Mikor az ember évet zár, illik valami szép, hosszú, megemlékezős bejegyzéssel szolgálnia, azt tudom, de nekem egészen tegnap estig le sem esett, hogy holnapután már szilveszter este van, és jajj, a maják számításaival ellentétben mégiscsak megérjük azt a 2013-at. (Kész szerencse, jövőre érkezik a harmadik Vasember film, a Warm Bodies, és még sorolhatnám, annyira jó évünk lesz mozizásilag, bírja csak a pénztárcám.)
Az eddigi évekkel ellentétben még fogadalmas listát sem állítottam össze. Nem mintha bármit is betartanék valaha belőlük, és talán jobb is, hogy az idén kimarad, mert csak arra jók, mikor visszanézek rájuk, hogy na, tessék, nem sikerült semmit megvalósítanom, ugyanolyan kis nyomi maradtam mint egy éve. Azért két dolog szerepel a hirtelenjében kigondolt listán. Az első, a már évek óta visszatérő
Önbizalmat növelek
A második pedig egy nem teljesen komoly
Nekiállok a "Hogyan cserkesszük be Ben Whishaw-t?" elnevezésű, megközelítőleg ötéves tervnek.
Annak, hogy ennyire szétszórt vagyok, mindössze két oka van, az egyik, természetesen, Freddie, a második a holnapi new yorki kiruccanásom Miguellel. Az utolsó utáni pillanatig úgy nézett ki, mégsem sikerül mennünk, munka-dolgok miatt, épp ezért utolsó utáni utáni pillanatban kellett buszjegyeket foglalnunk, csomagolnunk és természetesen örülnünk, meg idegeskednünk.
Azért is hagyom itt nyugodt szívvel ezt a kissé kurta és furcsa 2012 búcsúztató bejegyzést, mert tudom, hogy majd kárpótolni foglak titeket egy jó hosszú beszámolóval. Talán kettővel is. Ezt még meglátjuk.
Legyetek jók, bulizzatok, tartsatok maratont a kedvenc sorozatotokból, ünnepeljetek úgy, ahogy a legjobban szeretnétek, én most kijelentkezek a jövő évig, de aztán júniusig még boldogítalak itt titeket. Aztán meglátjuk.
Boldog 2013-at mindenkinek!
(Időközben már vasárnap is lett. Holnap újév. Nekem meg hat óra múlva kelnem kell és busz elé futnom. Annyira szeretlek titeket, hogy még az értékes alvásidőm is írással töltöm inkább. Ráadásul Freddie-n. Tudjátok milyen időigényes ékezeteket írni? Nagyon.)
Jó sok mindent kéne belepréselnem ebbe a bejegyzésbe, mert kicsit ellusálkodtam ezt az írás dolgot. Már megint. Pedig szerettem volna világvégés posztot is írni, hasonló stílusban, mint egyszer a zombis bejegyzést, a téli szünetem minden napjáról külön, meg ehhez hasonlók. Aztán jött Freddie, és minden megszűnt létezni számomra.
Sosem gondoltam magamra olyan lányként, aki egy pasi miatt teljesen eldobja az életét, és csak rá gondol, minden egyes ébren töltött pillanatában. Nem beszél a barátaival, alig alszik, a házból is csak olyankor mozdul ki, ha a szerelmével találkozik. Aztán jött Freddie. Ó, Freddie. Freddie az utolsó, akit látok éjszaka, az első, aki reggel ott van mellettem. Sosem engedem el magam mellől. Még azt sem szeretem, ha mások ránéznek, mert Freddie az enyém. Intelligens és jól néz ki és vicces, és remek társ, ha filmet szeretnék nézni, vagy játszani valamit. Freddie csodálatos. Freddie, Freddie, Freddie. Életem új értelme.
Ja, Freddie egy iPad mini, ha esetleg valakinek nem lett volna világos.
Nagyon különleges, mert december 21-én, azaz a nem-világvége napján szereztem be magamnak. Épp errpl szerettem volna írni egy vicces bejegyzést, hogyan küzdöttem el magam a tűzvészeken és rohangáló dinoszauruszok után a plázába, ahol aztán a zombiktól hemzsegő Apple-boltban, egy eladó az utolsó energiáit összegyűjtve, odanyújtotta nekem az iPadet. Aztán mégsem tettem. Persze, a történetünk ilyenek nélkül is, elég érdekes, zombik helyett ugyanis a karácsonyi tömegekkel kellett megküzdenem, bár... azt hiszem, akár őket is nevezhetjük zombiknak. Mikor sorba álltam, hogy megszerezzem Freddie-t, aki az utolsó túlélők között ácsorgott a polcon, a mögöttem várakozó néni szinte sírva fakadt, hogy ő csupán egy iTunes ajándékutalványt szeretne venni az unokájának, és nincs már sok türelme ennyit várni. Megértettem, részben. iTunes utalványt mindenhol lehet kapni, még a Safewayben is, aki egy Apple-boltban szeretné beszerezni, vessen magára.
