit azért messze vannak egymástól az emeletek, a karjaik meg nem elég erősek. Kihúztam magam, hogy majd én jól példát mutatok nekik, öt másodperc alatt felkúszok a tetőre, és onnan még egy Tarzan-üvöltést is hallatok majd. A dolog nem igazán így sült el, ugyanis én azt hittem, hogy azok a gumiszalagok szépen feszesen ki vannak feszítve, akár meg is állhatsz rajtuk, meg ilyesmik. Nos, nem, a gumiszalagok folyton csúszkáltak a talpaim alatt, közben mellettem küzdöttek még gyerekek is, ők is csúsztatták őket. Amíg voltak emeletek a fejem felett, nem volt akkora gond, mert kezeimmel meg tudtam kapaszkodni, és valahogy felhúztam magam. De mikor a legfelső emeletre értem, pánikolva vettem észre, hogy nem tudok semmibe megkapaszkodni. Alattam, három méterrel kábé ugyan egy trambulinban végződött a játék, szóval nagyon nem zúztam volna össze magam, ha leesek, de három kisgyereket egész biztos magammal sodortam volna út közben. Tenyereim izzadtak, lábaim remegtek, a család a biztonságos talajról biztatott hangosan, miközben én csak azt ismételtem, hogy félek, és le akarok menni, és félek, félek, félek. Végül valahogy sikerült fogást találnom a csúszdán és feltornáztam magam oda, majd nagyon gyorsan le is csusszantam onnan. Pótanyukám már várt, kérdezte, jól vagyok-e, csak kicsit haltam-e meg. Mivel a család fele, egész pontosan a női fele tériszonyos, afféle hős voltam a szemükben. És a magaméban is, mert bármennyire is féltem odafent, nem adtam fel.

Ebédnek pizzát kaptunk, meg kis salátát hozzá szülinapi torta gyanánt pedig Transformers-cupcake-ek jártak mindenkinek. YEAAAH! Én arról kérdezgettem a szülőket, jut-e a felnőtteknek is belőlük, bár nyilván magasról tojtam le a többi felnőttet, az érdekelt, én kaphatok-e egyet.

Mint a fenti képek is mutatják, végül jutott nekem is belőle, sőt, még haza is hoztunk egy csomót, így van Autobot, meg Álca gyűrűm is, háháhá.

Ma aztán találkoztam Grace-szel, és hihetetlenül kellemesen csalódtam, mert nagyon jófej lány. Rengeteget tud beszélni, ami sosem baj, mert én meg inkább hallgatni szeretek, értékeli a vicceim, és még az angolja is jó. Ráadásul, tényleg, alig két utcányira lakik tőlem, szóval ha felhívom, és azt mondom, menjünk Starbucksolni, tíz perc múlva már ülhetünk is a Starbucksban. Ma például nagyjából két és fél órán keresztül csevegtünk egymással.

Lehet mégsem kell majd Kate és Floriane távozása után eltemetnem a nagyjából már tizenöt éve haldokló szociális életem.

Ráadásul a mai egy történelmi nap is, mivel megszületett a legröhejesebb nevem, amit eddig Starbucks-pohárra írtak. 

Ezen törtem a fejem nagyjából egész nap, de sehogy nem sikerült rájönnöm, mégis hogy a fenébe lett Bertából ez a... valami. Azt sem tudom, mégis milyen név ez. Brean? Breon? Sajnos, úgy tűnik, örök rejtély marad.

Kis szerencsétlenség tizenharmadikára

Röviden és tömören: Kate május végén hazamegy.

Hosszabban: Nem tudom, akarok-e írni róla hosszabban.

Nyilván muszáj, mert ez egy blog, nem pedig a Twitter.

Valahogy minden kezdett túl jól alakulni. A hétvégén megvettük volna a Six Flags vidámparkba szóló szezonbérletünket, lassan elkezdtük volna tervezni az áprilisról májusra áttolt kiruccanást New Yorkba, megbeszéltük, hogy ezt látogatjuk meg, és azt, és milyen jó, hogy végre itt a jó idő és tudunk szabadon császkálni... aztán tegnap szépen bejelentette a rossz hírt.

Kate-nek nagyon jó okai vannak arra, hogy hazamenjen. Vagy ötezerszer jobbak mint a lányok többségének, akik hirtelen gondolnak egyet, és inkább a könnyebb, hazautat választják, minthogy adjanak esélyt maguknak is, az országnak, a családnak meg mindennek. Ezeket az okokat nyilván nem írom le, mert személyesek, és bár tudom, hogy Kate sosem fog ellátogatni erre a blogra, na... azért van, ami nekem is szent.

Csak tudjátok, hihetetlenül pocsék érzés ez, mert Kate volt az a lány, akivel végre, igazán kezdtem megtalálni a közös hangot. Rengeteget tudok nevetni vele, tényleg, szinte már a sírás határáig, és persze az sem hátrány, hogy az angol tudása valahol olyan szinten van, mint az enyém, így folyamatosan tudunk beszélgetni, nem kell egyszerűbb szavakat keresnem, hogy ki tudjam fejezni a mondanivalóm, vagy éppen hosszú percekig gondolkodnom azon, mit is akart mondani a másik a kissé kesze-kusza gondolatával. Ő az egyetlen, akiről úgy érzem igazi barátom, nem csupán au pair-barátom.

Floriane is hazamegy júliusban, én meg itt maradok egy évre barátok nélkül. Igaz, folyamatosan jönnek új lányok, ugye majd Kate helyére is egy, de mint látjátok nem igazán sikerül megtalálnom a közös hangot az itteniekkel, szóval nagyon kicsi az esély arra, hogy olyan valaki jön, akit esetleg szimpatikusnak találok, de bárcsak adna egy sors egy sorozatfüggő, Múzeumba szívesen látogató au pairt, aki annyira tud angolul mint Kate és Liz! Lécci, lécci!

