2013. május 29., szerda

Memorial Day Fun

Maratoni hosszúságú lesz ez a bejegyzés, azt hiszem. Eredetileg gondoltam rá, hogy ketté is szedem, de aztán rájöttem, hogy az első feléről igazából nem is kéne részletesen beszámolnom, de majd meglátjuk, ez hogy sikerül.
Szombaton Csillával shoppingolni készültünk, mert mindenhol Memorial Day-leárazások voltak. Szóval célba vettük a már mindenki által jól ismert Tysons Cornert, ahol aztán annyira nem is költöttünk sok pénzt. Vagy amennyiben mégis, csak létszükségletű dolgokat vettünk, például amerikai zászló mintás pizsamanadrágot, illetve én egy Washington Nationals pólót, mert úgy nem mehet haza az ember Amerikából, hogy nincs valami baseball/foci csapatos ruhadarabja. Szóval nekem még a következő három hétben be kell szereznem egy Redskins és egy Ravens pólót. Illetve végre vettem egy cipőt is, ami illik a helyes kis ruháimhoz, amiket eddig begyűjtöttem, és egy sálat, mert már előre gondolok arra, milyen hideg helyen leszek jövőre.
Miközben az Old Navyben álltunk sorba, jött egy üzenet Őkockaságától, a délutáni nem-randinkra vonatkozóan, hogy ugyan, igazán csinálhatnánk abból a nem-randiból randit. Az én első gondolatom persze rögtön az volt, hogy a fenébe is, akkor le kell cserélnem a Star Wars-felsőm, és a csíkos pulcsim, mert egyik sem igazán randiviselet. Utána aztán gyorsan megörültem a dolognak, és megírtam neki a címünket, ahol begyűjthet kocsival.
(És ha valaki megkérdezi az olvasótáborból milyen kocsija van, én sikítani fogok, mert eddig mindenki, akinek elújságoltam a sztorit, ezzel a kérdéssel kezdte, és én nem értem miért olyan fontos dolog ez…)
Miután Csilla kidobott itthon, én gyorsan kiszórtam a szekrényem tartalmát, és próbáltam kitalálni, mégis mi a fenét vehetnék fel. Annyira túlságosan nem aggódtam, mert mikor Őkockaságával először találkoztam egy Hulk-póló volt rajtam, és talán még csak nem is fésülködtem, és onnan már csak felfelé vezet az út, már ami a kinézetem illeti.
Feleslegesen aggódtam, Őkockasága már rögtön azzal kezdett, mennyire szép vagyok, és a többi. Csupa olyan dolog, amit nem sűrűn hallok, hacsak anyut, vagy a kajafutár bácsikat nem számítjuk, és őket ne számítsuk.
Eredetileg azért indultam szombaton a Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén, mert pár barátnőm közölte, hogy igényt tartanak valami Kém Múzeumos szuvenírre, én meg rájöttem, hogy lassan már nem halogathatom tovább a vásárlást, és minden alkalmat ki kell használni, mikor az én szeretett második otthonomba mehetek. Ide tartott velem aztán Őkockasága is, és ugyan ajándékokat vásárolni már nem maradt időm, mert zárás előtt egy órával estünk be, azért nagyon jól éreztük magunkat. Ő például nagyon nem akarta túltenni magát azon, hogy egyszer sem sikerült megmentenie a világot, így vagy nyolcszor visszarángatott ahhoz a részhez, ahol egy bombát kell hatástalanítani pár másodperc alatt. Miután kimúzeumoztuk magunkat, és Őkockasága egyetértett velem abban, hogy aki szerint a Kémmúzeum egy rossz hely, jó ember nem lehet, beültünk egy teázós helyre… mily meglepő, teázni. Elbeszélgettünk, jó sokáig, nevettünk a hipstereken, akik a szomszédos asztalnál ültek, és alaposan kitárgyaltuk egymás kedvenc Doctor Who-epizódjait is. Közben szinte folyamatosan fogta a kezem, ha esetleg valakit ez a rész is érdekelne, bár nem hiszem.
Másnap ugyan sajnos dolgoztam, de ha a gyerekek azt találták volna ki, hogy fussunk le együtt egy maratont, csak azért mert az jó móka, még akkor is vigyorogtam volna. (Persze, szerencsére semmi ilyesmit nem csináltunk, csak megnéztük a The Avengerst, rengeteg popcornnal és cukorkával társítva.)
Hétfőn Memorial Day volt, amiről már tavaly írtam részletesebben, az amerikaiak megemlékeznek a külfönféle háborúkban elhunyt katonákról, és a megemlékezés címszóval kerti partikat tartanak, grilleznek, leáraznak mindent, és jól érzik magukat. Mi, a gyerekekkel, Lisával, illetve Lisa barátjával, célba vettük a virginiai Kings Dominion vidámparkot, hogy ne otthon üljünk, meg különben is, a vidámpark mindig jó dolog. Annyira nagyon nem is volt tele az egész, bár a gyerekek miatt a komolyabb hullámvasutakat messziről elkerültük, sajnos. Miközben azt néztük, ahogy a kicsik dodzsemeznek, Lisával megegyeztünk, hogy tényleg visszamegyünk majd nélkülük is, de az utolsó pár hetem beosztása annyira… mi is a megfelelően szép, nőies szó rá… szar, hogy ebből valószínűleg semmi sem lesz.
Az a fontos, hogy a gyerekek nagyon jól érezték magukat, és igazából mi is, mikor véletlenül felültünk egy, a vártnál félelmetesebb, játékra, és mi a kisöreg és a kisasszony halálra vált arcát nézhettük. Vagy, mikor azt hittük megúsztuk pár cseppnyi vízzel a rafting-játékot, de a legvégén óriási ágyúkból fújták ránk a vizet, és képtelenség volt elmenekülni előlük. Ráadásul beszereztem magamnak egy nagyon felnőttes Snoopy-pizsamát és pulcsit is.
Délben egy perces néma csenddel, illetve amerikai himnusszal emlékeztünk meg a katonákról, de előtte és utána folyamatosan szóltak a vidám, valamilyen szinten amerikai témájú dalok, mint például Miley Cyrus klasszikus, a Party in the U.S.A., vagy egy akármilyen country-sláger.
Mivel Virginiában voltunk, és a tőlünk távolabb eső részétől végre hallottam igazi, déli akcentusú embereket is, akikről azt hittem, hogy csupán a legendák szüleményei. Na jó, nem, de egy hot-dogot majszoló, kissé elhízott, csupa amerikai zászló mintás ruhákba öltözött család már annyira sztereotipikusnak mondható, hogy az ember nem hinné el, hogy ilyen tényleg létezik. Pedig én láttam őket a saját szememmel.
Köszönhetően annak, hogy olyan nagyon jól szórakoztunk, kicsit később értünk haza, mint a gyerekek bed time-ja (egészen pontosan másfél órával később), de szerencsére anyuka még nem volt otthon, és Lisával gyorsan ágyba dugtuk őket, mielőtt hazaesne és észrevehetné, mi történt. Nem mintha megbántuk volna, egész nap látszott rajtuk, mennyire élvezik a parkot, és mennyire boldogok, hogy ott lehetnek, emiatt pedig már maximálisan megérte a dolog.