Miután megvettem Freddie-t, lemerítettem, és itthon hagytam, hogy töltődjön kedvére, belátogattam D.C.-be, hogy megnézzem a nemzeti karácsonyfákat. Minden államnak van egy fája, meg egy óriási fa, középen. Este kivilágítva biztos sokkal szebb az egész, de estére már azzal számolta, hogy Freddie fel fog töltődni, és tovább játszhatok vele.
Kicsit még körbejártam a belvárosban, hogy lefényképezzek mindent, aminek a karácsonyi díszítéshez van köze, hogy sok-sok ünnepi kép legyen egy esetleg karácsonyos bejegyzésben.
És este még pár házat is lefényképeztem az utcában, mert miért ne, meg mert páran kértétek. Főleg anyu.
Madár-lak
Faith-ék háza
Nem is tudom milyen érdékes dolog történt december 25-ig, amikor ugyanis Csillához voltam hivatalos magyaros karácsonyi vacsira. Sajnos halászlevünk, vagy éppen bejglink nem volt, de húslevesünk igen, és krumplisalátánk, de még szaloncukrunk is.
És mivel mással kezdtük volna az estét, mint egy-egy (oké, talán volt az kettő is...) pohárka házi pálinka legurításával. Nem szeretem a pálinkát. Sosem szerettem. Rosszul vagyok már a szagától is, de most komolyan, mivel mással kezdenénk egy magyaros vacsorát?
Az este legnehezebb feladatának egyébként az bizonyult, hogy sikerül-e elfogadható, nyilvánosság előtt is vállalható képet készíteni Csilláról meg rólam. Hát... nehezebb küldetés volt, mint Freddie-t beszerezni, azt hiszem.
És most következzen sok-sok kajás kép, remélhetőleg olyan mennyiségben, ami anyu összes igényét kielégíti.
Egyben megünnepeltük Csilla szülinapját is, ami egyébként ma van, boldog szülinapot neki, ismét, azért a boldog szülinapos felirat a tortán. Nem pedig azért, mert nem tudunk angolul, és azt hittük a felirat boldog karácsonyt jelent.
Valahol Csilla fényképezőjének mélyén rejtőzködnek olyan képek is, ahol a gyertyái maradékával játszok, és különféle műremekeket varázsolok viaszból a tányéromon árválkodó cupcake-mázra, talán egyszer láthatjátok majd azokat is. Talán nem, mert nem tudom, mennyire vállalhatóak. Két pálinka, egy fél üveg bor, és ugyanennyi pezsgő nem épp kegyesek az ember fénykép-arcához, bármennyire hisszük is azt, hogy mi vagyunk a világ legszebb emberei, miután iszunk.
Mivel az az italmennyiség, amit pár sorral fentebb említettem, már Amerikában sem számít olyannak, amivel volán mögé lehetne ülni, Csilláék kényelmes kanapéján töltöttem az éjszakát (miután megadta a wi-fi kódjukat, még játszottam kicsit Freddie-vel, persze), és másnap egy kellemes, meg egy kellemetlen meglepetésre ébredtem. Annyira nem voltam másnapos, mint lefekvés előtt gondoltam, hogy leszek, és szakadt a hó. Ez nyilván azért rossz hír, mert a ház előtt ácsorgó Dínó is szerencsésen behavazódott.
igen, ott az én mesebeli hintóm
Nem tudtam, hogy áll a kis drága téligumi ügyileg, szóval egy gyors reggeli és életmentő kávé után már indultam is haza, mielőtt rosszabb lett volna a helyzet. Persze, mert én olyan mázlista vagyok, nagyjából tíz perccel azután, hogy hazacsúszkáltam az úton, elkezdett szakadni az eső, és a hó olyan gyorsan elolvadt, mintha soha nem is lett volna ott. Szerintem a Magasságos Mindenható Hóesésért Felelős Pirítós nagyon jót nevetett rajtam.
Valamit biztos kihagytam. Tudom, hogy valamit kihagytam, de bárhogy gondolkozok nem jut eszembe, szóval nem lehet annyira fontos. Megyek, Freddie már nagyon ideges, azt hiszem, hogy több mint húsz percre magára hagytam, anélkül, hogy aludnék, vagy zuhanyoznék, vagy bármi más olyan dolgot csinálni, ami miatt jogosan hanyagolhatom.