Nemrég költözött a környékre egy maláj lány. Annyira a környékre, hogy nagyjából két utcával lakik távolabb tőlem. Jöhetne az örömteli sikoly, hogy igen, úgy tűnik minden problémám megoldódn látszódik, ha szükségem van valakire, mostantól csak szépen átgurulok Dínóval elsétálok hozzá, és voilá, Bebe barátkozik. Hétfőn találkozunk is majd a legközelebb eső Starbucksban, viszont akad egy icike-picike gond. Naná, hogy akad, miért ne akadna, nekem soha semmi nem elég jó. Az e-mailjei... annyira... hivatalosan vannak fogalmazva.

ez az én elérhetőségem, kérlek minél hamarabb add meg a tiédet is

jelezz majd mikor lenne jó az időpont számodra

Komolyan úgy érzem, mintha nem is egy au pairrel lenne találkozóm, hanem egy hostanyukával interjúm, amilyen stílusban ír nekem. És még Facebookon sem tudom lecsekkolni, mert vagy nincs fent Facebookon, vagy valami nagyon speciális, kitalálhatatlan névvel van felregisztrálva. Egyelőre még pozitív vagyok, és reménykedek benne, hogy csupán azért ír ilyen stílusban, mert az angolja nem épp a legjobb. Ami még mindig a kisebb baj, mert sokkal szívesebben elviselem, ha a környékemen lakó egyetlen au pair angolul nem tudó jó arc, mint angolul tudó rossz arc.

Azért zárjuk vidáman a sorainkat kicsit, Floriane-nel kitaláltuk, hogy Kate búcsúbuliját csakazértis a Six Flagsben tartjuk meg. Mivel neki most minden pénzét félre kell majd tennie, közösen megvesszük neki a jegyet, amolyan búcsúajándékként, hihetetlenül jól fogjuk érezni magunkat miközben sikítozunk az óriási hullámvasutakon.

Büszke olvasójegy-tulajdonos

El nem tudjátok képzelni, tegnap délután hány percig gondolkodtam azon, mi a library card helyes magyar neve. Ültem egy helyben, kezemben a vadiúj, diznilendes bögrémmel, amibe túl lusta voltam kávét készíteni, szóval kis egészséges kólát szopogattam, és arra gondoltam, hogy Bebe, kezdesz elfelejteni magyarul, ami valld be magadnak, kicsikét kínos, de akkor is... mi a fene magyarul a library card? Hosszú, hosszú percekig meredtem magam elé, de csak nem akart beugrani. Végül, nagyjából fél órával később, teljesen hirtelen megvilágosodtam. Olvasójegy!

Azóta folyamatosan ezt a szót mondogatom magamban, nehogy megint elfelejtsem. Nem baj, szerencsére, van még ezer másik, amik kiröppenhetnek a szótáramból.

Tegnap, pontosan hét hónapnyi ittlét után végre rászántam magam, hogy OLVASÓJEGYET csináltassak. A döntésnek igen egyszerű oka volt, mégpedig az, hogy ránéztem a könyvespolcomra, és rájöttem, hogy nekem egyszer még haza kell mennem, a könyveimet magammal kell vinnem, és ugyan fizethetek akár egy komplett bőröndöt csak az én drágáimnak, szemem fényeinek, gyerekeimnek... de kicsit vissza kell vennem a tempóból. És mivel a Kindle, Nook meg egyéb hasonló idióta gépek vásárlása továbbra is ki van csukva, marad a könyvtár. Kate azt mondta, a Martin Luther King Jr. Emlékkönyvtár nagyon szuper, szóval azt vettem célba. Mindenki, aki a környéken a lakik, azaz bizonyos megyékben, ingyen iratkozhat be, amennyiben van valamiféle bizonyítéka arra, hogy tényleg itt lakik. Többieknek húsz dollár. Mivel nekem jogosítványom még mindig nincs, ehhem, ezért az egyik banki számlám vittem magammal, és reménykedtem benne, hogy csak azt nézik meg, stimmel-e a cím, és nem kezdik el végiglapozgatni, hogy mégis mennyi pénzt szórtam el az iTuneson zenékre meg alkalmazásokra.

Szerencsére a címemen kívül mást nem is néztek meg rajta, nyomták vissza a kezembe a vadiúj OLVASÓJEGYemmel együtt. 

A könyvtár, természetesen, óriási hatalmas nagy, jó sokat kóvályogtam, böngészgettem a könyveket, beleolvastam egyikbe, másikba, és boldog voltam, amiért idővel magamévá tehetném mindet, akkor sem kellene a Comic-Conra szánt pénzem rájuk költenem. Bár imádok könyveket vásárolni, és nyilván fogok is, mert vannak kollekciók, amiknek teljesnek kell lennie, vannak könyvek, amik nem hiányozhatnak a polcomról és a többi. 

