Átalakult az oldal

Amennyiben esetleg valakinek nem tűnt volna fel. A fejléc egyelőre lehet csak ideiglenes, mert nem vagyok teljesen megelégedve vele, de amit eredetileg terveztem, sehogy sem akart úgy kinézni, mint ahogy én szerettem volna, szóval bepöccentem, és csináltam egy fekete-fehéret.

Amire viszont nagyon büszke vagyok, az a blog új címe. A színek elárulják, minek a helyére került oda a Bebe szócska, a piros és a fehér mellé, és azt hiszem a mai nap összes kreatív energiája elment erre a címre, szóval mást nagyon nem tudok alkotni.

Igaz, nem is nagyon tudnék. Azt leszámítva, hogy tegnap este írt anyuka egy e-mailt, hogy nagyon várnak, meg biztos jól fogjuk magunkat érezni együtt, és tegnap voltak baseball meccsen, és elújságolták valakinek, hogy magyar au pair megy hozzájuk, mire kiderült, hogy annak a valakinek a nagyszülei magyarok voltak, ő maga is tud magyarul, és nemrég járt Fehérváron is. (Sokan biztos nem tudjátok, de én is fehérvári vagyok.) Kicsi a világ, vagy mi.

Aztán azzal zárta sorait, hogy a kislány kérdezi, mik a kedvenc színeim, mert szeretne nekem valami dekorációt gyártani. Hogy egyem az arany szivét.

Ezen kívül érkezett egy levelem a Community Counselortól is, a továbbiakban asszem csak CC lesz, hogy rajtam kívül van még egy magyar lány a környéken, és ők is nagyon várják már, hogy találkozhassunk.

Az ügynökség is küldött egy e-mailt, hogy tíz napon belül megküldik a vízumos papperokat, amikkel majd szépen be kell sétálnom a nagykövetségre, és a többi, és a többi. Ezekről jön majd beszámoló, amikor eljön az ideje. Mire hazaérek, valószínűleg várni is fognak már ezek a dokumentumok, kiszusszanom magamból Angliát, és állok is neki az intézkedésnek. Mozgalmas pár hetem lesz, az már biztos.

Remek hírek

Szánom-bánom, hogy eddig nem sikerült írnom, de mióta megjöttek az angol gyerekeim, nagyon durván lefárasztanak, főleg azzal, hogy össze-vissza kell utánuk rohangálnom és takarítani, és csak most sikerült eljutnom odáig, hogy összeszedjem a gondolataim, a kevéske kreatív energiám, és írhassak.

Lássuk is.

Vasárnap este, a mi időnk szerint negyed tízkor hívtak, én szépen bezárkóztam a szobámba, minden lámpát felkapcsolva próbáltam olyan fényviszonyokat teremteni, hogy látszódjon a fejemből valami a videón, plusz ismét úgy helyezkedtem, hogy True Bloodos képeslap még véletlenül se ficcenjen ki a hátam mögül. Lehet másik sarkot kéne keresnem a telefonbeszélgetéseimhez, de ez a legvilágosabb. Meg aztán, a True Blood mellett John Lennon, Audrey Hepburn és az angol királynő mosoly a leendő amerikai hostcsaládokra, ők meg szerintem akár jó fényt is vethetnek rám.

Hívtak, velük is jót mosolyogtunk azon, hogy fejjel lefelé van a képem, aztán elkezdtük a beszélgetést. Már szinte az első perctől fogva borzalmasan szimpatikusak voltak, anyuka és apuka is, mosolyogtak, meg vigyorogtak, és ugyan kérdeztek a szokásos dolgokról is, de volt olyan, amit az eddigi, akár angol, akár amerikai családokkal ellentétben nem kérdeztek meg, például, hogy miért hagytam félbe az egyetemet, amiért nagyon hálás voltam nekik. Plusz, olyanokat is kérdeztek, amit eddig mások nem, például, hogy mit szeretnék látni Amerikából, mikor kimegyek, mert akkor úgy készülnek majd. Mikor említettem nekik, hogy ha már Washington környékére megyek, szeretném mindenképp látni a Pentagont, mindketten néztek egy hatalmasat, amit meg is értek. Nem hiszem, hogy sok lány álma lenne ez.

Láttam a kissrácot is, éppen az anyuka szájfényét kente magára, majd az anyukára is, nagyon kis tüneményes volt.

Abban egyeztünk meg, ha bárkinek bármi kérdése lenne, majd e-mailben folytatjuk a beszélgetést. Másnap már jött is e-mail anyukától, kettő is, a másodikban leírta az ő kérdéseit, meg pár dolgot, amit elfelejtett említeni a beszélgetés alkalmával. Szóba került például a blog-dolog is. Mivelhogy anyuka mondhatni ismert személyiség, bár gyanítom csak Amerikában, és csak Washingtonban, jó lenne, ha nem írnék neveket, meg a családjukkal kapcsolatos dolgokat, mert ki tudja, ki akad rá a blogra, és a végén kirobbantok valami országos méretű botrányt. Na jó, ezt nem mondta, csak én következtettem rá, de tökéletesen igaza van, szóval, nagyon meg kell majd gondolnom, miket írok le.