Ne aggódjatok, persze nem maradtok képek nélkül:
















A mai naptól számítva, 3 hetem maradt hátra.

Egy hónap múlva: valószínűleg már mindenkinek odaadtam az összes szuvenírt, amit természetesen addigra már sikerült beszereznem.

2013. május 24., péntek

Egy tökéletes csaló

2003 augusztusában négy, magát turistának kiadó férfi ellopott egy 40 millió dollár értékű Da Vinci festményt a skócia Drumlanrig kastélyból. Mindössze egy fejsze segítségével. 
1994 augusztusában három fegyveres tolvaj kirabolta a Cannes-i Carlton Hotel ékszerboltját, 30 millió dollárnyi ékszerrel távozva onnan. Később kiderült, hogy csupán vaktöltényeket használtak.
2008 decemberében egy férfi és három nő látogatta meg a Harry Winston Ékszerüzletet, ám ami békés nézegetésnek indult, hamarosan 108 millió dolláros kárt okozó rablásba fordult, mikor a három "nő" letépte parókáját és immár férfiakként kifosztották az üzletet.
2007 júliusában a Dar Es Salaam Bank biztonsági őrei lógtak meg a bank összes pénzével.
1971-ben D.B. Cooper eltérített egy repülőgépet, azzal a felkiáltással, hogy bomba van a táskájában, bezsebelt 200 ezer dollárt, majd ejtőernyővel kiugrott a repülőből. Soha nem találták meg.
2013 májusában Bebe ellopta a saját bankkártyáját.

De hogy is csinálta? Milyen trükköt használt, hogy végrehajtsa eme tökéletes bűntettet? Akadtak segítői? Vagy egyedül dolgozott? És egyáltalán sikerrel járt-e az akció? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a mai bejegyzésünkben.

Senki nem gondolta volna Bebéről, hogy ilyen dolgokra képes. Mindig is egy visszahúzódó lány volt, nem különösebben okos vagy ravasz, még csak elképzelni sem lehetett, hogy sötét terveket sző titokban. 
2013 május 22-én aztán úgy döntött felszínre hozza igazi énjét, mikor egy internetes színházjegy vásárlásnak álcázva végrehajtotta a bűntényt, és ellopta saját bankkártyáját. Magabiztos kezekkel írta be az adatokat a mezőkbe, nem is gondolva arra, hogy a bankja figyelemmel követi az eseményeket. Arcán széles vigyorral kattintott a gombra, amellyel megszületett volna a vásárlás és a saját kártyája hivatalosan is a saját kezeibe került volna, de a rendszer nem fogadta el a fizetési módot. Bebe ugyan szomorú volt, amiért másik kártyát kellett használnia, hogy megvehesse a jegyet magának, ugyanakkor földöntúli boldogságot érzett amiatt, hogy a csel sikerült, és ellopta a saját kártyáját.
Mint már említettük, a bank vigyázó szemeivel nem számolt, és másnap szembesülnie kellett a ténnyel, miszerint a kártyát zárolták. 
Így került tehát csúcsra és zuhant is le onnan nagyon hamar korunk legnagyobb csalója. Bebe. Tetteiről generációk fognak értesülni majd.

Mint a bevezető is mutatja, kissé mozgalmasabbra sikeredett a tegnap délutánom mint terveztem. Én csupán egy jegyet szerettem volna venni arra a színházi előadásra Londonba, amiben Ben Whishaw is szerepel majd. (Szigorúan olcsó helyen, hogyha esetleg nem sikerülne eljutnom Londonba, ne érjen akkora anyagi veszteség, persze.) Mikor megláttam a posztot Tumblr-en szinte ugrálni kezdtem örömömben, hiszen a hazautazásom legnagyobb tragédiájának nem azt tartom, hogy el kell hagynom Amerikát, hanem azt, hogy Ben Whishaw jelenlegi színdarabja június 1-ig van csak műsoron, vagyis mindenképp lemaradok róla, miközben folyamatosan olvasom emberek beszámolóit arról, hogyan futottak össze vele. 
De úgy tűnt, elérkezett az én időm. Egyetlen előadás. Egyetlen este. Július elsején. Bebének ott a helye, még ha gyalog is kell mennie és aztán átúsznia egy óceánt. 
Úgy tűnt, hogy az egész Unvierzum és Világmindenség azt szeretné, ha én odamennék, mert még nem fogytak el a jegyek, az olcsók sem, és úgy tűnt, nem csak az Egyesült Királyságból lehet rendelni. Miközben töltöttem ki az adataim már vigyorogtam, ha magam elé képzeltem, hogy láthatom Ben Whishawt, élőben. Aztán odamehetek a színház bejárata/kijárata elé, találkozhatok is vele és hisztérikus zokogás formájában elmondhatom neki, hogy az álomvilágomban közösen nevelünk két macskát mennyire tisztelem őt mint szinészt. 