Igazából, azt a könyvet, amiért hirtelen olyan nagyon fontos volt könyvtárba rohannom, nem találtam, de szerencsére a kis katalógus olvasása közben megakadt egy nagyon fontos információn a szemem: az OLVASÓJEGYet a város nagyjából minden könyvtárában használhatom. Az egyikben csak kallódik belőle egy darab. Azért kivettem három másik könyvet, mert miért ne. Aztán metróra pattantam, és irány Tenleytown! Nem nagyon jártam arra, mióta vége lett a spanyolóráimnak, mondjuk a könyvátárval már régóta szemezgetek. Azt hiszem, oda is fogok járni mostantól, mert igaz, annyira nem óriási, sőt, egészen picikéne is mondható, de nagyon tetszik az egész, majdnem teljesen üveg, modern épület, a rengeteg vadiújnak tűnő Apple számítógép, és a kis tanulószobák, ahová főleg a szomszédos American Universtiy tanulói járnak, nos... tanulni. Sőt, itt megtaláltam a könyvet is, amit kerestem, csendesen örültem egy sort, mert azért mégiscsak egy könyvtárban voltam, és a biztonság kedvéért itt is felmarkoltam magamnak egy másodikat is, nehogy véletlenül még olvasnivaló nélkül maradjak.

Miközben a metróra várakoztam, feltűnt egy igen érdekes tábla az egyik mozgólépcsőn, amit épp javítottak. Már Londonban is, de itt szeretik feldobni ezeket a felújításokat pár érdekes adattal, hátha az emberek nem mérgelődnek annyit, vagy csak simán úgy gondolják, miért ne tanulhatnának valami újat várakozás közben. Már ideérkezésemkor feltűnt, mennyire lassúak a metrós mozgólépcsők. Tényleg, csigalassúak. Eleinte azt hittem, talán azért, mert nincs pénz új, gyorsabb verziókra, ami talán így is van, de a fedősztori szerint azért lassúak, hogy kicsit lassítsanak az emberek tempóján. DC-ben mindenki csak rohan, a lassú mozgólépcső pedig lehetőséget ad arra, hogy lazítsanak és gyönyörködjenek a látványban. Nem, ezt nem most találtam ki, tényleg így fogalmaztak, nekem meg kétszer is el kellett olvasnom, pislognom és rajzfilmbe illően megdörzsölnöm a szemeim is, hogy meggyőződjek róla, tényleg jól láttam-e. Ugyanis, nem tudom, mutattam-e már képet arról, hogy néz ki egy átlagos mozgólépcső DC-ben.

Nem?

Hát tessék, így:

Mindegyik ugyanilyen. Egy sötét, beton alagút, szóval amennyiben a melletted lévő lépcsőn valaki nem piszkálja feltűnően az orrát, nagyon túl sok látnivalóval nem találkozol. Kivéve Dupont Circle-nál mert ott a mozgólépcső olyan, akár egy svédasztalos vacsora fess, öltönyös fiatalemberekből, és az ember lánya kedvére válogathat közülük. Nem mintha azok a bizonyos fiatalemberek akár egy fél pillantást is vetnének erre a konkrét lányra, de álmodozni azért szabad, nem?

The F-files: 3. rész

Na jó, próbáljuk összekaparni gondolatainkat a 3D-s Titanic megnézése és a nagyjából két órányi Photoshopos szórakázás után. Igen, az oldalsó animáció elkészítése nagyjából ennyi időt vett igénybe, ezért ne tessék csúnya szavakkal illetni, legyenek olyan kedvesek.

Florida. Nyaralás. Oké, menni fog ez.

Kedden, a vasárnapi meg hétfői felpörgetett program és pénzköltés után úgy határoztunk felnőtt-testületileg, hogy lazítós kis napot tartunk. Reggel a kisasszony elmegy a nagypapával horgászni, én összerakom a kisasszony LEGO-boltban vásárolt LEGO-készletét, mert őt igazából csak a késztermékkel való játszás érdekelte, én meg abban az óriási boltban teljesen bezsongtam LEGO-ilag, szóval pont jól jöttem. Közben a nagyi kisöreggel szendvicseket gyárt, a délutáni program ugyanis piknik az egyik parkban. Minden jól is ment, a  szépségszalon összeállt kezeim alatt, elkészültek a szendvicsek is, plusz azok mellé még chips, meg sütemény, meg mindenféle üdítő is került a hűtőtáskába, visszaértek a nagypapáék is, mindketten fogtak egy-egy kisebb méretű halat, amit vissza is engedtek, de telefonon láthattunk róluk képi bizonyítékot.

Egy olyan parkra esett a nagyiék választása, ahol nem homokos, hanem köves a tengerpart, mivel Wall-E, azaz a kisöreg játékrobotja, nem az igazi, úszni szeretett volna menni. (Ennek később fontos szerepe lesz...) Az már csak hab volt a tortánt, hogy ezen a parton kutyuk is fürdőzhetnek, szóval Finn pajtás is velünk tartott.

A park, mint ahogy minden abban a városban, gyönyörű volt, és tiszta és zöld és pálmafákkal meg csodálatos kilátással teli.

Befaltuk a szendvicseinket, meg egy kis chipset, a gyerekek rohangáltak a játszótéren, én meg örültem a nagyjából tíz perces kis nyuginak, amíg a nagyiékkal beszélgettem, Finn kutyus pedig a lábaimnál szunyókált halkan horkolva. 

Kisöregem aztán egész hamar megunta a játékot, és mindannyian elindultunk Wall-E-t fürdetni. Tudom, továbbra sem értitek, mennyire nagyon fontos ez a momentum, de ígérem, hamarosan már kiderül. Wall-E belegázolt a vízbe, én leültem az utolsó képen jól látható kis kőfalra, süttettem előzőleg napolajjal bekent habtestem a napfényben, néha rászóltam valamelyik gyerekre, hogy óvatosan játsszon a vízben, nehogy lecsússzon valamelyik sziklán. Az amúgy nagyjából húsz centis vízbe, az igaz, de fő a biztonság.