Írta, hogy a gyerekek látták a bemutatkozó videóm, és nagyon szimpatikus voltam nekik, mindketten úgy gondolták, aranyos vagyok nagyon. Ez fontos, mert főleg anyu, félt attól, hogy hála a másik lánynak, engem nem fognak elfogadni a gyerekek, meg gonoszak lesznek, meg ilyesmik. Persze, benne van a pakliban, hogy anyuka kamuzott csupán, és a kölykök már tervezgetik, hogyan készítenek ki, de azért reméljük nincs ilyesmiről szó.

Tegnap estétől kezdve, aztán ma estig vártam egy következő e-mailre, akár jó, akár rossz hírekkel, folyamatosan lestem, hátha írnak, és azt, hogy anyuka nem válaszolt az e-mailre, amiben a kérdéseire válaszoltam, valamiféle rossz jelnek vettem, és nézegettem, mit írhattam, ami esetleg nem szimpatikus nekik, hogy elijesztettem őket, és már kezdtem mérges lenni magamra, hogy basszus Bebe, megint elcsesztél egy jó kis családot.

Aztán... dobpergést kérek... miközben elkezdtem írni ezt a bejegyzést, jött az e-mail, hogy...

hoooogy....

szeretnének matchelni velem! Jeee! És még egyszer jeeeee!

Őszintén, nem sokat, körülbelül tíz percig, ha gondolkoztam a dolgon, és már válaszoltam is nekik, hogy természetesen benne vagyok ebben, és nagyon köszönöm, hogy engem választottak, és ilyesmik. Ha minden igaz, szeptember 12-én indulok, ami tök jó, mert több mint egy hónapom lesz otthon, azután, hogy hazamentem innen.

Hogy felfogtam-e azt, hogy kevesebb mint két hónap múlva Amerikában leszek, ott, ahová nagyon-nagyon régóta szerettem volna már menni, és azt hittem, sosem lesz lehetőségem rá? Nem. Hogy fel fogom-e fogni akkor, mikor a repülőn ülök majd New York felé? Nem. Hogy akkor fel fogom-e fogni, mikor élőben láthatom a Fehér Házat, vagy éppen a Szabadság Szobrot New Yorkban? Nem hiszem.

Ha nem fájna a fejem borzalmasan már délelőtt óta, most fognám magam, és tombolnék egyet a szobámban, de mivel fáj, csak szépen csendesen fogok ünnepelni. Yeee-haw! (Csak hogy amerikaiasan fejezzem ki magam.)

Third time's a charm?

Amit esetleg fordíthatnánk úgy is, hogy három a magyar igazság? Tegnap este ugyanis jelentkezett egy újabb család, oh yeah! Megfigyeltem, mindig olyankor jön a szívdobogtató e-mail, mikor nem beszélek anyuval, vagy beszélek ugyan, de elfelejti magkérdezni, hogy "jelentkezett-e valaki"? Szóval anyu, csak óvatosan a kérdezősködéssel.

Annyit még elmondanék az előzőekkel kapcsolatban, hogy abszolút nem jelentkeztek. Se Skype, se e-mail, se semmi, pár nap után meg aztán eltűntek az érdeklődő családok közül is. Fogalmam sincs, mi történhetett. Ha nem lettem volna szimpatikus nekik, akkor miért mondták, hogy másnap beszélünk? Mármint, akkor nem úgy kellett volna elköszönniük, hogy igen, jó volt veled beszélni, majd jelentkezünk valamikor.

Na mindegy is, ez már a múlt, felesleges rágódni rajta, így legalább nem nekem kell filóznom azon, hogy bevállaljam-e a tiniket, meg a kisvárost. Mindennek van jó oldala.

Térjünk is át erre a mostani családra. Persze, az APIA oldala pont most nem akar működni, és nem tudom megnézni az adatlapjukat, tegnap este meg nem nézegettem olyan sokat, hogy megjegyezzek mindent, de azért megpróbálom összekaparni részleteket. Washingtontól nem messze laknak.

(Vicces egyébként, Biankánál is épp most érdeklődött egy család innen, amíg el nem olvastam a bejegyzésést, azt hittem, ugyanaz a család nézett ki minket magának, de szerencsére nem.)