Aztán hirtelen minden odaveszni látszott, mikor az oldal közölte velem, hogy sajnos a tranzakció sikertelen volt. Nem baj, gondoltam, hahó, nekem van bizony egy másik kártyám is, amivel sikerült jelentkeznem az angol egyetemekre is, szóval akkor színházjegyet is sikerül majd vennem. És sikerült is. Körülbelül fél óra múlva érkezett egy hívásom valami ismeretlen számról, de gondoltam, autóbiztosítást vagy ilyesmit próbálnak eladni nekem, nem is törődtem tovább a dologgal. Inkább lejtettem egy örömtáncot, amiért esetlegesen talán találkozhatok Ben Whishawval. 
Ma délelőtt aztán úgy döntöttem megnézem végre a Star Treket, és készültem volna venni a jegyem, mikor az automata közölte velem, hogy bocsika, nem fogadta el a kártyám. Néha előfordul, hogy rendetlenkednek ezek az automaták, megpróbálkoztam egy másikkal. Ott sem működött. A biztonság kedvéért megnéztem mennyi pénz van a számlámon... bőven több mint egy mozijegy ára. Megpróbáltam egy bankautomatából kivenni pénzt. Nem sikerült. Megpróbáltam a pénztárnál megvenni a jegyet, a srác ott is közölte velem, hogy a kártyám el lett utasítva. Itt már igencsak kezdtem bepánikolni, még szerencse, hogy épp készpénz is volt nálam, így meg tudtam venni a jegyem. A következő nagyjából két és fél órában, amíg az USS Enterprise kalandjait kísértem figyelemmel el is felejtettem a dolgot, de a film vége után aztán elkezdtem gondolkodni, hogy ennek a bankkártyásdinak a fele sem tréfa, meg kéne látogatnom a bankot, mert ez lehet valami komolyabb dolog is. 
Főleg, miután kigugliztam a számot, ami keresett, és kiderült, hogy egy olyan cég száma, ami a bankoknak dolgozik, és bankkártyás csalásokat próbálnak megakadályozni. 
Dínóba pattantam, és elviharzottam a bankba, ahol hadarva előadtam a bankos néninek, mi a problémám, ő pedig kedvesen egy asztalhoz terelt, elkérte a kártyám és még egy nyalókát is a kezembe nyomott, mintha legalábbis gyerekorvosnál lennék, hogy nyugodjak meg. Pár percig pötyögött valamit a számítógépén, miközben én idegesen ráztam lábaim, és doboltam kezeimmel combomon. A biztonsági őr gyanúsan sokszor nézegetett felém, szerintem azt hitte azért vagyok ideges, mert valami rablásra készülök, nem pedig azért, mert hirtelen megszűnt működni a kártyám.
Egy örökkévalóságnak tűnő bő öt perc után aztán a néni közölte velem a rossz hírt: a kártyám zárolták, csalás gyanúja miatt.


Azt mondta ne aggódjak, ad nekem egy ideiglenes kártyát, a másikat meg majd küldik postán. Aztán elővett egy óriási ollót, és az én hűséges, Monument képével díszített kártyám egyetlen nyisszantással kegyetlenül kettévágta, majd két darabját egy szemetesbe szórta. Még csak el sem köszönhettem tőle, hogy megköszönjem, amiért kitartó társam volt majdnem két évig, ha shoppingról volt szó, és olyan számmal rendelkezett, amit már majdnem sikerült végig megjegyeznem mostanra. Azt hittem, hogy valami ügyes trükkel talán még haza is vihetem és emlékként megtarthatom örökre.


Miután kezembe kaptam a barátságtalan ideiglenes kártyám, utamra lettem eresztve, és elkezdhettem gondolkodni, hogy a fenébe lophatta el bárki is az információim. Még csak nem is vásároltam mostanában online semmit, kivéve a félresikerült jegyes dolgot. Épp ezt adtam elő az én drága Watsonomnak, mikor leesett a dolog. Hát persze. 
A világ másik feléről próbáltam venni valamit a kártyámmal. Ez gyanús szokott lenni, meg kellett erősítenem párszor már, hogy én vagyok én, mikor az otthoni kártyámmal szerettem volna online rendelni valamit ide. Csodálatos Sherlock Holmes-képességeim bevetve kiszámoltam, hogy csalásokkal foglalkozó cég megközelítőleg akkor hívott, mikor én megvettem a jegyeim az otthoni kártyámmal. Mivel nem válaszoltam, azt hitték, hogy megtörtént a baj, nem engedélyeztem semmiféle átutalást, vagyis valaki más használta a kártyám, és rögtön zárolták az egészet, mielőtt nagyobb baj lenne.
Ahogy erre rájöttem hisztérikusan nevetni kezdtem, komolyan, még a könnyem is folyni kezdett, mert nem hiszem el, hogy létezik még egy annyira szerencsétlen ember a világon mint én.


Tanulság: ha a világ másik végére szeretnél menni egy színházi előadásra... ne akarj.


Egy hónap múlva: az új kártyámtól is búcsút veszek (az ideiglenestől és az igazitól is), mert Magyarországon megint készpénzzel fizetek majd mindenhol.

2013. május 23., csütörtök

Kátya és Olga költözik

Mint ígértem, itt van a vasárnapi beszámoló is. 
Mármint, akár lehetne hétvégi beszámoló is, de a szombati nap igazából csak annyi érdekes dolog történt, hogy annyi idő után Mike végre megint a büfében dolgozott, és megint láthattam a csodálatosan cuki Mike-mosolyát. Direkt megfigyeltem, ő mosolygott rám először, mielőtt én egyáltalán észhez térhettem volna.  Ráadásul már a haja is kezd kinőni, és megfelelően tud kócolódni, hála égnek. Én szívesen néztem volna meg a Star Treket, amire már olyan régóta várok, hogy igazából már nem is tudom, de arra egyelőre kicsit még tovább kell várnom. Viszont a The Great Gatsby másodjára is nagyon jó volt, Csillának nagyon tetszett elsőre is, azóta is mindketten a film zenéit hallgatjuk. 
Vasárnap aztán, mivel olyan mostanság ritka napnak ígérkezett, mikor egyáltalán nem kell gyerekekkel foglalkoznom, elhatároztuk, hogy célba vesszük az Ikeát, a lóhúsos gombócaikat, és ha ott vagyunk, megint körbenézünk bútor fronton is, mivel a fedősztorink szerint Kátyát és Olgát épp kirúgta a főbérlőjük, ezért új lakás után kell nézniük, amit természetesen ismét be kell rendezniük, új bútorokkal, meg minden ilyesmivel.
Egész korán találkoztunk (annyira korán, hogy nekem a hajam még félig vizes volt, mikor felszedtem Csillát Dínóval), és azonnal célba vettük az Ikeát. 
Következzen tehát a képes beszámoló arról, Kátya és Olga milyen álomlakást talált magának:









Ezeken a képeken a konyha, és a konyha különféle kellékei láthatóak. Mint az étkezőasztal, vagy hűtő (tökéletes méretű alkoholmentes üdítőitalok és két személy számára elegendő mikrós kaja tárolásához). Főleg a fehér szín uralkodik, de színes kiegészítőkkel, mint például bögrékkel, vagy tányérokkal, szeretnék feldobni ezt a lányok, hogy ne legyenek az egésznek túlságosan kórházhangulata. Igazából egy fro-yo helyre szeretnék, hogy hasonlítson.
Pár óriási konyhakést is kinéztek maguknak, mert olyan nem létezik, hogy két orosz kém óriási konyhakések nélkül éljen egy lakásban. Bármikor kiderülhet, hogy a békésnek hitt látogató, aki úgy tesz, mintha vodkát szeretne iszogatni velük, egy ellenséges kém, ugye.




Kanapé, képek, keretek, és egy ujjlenyomatos asztal. Díszpárnák helyett a legutóbbi ikeás látogatás alkalmával látott zöldségplüssök kerülnének a nappaliba, mert azok olyan cukik, és mindennek lehet őket nevezni csak átlagosnak nem. (A fél áruházat felkutattuk, hogy találjunk minirépát vagy brokkolit, de nem lehetett kapni sehol, csupán kiállítva láttunk egyet-egyet, de azok, természetesen le voltak rögzítve.)



Olga hálószobája. Kivéve a hátsó, függönyös részt leszámítva, az ugyanis csúnya, meg szüksége sincs rá, mivel a lányoknak olyan gardróbjuk van, amit még Carrie Bradshaw is megirigyelhetne:


Elfér benne minden, aminek egy lánynak szüksége van. Cipők, ruhák, sminkcuccok, apróbb fegyverek, minden ilyesmi.




A felső képen azok a szekrények láthatóak, ahol Kátya és Olga a titkos kémes irataikat rejtegetik, az alsón pedig a székeik a dolgozószobájukból. A fehér Kátyáé, a fekete pedig Olgáé, nehogy összetévesszék őket.

Végezetül pedig íme lakásuk legféltettebb kincse, a térkép, amin természetesen bejelölik majd az összes országot, ahol addig jártak. Addig is pedig büszkén pózolnak a csodálatos Oroszországgal, a szülőhazájukkal, amire mindig őszinte szeretettel és könnyes szemekkel gondolnak:




Persze, emellett még rengeteg mindent találtak az új lakásba, igazinak tűnő művirágokat, amiket elővehetnek, mikor vendégek érkeznek, kivilágított polcot, ahol jót mutatnának a vodkás üvegek, vagy éppen rengeteg féle színes ágyneműt. Kátya és Olga úgy érzik, nagyon jól fogják érezni magukat az új lakásban.

Csilla és Bebe viszont a nézegetés után leült ebédelni, és miután végeztek a kajával, tanakodni kezdtek, mit csináljanak... végül arra jutottak, hogy mivel az eső is esni kezdett, meg egyébként is, ennyit megérdemelnek, elmennek kicsit plázázni. Én úgyis szerettem volna egy bikinifelsőt venni magamnak, aminek jó a mérete, és egyébként is, ha valami igazán megtetszik neki, azt meg kell vennem, mert már nem sokáig lesz lehetőségem rá. A végén még úgy járok, mint a pólóval, amit a hazautamra szerettem volna megvenni, de addig halogattam, mire elfogytak. Azért remélhetőleg online még megtalálom.
A plázában nemrég nyílt egy Tesla autókiállítóterem is, ahol az új kedvenc autóim lehet megcsodálni, így gyorsan megépítettük Kátya és Olga kémautóját is:



Pár kütyü kell csak bele és bármelyik Bond megirigyelhetné, szerintem.
Nagyon rossz belegondolni, hogy alig pár hétvégénk van már csak hasonlóképp mókázni, szóval inkább ne is gondoljunk ilyesmire. Koncentráljunk a jó dolgokra.

Egy hónap múlva: A saját ágyamban alhatok. Vagyis... a saját szobámban. Oké, talán nem, de mindenképp otthon. (Az ittlétem alatt az amúgy sem épp rendezett szobám háborús övezetté alakult otthon...)

2013. május 22., szerda

Return of The Nerd

Az előző részek tartalmából: Bebe egy Starbucks-látogatás alkalmával megismerkedett Őkockaságával. Rá egy napra ismét összefutottak, vagy mi, megegyeztek, hogy mókáznak valamit a hétvégén, de Őkockaságának kellett volna jelentkeznie, amit ő nem tett meg, ettől Bebe teljes depresszióba esett, mert mihez kezdjen egy kocka, ha már kocka-társainak sincs rá szüksége?
A blogolvasók fellélegeztek, mert azt hitték itt vége a történetnek. Bebe ugyan kicsit másképp reagálva, de szintén azt hitte vége a történetnek.
Mindannyian tévedtek.

A következő mondat leírása komoly fizikai fájdalmat fog okozni, így próbálok gyorsan túllenni rajta: anyunak igaza volt.
Mióta ugyanis megírtam az előző bejegyzésem Őkockaságáról, azzal nyúzott, hogy hívjam én. Írjak neki sms-t. Keressem meg Facebookon és írjak neki ott. Üzenjek neki füstjelekkel. Bármi. Aztán valahogy Tökit is meggyőzte arról, hogy próbáljon rávenni erre, de én egészen vasárnap késő estig ki is tartottam. Szerencsére az én drága Watsonom és Csilla egyetértettek velem abban, ha valaki azt mondja, hogy hívni fog, és nem teszi, akkor az a valaki nem akar hívni, tehát teljesen felesleges ezután aggódni a dolog miatt. Vasárnap estére aztán már annyira mérges voltam az egész világra (pedig igencsak mókás napot töltöttem Csillával, amiről bejegyzés is érkezik majd), hogy felkaptam a telefonom és írtam Őkockaságának egy gyors sms-t, amiben leírtam, hogy ejnye, megfeledkezett rólam. Aztán öt percen belül ki is ütöttem magam, így reggelig várnom kellett, hogy megtudjam, mit is válaszolt.
Valamikor hajnali négy körül felébredtem, láttam, hogy jött új üzenetem, de úgy gondoltam, ha megnézem, akkor egész biztos nem fogok visszaaludni. Persze amúgy sem sikerült ez a művelet, ugyanis elkezdtem gondolkodni a hátralévő egy hónapomon, és mint tudjuk annak sosincs jó vége. Reggel hétkor aztán kisöregem ébresztett, azzal a címszóval, hogy már felkelt a nap, ideje tehát nekem is ezt tennem. Azonnal leellenőriztem a telefonom, Őkockasága válaszolt, hogy nem, természetesen nem feledkezett meg rólam, és reméli, hogy nem haragszok, amiért nem jelentkezett.
Hát, hogy a fenébe ne haragudtam volna. Persze, nem ezt írtam, csak annyit, hogy talán meg tudok bocsátani. Még egy mosolygós fejet is tettem az üzenet végére, mintha vicceltem volna, vagy bénán flörtölősnek szántam volna az üzenetet.
Erre aztán nem érkezett válasz, én megint azt mondtam, hogy oké, ennyi volt, ezek után aztán már tényleg nem hallok róla többet. Miután drága Watsonommal megbeszéltük, hogy nincs semmi rossz a vénlányságban, aztán gyorsan át is tértünk olyan kellemesebb témák kitárgyalására mint Tom Hiddleston, vagy a sminkes lehetőségei, már jobban is éreztem magam. 
Este aztán, mikor a gyerekek már lefekvéshez készülődtek, úgy hallottam mintha csörögne a telefonom. Gyorsan leellenőriztem, és igen, Őkockasága keresett. Gyorsan bepötyögtem neki egy sms-t, hogy miután végeztem a munkával visszahívom. 
Körülbelül húsz percet aztán kellemesen elcseverésztünk, macskákról, videójátékokról, repülőgépekről, amik túl hangosan repülnek, meg aztán még az is szóba került, hogy a héten valamelyik nap összeülhetnénk ebédelni együtt egyet. Valami olyasmivel köszönt el, hogy have a lovely night, Miss Berta én pedig kicsit leolvadtam a napozóágyról, ahol ültem. 
Tegnap aztán, talán azért, mert reménykedtem benne, hogy esetleg fel fog bukkanni, elmentem a Starbucksba, ami ott van a kisöreg iskolájánál. Oké, mi másért mentem volna, mikor nagyjából öt percre a házunktól is van egy. Ahol még helyet sem kell vadászni, ahová leülhet az ember. Pont elkezdtem volna a dolgozni az egyetemi diákhitelen, mikor megláttam Őkockaságát a kávézó felé közeledni. Próbáltam nem túlságosan vigyorogni, és úgy tenni, mint aki mélységesen bele van merülve a laptopjába, de mikor megjelent a hátam mögött egy Hello, dork! köszöntés kíséretében, sajnos már nem tudtam tovább visszatartani őrült mosolyom. 
Ő még mindig a tesztjén dolgozott, én a diákhiteles kérdéseken, és most inkább az enyémeken nevettünk, mert az oké, hogy tudni akarják, mi a címem, de hogy azt is, miért lakok ott, ahol... azon tényleg csak mosolyogni lehet. A jó dolog mondjuk az, hogy a jelek szerint kaphatok hitelt a sulira és a koleszra is, de csak akkor, ha meglesz az NI-számom, amit fogalmam sincs, hogy tudnék megszerezni anélkül, hogy az Egyesült Királyságban élnék. De majd megérdeklődöm e-mailben. Ha ez azt jelenti, hogy extra látogatást kell tennem Londonba, mielőtt elkezdődne a suli... lehet annyira nem bánnám.
Amíg dolgozni nem kellett mennünk beszélgettünk, meg nevettünk mindenféle hülyeségen (Őkockasága szerint vicces vagyok, amit nem sokszor hallok, szóval mikor mégis, akkor igen jól esik), aztán szóba került a hétvége is (igyekeztem nem megemlíteni, hogy ez a beszélgetés igencsak ismerősen hangzik, és legutóbb nem lett túl jó vége), meg hogy még mindig el kell majd mennünk ebédelni. Egyszer sweetness-nek szólított, ami az egyik legédesebb dolog, amit valaha hallottam. 
Mikor elbúcsúztunk egymástól megölelt és még egy gyors puszit is nyomott az arcomra. Ezek után szinte úgy ájultam be Dínóba, bár lehet az inkább az óriási meleg miatt volt. 

Itt tartunk tehát most. De inkább már nem is mondok semmit, mert hát az a nagy harci helyzet, hogy nem tudom, mit mondhatnék.


Egy hónap múlva: Anna barátném szülinapi bulija után józanodok majd valahol.

2013. május 21., kedd

Boldog 100 ezer olvasót!

Nagy nap ez a mai, ugyanis mint a fenti ábra is mutatja a blog átlépte a bűvös százezres látogatószámot. Sajnos a történelmi pillanatról pont lemaradtam (diákhitelt intéztem, meg egyebek - érkezik bejegyzés hamarosan), de legalább egy szép, kerek számot sikerült kifognom, mikor a képet csináltam. 
Köszönöm mindenkinek, aki akár egyszer is, de az oldalra kattintott (aztán gyorsan elmenekült, mikor látta micsoda őrültekháza folyik itt...), azoknak meg főleg, akik visszatérő látogatók. Magamnak is pötyöghetném soraimat, de sokkal jobb úgy, hogy van közönség is, aki olvassa. Elképzelhető, hogy a százezerből ötvenezer anyuhoz tartozik, de ilyenekre most nem gondolunk, elő a pezsgősüvegekkel! (Vagy kólával, azoknak, akik épp gyerekekre vigyáznak...)
Ünnepeljünk hát együtt egy TARDIS-tortával! (Egy amerikai zászlós jobban illene az alkalomhoz, de hát hol szokott az ilyesmi érdekelni engem?) 

2013. május 20., hétfő

Mi lesz veled, Bebe?


Mi lehetne az - gondolta Bebe az ágyában fetrengve, este hétkor, amikor még az óvodásoknak sem lőtték fel a pizsit-, ami megakadályozná az előző, szörnyű bejegyzést attól, hogy a blog legolvasottabja legyen? Miről szeretnének jobban olvasni a látogatók, mint a szenvedéseimől? Haha, semmiről, tudom, de tegyünk egy próbát. Íme tehát Bebe jövője... egészen közeli jövője.

Legutóbb ott hagytuk abba ezt a témát, hogy jelentkeztem pár egyetemre az Egyesült Királyság területén, és ezek közül néhány vissza is jelzett, hogy kellenék nekik. Egy negyedik elutasított, az ötödikről pedig visszavontam a jelentkezésem, miután írtak, hogy legyek olyan kedves és küldjem el nekik a gimnáziumi matekjegyeim. (Az érettségi hármas csak a matektanárom és anyuék szemében szép jegy, sajnos, ha az ember egyetemre próbál jelentkezni vele, kiröhögik.) Szinte rögtön ezután jött is az értesítés, hogy miután mindegyik egyetem jelzett így, vagy úgy, eljött az én időm, választanom kell egyet közülük.  Ez volt az a rész, amitől a legjobban féltem. Még annál is jobban, mint hogy senkinek sem fogok kelleni. Mert ez jelenti azt, hogy igazi az egész. Hogy oda kell mennem, iskolába járnom. Hogy vége a lötyögésnek, amit majdnem három évig műveltem au pairkedés címszó alatt. Úgy értem, igen, persze, kemény munka ez, de ha úgy vesszük az életem 2010 óta egyhelyben áll. És igen, akár mondhatjuk azt is, hogy ezalatt az idő alatt magabiztosabb lettem (igen, igen, tudom… képzelhetitek mennyire szerencsétlen voltam, mielőtt Angliába utaztam volna), és minden ilyesmi, de ez igazából senkit nem érdekel. 
Az viszont már annál inkább, hogy 22 éves vagyok, a korombeliek eljegyzik egymást, összeköltöznek, munkát találnak, én meg… én meg csak vagyok. Olyan fiúkat szemelek ki magamnak, akiknél esélyem sincs, vagy ha mégis lenne, semmit nem teszek az ügy érdekében, hogy az a valami lehessen, a munkám pedig minden, de álomkarrier az biztos nem.
Ideje elkezdeni felnőni.
A legnagyobb gond, persze, az volt, hogy tudtam, bármelyik egyetemet választom, valakit meg fogok bántani. A drága Watsonom, anyuékat, vagy ami a legrosszabb, saját magam. Rengeteg álmatlan éjszakát okoztam magamnak azzal, hogy ezen agyaltam. Mondjak le a tökéletes egyetemi kurzusról azért, hogy álmaim városában élhessek, azzal a barátnőmmel, aki nagyon-nagyon sokat segített nekem abban, hogy ne dilizzek be Angliában, és kitörjek a biztonságos kis burkomból, amit magam köré építettem, és éljük boldogan életünket kedvenc angol színészeink után kutatva Londonban? Vagy válasszam azt az egyetemet, ami szinte teljesen biztos segíteni abban, hogy egyszer megkapjam álmaim munkáját, de költözzek a világ végére, ahol senkit nem ismerek, és még annak az esélye is megvan, hogy újra bezárkózok teljesen, és hasonló véget fog érni ez az egyetemi pályafutásom is, mint mikor először nekifutottam Magyarországon.
Gondolkodtam, gondolkodtam, és még többet gondolkodtam. Mindenki ugyanazt a kérdést szegezte állandóan nekem: mi lesz, Bebe? Mit választasz, Bebe?
Végül meghoztam a döntést. Lehet, hogy nem épp a legalkalmasabb időpontot választottam ki erre (hajnali három órakor az ember nem sokszor képes tisztán gondolkodni), de kész voltam.
Bármennyire is szerettem volna Londonba menni, Watsonhoz, hogy aztán együtt előbb-utóbb megtaláljuk álmaink lakását, ahol hajnalba nyúló Doctor Who, és Supernatural maratonokat tartunk a közös cicánkkal, Puszedlivel, és minden ilyesmivel… sajnos az egyetem, amit tökéletesnek tartottam, és még tartok is mindig magamnak, Walesben van. Azzal nyugtattam magam, hogy Londonba elutazhatok akár egy hétvégére is. Láthatom Ben Whishawt színházban játszani, de akár még a Regent’s Park sötétjében is megbújhatok, arra várva, hogy Tom Hiddleston majd arra fut, és úgy tehetek, mintha véletlenül belebotlottam volna. Persze, nem tehetem meg mindezt olyan sokszor, mintha Londonban laknék, de talán jobb is, így legalább ezeknek a kedves színészembereknek nem kell folytonos rettegésben élniük tőlem. Ha sokat is kell buszoznom, vagy vonatoznom, nem a világ, csak az ország másik végéről kell megtennem azt.
Viszont bármennyire is utálok másokat megbántani, és épp ezért sokszor előtérbe helyezem mindenki más boldogságát az enyém helyett, vannak olyan esetek, mikor kicsit önzőnek kell lennem. Azt hiszem, kiválasztani az iskolát, ahol tanulni akarok, pontosan egy ilyen eset. A saját jövőm a tét. Egy rossz húzás és ismét pár évnyi lötyögés vár rám, hogy újra kitaláljam, mihez akarok kezdeni magammal.
Így történt, hogy aztán azon a bizonyos kora hajnali órában elfogadtam az Aberystwyth University ajánlatát a nemzetközi politika és hírszerzés szakukra. Hamarosan jött is az e-mail, amiben arról értesítettek, hogy: Congratulations! You have been offered a place at Aberystwyth University to study International Politics and Intelligence Studies in the Department of International Politics. Innen aztán ismét meg kellett erősítenem, hogy igen, szeretnék ott tanulni, és aztán hamarosan jött az újabb e-mail, hogy megint gratulálnak, megvan a helyem, ezt én is megerősítettem, hamarosan jelentkeznek a további információkkal.
Utána nem sokkal kitöltöttem a kollégiumi jelentkezési lapot is, ahol aztán volt olyan óriási szerencsém, hogy egyágyas, saját fürdőszobás helyet kaptam, abban az épületben, ahová a legjobban szerettem volna kerülni.

Hogy jól döntöttem-e? Egyelőre nem tudom, szeptembertől egészen biztos kiderül. Bizakodó vagyok, hogy ne lennék az, végre úgy érzem, hogy kezd valamerre elmozdulni az életem. Már csak azt remélem, hogy a jó irányba mozdul. Mielőtt jönne a következő kérdés, igen, tervezek blogot is írni, igen, már készen is van, nem egyelőre nem adom meg a címét, mert dolgoznom kell rajta, és ha odalátogatnátok csak egy nem túl kedves "hozzáférés megtagadva" felirat fogadna mindenkit. Amint az amerikai kalandoknak vége megadom a linkjét, ne aggódjatok.

Pontosan mától egy hónapom van hátra, és repülök haza. Nagyon mély levegőt kell vennem, valahányszor ez eszembe jut, hogy ne törjön rám egy kisebb féle pánikroham.

2013. május 17., péntek

Getting (un)Lucky

Egész héten szerkesztgettem ezt a bejegyzést (azt a pár mondatot legalábbis, amit megírtam), és gondolkodtam, hogy egyáltalán meg akarom-e osztani, vagy egyáltalán leírni, de aztán rájöttem, hogy a kicsivel több mint másfél év alatt az összes szerencsétlen fiúkhoz kapcsolódó kalandomról olvastatok, egy még igazán elfér itt, nem?

A hét első felében kicsit elfoglaltabb voltam a szokásosnál, mivel Lisának családi vészhelyzet miatt el kellett utaznia, így egyedül voltam szolgálatban. Ami nem tűnik akkora szörnyűségnek, de ha arra gondolunk, hogy mindkét gyereket ugyanabban az időpontban kéne felvenni az iskolából, két különböző városban, fél órányi távolságra egymástól, akkor máris máshogy hangzik a dolog. A kisöreg ráadásul két különféle iskolába jár, szintén fél órányi távolságra a házunktól (persze fél órára az ellenkező irányokba, szóval még egymáshoz sincsenek közel), napi két-három órányi szabadidő jutott nekem így. 
Kedden volt az első nap, mikor oda-vissza kellett fuvaroznom, és gondoltam, én bizony haza nem megyek, hogy nagyjából egy órát eltölthessek békésen otthon, aztán már rohanhassak is vissza, hogy felvegyem, és megint haza. Inkább gondoltam, keresek egy közeli Starbucksot, ahová letelepedek Freddie és Isaac társaságában és intenzív online semmittevéssel töltöm az időt.
Körülbelül húsz percig jártam az utakat a Dínóval (meg az ő kissé elavult GPS-ével), mire találtam egyet, körülbelül öt percre a sulitól, és ami mellett nagyjából ötször suhantam el a keresgélés közben. 
Kikértem a szokásos kávém és lehuppantam egy kényelmes fotelbe, ami éppen felszabadult. Éppen csak szusszantam egyet, mikor a mellettem álló asztalon hirtelen megjelent egy iPad, meg egy óriási adag kávé, és a tulajdonosuk, a Világ Cuki Kockái Társaságának vezetője, aki megkért, hogy ugyan tartsam szemmel a cuccait, amíg ő elfut mosdóba. Az én kedves Watsonomnak, akivel közben Facebookon társalogtam, elújságoltam a dolgot, és még azt is hozzátettem poénból, hogy nem bánnám, ha ez valamiféle csajozós szöveg lenne, mert Őkockasága, kék szemeivel, szemüvegével és kócos barna hajával igazán beszélgethetne velem bármiről is, mint az iPadje biztonsága.
A srác visszaért a mosdóból, és gyorsan le is ült a mellettem lévő fotelbe. Egy kis ideig nyugodtan pötyögtünk mindketten (én próbáltam távol maradni a Tumblrtől, nehogy holmi Destiel fanartnak legyen szemtanúja...), amikor egyszercsak hozzám szólt, hogy dolgozom a gépemen, vagy csak játszok valamit.) Eleinte nem is voltam biztos benne, hogy tényleg hozzám beszélt, de miután láttam, hogy engem néz, vagyis akkor valószínűleg nekem címezte a kérdést, mondtam neki, hogy csak játszok, meg múlatom az időt valamivel, mielőtt mennem kéne dolgozni. 
Így aztán szépen el is kezdtünk beszélgetni, igazából már nem is tudom miről, mindenféléről, és odáig jutott a dolog, hogy megadtuk egymásnak a számunkat, mert miért ne. Ő igazából azzal az indokkal kérte el a számom, hogy majd felhív a hétvégén, mert csinálhatnánk valamit, és addig sem kell tanulnia. (Valamiféle hírszerzős dolgot tanul a munkája mellett, amit ugyan mondta, hogy micsoda, sőt, még az épületet is láttam, ahol dolgozik... de nem igazán volt tiszta, csak bólogattam, miközben mesélt róla, mintha érteném. Itt igazából a hírszerzés a lényeg.)
Körülbelül öt percig lelkesedtem is a dolog miatt, utána rájöttem, hogy teljesen felesleges. És nem csak amiatt, mert nagyjából egy hónap megyek haza, hanem azért is, mert tudom, hogy nekem soha semmi nem jön össze, még reménykednem sem szabad, csak rosszul jövök ki a dologból.

Másnap aztán ismét bevágódtam a Starbucksba, megláttam, hogy Őkockasága nincs jelen, meg is nyugodtam, hogy oké, előző nap hallottam róla utoljára. 
Nagyjából már egy órája ülhettem, sajnos nem a kényelmes fotelben, hanem az ablaknál, mikor valaki hirtelen lehuppant mellém, hogy helló, ismét találkozunk, mizújs. A szám már rögtön óriási vigyorra húzódott, mikor megláttam Őkockaságát, és természetesen ismét beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy fél éjszaka fent volt, mert Call of Duty-t játszott, mire én elmondtam, hogy fél éjszaka fent voltam, mert Hannibalt néztem (ezt itt Bebe sorozatajánlója azoknak, akik szeretik a gusztustalan dolgokat, és az emberhúsból készített vacsora látványát...) aztán beszélgettünk a további kedvenc sorozatainkról (ő is szereti a Firefly-t, én is), James Bondról, kedvenc alkoholmentes üdítőitalainkról, közben pedig folyamatosan próbált kitölteni egy tesztet, én nevettem az idióta kérdéseken, amikre válaszolnia kellett, ő pedig csipkelődve megjegyezte, hogy persze, csak olyan kérdéseket veszek észre, amikben az ugly clothing szavak szerepelnek.
Néha, mikor közelebb hajolt hozzám, vagy én hozzá, éreztem, milyen finom az illata.
Aztán mondta, hogy mivel hétvégén szép idő lesz, neki meg pont van egy felesleges metrójegye, igazán csinálhatnánk valamit. Mire mondtam neki, hogy köszönöm, metrójegyem van nekem is, de aztán hozzátettem, hogy ettől persze benne vagyok abban, hogy csináljunk valamit. Utána még valami olyasmit is mondott, hogy mivel már csak egy hónapom van hátra, alaposan ki kell használnunk az időt. Jobban nem is érthettem volna egyet.
Aztán neki vissza kellett mennie dolgozni, nekem pedig begyűjteni a kisöreget, de úgy váltunk el, hogy oké, majd hív a hétvégével kapcsolatban. Persze előtte még gyorsan kiröhögött, amiért egy Dínót vezetek, és megnyugtatott, hogy ugyan nem az én saját autóm, de ne aggódjak, még nagyon sokszor viccet fog csinálni ebből.

Ha tegnap, vagy akár tegnapelőtt írom meg ezt a teljes bejegyzést, egész más lett volna a hangulata. A gond csak az, hogy szerda óta, amikor másodjára láttam, már egész sok idő telt el, pontosan elég ahhoz, hogy megnyugtassam magam, Őkockasága (oké, John) soha nem fog jelentkezni, de a hétvégéig legalábbis egész biztosan nem. Pedig tudom, ti is sokkal szívesebben olvasnátok azt, hogy amiatt sírok, mert itt kell hagynom valakit, mint amiatt, hogy már megint megszívtam valakivel. 
Itt az ideje, hogy elkezdjem komolyabban beleásni magam a macskanevelés rejtelmeibe. Szegény jővőbeli Puszedli (ez lesz a neve) a végén még tényleg éhen hal miattam majd. 

2013. május 11., szombat

Sok jó kép kis bejegyzésben is elfér

Sokat gondolkodtam rajta, milyen bejegyzést hozhatnék úgy, hogy egyáltalán nem vagyok írós hangulatban. (Elérkezett az utolsó előtti hónapfordulóm, meg ilyenek... ha meg is osztanám a teljes listát, azt le kéne írnom, és az előző mondatból már kiderült, hogy ebben meg mi akadályoz meg.) Végül arra jutottam, hogy van egy tökéletes megoldás arra, hogyan elégítheném ki az olvasói igényeket, és hogyan térhetnék én is vissza A nagy Gatsby-hez minél hamarabban. Egy képes bejegyzéssel.
Szerencsére, kissé megkésve, de ma reggel észrevettem, hogy Reni volt olyan drága, és küldött nekem pár képet a pár héttel ezelőtti Great Falls kirándulásról (amiről a blogban Kattyúdal címen lehet olvasni), és nekem is van pár mindenféle random képem a tegnapi mozizásból, amiket meg tudok osztani. 
Hogy ez azt jelenti-e, amire minden olvasó vár már olyan régóta? Nem. 
Oké. Talán. 
Félig-meddig. 

Kattyúdal 2. felvonás


Így készül egy művészi kajás kép


Kattyúvadászok a világ minden tájáról



a lehető legelőnytelenebb kép rólam, de a csajok szépek rajta, szóval...

Doctor Who-jóságok

A bejegyzés írása közben Freddie különféle albumait nézem, milyen képeket tudnék még feltölteni, szóval tessék, itt van egy arról a zokniról, amit nemrég szereztem be magamnak.


Itt meg egy másik egy társasjátékról, amit nem vettem meg magamnak (tapsvihart érdemlek ezért, minimum...).



Pulcsi


Mióta Csillával szorgalmas plázázók lettünk, azaz nagyjából január óta, azóta csorgatom a nyálam a pulcsi után. Eredetileg 15 dollárba került, valahányszor megláttam, mindig sokalltam ezt az árat érte, de múlt héten aztán végre, még lejjebb árazták, 10 dollárra, és mivel úgyis egy kapucnis pulcsi mínuszban vagyok (nem hordhatom a University of Winchester pulcsim, ha nem oda fogok járni...), megvettem magamnak gyorsan. Most is rajtam van, valaki bekapcsolva hagyta a légkondit, pedig odakint már megjelent pár kósza jegesmedve is éppen. (Oké, annyira nincs hideg, csak olyan 20 fok körül...)




A Tysons Corner csodái

Elérkeztünk a bejegyzés legfontosabb részéhez. Tessék lecsillapítani azokat a hevesen dobogó szíveket, nem lesz itt semmi érdekes látnivaló. 

Kicsit füllentettem a bejegyzés elején, nem csupán egy este készültek képek.


Ezen a kilátás látható a pláza egyik parkolóházából. Sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezőgép, amivel talán szebb képet sikerült volna készítenem.




Ezt az Urban Outfittersben láttam, és rögtön elkezdtem gondolkodni, kinek vihetném haza szuvenírként, ha nem üvegből lenne. New Girl rajongóknak, mindenképp, de mások is biztos értékelnék a poént.




Ezen a képen, zöld pulcsiban egy olyan személy található, akiről szintén sokszor esett már szó a blogban. Nem, nem Mike az. Wills, a Microsoft Store kitűnő alkalmazottja, aki a kép elkészülése előtt pár perccel megajándékozott egy halvány mosollyal (Mike-kal ellentétben neki nem szokása ilyesmit csinálni), itt viszont azonnal meg is csalt már két lánnyal. Ejnye, Wills.




Ha már Microsoft Store... a bolt előtt ki van téve két óriási TV, és hozzájuk tartozó X-box, amiken táncolós játékot lehet játszani. Tökéletes eszköz arra, hogy a szülők lefoglalják gyerekeiket pár percre, és szusszanjanak egy sort a plázajárás közben. Igen ám, de van egy pasi, a Táncolós Pasi, aki hétvégenként előszeretettel áll be a gyerekek helyett (vagy a gyerekek mellé, az a creepy-bb verzió), mint a neve sejteti, táncolni. Sokszor szerettem volna már képet, vagy videót készíteni róla, de mindig rájöttem, hogy nem szeretnék nevetni rajta, mert igazából sajnálom kicsit, és mennyivel normálisabb az, hogy ő egyedül táncol, mint az, hogy én csak azért járok moziba, mert talán láthatom Mike-ot? Semennyire.

Tegnap azonban Táncoló Pasi talált magának egy Táncoló Pajtit, és sajnálom, de nem álltam meg, hogy ne vegyem fel őket videóra. (Táncoló Pasi a vékony, magasabbik fazon):


Ez itt a mozi gyönyörűségesen szép szőnyege.



Ez meg Mike gyönyörűségesen szép hátsó fele, ahogy lehajol, hogy feltöltse az üdítőkészleteket a hűtőben.



Oké, tudom, ez a pocsékabbnál is pocsékabb kép, akár még azt is bele lehetne magyarázni, hogy egy jeti vonul el rajta békésen, de én próbáltam. Higgyétek el, próbáltam, és megvolt az elhatározásom is. 

Mikor láttam, hogy Mike a női mosdóhoz legközelebb eső területen tevékenykedik, és a női mosdó mellett meg van egy pad, ahová le lehet ülni, észrevétlenül előkapni az iPadeket, és lesifotókat készíteni, úgy éreztem, ki kell használnom az alkalmat, mert ilyen csak egyszer adódik egy ember életében. Igen ám, de a mosdóból kifelé jövet észrevettem, hogy páran elfoglalták a két perce még üresen álló padot. A pad mellett ácsorogva is ugyanúgy lehet képet készíteni, persze, de nem annyira feltűnésmentesen. Épp ezért sikerült csak Mike hátsó felét elkapnom, mikor Mike még csak véletlenül sem nézett fel, nehogy lebukjak. Hála ugyanis a szuperbiztonságos toknak, bármit lehet Freddie-vel csinálni, de feltűnésmentesen fényképezni biztos nem.




Biztos lett volna alkalmam még több képet csinálni, mikor a nyugdíjasklub feláll a padról, vagy ilyesmi, de még nasit kellett vennem, a filmem pedig lassan kezdődött, nem ácsoroghattam tovább. 

Azért a Mike-hoz legközelebb eső pénztárhoz mentem, és próbáltam egy halvány mosoly nélkül kérni a dolgaim, hogy Mike lássa, csakis neki tartogom a szikrázó mosolyom, senki más nem kap belőle, de ez sajnos nem jött össze, már annak a tudata, hogy Mike közel van hozzám, elég volt ahhoz, hogy egy idióta módjára vigyorogjak. Szegény srác a pult mögött azt hitte, neki szól, ő is mosolygott rám, Mike pedig olyan dühösen dobálta bele a jégkrémeket a hűtőbe majdnem mellettem, amennyire az emberileg csak lehetséges. Szeretném azt hinni, hogy miattam, nem pedig azért, mert pocsék napja volt, vagy ilyesmi, mert az ilyen dolgok kicsit jobb kedvre derítenek a pocsék napjaimon.
Szerettem volna bájosan elsuhanni a helyszínről, de alighogy kézhez kaptam a kukoricám, egyik lábammal rátapostam a másikra, kikötve ezzel valahogy a cipőfűzőm, és majdnem elhasaltam. Vörös arccal visszapakoltam mindent a pultra, aztán, hogy némiképp javítsak a helyzetemen, kecsesen lehajoltam bekötni a cipőm, ahogy azt még a Dr. Szösziből tanultam sok-sok éve. 


A bejegyzés végére csak megjött a kedvem az íráshoz, mindössze egy kis Mike kellett ehhez.