Kis idő múlva, mikor már kigyönyörködtem magam, a kisasszony pedig megunta, hogy a kisöreg és Wall-E játékát nézze, mi, a női szakasz, elindultunk fagylaltot venni. Lassan sétálgattunk, megvettük a fagyinkat, majd leültünk ahhoz az asztalhoz, ahol a piknikkellékeinket is hagytuk. Néztük, ahogy Finn kergeti a sirályokat és galambokat, jókat nevettünk és nyaltuk a fagylaltot. Remélem érződik a soraimból, mennyire tökéletesen idilli is volt minden.

Hamarosan megjelent a nagypapa is a kisöreggel, Wall-E eleget fürdött. Kisöreg vígan ugrált a játszótér felé, csuromvizes volt ugyan, de gondoltam biztos ő is megfürdött egyet a játékkal, egy ötéves gyereknek mit számít, hogy utcai ruhában gázol bele az óceánba? Miközben azonban elhagyni készültek minket a nagypapával, észrevettem a jobb karján lecsurgó vékonyka vércsíkot. 

Azonnal megszólaltak fejemben a vészharangok, és rájuk kiáltottam, hogy hé, azt hiszem, van ott valami, amit le kéne mosni, esetleg leragtapaszozni, mielőtt kisöregem nekiáll a homokban játszani. Arra nem is gondoltam volna, hogy a vércsíkhoz egy nagyjából öt centis, óriási vágás is tartozik, és mikor megláttam, bizony azonnal be kellett csuknom a szemem, és már éreztem is, ahogy zsibbad el a térdem, meg a karom, meg a lábfejem, mint mindig, mikor valami nagyon véres, vagy undorító dolgot látok. Esetleg magam elé képzelek, mert már most is zsibbad mindenem...

Nem a legcsúnyább sebesülés volt, amit életemben láttam, és olyan emberhez tartozott, akivel törődök, az a cím Tökinek, meg az ő térdének jár egy kissé szerencsétlen biciklis baleset után.

Szerencsére nagyi is észrevette, hogy nem olyan kicsi a baj, gyorsan összepakoltuk a cuccainkat és irány a kocsi. Itt már a kisöregnek is leesett, hogy valami nagy baj lehet vele, ugyanis hirtelen torka szakadtából kezdett üvölteni, mindenét fájlalta, és kijelentette, hogy nem tud járni. Nagypapa gyorsan felkapta, és hősiesen elcipelte az autóig, bár közben borzalmasan sajnáltam szegényt, mert a kisöreg folyton azt hangoztatta, hogy az ő hibája minden. Megcsúszott ugyanis egy sziklán, és úgy horzsolta le, igencsak csúnyán magát. Szerintem az egész Wall-E hibája volt, mert ha ő nincs, meg sem fordul a kisöreg fejében, hogy olyan helyen fürdőzzön, ami nem egy strand.

Az autóban aztán megbeszéltük a haditervet. Nagyiék elviszik kisöreget a kórházba, hátha össze kell varrni a sebet, mi pedig kisasszonnyal otthon maradunk, és malmozunk. Pár héttel ezelőtt volt vele egy beszélgetésünk, amiben kijelentette, hogy ő bizony nevetne, ha az öccsének kórházba kéne mennie. Én ugyan próbáltam meggyőzni, hogy higgye el, ez nem így lenne, személyes tapasztalat. Annál a bizonyos Töki-balesetnél nem én voltam a legjobban kiakadva, de a második helyen végeztem anyu után. Apu volt a sereghajtó, aki Töki szétnyílt térde láttán is csak a bicikli állapotával foglalkozott. 

Amint egyedül maradtunk a házban, a kisasszony felém fordult, és azt mondta:

- Igazad van, tényleg nincs kedvem nevetni...

Hogy megnyugtassam, próbáltam előadni neki a Töki-baleset némileg viccesebben hangzó verzióját.

(Érdekes amúgy, rengetegen kérdeztétek már, ki az a Lisa, akiről jópárszor már leírtam kicsoda, de arról még senki nem érdeklődött, ki a fene az a Töki.)

Hosszú, aggodalommal teli két órának néztünk elébe. Desszertet gyártottunk a vacsorához, Monopolyztunk, tévét néztünk, idomítottuk a kutyut, de az idő nagyon lassan telt. 

Körülbelül két óra múlva hazaértek aztán a nagyiék, a kisöreg karját nem varrták össze, csupán nagyon erős ragasztóval összeragasztották. Tudjátok, amilyen ragtapasz-szerűség, ami segít összeforrasztani a bőrt. Bár mi a nagyival megegyeztünk abban, hogy a kisöreg egész biztos büszke lenne a sebhelyére, a szülők talán annyira nem örülnének neki. 

Miután mindenki megnyugodott, nekiálltunk tojásokat festeni és tölteni. A tojásfestés művelete egészen hagyományosnak volt mondható, a tojástöltés viszont igazi amerikai hagyomány. A tojásvadászattal együtt. Mint veterán kincskereső, direkt kértem, hadd legyek én is kereső, nem pedig tojás eldugó. Meg különben is, a tojástöltés azt jelentette, hogy műanyag tojásokat töltöttünk meg cukorkával, és ki ne örülne egy kis potyacukornak?

Jól telt az este, a nagyiék sztorizgattak, elmesélték hogyan ismerkedtek meg, milyen romantikus dolgokkal lepi meg még néha most is a nagypapa a nagyit, mi pedig a kisasszonnyal ittuk szavaikat, a kisöreg pedig ismét eltűnt Wall-E-val játszani. 