Két kisgyerek van. A gyerekek, ha jól emlékszem, 4 és 7 évesek, egy kisfiú, meg egy kislány, a képek alapján nagyon aranyosak. (Pluszpont, hogy a képeknél mellékeltek fotókat az au pair szobájáról is, ami szép nagynak tűnik, és van íróasztal is. Tudom, ennek nem kéne luxuscikknek lennie, de miután tíz hónapot azzal töltöttem, hogy csak az ágyamból tudtam laptopozni... elég volt a jóból, köszönöm.) Van egy 22 éves nanny-jük, vele felváltva végeznénk a munkát. Ez szintén nem annyira rossz, mivel már lesz egy ember, akit ismerek, meg aki talán jófej is. Ha lesz rá lehetőség, majd írok neki.

Érdekes, hogy eddig egy család sem akart hosszabban e-mailezni kicsit a beszélgetés előtt, ez az anyuka is rögtön írt, hogy mikor érnék rá ma Skype-olni. Mivel nem tudom, hogy lesz a mai nap, ugyanis angol gyerekeimnek apás napja lenne, de mindketten inkább velem szeretnének mókázni, hogy egyem a szívüket, azt írtam anyukának, hogy estefelé lenne a legjobb, ha hívnának. Válaszolt is, hogy oké, akkor ő idejük szerint délután 4-kor, a mi időnk szerint este 9-kor dumálunk majd Skype-on. Addig van időm arra, hogy emberi fejet varázsoljak magamnak, meg összeszedjem a gondolataimat is, meg ilyesmik.

Én tökéletesen pozitív vagyok, nem parázok, ahogy lesz, úgy lesz, bár ez a család egyelőre nagyon tetszik. Majd meglátjuk.

Most akkor mi a helyzet?

Mint említettem az előző bejegyzés végén, tegnap délután öt órakor lett volna a következő Skype-os beszélgetés a családdal, csak sajnos itt a legnagyobb hangsúly most azon van, hogy volna.

Ugyanis hiába ültem a gép előtt, készen arra, hogy bármikor csörgethetnek, még csak meg sem mertem mozdulni, nehogy véletlenül a vállam fölött meglássák a True Blood-os "Real blood is for suckers" feliratos képeslapom, és semmi eltelt. Eltelt negyed óra, eltelt fél, majd lassan már egy is, és semmi.

Elképzelhető, hogy közbejött nekik valami nagyon fontos dolog, és megfeledkeztek rólam. Vagy akármi, ami nem fontos. Viszont, a délután öt óra, az nálunk olyan délelőtt tizenegy lehet, asszem. Azóta semmiféle e-mail, üzenet, vagy füstjel sem érkezett arra vonatkozóan, hogy mégis mi történhetett, és ez az, ami igazán bosszant. Ha mást választottak volna, oké, de valamivel ezt azért illik jelezni, nem? Ha ennyire nem rossz a helyzet, csak simán elfelejtették, hogy engem hívni akartak, az is oké, de valamit ilyenkor is illik írni, hogy bocsi, ne haragudj, ekkor meg ekkor, mi lenne, ha aztán tényleg beszélgetnénk egyet?

Amennyiben esetleg újra jelentkeznek majd valamikor, azt hiszem, nagyon jó okot kell kitalálniuk arra, miért nem kerestek, mert különben egészen biztos nem ők lesznek az a család, akit választani fogok.

Az elmaradt beszámoló

Szánom-bánom, hogy ilyen nagyon késve írok csak a beszélgetésről az új családdal, mikor ti, nyilván, körmeiteket tövig lerágva ültök már a gép előtt szombat este, vagyis a legutóbbi bejegyzésem óta. Haha, nyilván.

Igazából, ha jobban belegondolok, annyit nem is késtem, mert végül tegnap délután fél négykor került sor a Skype-csevegésre, a szombat este helyett. Anyuka és apuka is jelen volt, ők a teraszukon ültek, pólóban, a nap sütött, én meg a szobámban, szakadó esőben, és a feje tetejére állított webkamerámmal. Ezen rögtön jót nevettünk, meg elviccelődtünk, szóval oldódott a hangulat. Ezek után jöttek a szokásos kérdések: miért szeretek au pair lenni, miért nem szeretek au pair lenni, meg mindenféle ilyesmik. Beszélgettünk a napirendről, úgy körülbelül 9-től délután 2-ig lennék szabad, meg este, ami tök jó. A gyerekekről, ki mit szeret csinálni, merre kell őket vinni, meg hasonlók. Végül megmutatták nekem a legkisebb, 8 éves kislányt is, nagyon édes volt, kissé hiperaktívnak tűnt ugyan, szóval mellette aztán biztos nem unatkozik az ember. A nagyobb gyerekeket, ha minden igaz, a ma délutáni beszélgetés alkalmával fogom látni majd, mert tegnap még aludtak. A fiú épp aznap tért vissza, miután meglátogatta egy barátját Ausztráliában, a lány pedig ottalvós bulin volt valakinél, azt hiszem.

Mivel apuka minden hónapban egy hetet Pesten dolgozik, igen, Budapesten, beszélgettünk arról is, meg hogy merre jártak, és milyen szépnek találják a várost, meg ilyesmi.