Minden kedves kis bogyónak, aki már több mint egy hete türelmesen várt arra, hogy írjak valamit a blogba, nagyon-nagyon kellemes, Reszkessetek betörők!-ben, halászlében, bejgliben és sok-sok Jézuska-ajándékben teli karácsonyi ünnepeket kívánok, attól függetlenül, hogy éppen hol tartózkodnak a nagyvilágban!
Igazából ezt a bejegyzést nem is szeretném mással kiegészíteni, kommentekben szívesen olvasok karácsonyi sztorikat, esetleg ajándéklistákat (főleg akkor, ha a fa alatt lapuló tablet-formájú dobozról kiderült, hogy csupán egy díszdobozos kötött pulóver), minden ilyesmit. Ígérem, jön majd hamarosan egy másik bejegyzés is, D.C. karácsonyi díszeivel, karácsonyi partival, és talán a legfontosabbal, az én idei ajándékommal.
Na mi ez? Eeeegy... azok számára, akik nem találnák ki maguktól, a következő bejegyzésben kiderül, de kommentekben akár lehet spoilerezni is.
Ja, és ha valaki nem hitt volna nekem, mikor azt mondtam, Madárék háza karácsonyi kifutópályának lett kidíszítve, tessék, van képi bizonyítékom is:
Nem tudom emlékszik-e valaki arra a novemberi bejegyzésre, amiben mint egy mellékesen megemlítettem, hogy december 13-án Miguellel AWOLNATION koncertre megyünk majd. Tegnap december 13-a volt, mi pedig itt kötöttünk ki:
Előre be kell vallanom, hogy képeket nem készítettem a koncert közben, mert azzal a céllal mentem már alapból, hogy én az egészet végig fogom tombolni, nem pedig magasba tartott kezekkel fényképezni őrültek módjára, mint az Owl City koncerten. Ahol a fő cél az volt, hogy megörökíthessem magamnak is Adam Young tökéletességét. És persze sikítva ordítsam a kedvenc számaim közben. Mindegy, ezt ismeritek. Mivel az AWOLNATION teljesen más kategóriába tartozik zeneileg (ha meghallgattátok a számokat, amiket belinkeltem az első koncertől értesítő bejegyzésben, akkor ezt tudjátok is), így érhető módon a koncert is teljesen más élményt nyújtott, de ne szaladjunk ennyire előre.
A bejegyzés elfogyasztása mellé a következő szám javasolt, maximumra tekert hangerővel fűszerezve:
Egész nap hiperaktív voltam, nyilvánvaló okokból, az egyik jele például abban nyilvánult meg, hogy teljesen spontán fogtam magam, és elmentem az egyik Hair Cuttery-be, hogy levágassam a hajam. A Hair Cuttery egy fodrászat-lánc, olcsón dolgoznak, és ha szerencséd van, jól is. Én egy megközelítőleg hatvan év körüli fodrásznénit kaptam, óriási szemüvegben, így majdnem sarkon is fordultam, mondván, akármennyire is pocsékul néz már ki a hajam, nem szeretném, ha pont a koncert előtt lenne aztán még pocsékabb frizura belőle. De szerencsére, azért több rejtőzött az öreglányban, mint csúnya pulcsija és látszólag remegő kezei ígérték, megértette, mit szerettem volna kihozni a hajamból, és meg is csinálta, harminc dollárral olcsóbban, mint májusban a szuper fodrászcsajszi D.C.-ben.
Hazajöttem, gyorsan átöltöztem, meg minden ilyesmi, mert a csütörtöki pont az a nap, mikor Lisa a kisöreggel háromnegyed hat tájékán ér csak haza, vagyis azelőtt nem mehetek el én sem, hanem a kisasszonyt kell szórakoztatnom. A koncert kapuit hétkor nyitották, vagyis addigra azért illet volna ott lennünk. A késő délutáni/kora esti csúcsforgalomban a fővárosban, illetve a Baltimore-ba vezető autópályán... hja, olyan mission impossible ez, amit még Tom Cruise is csúfosan elbukna.
Amint Lisa beesett a kisöreggel a ház ajtaján, kicsivel háromnegyed hat után, én már köszöntem is el tőlük, vágódtam be a Dínóba, és indultam, hogy felvegyem Miguelt. Fél óra alatt sikerült átverekednem magam a csúcsforgalmon, ő már egy sarkon átfagyva várt rám, gyorsan beült mellém, és miközben próbáltam felcsorogni az autópályára (plusz húsz perc) pár sikítás formájában kifejeztük, milyen izgatottak vagyunk a koncert miatt.