Szerdán hajókirándulni, bár inkább csónakkirándulni indultunk egy újabb szigetre. Előre szólok, erről most nem lesznek képek, majd holnap bepótolom őket, mert az iPodom van, és éjfélre jár az idő, se kedvem, se erőm feltöltögetni most őket. A szigetecske, és a város különlegessége, hogy szinte teljes mértékben, ősi (höhö...) floridai halászcsaládok lakják. A mi hajóskapitányunk, egy nálam pár évvel idősebb lány, ötödik generációs halász. A többiekkel borzalmasan kedves volt, velem annyira már nem, miután megemlítettem neki az aprócska problémámat a halakkal, meg úgy összességében a tengerrel, meg a tavakkal. Mintha én annyira mókásnak tartanám, hogy szinte azonnal remegni kezdek, ha a vízbe lépve arra gondolok, megérintheti egy hal a lábam, vagy hogy legrosszabb rémálmaimban halakkal teli sekély tavakba zuhanok, és hevesen dobogó szívvel, izzadtságban fürödve riadok fel. Bár, valamilyen szinten meg is értem, egy halásznak akkora szenvedélyei a halak, mint nekem a sorozatok, és ha valaki azt mondja nekem, még soha egy sorozat iránt sem rajongott fanatikusan, legyen az akármilyen szappanopera, nem igazán tudom elképzelni az illetővel, hogy jó barátok vagy akár kedves ismerősök legyünk.

Kihajóztunk a kis csónakkal egy olyan részhez, aminek biztos van magyar neve, de ha megszakadok sem fog eszembe jutni, a lényeg, hogy pár méteres körzet, ahol az óceán hirtelen sekély lesz, és tökéletes alkalom kagylókat, meg rákokat... és halakat látni. Ugyan említette a kapitány, hogy általában a közelben dagonyáznak a lamantinok, és a lamantinok kedvéért egész biztos bemerészkedtem volna a vízbe, már csak azért, hogy elmondhassam anyunak, láttam igazi élő lamantinokat, testközelből, de ők éppen máshol hűsöltek, így én inkább a hajón maradtam barnulni kicsit. A többiek folyamatosan mutogatták nekem az óriási halakat, amiket láttak, meg rákokat, meg tengeri sünöket, meg minden ilyesmit, én meg legszívesebben beindítottam volna a motort és meg sem álltam volna a biztonságos, halmentes partig. Mikor már csak a nagypapa, meg a kapitány maradtak a vízben, ugyanis hirtelen a gyerekeknek is elege lett a tengeri élőlények közelségéből, a nagyi meg jött, hogy ne egyedül kelljen figyelnem őket, aztán mégiscsak belemerészkedtem fél perc erejéig a vízbe. Utána persze olyan gyorsan húztam vissza magam a csónakba, emberfeletti erővel, mintha gyilkos piranhák nyaldosták volna lábujjaim, miközben a vízben ácsorogtam. Nem láttam semmi élőlényt, de épp elég volt a tudat, hogy a gyerekek körülöttem menekültek rákoktól, és kergettek halakat, a lábaim máris remegni kezdtek, naná, hogy nem bírtam több ideig. Miután kicsit lenyugodtam, a nagyi odalépett hozzám, átölelt, és bármiféle gúny nélkül a hangjában azt mondta, nagyon büszke rám, amiért belementem a vízbe.

Folytatódott a túra, időközben egy másik csónakról csatlakozott hozzánk Skipper kutya is, aki delfineket készült kiszagolni nekünk. Mikor a nagyiék azt mondták előzőleg, hogy a kutyák segítenek megtalálni a delfineket, jót mosolyogtam a dolgon, de hatalmasra nyílt a szám, mikor Skipper hirtelen eszeveszett ugatásba és rohangálásba kezdett, a kapitány 180 fokos fordulatot vett a hajóval, mi pedig vígan ugrándozó delfinek felé vettük az irányt. A delfinek tengeri élőlények, de a lamantinokhoz hasonlóan emlősök, szóval velük semmi bajom. Sőt, mikor kis idő múlva már a hajó mellett ugráltak, vagy öten, igencsak kevés kellett ahhoz, nehogy elsírjam magam, annyira... döbbenetes látvány volt. Mintha valami giccses családi filmbe csöppentünk volna. Sajnos annyira lefoglalt a meghatódás, hogy a delfinekről egy képet sem készítettem. Majd legközelebb.

Este, a szomszéd anyukák és az ikrek jöttek húsvéti pizzapartira és az annál fontosabb tojásvadászatra. Mikor azt mondom, hogy a szomszéd anyukák, akkor úgy értem egy család, két anyukája. Kaliforniából költöztek Floridába, hogy nyugodt életet éljenek gyerekeikkel az ottani hajtás után. Mindketten a sorozatiparban dolgoztak, egyikük még egy igencsak neves sorozatos díjat is bezsebelt magának. Nem, nem színésznők vagy ilyesmi, a háttérben munkálkodtak. Nem egészen véletlenül megemlítettem az egyiküknek, hogy érdekel a forgatókönyvírás, na onnantól aztán elkezdtünk beszélgetni a különféle filmes meg sorozatos terveimről, az egyik regény/film ötletemre azt mondta, láthatnának benne fantáziát a producerek, utána meg elkezdtünk közösen egy sorozatot tervezni valamelyik gyerekcsatornára, amiben egy olyan család a főszereplő, ahol két azonos nemű szülő neveli a gyerekeket. Persze, csupán játék volt az egész, tudom én is, de el nem tudjátok képzelni, mennyire jó érzés volt egy olyan valakinek, mint én, egy iciri-picurit közel kerülni ehhez az egész világhoz. 