Összességében nagyon szimpatikusnak meg aranyosnak tűntek. A kocsit használhatnám, szóval amíg szabadidőm van, vígan rallizgathatnék amerre csak szeretnék. Az elmondásuk alapján nagyon sok au pair van a környéken, szóval valószínűleg emberekkel is tudnék találkozni. Ráadásul, saját fürdőm is lenne, amire már azóta várok, hogy itt Angliában sokszor este tizenegykor sikerül csak eljutnom zuhanyozni, mivel mindenki beelőz.

Most jöjjenek kicsit a negatívumok: a gyerekek közül kettő is kamasz. Valószínűleg nem olyanok, mint Daniel legtöbbször, de azért kicsit tartok ettől. A második pedig, hogy kisvárosról beszélünk. Nyilván, a legtöbb család ilyen kertvárosban lakik, nem a legnagyobb városok központjában, két lépésnyire egy óriási bevásárlóközponttól, vagy bármi mástól, ami érdekes. És ott van a kocsi, amibe bepattanok, és keresek magamnak valami érdekeset. Plusz, az anyuka említette, hogy a középső leányzó imád bevásárlóközpontokban lógni, vagyis nem lehetnek olyan messze, ha csak úgy elugrál oda. Közvetlen vonat jár New Yorkba, ami kábé fél órányira van, és tudom, Amerika az nem Anglia, annyira talán nem nagyon drága minden, mint itt, de nem szeretném, ha megint utazásra kéne nagyon sokat költenem, ahelyett, hogy bármi másra költeném.

Leginkább a kisvárosság miatt meg kell még ezt gondolnom nagyon.

Restart

Úgy néz ki, megint akadt egy jelentkező családom.

Most mennem kell, meg kell küzdenem az angol időjárással, kaját kell vennem magamnak, meg esetleg egy bőröndöt, ami tudom, senkit nem érdekel, de ha visszaértem épségben, anélkül, hogy halálra áztam volna (tudom, senki nem ázott még halálra, de lehetek akár én az első...) majd bővebben beszámolok a dolgokról.

Addig is puszik mindenkinek.

UPDATE:

Sikeresen megjártam bevásárlótúrát, kisebb büszkeségcsorbulással, végtagveszteségek nélkül. A lényeg, hogy ezt a menetet most az eső nyerte.

Na, de nézzük a dolgokat. Tegnap, valamikor nagyon későn éjszaka jött az újabb e-mail, hogy akad egy újabb jelentkező család. Illetve, rögtön két e-mail várt, mert a szülők már írtak is, mikor tudnánk beszélni Skype-on egymással. Gyorsan meg is néztem az adatlapukat, három gyerek van, 8 és 12 éves lányok, meg egy 15 éves fiú, New Jersey államban laknak, South Orange városában, ami igen, sajnos egy kisebb város, bár azért szerencsére nem olyan falu, mint drága, szeretett Chorleywood City-m. A bemutatkozójuk alapján edddig úgy néz ki, egyedül ez a kisváros a hátrány. Írják ugyan, hogy 10-15 percnyi autóútra vannak tőlük bevásárlóközpontok, meg ilyesmik, de ehhez tudni kell, hogy mint van kocsi, hogy van kocsi. Ha lesz saját autóm, amivel kedvemre rallizgathatok, akkor semmi akadálya a dolognak. Amennyiben nem, akkor sajna azt hiszem, itt én leszek az, aki lefújja az akciót.

Majd a Skype-beszélgetésnél minden kiderül, bár nem tudom, hogy aztán tényleg ma este fogunk-e beszélni, mint amit írtam nekik megfelelő időpontnak, mert egyelőre még nem válaszoltak az e-mailemre.

Én megint bizakodó vagyok, aztán majd meglátjuk mi fog kisülni a dologból.

Ennyi

Ma reggel érkezett az e-mail, a szokásos szöveggel, hogy nagyon jó volt beszélgetni velem, meg bla bla, de másik au pairt választottak. Ettől függetlenül ne keseredjek el, mert nagyon jó fej vagyok, meg sok a tapasztalatom, biztos megtalálom a hozzám való családot.

Nagyon remélem, hogy a másik au pair már az első héten összetöri a kocsijukat, aztán meg felfalják a megvadult fókák a parton másik lánnyal minden rendben lesz, valószínűleg jó okuk volt arra, hogy őt válaszották, nem engem, és a család is meg ő is nagyon jól fogják érezni magukat az egy év alatt.

Én meg megyek, elmerülök a tömény önsajnálatban, amíg kitakarítom ma a házat, aztán este bébiszittelek négy gyereket.

Sütök-e kenyeret?