Szerencsére Baltimore felé aztán már nem volt annyira nagyon vészes a forgalom, egész jó időt mentünk, folyamatosan röhögcsélve valamin, vagy éppen különféle zenék szövegeit sikítozva. Odafelé nem hallgattunk AWOLNATION-t, inkább különféle kilencvenes évekbeli slágereket nyomattunk az iPodjainkról, ezzel pár érdekes pillantást kicsalva a szomszéd autósokból, mikor épp egy dugó közepén ültünk. Komolyan, mindenki úgy nézett ránk, mintha még nem hallottak volna Backstreet Boys számokat üvölteni egy auótból.
Rengetegszer jártam már Baltimore-ban, de csakis azért, hogy ledobjam a gyerekeket a nagyiéknál, akik nyilván nem a belváros közepén laknak, hanem egy csendes kis zsidócsaládokkal teli kertvárosi részben. Tudtam én, hogy Baltimore nagy város, és D.C.-vel ellentétben nagyvárosnak néz ki, igazi hamisítatlan, amerikai city-nek, elállt a lélegzetem, mikor megpillantottam a rengeteg kivilágított majdnem felhőkarcolót, és egyéb csodálatos építményt. Csak részben azért, mert annyira elvarázsolt. A szájtátás fő oka az volt, hogy én rájöttem, nekem ebben a városban vezetnem kell majd. Szerencsére a hely, a Ramshead Live a kikötő mellett, viszonylag még a belváros szélén helyezkedett el, csupán kétszer nem sikerült megtalálnom a helyes sávot, és csak egyszer kaptam ezért pár dühös dudaszót a többi autóból. Miguellel olyan dolgok miatt örvendeztünk, mint a csatornafedelek alól felszálló gőz (ilyen csak az igazán nagyvárosokban van, D.C.-ben tehát nincs), vagy a Gay Street nevezetű utcácska.
Baltimore fényei... vagy valami olyasmi
Megtaláltuk a parkolóházat, ami legközelebb volt a klubhoz (egészen pontosan a bejárata mellett), a különleges eseményre való tekintettel, 15 dollár volt éjszakára a parkolás és előre kellett volna fizetni. Készpénzben. Nálunk csupán 12 dollár és megközelítőleg 45 cent volt összesen a pénztárcánkban, szerencsére a biztonsági őr kedves volt, beengedett minket, ráfirkantotta a jegyünkre, hogy még nem fizettünk, és hogy majd visszafelé odaadhatjuk neki a pénzt. Eleinte fogalmunk sem volt róla, hogy fogunk a koncert kezdete és vége közötti időintervallumban szerezni 2 dollárt és 55 centet, de gondoltuk sebaj, legalább bekerültünk, és az ötödik emeleten sikerült is a lifthez közel parkolóhelyet találnunk.
Gyorsan lelifteztünk a földszintre, ahol pontosan a klub bejárata elé nyílt ki az ajtó, Miguel előkotorta a jegyeinket, és beálltunk a sorba. Természetesen megkérdezték, elmúltunk-e már huszonegy évesek, Miguel bevallotta, hogy ő még nem, rögtön kapott is két óriási fekete, filctollal rajzolt X-et a kezeire, nehogy bárki alkoholt merészeljen adni a kiskorú mancsaiba. Én büszkén mondtam, hogy ó, én már elmúltem huszonegy, villantom is a jogsim (a magyart), erre a kidobó srác közli velem, hogy sajnálja, de csupán amerikai ID-kat fogadnak el, és pillanatokon belül az én kezeimen is ott virított az a bizonyos két fekete X. Miguel jót nevetett rajtam, a biztonsági őr is, én gyorsan morogtam egy sort. Nem mintha szándékoztam volna bármiféle alkoholt venni, mert azért haza is kellett vezetnem, de akkor sem esett jól, hogy gyakorlatilag a tömegben lézengő 13-14 évesekkel kerültem egy súlycsoportba.
Viszonylag közel sikerült helyet találnunk a színpadhoz, úgyis, hogy fél nyolc körül érkeztünk meg, igaz, három nagy nagyra nőtt hozzánk hasonló X-ekkel rendelkező fiúcska állt előttünk, de a vállaik felett azért átláttunk. Szép lassan megtelt a hely, mi Miguellel már izgatottan ugráltunk egyhelyben, lekapcsolódtak a fények, és jött a két előzenekar. A Damned Youth, egy baltimore-i banda, meg még egy másik, akiknek nem sikerült kivennem a nevét, de New Jersey-ből érkeztek, két fazon, akik hajuk és ruházatuk alapján a hetvenes években ragadtak, de cserébe nagyon jó zenét játszottak, és alaposan megcsinálták a hangulatot is.
Utánuk következett a világ talán leghosszabb sound check-je, és mikor már sikeresen eluntuk az életünket is, illetve azon kezdtünk poénkodni, hogy hazamegyünk és jó hangosan meghallgatjuk az albumot, annak is hasonló feelingje lesz, felcsendült a lemezen is hallható intró-szám, mindenki sikítozni és ugrálni kezdett, a koncert pedig kezdetét vette.
És hogy mennyire fantasztikus volt, te jószagú szentséges szent úristen! Mindenki ugrált minden számra, rázta magát, mint az őrültek, ordította a szöveget, ment a crowd surfing ezerrel (a koncert végén még maga AWOL, a frontember, is belevetette magát a tömegbe), és összességében fantasztikus volt a show. Volt egy fazon, valahol az első sorban, aki azt hiszem folyamatosan elejtette a feléje szörföző embereket, vagy durván viselkedett, valami hasonló dolgot csinált, AWOL egy szám kellős közepén közölte vele, hogyha nem hagyja abba képen rúgja ("I will kick you in the fucking face"), aztán megkérte a biztonságiakat, hogy kísérjék ki. Jó látni, mikor az előadók tényleg törődnek azzal, mi történik a közönségben, nem csupán kiállnak, előadják, amit elő kell adni, aztán pá, emberek, azt sem tudjuk, milyen városban vagyunk, ti sem érdekeltek, holnap már vár a következő koncert.
A legnagyobb őrjöngés, természetesen a Kill Your Heroes (nem tudom, talán mostanra már nyilvánvaló, de ez az egyik legkedvencebb számoma világon...) és a Sail közben ment, én az előbbi alatt például folyamatosan nekiugráltam véletlenül a mellettem álló lánynak, aki ezt szerencsére nem nézte rossz szemmel, inkább belém kapaszkodott, és együtt ugráltunk tovább. Nem messze tőlünk ácsorgott egy lány, aki folyamatosan amiatt panaszkodott, hogy az emberek hozzáérnek, és lökdösik. Hja, mert egy rockkoncert közepén, a színpadtól kábé tíz sornyira, olyan nagyon szokatlan dolog az ilyesmi...
Tizenegy óra körül, szerintem túlságosan hamar, lett vége a bulinak, mi kicsit még lézengtünk Miguellel, a klubban található bankautomatából pénzt vettünk fel a parkoláshoz, beálltunk a sorba, hogy pólót vegyünk magunknak, aztán ki is álltunk onnan. Bármennyire is jó lett volna szuvenírként beszerezni egyet, az interneten is lehet őket kapni, talán még szállítási költséggel együtt is olcsóbban.
Amint beültünk a kocsiba, elkezdtük üvöltetni az AWOLNATION-albumot, de szinte mindenki így tett a kifelé várakozó sorban. (Valószínűleg nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek nem sikerült befelé menet fizetni.) Nagyjából fél úton fogyott el belőlünk a szusz, és lettünk hirtelen nagyon álmosak. Mondtam Miguelnek, hogy tőlem akár valamiféle német mulatós zenét is játszhat az iPodjáról, de ki ne merészelje kapcsolni a zenét, mert egészen biztos elaludnék a csendben. Ha mulatós nem is, de pár német rap-szám akadt Miguel tarsolyában, és kibírtam ébren a hazafelé tartó utat.
Betörtem a házba az egyik hátsó ajtón keresztül, nehogy felébresszek valakit, aztán beájultam az ágyba, és álmaimban ismét átéltem a koncert legemlékezetebb pillanatait. Bár valahogy valamiféle kémek is kerültek a képbe, de ez már annyira nem lényeges.
Szerencsére az AWOLNATION rengeteget koncertezik Európában is, szóval ha visszatérek majd oda, akkor sem kell bánkódnom amiatt, hogy soha, de soha többet nem fogok eljutni egy koncertre sem, mert de. Egyszer talán még ahhoz is lesz bátorságom, hogy én belevessem magam a crowd surfölők közé. Csak pár sör kérdése minden.
Miközben az angliai egyetemi jelentkezéshez szükséges esszén dolgoztam szorgalmasan a Starbucksban ücsörögve, elgondolkodtam azon, mekkora igazságtalanság az, hogy az utcában három darab jóképű fiatalember is lakik, és minden valószínűség szerint egyikük sem múlt még el tizennnyolc éves. Na jó, egyikük talán, de kettő biztosan nem. Ennél is nagyobb igazságtalanság, gondolkoztam tovább óriásit sóhajtva és a világ minden fájdalmával a kávémba kortyolva (mintha az esszém okozna ekkora fejtörést), hogy nem vagyok amerikai középiskolás, aki számára elérhetőek lennének ezek a helyes kis példányok.
Az meg aztán végképp a legnagyobb igazságtalanság, hogy ha amerikai középiskolás is lennék az önbizalmam akkor is a béka segge alatt lenne, szóval ezek a fiúk ugyanolyan elérhetetlenek lennének számomra mint most.
Tudom, hogy nagyon érdekel titeket, kikről beszélek (a trió nyilánvaló egyharmadát leszámítva) és mivel úgy gondolom én már eleget hazudoztam ma abban a bizonyos esszében, hogy valamiféle női James Bond és Sherlock Holmes keveréknek állítsam be magam (hírszerzés és kriminológia szakokat céloztam meg, igen...), most megosztom veletek, kik is laknak errefelé, akiknek szívesen legeltetem a szemeim, és akik egy párhuzamos univerzumban mindennap verekednek az ajtónk előtt azért, hogy eldöntsék, ki vigyen melyik este moziba, vagy valami romantikus vacsorára.
1. Faith bátyja
Faith a kisöregem egyik barátnője. Igen, ekkora Casanova a drága, vagy van tíz barátnője, bár sajnos sosem tudom pontosan nyilván tartani, kik is az igazi barátnői, mert engem is közéjük sorol. Meg Lisát. De még az anyukáját is. Lisával mindig azt mondjuk neki, hogy vigyázzon mit mond, mert egy nap még felbukkanunk, mikor majd huszonakárhány éves lesz, és felemlegetjük, hogy ötéves korában azt ígérte, feleségül vesz majd minket.
Faithnek van egy bátyja. Meg egy nővére is, aki kedves lánynak tűnik, de a történetünk szempontjából lényegtelen. Faith bátyja szőke, és legelső találkozásunk alkalmával egy Walt Whitman gimnáziumos pulcsit viselt. Egy ideig azzal nyugtattam magam, mint egy másik dögös és fiatal szomszéd esetében, hogy végzős még lehet, az meg már nem olyan gáz, de aztán egy szép napon megláttam, hogy a családi Dínójukkal épp vezetni tanul az utcában (sokszor vészesen ütközésközelbe kerülve az én Dínómmal), ami azt jelenti, hogy maximum 16 éves lehet. Lehet, hogy szeretem a fiatalabb fiúkat, de azért vannak határok.
Az persze senkit nem bánt, ha néha rajta felejtem tekintetem, mikor kishúgával játszik az utcán.
2. A cseh diplomata-család fia
Faith bátyjához hasonlóan ő is szőke, és nem tudom, milyen génjei vannak, de inkább néz ki egy tipikus középiskolás amerikai film főszereplőjének, mint egy cseh diplomata és egy szintén cseh otthonülő anyuka gyerekének. Talán örökbefogadták. Talán Csehországban hemzsegnek a hozzá hasonló jó pasik, amiről nem tudok, mert legutóbb akkor jártam ott, mikor még nem érdekeltek a fiúk. Annyira. Azon a bizonyos iskolás kiránduláson azért kergettük egymást fel-alá a hotel folyosóján valami ismeretlen fiúbandával, mert a többiek kényszerítettek rá.
Talán egy napon, mikor valami csoda folytán egyik szülője sem tartózkodik otthon, be kéne csengetnem hozzájuk, és elmondani, hogy majdnem a szomszédjukból jöttem, beszélgessünk együtt a mi szeretett Európánkról, és sírjunk közösen, mikor arról beszélünk, mi hiányzik nekünk onnan. Aztán talán elmondanám, hogy szeretem a sörüket, meg az ostyájukat, és a húsvéti vásárt Prágában, aztán ő meg talán rájönne, hogy tökéletesek vagyunk egymás számára.
Mikor a tavalyi szomszédsági bulin beszélgettem az anyjával, azt mondta tizenhét éves a fia, azóta eltelt egy év, szóval most tizennyolc körül lehet. Az már egészen elfogadható kornak minősül.
3. Ifjabb Madár
Oké, nyilván senkit nem ért ez meglepetésként. A Szomszéd. A Fiú. A legenda, aki miatt Csillával képesek vagyunk a kelletténél pár percnél tovább ücsörögni az autóban, mikor felvesz hétvégenként, hátha megnézhetni magának, és meggyőződhet róla, hogy Ifjabb Madár tényleg létezik, nem csupán a képzeletem szüleménye. Egyik este Madárnét már sikerült látnunk, és megijesztenünk a két corgit az autója fényszórójával, ami akár félsikernek is minősülhet.
Valami azt súgja, tudnom kéne Ifjabb Madár keresztnevét. Hogy tavaly, mikor süteményt árultunk, az apja azt mondta, hogy a fia, XY, a mentolos sütiket szereti. Mondta a nevét. Tudom, hogy a mondta a nevét, és azt is, hogy J-vel kezdődik. Nem mintha ezzel előbbre lennék. Kisasszony azt mondta, rendelnem kéne idén egy extra mentolos sütit, és valahogy odacsempészni Madárék háza elé, egy cetlivel, hogy a fiuknak érkezett az ajándék. Néha azt gondolom, hogy ez egy jó ötlet. Néha rájövök, hogy talán nem kéne egy nyolcéves kislányra hallgatnom ilyen ügyekben, aki képes volt kiszaladni az utcára azért, hogy elújságolja ennek a bizonyos fiúnak, mennyire tetszik nekem.
Valószínűleg már elmúlt tizennyolc. Talán nem. Talán igen. Az ő esetében, sajnos ez egyáltalán nem érdekel, túlságosan tökéletesen néz ki. Említettem már, hogy a kocsiján található egyik matrica szerint egy evezőscsapat tagja? Képzeljétek el a felsőtestét. Én már láttam félmeztelenül füvet nyírni a nyáron, mehetne egy Hollister-zacsira simán.
A legjobb az lenne, mint a címből is kiderül, hogyha ezek a fiúkák az utcából szépen alapítanának valami együttest. Akkor aztán bűntudat nélkül csöpöghetnék, mert sztárokért rajongani, akár fiatalabb sztárokért is, teljesen más, mint hétköznapi fiúkért. Beállíthatnám képeiket az iPodomon háttérképnek, de ami a legfontosabb, megtudnám a neveiket.
Ifjabb Madár lenne az énekes.
Lenne egy daluk, aminek Bebe Elvarázsolt (Órákig Hallgatnám Ahogy Zombikról Beszél) ft. One Direction & Owl City lenne a címe.
Sóhaj.
Azt hiszem, jobban teszem, ha visszatérek az esszémhez. Rengeteg füllentenivalóm akad még. A szép mosolyomért, amivel reményeim szerint egy nap leveszem majd lábáról Ifjabb Madarat, nem fogok kelleni egy egyetemnek sem.*
* Természetesen fontosabb dolgokban nem hazudok, csak az olyan apróságokat hallgatom el, hogy képtelen vagyok idegenekkel beszélni, és inkább helyettesítem olyannal, hogy imádok új embereket megismerni. Sosem fognak rájönni, hogy ez nem igaz.
Nem számoltam be a hétvégéről sem, ejnye, pedig pár érdekes dolog történt. Megkezdődött a Hanukka, gyújtogatjuk szorgosan minden este a menórán a gyertyákat, egyelőre még a ház sem égett le, miután magára hagytuk őket, és a kisöreg egyik ajándéka, egy igazi szerszámokat tartalmazó, gyerekeknek szánt szerszámosláda sem okozott nagyobb sérüléseket senkinek. Még.
Kisöregem karácsonyi ajándékát is sikeresen megvettem, az egyiket, egy hazugságvizsgáló készüléket. Nyilván a Kém Múzeum ajándékboltjából, mert honnan máshonnan szerezhetne be az ember ilyen dolgokat. (Például az Amazonról, de na...) Lehet, persze, hogy igazából magamnak kellett volna egy ilyen kis kütyüt megvenni, mert akkor aztán nem lenne többé rejtély, hogy ki rejti el a reggeli gyümölcseit a konyha sziget egyik fiókjába, ahelyett, hogy megenné őket. Nem mintha így rejtély lenne, mert pontosan tudom ki az khmmm kisöreg khmm, de biztos megijedne még a játék hazugságvizsgálótól is, ha azt mutatná, füllent. Muhahaha.
A cím azt jelenti, hogy ma van a 15. hónapfordulóm itt. Milyen szép szám ez, szép kerek, és az is milyen szép, hogy azt jelenti, már csak 6 hónapom van hátra, aztán mehetek haza a nyárra és láthatom anyuékat, meg a barátaimat, és szeretett Magyarországom, ahol minden annyira szép és jó, és tökéletes, és soha, de soha nem fogok visszavágyni, nem hogy Amerikába, de más idegen országba sem.
Áááá, úristen, szakad a fejemre a plafon, ez túl nagy hazugság volt!
Na jó, az tény, hogy jó lesz megint anyuékat látni, és főleg jól bezabálni anyu isteni főztjéből. Jó lesz találkozni az ASZE-val, jó kis filmmaratonokat tartani, Balatonos mini-nyaralásokat tartani, minden ilyesmi. Tényleg.
De... tudom, nem kezdünk így mondatot, DE. El nem tudom mondani, mennyi minden fog hiányozni innen. Tudom, hat hónap az még rengeteg idő. Mármint rengetegnek tűnik, de ha arra gondolok, hogy szeptember óta három hónap telt, és úgy érzem, mintha az egész inkább két hét lett volna... annyira már nem is olyan sok az a hat hónap.
Mikor azt mondom, sok minden fog hiányozni, nem a nagy dolgokra gondolok. Az egészen kicsikre. Az utcán tömegesen szaladgáló mókusokra. A mogyoróvajra. A Ledo Pizzára. Az eladókra, akik mindig olyan kedvesen viselkednek a boltokban, nem pedig morognak rád, amiért arra vetemedtél, hogy beléptél az üzletükbe, megzavartad édes semmittevésük, és dolgozásra kényszeríted őket. A Starbucksra. A Panda Expressre. A Hollisterre és a félmeztelen pasis reklámtáskáira. A National Mallra, és mindenre, amit a hat hónap letelte után ismét csak filmekben látok majd. A gusztustalanul sok vajra a mozis pattogatott kukoricán. A Cosi szendvicseire. A fro-yora. A D.C.-i metró köz... nem, ezt inkább satírozzuk ki, a D.C.-i metrót egész biztos nem fogom úgy megsiratni, mint a londonit, mikor utoljára utaztam rajta. Dínóra.
És természetesen, legesleginkább, D.C. legcsodálatosabb múzeumára.
Mikor múlt héten ott jártam, rájöttem, hogy az utóbbi időben havonta maximum egyszer látogattam el oda. Ha ez a rossz szokásom fenntartom továbbra is, az azt jelenti, hogy csupán már csak hatszor fogok elmenni oda. Ami öttel több, mint ahányszor egy átlagos ember meglátogatja A Múzeumot, de nekem nagyon kevésnek tűnik.
Mikor Csillával a hétvégén a Panda Expressben ettünk, és vígan rágcsáltam a narancsos csirkém, arra gondoltam, hogy lesz majd idő, mikor nem ehetek ott. Persze, kínai étteremek mindenhol vannak. Talán kínai gyorséttermek is... de mégsem olyan. Csilla megnyugtatott ugyan, hogy még rengeteg Panda-husit fogok elfogyasztani ittlétem alatt (na jó, ez így nagyon pocsékul hangzik, talán valami más nevet kéne kitalálnom a kajáiknak...), de már a gondolat...
Szinte minden éjjel azt álmodom, hogy otthon vagyok, és valami nagyon fontos dolgot elfelejtettem megtenni, amíg itt voltam. Például pénzt spórolni. Vagy megszüntetni a bankszámlám. Vagy bepakolni valamelyik Dögöt. Remélem azért ez csak valami gyorsan elmúló kis pánik, mert hat hónap viszont rettenetesen sok idő, ha ilyen idióta álmokról van szó.
Fogalmam sincs hány bejegyzés szólt már arról, mi fog hiányozni majdan az Államokból. Azt sem, hogy a jövőben mennyi bejegyzés fog még születni erről. Azon sem csodálkoznék, ha minden hónapfordulón szépen felbukkanna egy a semmiből. Lehet csak szépen fogom ezt a bejegyzést, és simán bemásolom.
Január 11-én lehet félni!
És hogy a kép ne maradjon bejegyzés nélkül (tudom, ez így nem egészen stimmel, de így ugrott be a fejembe először a mondat...), íme pár teljesen random kép, többek között például a Build-a-Bear Workshopról, ami a világ legjobb helye, amennyiben az embernek van ötven felesleges dollárja, plüssmacit tömni magának, és mindenféle helyes ruhákat is vásárolni neki.
Szerencsére a zsidó macikra is gondolnak, ezért nem maradhatnak ki az ünnepek alkalmával az olyan ruhák sem, mint:
Ez meg az ajándék, amit kisöregemnek vettem. A bal oldali kissrácnak nagyon sunyi feje van. Szerintem gondolatban már azt tervezi, hogyan tünteti el a másikat bármiféle nyom nélkül, mielőtt a szüleik hazaérnének, ha esetleg hazudna.
Ez meg egy majom kabátban:
Akármilyen hihetetlen is, de a majom és a kabát esete nem nálunk történt meg, hanem Kanadában. Ráadásul egy Ikeában. ITT el lehet olvasni a sztorit, ha esetleg valakit érdekel. Ilyen dolgok Európában biztos nem történnek meg soha.
.JPG)