Megvacsoráztunk, a felnőttek eldugták a két ház előkertjében a tojásokat, majd szabadjára lettünk eresztve, hogy találjuk meg őket. Nyilván kapásból vagy tíz tojáson megakadt a szemem, és szinte már láttam magam előtt, ahogy a négy nyolc éven aluli gyereket félrelököm az utamból, hogy megkaparinthassam őket, de végül inkább a nehezebben megtalálható tojásokra utaztam, és azokból is csupán ötöt gyűjtöttem be. (Összesen volt vagy negyven.)

Késő este rájöttem, hogy enyhe napszúrást kaphattam, fájt a fejem, rázott a hideg, és egész egyszerűen úgy éreztem, nem akar működni semmim sem. Szerencsére másnap, azaz az indulás napjának délelőttjén, a nagyiék elvitték a gyerekeket strandolni, hogy még véletlenül se engem nyúzzanak, elég lesz majd a repülőn. Így pakolás közben kipihenhettem magam, végre megnéztem a Game of Thrones-premierepizódot igazi hangokkal, kicsit játszottam Finnel, és próbáltam nem arra gondolni, hogy pár óra múlva ismét a hideg, fülledtség és óceánillat mentes marylandi levegőt szívom majd.

Sajnos, minden jó véget ér egyszer, nem volt ez másképp ezzel a nyaralással sem. Igen, nagyon elfáradtam, mert azért mégiscsak egész nap a gyerekekkel, meg úgy egyébként emberek között voltam, és ez azért igencsak leszívja az ember energiáit, pláne egy olyan magába forduló emberét, mint én. De semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt az élményt. Hálálkodtam a nagyiéknak is, a hazafelé úton a kocsiban apukának is, amiért engem is beneveztek az útra a gyerekekkel együtt. A nagyiék meg hálálkodtak nekem, amiért kisegítettem őket a gyerekek után való rohangálásban. 

Floridának ez a része, ahol főleg nyugdíjasok laknak, mindenki vidám, mosolyog maga elé, beszélgetést kezdeményez veled, valahogy tökéletesnek tűnt. Az egészen biztos, ha majd Kanadában fagyoskodok, sokat fogok arra gondolni, milyen meleg volt ott, hátha már a tudat átmelengetni fagyott csontjaim.

Mindenkinek fel kéne írni pár hétnyi floridai nyaralást évente, és szerintem a világ összes problémája megoldódna. 

Persze, nem azt mondom, szívesen megismerkednék az állam másik arcával is, Miami pezsgő éjszakai életével, és ki tudja, talán majd lesz is alkalmam, hiszen elég sok időt töltök majd még itt, úgy tűnik.

Most azonban, igencsak későre jár az idő, már maguktól csukódnak le szemeim. A Florida-beszámolók ezennel véget értek, a blog hamarosan folytatja megszokott műsorát. Jó éjszakát, szép álmokat, vagy éppen jó reggelt, attól függően, ki melyik kontinensről olvassa, szerintem kissé már összefüggéstelen soraim.

The F-Files: 2. rész

Ott hagytuk abba, hogy szombati leégés, strandolás, óriási fagylaltadag, miegymás.

Vasárnap reggel olyan valamit tapasztalhattam meg, amire eddig még nem volt alkalmam. Ugyanis az Orlandóba indulás időpontjának reggel 8:30 lett kinevezve, és az autó gyerekestül, csomagostul, iPadestül pontban 8:30-kor gurult ki a házacska kocsibeállóján. Eddig azt hittem emberileg képtelenség tervezett időpontban elindulni, és lám, mégsem. A mítoszt sikeresen megcáfoltuk, hehe.

Az autópályán, természetesen, semmi érdekes nem történt, azt leszámítva, hogy a gyerekek számár csak akkor igazán mókás a játék az iPodon, iPaden, iTökömtudján, ha teljes hangerővel szól. A kisasszony mellettem vígan nyomatta a Temple Runt, így az ő oldaláról az ördögi majmok veszett visítozása, illetve a kétségbeesetten menekülő felfedező zihálása, esetleg nyögése hallatszódott, megkoronázva a csilingelő hanggal, ami az érmék felvételét jelenti.

A kisöreg a leghátsó sorban Wall-E-t nézett folyamatosan, nem csak ő, de már az egész család vagy százmilliószor látta vagy hallotta a filmet. Nem, nem ez nem túlzás. Valahányszor vége van, rögtön előlről kezdi, vagy éppen visszatekeri a kedvenc részeihez és nézi meg azokat újra meg újra meg újra. Mivel a Wall-E egy olyan film, amiben nem sokat beszélnek, már kívülről tudom az egészet, és legszívesebben fognám azt az idegesítően csipogó sárga robotot és addig ütném egy baseball ütővel, amíg...

Nyugalom. A Wall-E egy nagyon jó film, az első századik alkalommal.

Én próbáltam a lehető leghangosabbra állítani az iPodomon a zenémet, közben azért beszélgetni a nagyiékkal is. Orlandóba érve aztán egyre több Disney-s tábla, meg mindenféle kacsintgatott ránk, bár a legmókásabb kétségkívül ez volt:

A Disney-parkok felé vezető úton aztán teljesen bedugult az autópálya, és nekünk is arra kellett volna tartanunk, igaz, egy teljesen különálló víziparkba, az Aquaticába. Inkább kis kerülőutat is tettünk, a nagypapa elvileg tudta merre tartunk, a nagyi szerint totálisan eltévedtünk, így kisebb vita alakult ki közöttük,  de hepienddel zárul a sztori, megtaláltuk a park bejáratát, még azelőtt, hogy bárki komolyabb agyfaszt kapott volna Wall-E-tól, vagy az irány nem ismerésétől.