Tudom, ez a mai bejegyzés kicsit késve született meg, de ne aggódjatok, ha valami eget rengető hírem lenne, akár jó, akár rossz, már réges-rég megosztottam volna veletek. Mivel a második telefonbeszélgetés alkalmával azonban semmi különleges nem történt, először megnéztem a tegnapi The Apprentice-t, aztán pár részt a Good Luck Charlie-ból, végigbőgtem a Harry Potter premierjének élő közvetítését, és még Wii-ztem is azzal a kisebb rakásnyi gyerekkel, akik éppen rám vannak bízva, mielőtt nekiálltam volna írni.

Kicsivel fél négy után telefonált a család, először ismét Ellennel beszéltem, aki a nagyjából fél perces beszélgetésünk alkalmával kétszer is "honey"-nak szólított. Nem tudom, (ha egyáltalán ide kerülök) ő lesz-e a Community Counsellor, azaz az a nő, aki kapcsolatot tart au pairekkel, családokkal, programokat szervez, meg ilyesmi, de ha igen, akkor azt hiszem, jól járok. Akár én, akár az a lány, aki ehhez a családhoz kerül. Ismét megkérdezte, szeretnék-e beszélni anyukáékkal, mondtam, hogy naná. Gyorsan kapcsolta is őket, az anyukával megbeszéltük ki hogy van, elmondtam, hogy annyira azért már nem izgulok, mint tegnap, aztán ő elmondta, hogy velem együtt még hárman vagyunk versenyben. Szupi. Az apukával való beszélgetés annyi volt, hogy párszor közbeszólt valamit a háttérből, egyszer megkérdezte, tényleg tudok-e kenyeret sütni, meg ehhez hasonló apróságok. Lynn is megjegyezte, hogy érdekes, máskor sokkal többet beszél, meg vicces, meg úgy egyébként tök jó fej fazon. Persze, nyilván nem mondhatja azt, hogy egy bunkó a férje. Ahogy én sem vallottam be, hogy igazából még sosem sütöttem kenyeret teljesen egymagamban.

Beszélgettünk arról, mit találok az au pair munka legnehezebb részének, mire szépen elmeséltem nekik, milyen nehezek a reggeleink az angol fiammal, Daniellel. Szerencsére nem tűnt úgy, hogy panaszkodtam volna, mindketten jót nevettek azon, mikor elmondtam, milyen sokszor kell rohangálnom fel-alá, mert a srác mindig azt mondja, felébredt, de közben igazából nem is.

Nagyon sok más minden nem is került szóba, azt mondta, estig döntenek majd, és akkor hívnak, vagy e-maileznek, vagy nem tudom. Remélem, inkább az e-mail mellett döntenek, mert ha hajnalok hajnalán keresnek telefonon, lehet a cseppet sem bájos, félkómás hangom elriasztja őket. Bár Lynn értelmes nőnek tűnik, simán kiszámolta legutóbbi telefonbeszélgetésünk alkalmával is, mennyi az időeltolódás San Francisco és London között, szóval szerintem az e-mailnél maradnak.

Továbbra sem tudom megtippelni, mennyi lehet az esélyem. Ki tudja, a másik két lány valamiben sokkal jobb nálam. Csini au pair kinézetük van, vagy fejenállva tudnak zongorázni, esetleg csukott szemmel végigcikáznak az autóval San Francisco utcáin. Bár az biztos, Lynn mindig úgy emlegette a dolgot, hogy majd hívnak, és én el tudom dönteni, kellenek-e nekem, vagy sem. Nem pedig fordítva, hogy én kellek-e nekik, vagy sem.

Most kicsit még ismét várakozok, de hamarosan aztán már istenbizony kiderül, mi lesz a sorsom.

Túl az elsőn...

Mármint telefonbeszélgetésen. Mielőtt beindulna az a piszkos kis fantáziátok, ejnye.

Lynn, a San Francisco-i anyuka, tegnap este, ugye azt írta az e-mailben, hogy ma ottani idő szerint reggel hétkor hívni fog. Ezt követte egy gyors utána nézés a részemről, hogy az akkor itteni szerint pontosan mennyi is, nehogy már hajnali négytől kezdve, kezemben görcsösen szorongatva a telefont, várjam hívását. Délután három. Pompás. Bár ezt már az anyuka is leírta nekem, abban az e-mailben, amelyikben az enyémre válaszolt.

Ettől függetlenül, persze, nem éppen nyugodt voltam a mai nap folyamán. Mármint, egész érdekes volt. Néha remegtem, annyira izgultam, néha viszont valahogy sikerült meggyőznöm magam, ugyan, a legrosszabb ami történhet, hogy nem leszel szimpatikus nekik, vagy ők nem lesznek szimpatikusak, és akkor valaki azt mondja, bocsi, nem fog menni a dolog. Ez még nem a világ vége, pár telezokogott fagyisbödön megoldja a problémát.

Az órák igencsak lassan teltek, és hogy nehezített pályán induljak, még a testem is úgy döntött gonoszkodik velem kicsit, pár vércsepp formájában. Valahogy végül csak elérkezett a délután három óra, becsuktam a számítógépemen minden ablakot, csak a kérdéseim, illetve a család bemutatkozó levele figyelt egymás mellett a monitoron (plusz a háttérképről James McAvoy, hátha világító kék szemei képesek lennének megnyugtatni idegeim...). Valamikor három óra két perckor rezgett is a kezemben a telefon, eleinte majdnem fel sem vettem, mert más volt, mint amiről tegnap hívtak, de végül beleszóltam egy igencsak cincogó "halló"-t. Bemutatkozott egy nő, akit Ellen akárkinek hívtak, én meg pislogtam egy sort, hogy nem, nem nekem Lynn Akárkivel kéne beszélnem, nem hívhat pont most valaki más is! De aztán szerencsére ez az Ellen folytatta, hogy ott van mellette Lynn és Brad, szeretnék-e velük beszélni. Vajon mi lett volna, ha azt mondom, ó nem, köszi, és leteszem a telefont?

Természetesen azt mondtam, hogy naná, persze, szeretnék beszélni velük, akkor át is vette a telefont egy borzalmasan kedves hangú nő. Ő már tényleg Lynn volt. Eleinte jöttek a szokásos kérdések, hogy vagyok, ilyesmi, és mikor mondtam, hogy borzalmasan izgulok, azt válaszolta, nem kell, nem fogja leharapni a fejem. Kérdezgetett kicsit magamról, miért döntöttem úgy, hogy au pair leszek, mit szeretek ebben a munkában, mit nem, és mondjak például konkrétumokat az angol melóval kapcsolatban, mit nem szeretek benne. Nagyon diplomatikus választ adtam, elmondtam neki, hogy napközben néha unatkozok, mert egy kis faluban lakok, és nincs sok minden látni meg csinálnivaló. A családdal kapcsolatban azt mondtam, persze, minden szuper, meg tökéletesen nagyon jól kijövünk, és imádjuk eygmást. Ha Lynn esetleg felhívná Theresát, és tőle is megérdeklődné ezeket ezzel az apró füllentéssel persze rögtön lebuknék.

Utána beszélgettünk mindenféléről, elmondta, hogy a bébiszitterük, aki most vigyáz a lányokra, ott lesz még egy hétig mellettem, megmutatja a várost, meg a mindenféle dolgokat, meg ilyesmiket, és mivel egész életében San Franciscóban élt, mármint a lány, és fiatal is, biztos sok érdekességet tud majd mutatni nekem. És nincs "curfew". Amit fogalmam sincs, hogy lehet magyarra fordítani, páran kijárási tilalomként mondják, azt teszem én is. Mindegy, az az időpont, amire haza kell érni. Bár nyilván nem fogok hétköznaponként hajnalig bulizni, ezt mondtam az anyukának is.

Plusz, azt is mondta, mehetek velük mindenfelé, mikor családilag mennek, persze, ha szívesen lennék barátokkal, meg hasonlók, ők megértik azt is.

Sajnos nem fog az agyam, ezért nem is tudom, miről beszéltünk már, meg egyáltalán mit édemes leírni, de a lényeg, úgy fejeztük be a beszélgetést, hogy mindketten nagyon szimpatikusak voltunk a másiknak.

Nem szeretnénk nagyon belelkesedni, hiszen az első angol jelentkező családdal is úgy voltunk az első telefonbeszélgetés után, hogy jajj, de jófej meg kedvesaranyos mindenki, aztán többet nem is hallottam róluk.

Lynn azt mondta, még beszél ma néhány emberrel, de holnap délután a mi időnk szerint fél négykor hív majd. Hogy jó, vagy rossz hírekkel-e, azt majd meglátjuk. Talán ma már aludni is jobban sikerül majd, hiszen annyira már nem izgulok.

Beindul a buli

Őszintén, már kezdtem kétségbe esni. Tudom, tudom, gyakorlatilag még csak egy hete vettek fel a programba, szóval semmi okom nem volt rá, de mégis bennem volt egy olyan aprócska érzés, hogy mi van, ha én soha, de soha nem fogok egy amerikai családnak sem kelleni, mert egész egyszerűen nincs olyan fejem, akire rábíznák a gyereküket, vagy úgy egyáltalán au pairnek való? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csúnya lennék, vagy ilyesmi, de a legtöbb au pairnek, akikről láttam képeket, van egy olyan tipikus au paires fejük. Ezt bármiféle negatívum nélkül mondom, félreértés ne essék. Olyan csajosak, meg magasak, meg vékonyak, szép hosszú hajuk... szóval olyan igazi lányos lányok. Én sem vagyok fiús, de nem tudom például elképzelni azt a többi au pairről, hogy a péntek estéiket Amerikában azzal töltik, hogy a Supernatural legújabb részeit nézik a tévében. Én meg pont ezt készülök csinálni.

Eltértem a tárgytól. Sajnálom. Izgatott vagyok, ilyenkor össze-vissza beszélek. Vagyis írok. Az elmúlt napokban naponta körülbelül ötször lestem az e-mailjeimet, és mindig óriásit dobbant a szívem, mikor láttam, érkezett egy új levelem, és mindig elküldtem magamban (vagy annyira nem magamban, ha éppen egyedül tartózkodtam otthon) a Nokiát, az Amazont, vagy éppen a Bookline-t, akik körlevelet írtak, és feleslegesen hoztak lázba.

Ma este aztán ismét láttam, hogy van egy új e-mailem, szinte unottan kattintottam oda, magamban már tippelgettem is, kiktől fogok kihagyhatatlan ajánlatot kapni (az Amazonra tippeltem, meg a legújabb filmekre, amiket szuper áron vehetek meg tőlük...), de nem az Au Pair in Americától érkezett egy levél: van egy család, aki érdeklődik irántam!

Remegő kezekkel kattintottam a linkre, közben különféle fohászok jártak a fejemben: ne falun lakjatok, ne legyen hat gyereketek meg öt lovatok, ne legyetek ámisok, lécci lécci.

Az első amit megláttam: San Francisco. Frisco nagyváros, ráadásul egyike az "álom-úticéloknak", egyet fellélegeztem.

Aztán: két kislány, három és hat évesek. Kis változás a tíz meg tizennégy éves gyerekeim után, de oké, mostantól tündérhercegnőset játszunk. Szép lassan aztán betöltött egy kép is, ami az egyiküket, a kisebbet ábrázolta, hát komolyan, olyan mint egy angyalka! Nyilván az ember mást gondol, miután egy évig rajta lóg az az angyalka, de ennyire még ne szaladjunk előre. Ki tudja, lehet semmi nem lesz a dologból, és valaki más játszik majd tündérhercegnőset a kislánnyal.

Az anyuka, ottani szerint reggel hétkor (itteni idő szerint délután háromkor) hívni fog majd.

Izgulok, hogy ne rontsak el semmit, hogy szimpatikus legyek nekik, meg egyáltalán ők szimpatikusak legyenek nekem, mert Frisco azért tényleg nem lenne rossz.

Mire van szükségünk?

Előre szeretnék leszögezni valamit: nem vagyok profi, vagy éppen mindenható az au pair témában. Lehet ez már a második menetem lesz, de még mindig olyan kezdőnek érzem magam, mint mikor kicsivel kevesebb, mint egy év betoppantam az első au pair közvetítő nappalijába a legelső személyes elbeszélgetés alkalmából. Oké, azt leszámítva, hogy már tudom, milyen családot nem szabad választani, abszolút semmiképp. De a különféle dokumentumokkal kapcsolatban... hát, na mindegy, lássuk.

Az, hogy mire van szüksége az embernek, mikor au pair lesz, szerintem akármelyik országba akarsz menni, akármelyik ügynökséggel, nagyon hasonló. Mivel, ez most az én Amerikás blogom, ezért erről fogok írni. Meg az Au Pair in Americáról, akikkel majd ki szeretnék menni. Tehát. Mindenek előtt, ki kell töltened a bizonyos "Application Form"-ot. Itt pár témával kapcsolatban (például, elérhetőségek, honnan szeretnél utazni, hobbik, gyerekfelügyeleti tapasztalatok). A gyerekfelügyelet résznél fontos, ezt nekem is úgy mondták, nem én vagyok ilyen okos, hogy azért ne csak azt válaszd például, hogy hat éven felüliekre szeretnél vigyázni, hiába csak velük van több tapasztalatod, mert akkor kevesebb család fog jelentkezni. Szóval, ha kell vigyázol te akármilyen korosztályú gyerekre, ide azzal a kihívással! Na jó, nem. Rám például egy újszülöttet inkább ne merjen bízni senki...

Ezek után viszonylag részletesebben be kell számolnod gyerekfelügyeleti tapasztalataidról. Az APIA-nál, minimum 200 óra kell ahhoz, hogy részt vehess a programban, nekem, szerencsére, az Angliában töltött idő rögtön megdobta 850 órával az egészet. Bár szerintem ez több is, ha azt nézzük, milyen sokat vakációznak itthon a gyerekeim, különféle nem létező betegségekre hivatkozva.

Utunk során elérkezünk az én legnagyobb ősellenségemhez: a levélhez, amit a családoknak kell írni, és ez alapján döntik el, hogy te vagy-e az, a kedves, aranyos kislány, akire rábíznák a gyereküket. Ebben ismét ki kell fejtened még részletesebben a gyerekfelügyeleti tapasztalataid, írnod kell nagyon sokat magadról, csakis a jó tulajdonságaidról, meg arról, miért szeretnél nagyon nagyon Amerikába menni.

Szerintem az ügynökség történetében még egyik levéllel sem szenvedtek annyit, mint az enyémmel. Talán az előző bejegyzésben olvasható bemutatkozóból kiderült, hogy pocsék vagyok saját magam jellemzésében. Írjak öt oldalt a kertünkben álló almafa egyik ágáról? Rendben. Jellemezzem az öt legjobb tulajdonságom? Kösz, inkább passzolnék.

Kis külső segítségnek köszönhetően végül a levelem szerintem egészen jó kis formát öltött, talán senki nem fogja azt gondolni olvasás közben, hogy ezt a lányt még kisállatok közelébe sem szabadna engedni, nem hogy gyerekekébe.

Fényképek. Azt hiszem az mindenkinek egyértelmű, hogy nem töltünk fel olyan képeket, amin az egyik kezünkben egy üveg pezsgő van, a másikban cigi, és közben még autót is vezetünk. Széles mosoly, kevés smink, kisgyerek, vagy családtag az oldaladon... minden olyasmi a legelbűvölőbb oldalad mutatja.

Az APIA-nál minimum három referenciára van szükséged, ebből egynek mindenképp gyerekfelügyeletinek kell lennie. Én azt javaslom, hogyha van több olyan ember is, akiknek a gyerekeire vigyáztál, inkább a gyerekfelügyeleti referenciákat gyűjtögesd össze, és csak egy karakter-referenciát tölts fel. Elvégre gyerekekre vigyázni mész. Lehetsz édes, mosolygós lányka, ha egy kisbabának a fejére próbálod felhúzni a pelenkát, annyira értesz a gyerekekhez...

Ezeken kívül szükséged van egy orvosi igazolásra is. Ez két részből áll, az egyiket neked, a másikat házidokinak kell kitölteni. Hasznos, mert például én is megtudtam, hogy be vagyok oltva torokgyík ellen. Akármi is legyen a torokgyík.

Ezen kívül szükség van az erkölcsi bizonyítványra, az érettségi bizonyítvány másolatára, útlevél és jogsi másolatra. Az érettségi bizonyítványt és az erkölcsit az ügynökség lefordítja neked, nem probléma.

Végül a videó. A videó egy nagyon trükkös dolog, és sajnos kötelező. A hivatalos tájékoztató szerint ezekről lehet beszélni:

- hobbik

- gyerekfelügyeleti tapasztalatok

- miért szeretnél au pair lenni Amerikában

- kicsit az országodról, szokásokról

- családod

Én eleinte biztosra mentem. Öcsém egyik barátja szintén nyáron készült volna kimenni, igaz, ő Kanadába, és neki is kellett videót készítenie magáról, ráadásul ért a vágáshoz is, meg ilyesmikhez, szóval gondoltam, összedobunk valami félprofi kisfilmet. Egy délutánt áldoztunk rá a projektre, egy nagyjából öt perces videó sült ki végül a dologból. Már készültünk volna feltölteni, mikor látjuk, hogy hopp, az nem úgy működik, a maximum hosszúság három perc. A csodás kis videómból ki kellett vágni a legérdekesebb részeket (köztük Töki - ő az öcsém - vendégszereplését is, meg úgy mindent, amitől vicces, szellemes lánynak tűnhettem. Nem számított, a videó kész lett. Erre következett a következő mellbevágás: a videó mérete maximum 16 MB lehet. A miénk összesen 600 volt. Még azok is, akik nem értenek a számítógépes dolgokhoz, értik, hogy ez bizony nagy gáz. Amint visszaértem Angliába, egy unalmas délelőttön leültem, és felvettem a saját, kissé amatőr videóm, de még az is túl nagynak bizonyult. Végül, a fényképezőm videófunkcióját a minimum beállításokra állítva, a videót YouTube-ra feltöltve, majd onnan kicsit rossz minőségben letöltve sikerült elérnem a kevesebb mint 16 MB-ot. Nehéz szülés volt.

Egy tanácsom azért mégis lenne mindenkinek: ne tologassátok a különféle cuccok beszerzését hónapokig, mint ahogy én is tettem. Igaz, nekem voltak kis logisztikai problémáim is, például az erkölcsi bizonytvány esetében, hiszen az igénylőlapra kell az aláírásom is, szóval először anyuéknak el kellett küldeniük hozzám, aztán nekem nekik vissza, és csak utána lehetett feladni azoknak, akiknek kell. A Magyar Posta kedves támogatásának köszönhetően ez nem volt épp a leggyorsabb művelet.

Sajnos, azt sem tudom megmondani egyelőre, hogy az én képeim, videóm, levelem, jók-e, ezért nem is töltöm fel őket, felesleges lenne. Majd pár hónap múlva kiderül.