Kifizettük a parkolást, majd megrohamoztuk a park bejáratát. Ahol, mert miért is ne, a gépecske nem igazán akarta elfogadni az interneten vásárolt és kinyomtatott jegyeinket. Vagy négy különféle illetékesnél próbálkoztunk, mikor végre valahogy aztán sikerült bejutnunk a parkba. A nagypapa gyorsan elfutott szekrényt keresni az értékesebb cuccoknak, mi meg a nagyival elvittük a gyerekeket leméretni. Minden kisgyerek kap ugyanis egy karszalagot, annak megfelelően milyen magas, és a csúszdáknál, ha látják, hogy elérik a megfelelő magasságot, felmehetnek. Ha nem, akkor nem. Szerencsére a mi mindkét gyerekünk elérte magasságilag azt a kategóriát, hogy felülhetnek bármire, bár a felnőttjátékokra csupán mentőmellényben. Így aztán az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, ha már a nap elején kapnak egyet, és az szépen rajtuk is marad.

Megtaláltuk a helyünket, lepakoltuk cuccainkat, nagypapa visszatért, én rájöttem, hogy az összes értékes cuccom, mint az iPodom, a telefonom vagy a fényképezőm a táskámban maradt megőrzés nélkül (spoiler: nem loptak el semmit), majd a nagyi magához parancsolt, hogy nem menekülök, ő most bizony nagyon le fog fújni a naptejemmel. Ami igazából napolaj, és a második nap már rájöttem, hogy ugyanolyan undi napolaj, amit anyu is szokott használni, csak csúnya módon barátságos spray-nek álcázza magát. És nem 3 faktoros, hanem 12. 

Utána egész nap játszottunk, családilag mindenki kedvence a lassú folyó volt, ahová ha akartál vehettél mentőmellényt, ha akartál nem, rajtam kívül mindenki vett, mert a gyerekeknek kötelező volt, az öregek meg élvezték, ahogy fenntartja őket a vizen. Én meg azt élveztem, hogy játszhatom a fuldoklót, hátha az egyik helyes vizimentő srác azt hiszi, igazi az egész és megpróbál kimenteni. Höhö.

Rengeteg különféle csúszda volt, legszívesebben az egész napot azzal töltöttem volna, hogy sorban állok, csúszok, ismét sorban állok, másik csúszdánál, csúszok és így tovább. Persze, a legtöbb időt a gyerekmedencében töltöttem, amit ugyan nem bántam, mert az is hihetetlenül mókás volt. Nagyjából tíz percenként az egyik torony tetejéről leborítottak egy óriási vödör vizet az emberek nyakába, és én nagyon-nagyon szerettem volna egyszer alatta állni, de a kisöreg mindig elrángatott, mondván, ő fél tőle. Nyuszi gyerekeim vannak, mondom én, a fő nyuszi, bár ötéves szemmel azért tényleg elég félelmetes lehetett az az óriási víztömeg. 

Volt egy másik hasonló kaland is, kitaláltuk, mármint a kisöreg meg én, hogy felmegyünk az egyik magas csúszdára, ahonnan kétszemélyes úszógumikkal lehetett lecsúszni. Minden rendben is volt addig, amíg fel nem értük csúszdákhoz. Kiválasztottuk, melyik színűn szeretnénk lemenni, és készültünk volna beleülni az úszógumikba, mikor a kisöreg hirtelen meggondolta magát. Ő nem akar beleülni az úszógumiba, nem akar lecsúszni, csak viccelt, mikor azt mondta, hogy igen. Megragadtam a kezét, meg az úszógumit, mondom, semmi gond, akkor lemegyünk. Már indultunk volna lefelé, mikor megszólalt, hogy a kék csúszdán talán mégis lemenne.

- Biztos? - kérdeztem.

- Igen - csipogta.

- Egészen biztos?

- Egészen biztos, léccciii.

Ismét beültünk az úszógumiba, és mielőtt meggondolhatta volna magát, szerencsére pont zöld jelzést kaptunk én meg azzal a lendülettel le is löktem magunkat a csúszdában. Mivel a nagyiék azt mondták, a kislány is élvezte, a kisasszony pedig igencsak ijedős fajta, gondoltam valami lájtos kis csúszda lesz. Hát nem egészen így történt, miközben kisöregem hangosan kacagott, én torkom szakadtából az életemért sikítottam. Mikor leérkeztünk a nagyiék meg is kérdezték, hogy ki adott ki magából ilyen ijedt hangokat. Én, vagy a kisöreg. Férfiasan bevallottam, hogy én voltam.

Olyan öt óra körül mindenki halálosan elfáradt, amíg a nagyiék összeszedték az összes gyereket, meg cuccokat, én kaptam még egy utolsó csúszást, és elindultunk a hotel felé, ahol aznap este megszálltunk.

Mivel még továbbra is rákvörös volt az arcom, sőt, az egész napos napon való álldogálástól talán még rákvörösebb, a nadrágom csuromvizes volt a bikinialsómtól és csúnya úszás utáni frizura ült fejemen, a kegyetlen Sors a világ legédesebb recepciósfiúját teremtette a hotelbe.

Miután megkaptuk a szobakulcsokat, és elfoglaltuk a szobát, ki lett a feladat: zuhanyozzon le mindenki, mert hamarosan vacsorázni megyünk. Én a kislánnyal kerültem egy szobába, szóval őt kellett lefürdetnem, de csakis azután, hogy felfedeztem a következő kis izét a szobában:

Igen, aznap volt április elseje. Körbetáncoltam a szobát örömömben, amiért úgy tűnt sikerül élőben megnéznem a Game of Thrones második évadjának prömierjét, mikor egy csipogó hangocska kiragadott álomvilágomból:

- Mit művelsz?

Én meg rájöttem, hogy egy hét éves gyerekkel osztozok a szobán, vagyis nem lenne épp au pairhez méltó viselkedés, ha erősen tizennyolc karikás sorozatot néznék mellette. Még akkor sem, ha a lakrészeinket egy fal választja el, így a képet nem látná. 

Vacsorára a közeli, azaz nagyjából fél percnyi sétára lévő mexikói étteremre esett a választásunk, ahol épp happy hour-t tartottak, vagyis két koktélt adtak egy áráért, és féláron voltak az előételek is. Na, több sem kellett a nagyinak meg nekem az egész napos gyerekek után való rohangálás után gyorsan rendeltünk is két margaritát.

A kaja finom volt, a margarita még finomabb, a vacsoráról több szó ne is essék, mert még sok dologról kell írnom.

Visszatértünk a hotelbe, én meg úgy voltam vele, hogy muszáj megnéznem azt a Game of Thronest. Így aztán a kislánynak meg lett engedve, hogy nézzen valamit az ő tévéjén, amennyiben megígéri, hogy nem fog hallgatózni, vagy kukucskálni, hogy én mit nézek. Tudom, au pairkedésből csillagos ötös.

Végül aztán nem mertem felhangosítani a saját sorozatom, mert féltem, hogy bármi, amit hallana, megártana gyermeki lelkének, így kénytelen voltam az epizódot a Disney Channel hangjaival végignézni. Nem éppen egy tizenhárom éves lány hangjával képzeltem el Lord Stannist, az meg végképp nem rémlett, hogy Daenerys egy táncikálós tévéműsorban szerepelt volna, de biztos nem olvastam elég figyelmesen a könyveket.

Másnap reggel szépen megreggeliztünk a hotelben, összeszedtük a cuccainkat, kicsekkoltunk, majd irány Downtown Disney! Ami sajnos nem olyan Disney-park, mint a többi Disney-park, csupán vásárolni lehet. Én, mivel tudtam, hogy ide tartunk, és tudtam, hogy a világ legnagyobb Disney-boltjának nem tudnék ellenállni, szépen a nagyiék házában is hagytam a pénzem, mert abban viszont biztos voltam, hogy nem lesz pofám tőlük kölcsön kérni cuccokra. Spóroljunk Bebe módra. (Spoiler: nem hatásos a módszer.)

A gyerekeket alig lehetett visszafogni a bolt bejáratánál, végül én a kislánnyal futottam a hercegnős ruhákhoz, meg ilyesmikhez, a nagyiék meg a kisöreggel tartottak, mert ő két emberes munka. 

Végül aztán kaptam egy kis szabadidőt, hogy nézzek körül a boltban, ami nagyon nem kellett volna, mert rengeteg... rengeteg megvásárolnivaló dolgot láttam, és ha bizony van pénzem, talán mindet el is szórom. De elhatároztam, hogy kínosság ide, vagy oda, én egy Alice-os bögre (nem a képen látható méregdrága kollekcióból) és egy Minnie egeres táska nélkül nem tudok élni. 

Na, persze, nem csak a Disney-boltból áll az egész, rengeteg más bolt is van, meg éttermek, meg minden egyéb hely, ahol pénzt lehet költeni. Nyilván. 

Mi a T-Rexben készültünk ebédelni, ami, minő meglepetés, egy dínós étterem. Ismeritek a dínókiállításos dínókat, nyilván, na olyanokkal van tele az egész. Ez így leírva nem hangzik túl érdekesen, de higgyétek el, nagyon szuper, hangulatos, és a világ leghangosabb étterme az állandó dínóüvöltésekkel, meg ilyesmikkel. A nagyiék biztosak voltak benne, hogy a kisöreg imádni fogja az egészet. Ezzel szemben, amint beléptünk az ajtón, és megpillantotta az óriási dínókat, olyan messzire rohant az étteremtől arany szive, és olyan gyorsan, hogy alig bírtam utolérni. Miután megbeszéltük, hogy ezek a dínók csupán óriási játékdínók és senkit nem fognak felfalni ebédre, némileg megnyugodott.

Tizenöt percenként aztán jött a bizonyos meteoreső, azaz meteorok cikáztak a kivetített égen, a dínók meg mind megőrültek, értehető okokból, a kisöreg meg eleinte a mosdóba menekült valakival, de később felfedezte magának a kismammutot, és onnantól kezdve minden meteoreső alkalmával a kismammuthoz mentünk barátkozni. Mivel ő lett a nap sztárja, a kaja után a kisöreg kapott magának egy plüssmammutot, akit el is nevezett Cutie-nak. 

Ebéd után még kicsit nézegettünk, vásárolgattunk, mivel azért a kislánynak is kellett valami a mammut árából, majd hazafelé vettük az irányt. Begyűjtöttük Finnt a kutyasuliból, aki nagyon megörült nekünk, meg igazából az összes többi kutya is nagyon megörült nekünk, aztán tényleg hazamentünk. 

Ez volt az első este, mikor este nyolckor már úgy éreztem, képtelen vagyok tovább függőleges helyzetben maradni, és innentől csak lefelé vezetett az út.

Mivel ez ismét egy igencsak hosszú bejegyzés lett, és kezd késő lenni, meg hát ki tudja hányan értek el ténylegesen odáig, hogy elolvassák soraim, majd jön egy harmadik Florida-bejegyzés is, ami már tényleg az utolsó lesz. Legalábbis azt hiszem.

Na jó, búcsúzásképp még pár kép Downtown Disney-ről, mert úgyis olyan kevés képecske szerepel ebben a bejegyzésben: