2012. június 26., kedd

Kimozdulok zugomból

A múlt héten döbbentem rá, hogy te jóságos szent ég, hűazannya, miegymás, már nagyon-nagyon régóta nem találkoztam egy au pair-kolleginával sem. Mármint tényleg. Nagyon-nagyon rég. Ami annyira nem zavar, mert nagyjából május negyedike óta ha nem az Avengers-ről folyik a társalgás én nem is akarok abban a társalgásban részt venni, aztán most meg fejen ütött egy új sztoriötlet, és ébren töltött óráim nagyjából kilencven százalékát legszívesebben tervezgetéssel, vázlatozással, történetépítéssel, terület-felfedezéssel tölteném. Amit más, normális, gondolkodású emberek kicsit nehezen értenek meg. De arra is rájöttem, hogy oké, talán annyira nem egészséges az életmódom, nem mondogathatom azt magamnak, hogy a Comic-Conon eleget leszek emberek, ráadásul hozzám hasonlóan kocka emberek, között, az addig hátralévő két hetet (!!!!!44négy!) simán tölhetem azzal, hogy energiát gyűjtök mindenféle emberekkel kapcsolatos tevékenységhez, például ahhoz, hogy egy hétig öt másik, teljesen idegen lánnyal kell megosztoznom egy szobán. 
Így gyorsan elreptettem pár üzenetet a jó Facebookon, hátha valaki szintén szabad, és még kedve is lenne mókázni velem. Óriási szerencsémre, Grace írt, hogy szombaton pár lánnyal bowlingozni mennek, igazából szívesen látnak engem is. Lehetséges, hogy csupán udvarias szeretett volna lenni, de én rögtön lecsaptam az ajánlatára. Másnap aztán Lisa ajánlotta fel, menjünk el szombat délelőtt moziba, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy hűhahó, mifene, egy napra hirtelen két programom is akad, ráadásul emberek társaságában. 
Szombaton aztán jó korán felkeltem, kicsit még hullaként, mert előző éjszaka hajnali háromig olvastam, Lisával kicsivel tizenegy előttre beszéltük meg a találkozót, rám pedig alapos hajmosás, zuhanyzás, hajvasalás, gondos ruhakiválasztás várt. Ebből végül gyors zuhanyzás és hajmosás lett, majd magamra kaptam az első pár ruhadarabot, ami a kezem ügyébe került. Dínóba pattantam, és néhol ugyan megszegtem pár sebességszabályozást, de sikerült pontban beesnem a mozi elé. Nem csak nekem voltak gondjaim aznap reggel a felkeléssel, Lisa kicsit késve érkezett, ő hajnalig filmet nézett a nővérével, aztán nem találta a sminkkészletét, anélkül meg nem élet az élet, így a nővérétől kellett kölcsönöznie, viszont nem ugyanolyan az alapszínük, így össze kellett kutyulnia pár különböző alapozót és... áh, nem értek a sminkekhez, van értelme egyáltalán annak, amiről pötyögök itt szorgalmasan?
A lényeg, hogy a tizenegykor kezdődő Madagaszkár 3-at sikeresen lekéstük, de tudtunk jegyet váltani a nagyjából negyven perccel később kezdődő Brave-re. Ami a Disney/Pixar legújabb filmje, szóval nyilván végigbőgtük az egészet. Illetve én, Lisa próbálta visszatartani könnyeit, nehogy kárba menjen a nagy nehezen megszületett sminkje.
A film vége után körülbelül húsz percem volt arra, hogy elsuhanjak Grace házához, felcsípjem, aztán célba vegyük a bowlingpályát. Egyik autópályán sem volt forgalom, sikeresen megérkeztem, begyűjtöttem Grace-t, meg egy másik barátnőjét is, majd szépen elsuhantunk bowlingozni. A házunktól két köpésnyire található egy nagyon hangulatos pálya (bár mióta itt vagyok, csak nagyon hangulatos bowlingpályán jártam), fizettünk a körünkért, meg a kölcsöncipőinkért, és betámadtuk a tizenkettes pályát, amit kiosztottak nekünk.






Egészen eddig, valami rejtélyes oknál fogva, azt gondoltam, hogy én jó vagyok bowlingban. Tényleg nincs erre az agyament elgondolásra semmiféle magyarázat, hiszen nagyon régen volt már az, hogy én bowlinggolyóbist fogtam a kezemben, és valószínűleg akkor sem voltam túl jó a dologban. Egy Bebe, meg egy gömbölyú, guruló tárgy összeadása csakis katasztrófákhoz vezethet. Ezt a mostani bowlingozás is tökéletesen bebizonyította, nagyjából ugyanis 58 pontot sikerült összekaparnom az egész játékban. Ennek ellnére jól éreztem magam a lányokkal, jókat kuncogtunk azon, mennyire szerencsétlenek vagyunk, és már annak is örültünk, ha sikerült egyetlen bábut ledöntenünk a helyéről.

A vasárnapi programom már sokkal Bebésebben telt, elhatároztam ugyanis, hogy én elmegyek a Glen Echo parkba, majd végighallgatom/járom, a délután kettőkor kezdődő történelmi túrát. Hogy miért? Mert elborult elmém van, azért.
Na jó, nem. Nyilván az új sztoriötletemhez van köze a dolognak. 
Arra azonban, hogy miért gondoltam azt, negyven fokban jó ötlet egy kocsival öt perces utat (további öt perc parkolóhely kereséssel együtt), gyalog megtenni, negyven fokos, tűző napsütésben, na, arra már tényleg nincs semmiféle magyarázat. Mikor ma, azaz hétfő reggel, izomlázas fenékkel, vízhólyagos lábakkal, előadtam a történetet Lisának, ő csak nevetett rajtam, itt most megtehetitek ti is. Még az sem lehet mentség, hogy pótapukám jelezte, délután öttől szüksége van a Dínóra, mert simán hazaértem volna addigra. Igazából én már péntek este, Baltimore-ból hazafelé jövet elhatároztam, sétálni fogok vasárnap. Odafelé minden jól ment, majd megsültem a napon, az igaz, de hallgattam az iPodom, iszogattam a vizem, és hálát adtam az égnek, amiért lefelé lejt az út. 
A parkban sikeresen elértem a túrát, ami belőlem meg egy nyugdíjascsoportból állt, sokan közülük jártak is ott, mikor Glen Echo még vidámparkként üzemelt (ami persze nem jelenti azt, hogy olyan nagyon őskövületek lettek volna, mert 1968-ban szűnt meg akként működni), és rengeteg érdekes dolgot megtudtam, bár valahogy pont az 1930-as, meg 40-es évekről esett a legkevesebb szó, amire nekem a legnagyobb szükségem lett volna, de ha nincs a túra, egész biztos nem tudom meg, hogy az egykori céllövölde eredeti maradványai még mindig a helyükön vannak, vagy, hogy pontosan mettől meddig tartott a medence. Ezek pedig nagyon fontos információk a leendő történetemhez, szóval, mikor majd arra kerül a sor, hogy könyv formájában adom ki, egész biztos megemlítem a köszönetnyílvánításban a nagyon jófej, nagyon vicces ranger-t, aki a túrát tartotta. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy azon gondolkodjak, mi a rangerek magyar neve. Tudjátok, azok a fazonok, akik főleg a nemzeti parkokat védik, karimás kalapban járnak, és akikből a Maci Laciban is volt egy. Vagy több. Homályosak már az emlékeim.



A túra közben betévedtünk a bálterembe is, ahol épp táncórát tartottak, és óriási táblák hírdették, hogyha nincs jegyet, fordulhatsz is vissza. Én viszont láttam pár táblát, ahol sokkal részletesebb információk, illetve fényképek voltak azokból az időkből, amikre nekem szükségem van, szóval elhatároztam, belógok. Általában tökéletesen sikerül láthatatlanná válnom, bár úgy gondoltam, egy csupa nyugdíjasokból álló csoportban, akik cha-cha-chát tanulnak táncolni, ez talán kicsit nehézkesebb lehet, mint általában. Nos, nem ez történt, sikeresen megszereztem az információt, és észrevétlenül még pár képet is sikerült készítenem a vígan táncikáló kisöregekről.






Kicsit gyönyörködtem még a körhintában, hagytam, hogy a zenéje megihlessen, leültem egy padra, dolgoztam a vázlatomon, aztán kicsivel négy óra után indultam haza. Félúton jöttem rá, hogy ami odafelé kellemes lejtmenetes túra volt, visszafelé csúnya felfelé ívelő dombocska lesz a Mass Avenue-n. Ami ugyan közelébe sem ért a Chorleywoodi Domboknak, amiket tavaly kellett megmásznom, majdnem minden nap, de a továbbra is tűző napsütésben és negyven fokban olyan érzés volt, mintha a Mount Everesttel kellett volna megmérkőznöm. Végig az járt a fejemben, hogy bármit megadnék pár frissítő nyári zivatarért, vagy akár egy hűs szellőért is. Mikor aztán az utcánk elején jártam, megéreztem a legelső esőcseppet a karomon. Mire a házunk elé értem az eső már szépen, folyamatosan szemerkélt, én meg bár tisztában voltam vele, hogy pár lépést kéne csak tennem, és térdre rogyhatnék kedvemre, hogy aztán négykézláb kúszva közelítsem meg a szobám, annyira megörültem az esőnek, hogy teljesen filmekbe illő módon, kitártam karjaim, arcom az ég felé fordítottam, és csukott szemmel élveztem, ahogy szép lassan elázok, és felfrissülök. Persze, csakis azután tettem mindezt, hogy először meggyőzödtem róla, Ifjabb Madár autója még véletlenül sem parkol az ő házuk előtt, vagyis nulla esélye van annak, hogy megláthat komplett idiótaként viselkedni.

Itt még hétfő van, otthon meg már kedd, az igaz, de íme az eheti Bebe TV. Honnan máshonnan, mint a Glen Echo parkból?



És itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy a nagyközönség előtt boldog születésnapot kívánjak az én drága anyukámnak! Ne aggódj, jövőre már otthon ünneplek veled. Ezerszázaléktutibiztos.

2012. június 22., péntek

Zombik nélkül, de...

Hőségriadó van már napok óta. Az ember kilép az utcára akár egy másodpercre, és már érzi, hogy rohad le róla a ruha. Szóval talán még sosem örültem annyira annak, hogy az amerikaiak mindenhol ezerrel dübörögtetik a légkondit, mint az elmúlt pár napban. Pont mikor kezdenék meghalni a kietlen, tikkasztó pusztaságban, amit parkolónak neveznek, szerencsére mindig szembesétál velem egy jótékony CVS vagy Cosi, néha-néha egy könyvtár, ahová betérhetek menedéket keresni.
Hogy a bevezetőnek mi köze ahhoz, amiről ez a bejegyzés egyébként szólni fog, arról fogalmam sincs. Csak szerettem volna megosztani, milyenek is az időjárási körülmények. Tíz hónapig éltem Angliában, és nagyon ügyesen megtanultam, hogy lehet az időjárásról beszélni, vagy írni, szép hosszan.
Lássuk viszont a lényeges dolgokat. Tegnap, elrohantam a könyvtárba. Nem, nem maradtunk ismét áram nélkül, más oka van. Illetve okai.
1. Lisa nagyjából dél körül érkezik minden nap. Mivel a gyerekek élvezik a tábori létet egy erdő kellemesen hűvös sűrűjében, mi körbejárjuk a szobáikat, az alagsort, rendet rakunk, óriási zsákokba dobálunk régi, vagy éppen sosem használt játékokat, amiket aztán eladományozunk, vagyis szorgoskodunk. Nekem, mivel lusta dög vagyok, nincs kedvem már déltől művelni ezt, elég ha olyan kettő körül bekapcsolódok a mókába, délután ötig bőségesen úgy gondolom, eleget dolgoztam a pénzemért. Viszont, a szobámban sem szeretnék ülni, amíg Lisa gürizik, mert nagyon rosszul érezném magam, főleg most, hogy kezdünk megint nagyon jóban lenni. (Ma például még csokit is hozott nekem.) Így inkább egy kis ideig elmenekülök itthonról.
2. Megcsapott az ihlet. Nem tudom, miért kell a könyvtárban ülnöm ahhoz, hogy a legújabb irományom vázlatán dolgozzak, azok alapján, amiket az írói kurzusomon éppen tanulok, de tény, hogy sokkal jobban megy minden a kis zugomban, mint a szobámban ülve. 
Nagyjából két óra után hagytam el a könyvtárat, rohantam a kocsihoz, és már vártam az édes pillanatot, mikor beindítom a motort és meghallom a légkondi édes, zümmögő hangját. Békésen hazadínóztam, mert ez nem az a sztori, mikor elromlik a ventillátor és muszáj az utat hőségben megtennem, majd mikor leparkoltam a házunk előtt, észrevettem, hogy Madárék két kutyája, a fogalmamsincs és nemtudom névre keresztelt corgik kint süttetik magukat az ajtajuk előtt. Ami már alapból fura dolog, mert mindig az üvegajtó túloldalán látom őket, de ami jobban érdekelt az az volt, hogy egyedül Ifjabb Madár kocsija állt a beállón. Az én agyam pedig tekeregni kezdett. Mi lenne, ha valahogy megpróbálnám magamhoz hívni a kutyákat, neki meg feltűnne, hogy azok nincsenek az ajtó előtt, vagyis ki kéne jönnie a házból, és meglátná, ahogy nagyon tündérien játszok a kutyukkal.
Szám óriási vigyorra húzódott, miközben kiugrottam a kocsiból, szinte a meleget sem éreztem, annyira büszke voltam a tervemre. A kutyákra néztem... ők meg rám... megütögettem a térdem, kiadtam pár gügyögő hangot... a kutyák továbbra is csak néztek rám.
- Here, doggie doggie - próbálkoztam tovább, de a kutyák továbbra is csak bámultak engem, meg néha egymást, mintha azt beszélték volna meg, figyelmen kívül hagyják ezt a hibbant emberi lényt, mert megtanították nekik, nem szabad idegenekkel beszélni.
Elkönyveltem magamban, hogy a tervem sikertelen volt, de miközben lefutottam az alagsorba Lisához, aki épp szünetet tartott és Ellen Degeneres videókat nézett telefonján, miközben jókat kuncogott rajtuk, egy gonosz kis hang azt súgta a fejemben, nem szabad ennyiben hagynom a dolgot. Valamit tennem kell. Nem szabad elszalasztanom ezt a talán lehetőséget. De hogy tudnék feltűnésmentesen az utcára kerülni, úgy, hogy Lisa ne szomorkodjon, amiért nem segítek neki?
Szinte biztos vagyok benne, hogy a következő szót hangosan is kimondtam:
- Dínó.
Az én csodajárgányom ugyanis igazán koszos és rendetlen már belülről. Meg persze kívülről is, de ez a történetünk szempontjából teljesen lényegtelen, mert sajnos nem vagyok az a fajta lány, aki képes lenne szexisen kocsit mosni. Így aztán megmondtam Lisának, hogy én megyek, kitakarítom a Dínót, ha szüksége van rám a zsákok cipelésével vagy ilyesmi, csörögjön rám. Megragadtam egy szemetes zsákot, egy nagy üveg vizet, és kirohantam Dínóhoz. 
A kutyák időközben közelebb merészkedtek az utcához, én meg gondoltam teszek egy újabb próbát velük. Leguggoltam, hátha az óriási méretem volt az, ami az első körben megijesztette őket, és úgy próbáltam ismét hívogatni őket. Az egyikük megindult felém, aztán megtorpant. Ismét gügyögni kezdtem, és ezúttal már mindketten elkezdtek rohanni felém, igaz, egyikük pár apróbb vakkantást hallatott, én meg egy kicsit elbizonytalanodtam, mert hirtelen rájöttem, teljesen egyedül vagyok az utcán két fenevaddal. Mert a corgik bizony nagyon vérszomjas és veszélyes kutyák.


(Mellékesen a fél lelkem odaadnám egy ilyen kutyáért. Talán még a macskákról is lemondanék.)
Végül mindkét kutyus odaért hozzám szerencsésen, az apró lábaikon, egyikük sem harapta le a karom, és pont kezdtem volna simogatni őket, mikor a Madár-lak felől egy kiáltást hallottam. Minden bizonnyal a kutyák neveit, mert azonnal elrohantak a ház felé.
Én pedig felpillantottam, és nem mást pillantottam meg a ház ajtajában ácsorogni, mint Ifjabb Madarat, egy szál sötétkék térdnadrágban. Nem, tényleg, semmi más nem volt rajta.
- I'm sorry! - kiáltott oda nekem, halvány mosollyal az arcán.
Hogy kell beszélni? Úristen, Bebe, hogy kell beszélni? Mit kell ilyenkor mondani? Tudok egyáltalán beszélni? Nem, nem szabad bámulnom a hasát, nem, nem... a szemébe nézz, nézz a szemébe... hmm, a karjai... tudtam én, hogy a kocsija hátuljára ragasztott evezőscsapat-matrica hozzá tartozik, mert ilyen karjai... válaszolnom kéne. Tudok már beszélni?
- It's okay - válaszoltam, reményeim szerint elbájoló mosollyal, nem idióta módon, hanem dögösen hátrarázva hajam.
Ifjabb Madár rögtön el is tűnt a házban, én meg álltam egyhelyben magam elé bámulva, és próbáltam felfogni mi is történt. Beszéltem Ifjabb Madárral. Jó, nyilván nem folytattunk nagyon tartalmas beszélgetést, sőt, még csak beszélgetésnek sem lehet nevezni ezt a valamit, de hozzám szólt. Elvigyorodtam, és legszívesebben őrült táncba kezdtem volna, de helyette inkább csak Dínó felé fordultam, hogy ténylegesen nekiálljak takarítani. Az ablakban visszaverődő tükörképemen aztán megpillantottam milyen felsőt is viseltem egészen pontosan.

ez a zombiölő trikóm

Nem tudom van-e valaki, aki emlékszik ERRE a kitalált kis történetecskére, amit nemrégen osztottam meg veletek? Amennyiben nem, tessék újra végigolvasni, és akkor már senki nem fog csodálkozni azon, miért kezdtem el hirtelen őrült módjára nevetni magamban. Sokszor előfordult már velem, hogy ilyen, vagy olyan formában valóra vált, amit írtam, bár nem pont velem, hanem barátnőimmel, meg minden ilyesmi. Aztán tessék. 
Az este további részében természetesen úgy viselkedtem, mint aki részeg, vagy szívott valamit. Igen, tudom, akár szánalmasnak lehetne nevezni, de hé, a világ legromantikusabb történeteinek is el kell kezdődnie valahol, nem?


2012. június 21., csütörtök

Év Lúzere Díjátadó Ünnepség

*ünnepélyes díjátadó zene, az est házigazdája, Bebe, megjelenik a színpadon, gyönyörű estélyi ruhában, szélesen mosolyogva, majd úton a mikrofon felé, megbotolva saját lábaiban, végigzuhanva az egész színpadon*

- Az esés, természetesen, benne volt a forgatókönyvben, haha. Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket az idei díjátadó ünnepségen. A szövetség már meghozta a döntést, a jelöltek listája pedig itt van a kezemben, ugyanúgy, ahogy a nyertes nevét tartalmazó boríték is. Remélem nem keverem össze őket, és bontom ki először az utóbbit, haha... izé... miért nem nevet senki? Szerintem vicces volt... Mindegy. Lássuk tehát a jelölteket. Az első... izé... Bebe. A második... hé, várjunk egy percet, miért csak az én nevem szerepel ezen a papíron? Vagy hat milliárd ember él még ezen a bolygón, nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki...

*A háttérben, a kivetítőn megjelenik a jelenet, ami miatt Bebe Év Lúzere jelölést kapott. Egy benzkinkutat látunk, ahová begördül egy fekete nagycsaládos autó, majd kis idő elteltével kipattan belőle egy lány, fülhallgatóval a fején, iPoddal a zsebében, amit természetesen csak akkor kapcsolt be, mikor leállította a motort, és a fülhallgatót sem használta vezetés közben, mert az illegális. Hangosan egy Foreigner számot énekel, miközben lehúzza a benzin-fizetés aprócska kúpra emlékeztető eszközét az erre alkalmas monitoron, majd vár. Felemeli a pumpát, és bár egyenlőre még nem nyomott meg semmiféle gombot, kart, bármit, amivel bekapcsolná a szerkezetet, végigönti saját lábán a benzint. Természetesen azonnal abbahagyja az dúdolgatást, ijedten körbenéz, nem sütöget-e valaki a közelben tábortűzon, gyújt cigarettára, vagy egyébként is, használ tüzet, amivel a lány lábát azonnal lángra lobbanthatná. Miközben Bebe, ezúttal már a kocsiba önti a benzint, azon fohászkodik, ne találkozzon egyetlen emberrel sem, akinek éppen tüzeskedni támad kedve, mert akkor búcsút mondhat a lábának. Visszahelyezi a pumpát a helyére, beül a kocsijába, próbál nem megfulladni az átható benzinszagtól, ami a lábából árad, és még lehúzott ablak mellett is nagyon lehet érezni, majd elhajt egy bevásárlóközpont felé, ahol azonnal célba veszi a női mosdót. Ami, mivel ebédidőben járunk, természetesen, tele van, és mindenki, aki ott tartózkodik, érdeklődve figyeli Bebét, ahogy ő őrült módjára papírtörülköző után kapkod, amit bőségesen lelocsol vízzel, meg szappannal, és örülten sikálni kezdi a lábát, mert ő nem akar semmit kockáztatni, köszöni szépen. Mikor úgy gondolja, biztonságban van, amennyire ez lehetséges, méltóságteljesen kivonul a mosdóból, és elhatározza, megebédel.*

- Rajtam kívül még rengeteg ember van, aki... na jó, mindegy, lássuk a nyertest. Bizakodó vagyok, azok, akik átadják a díjat, sosem szoktak nyerni, még akkor sem, ha ők az egyetlen jelöltek. Szóval, a nyertes tehát, nem más miiiint... Bebe. Hát persze. Oké, köszönöm, köszönöm, tényleg, legközelebb akkor találkozunk, mikor a legjobb forgatókönyvnek járó díjat veszem át az Oscar-díjátadón. És majd meglátjuk, ki nevet akkor! További szép estét!

*Bebe az új díjával kezében, próbál emelt fővel kivonulni a színpadról, de természetesen ismét megbotlik saját lábában. Bebe inkább már nem is mond semmit, csupán a színfalak mögött fogja szobrocskáját, és teljes erőből a falhoz vágja. Nincs tisztában azzal, hogy kameráink még mindig, és ezzel jelölte magát a jövő évi díjra is* 

2012. június 18., hétfő

Milyen szünet? Áramszünet

Az áramszünet, amit múlt hét szerdára ígértek, ma már ténylegesen bekövetkezett. Persze, erről is értesítettek minket időben, olyan nem létezik, hogy ezt nem teszik meg, csakis abban az esetben, ha az áramszolgáltató cég nem szeretne jó pár perrel fenyegetőző telefonhívást kapni. Amerikában vagyunk, simán elképzelhető ilyesmi.
Én igazából reménykedtem benne, hogy a mai áramszünetet is eltolják, mert csúnya, esős az idő, és gondoltam, biztos nem szeretnének ezek a kedves jó munkásemberek ázni egész nap, miközben azon ügyködnek, hogy a vezetékeket elmozdítsák a faágaktól biztonságos távolságnyira. Az amerikai munkásemberek nem magyar munkásemberek, ha dolgozni kell, ők dolgoznak, tomboljon akár ítéletidő odakint.
Igazából nem is aggódtam emiatt, a gyerekek el lettek küldve reggel a táborba, mire hazaérnek, meg már vége lesz a munkálatoknak, szóval nem kell érdekes, elektromosságot nem igénylő programokon törnöm a fejem, vagy azon aggódnom, hogyan ne őrüljenek bele az unalomba. 
Magamnak is kész tervem volt. Amiről eleinte úgy gondoltam, tökéletes terv. (Innentől a bátrabbak nyugodtan tervezhetnek ivós játékot, valahányszor hibát látnak ebben a tökéletes tervben. Azok, akik a bekezdés végére még tudnak magukról különleges ajándékban részesülnek.) Először is, gondoltam, hogy bár Elemérem nem fog működni, mert mindössze öt percet bír ki akkumulátorral működtetve, az iPodom ott lesz nekem, amin tudok Tumblr-t böngészni, fél percenként Facebookot ellenőrizni, elgondolkodni azon, miért is nem törlöm a fenébe Facebook-barátaim nagyjából 80%-át, mert csak idegesítenek, e-maileket olvasni, meg időjárást, és megnézni, merre jár a Nagyon Fontos Csomag, amit éppen várok. (Hogy mi van abban a Nagyon Fontos Csomagban, az még egyelőre legyen titok.) Ráadásul van nekem egy Netflix előfizetésem is, rengeteg film, meg sorozat vár arra, hogy jól megnézzem őket. Közben tarthatok egy kis szünetet is, hogy megmossam a hajam, mert tegnap este ellustálkodtam ezt. Aztán készítek magamnak valami finom ebédet, például bedobok pár corndogot a mikróba. (Ivójátékozók, éltek még?) Aztán, majd ha kicsit unatkozok, még a hajam is kivasalhatom. 
Aztán, mikor felébredtem a délelőtti szunyókálásból valamikor tíz óra környékén, és próbáltam megnézni, várható-e mára napos idő, az iPodom meg jelezte, hogy nem tud kapcsolódni semmiféle szerverhez, rájöttem, hogy a Wi-Fi ugyan vezetéknélküli internetet jelent, de a Wi-Fi dobozkája igencsak vezetékes, tehát árammal működik, szóval cseszhetem terveim nagy részét. Mert igen, kedves Bebe, az áramszünet nem csak abból áll, hogy nem tudod bekapcsolni a számítógéped, vagy, hogy nem tudod a délelőttöd elverni azzal, hogy Cartoon Network-öt nézel a tévében. Engedélyeztem magamnak nagyjából öt percnyi tömény önsajnálatot, hogy mégis, mihez fogok kezdeni csúnya, mosatlan hajjal, amivel én ki nem megyek emberek közé, de muszáj lesz, mert internetfüggő vagyok már azóta, hogy nagyjából tizenegy éves koromban egy szekta keretein belül (khmm általános iskolás informatika óra khmm) be lettem vezetve a TeveClub sötét világába. Az, hogy én kibírjam internet nélkül, egy esős, júniushoz képest hideg, unalmas napon, megközelítőleg nyolc óráig, teljességgel lehetetlen. Így hát, meggyőztem magam, senkit nem fog érdekelni az én, csúnya, mosatlan hajam, el kell mennem valahová, bárhová, ahol egymáséi lehetünk az internettel.
Így kötöttem tehát ki a Chevy Chase-i könyvtárban, a DVD-s polcok mellett, egy nagyon kellemes, meghitt kis zugban. Talán még valami rövid könyvet is kerítek magamnak, amit elolvashatok a következő pár órában. 
Megjelent mellettem nem sokkal egy párocska. Bár valószínűleg házaspár, mert egy kisbaba is van velük. Mindketten képregényeket keresnek, amit kikölcsönözhetnének. Igen, valahogy így képzelem én is a jövőm. Abban a párhuzamos univezumban, persze, ahol nem egyedül halok meg egy macskával.

Ja, és természetesen hétfő van, ami azt jelenti, hogy a bejegyzés mellé friss, ropogós videoblog is jár. Azt is megérthetitek, miért is nem szerettem volna ma semmiképp publikus helyen mutatkozni.




Ha valakit esetleg érdekelne, hogy nézett ki egy áramszünetes napom tavaly Angliában, az IDE kattintva elolvashatja.

2012. június 17., vasárnap

Mozgalmas első vakációs hét

Hihetetlen, hogy a hét eleje óta most van először időm, kedvem, lelki erőm, energiám, meg minden ilyesmim ahhoz, hogy írjak ide valamit. Szerdától kezdve már este tízkor ágyban voltam mindennap, és mielőtt az agyam súghatott volna bármi olyasmit, hogy gondolj vissza életed eddigi összes kínos élményére vagy nem gondolod, hogy pisilned kell vagy most jó sokáig merengjünk el azon, miért fogunk egyedül meghalni, ezzel ébren tartva még pár óráig, már békésen aludtam is, és fel sem keltem, egészen az ébresztőóra berregéséig.
Hogy miért?
Íme:
Szerdán, az első olyan vakációs napon, amikor egyik gyerekem sem ment már iskolába, Lisa kitalálta, hogy elviszi őket strandolni. Mivel hétfőn és kedden nem beszéltünk egymással, fene tudja miért, kivételesen tényleg halvány lila fogalmam sem volt róla, mi rosszat csinálhattam, amiért megérdemlem a silent treatment-et, én úgy gondoltam, ebből a buliból majd kimaradok. Aztán nem ez történt, szerdán Lisa megint kedves meg mosolygós volt, rögtön kérdezte, nem lenne-e kedvem nekem is velük tartani. Bár gondolom nyilván azért is történt ez, mert időközben elgondolkozott azon, mekkora munkával jár két gyereket felügyelni egy emberekkel teli strandon, főleg akkor, ha az egyik ezek közül a kisöreg, aki egy szuperrakéta sebességével képes egyik helyről a másikra teremtődni.
A strand, ahová mentünk egy egészen icike-picike víziparknak is beillett, mármint volt gyerekmedence, mindenféle játékkal, meg pár csúszda, és szép műpálmafák adtak árnyékot egy kisebb szigetecskén. Csatlakozott hozzánk Lisa nővére is, két újabb gyerekekkel, akikre ő vigyáz, az egyikük nagyjából kisöreg korabeli, a másikuk pedig egy ennivaló, óriási husis lábakkal megáldott kisbaba. 







Fogalmam sincs, honnan gyűjtik a gyerekek az energiáikat, de az biztos, hogy estére Lisával már mindketten alig bírtunk állni a lábunkon, én ténylegesen elaludtam a kisöreg mellett, mikor bekucorodtam mellé a lefekvésnél, hogy segítsek neki aludni, ő pedig vidáman ugrált mellettem, masszírozta a hátam, vagy éppen játszott Transformers-est, ahol a kezei és lábai helyettesítették a robotokat. 
Csütörtökön elvileg az egyik ugrálós helyre mentünk volna, oda, ahol a kisöreg születésnapi buliját is tartottuk pár hónapja, de kiderült, hogy pont csütörtökön vannak zárva, így gyorsan szükségünk volt egy B-tervre. Szerencsére, Lisa tesójának volt pár kuponja egy bowling-pályára, ami két ingyen menetre jogosította fel a büszke tulajdonost, csupán a cipőkért kellett fizetni. Eredetileg úgy terveztük, minden gyerek kap magának egy pályát, mert akkor biztos nem lesz veszekedés, sértődés, harcolás azért, hogy ki menjen először, de valószínűleg minden hely, ahol szórakozni lehet, csukva volt aznap, ugyanis szinte az összes pályán játszott valaki, így nekünk csak egy jutott, és előzetes félelmeink valóra váltak, tényleg elkezdett veszekedni, sírni, rugdosni az összes gyerek. Eleinte úgy terveztük, a cipőbérlésből maradt pénzből veszünk majd nekik fagyit, vagy ilyesmit, de tudtuk, hosszú napnak nézünk elébe, és mint az Év Bébiszittere díj várományosai inkább meghívtuk magunkat ebédelni, miközben a gyerekeket próbáltuk távol tartani egymástól, vagy éppen a többi játékostól. Közben a foci EB Olaszország-Horvátország meccsét néztük a bárpult felett lógó tévékben, és magyaráztam a lányoknak, hol is találhatóak ezek az országok, és mit kell tudni róluk. Valami nagyon izgalmasat mondhattam, mert mindketten fellelkesültek, hogy jajj, mennyire nagyon fantasztikus helyek lehetnek.






Bowlingozás után célba vettük azt a házat, ahol Lisa nővére bébiszittel, átvedlettünk fürdőruhába, majd irány A Klub, ahol mindenféle izgalmas dolgot lehet csinálni, például könyvklubba, meg fitneszórára járni, és történetesen medencéjük is van. 




Lisával aznap mostunk hajat, és vasaltuk ki szépen, szóval mi a medence partjáról vizimentősködtünk, miközben a napszemüvegeink mögül feltűnésmentesen legeltettük az igazi vizimentőkön a szemeinket. Mikor éppen nem veszekszünk, vagy sértődünk meg egymásra valami miatt, hihetetlen mennyire jóban vagyunk, és tudunk beszélgetni, vagy éppen vihorászni valamin.
Mikor a gyerekek már kiúszkálták magukat, visszamentünk a házhoz, ahol a gyerekek a High School Musival harmadik részét nézték, mi, felnőttek pedig próbáltunk nem elaludni a kanapén. 
A csütörtöki naphoz tartozik még az eseménytelen szemetes-kivitelem is, ami majdnem eseménydúsra sikeredett. Éppen végeztem a nagy kukák kivitelével, már csak a picike, újrahasznosítós dobozt kellett volna kitennem az út mellé, mikor megpillantottam bekanyarodni az utcára A Kocsit. Az Ifjabb Madár Mobilt. Igaz, láttam már a család többi tagját is vezetni az autót, de gondoltam, oké, ez az esélyem arra, hogy végre, végre valahára köszönhessek egyáltalán neki. Az összes erőm összegyűjtve hátrarohantam a kukákhoz, felkaroltam a kék dobozt, és sokkal lassabban, és amennyire egy kukával lehet, nőiesen elkezdtem vele vonulni. Időközben a kocsi már annyira közel ért, hogy láttam, tényleg az Ifjabb Madár ül benne. Sajnos, mire én a szépen egymás mellé állított kukáinkhoz értem, Ifjabb Madár még éppen csak leállított a motort. Nem baj, gondoltam, majd kipattan a kocsiból, én meg még pont itt leszek, mintha azon gondolkoznék, mi legyen a következő lépésem az összes kuka kivitele után, vagy ilyesmi. Ifjabb Madár kiszállt a kocsiból, és úgy, hogy még véletlenül se nézzen felém a csomagtartóhoz sétált, ahol aztán nekiállt matatni valamit. Én lustán az egyik, nagy, szürke kukára támaszkodtam egyik karommal, de körülbelül fél másodperc múlva rájöttem, hogy ez nem laza, hanem inkább kínos, és visszaindultam a ház felé. Pontosan abban a pillanatban tűntem el a ház fala mögött, mikor Ifjabb Madár lecsapta a csomagtartó tetejét és megindult a saját házuk felé. Amint biztos voltam benne, hogy sem ő, senki sem lát, szépen elszavaltam az összes szitokszót, amit ismerek, majd előadtam Lisának és a kisasszonynak is a történetet, és az este folyamán párszor még belevertem a fejem is bármibe, ami éppen kéznél volt. Főleg, mikor utólag eszembe jutott, hogy az iPodom végig a nadrágom zsebében volt, szóval simán matathattam volna azon valamit, amíg Ifjabb Madár feje elő nem bukkan a csomagtartójából.

Pénteken már tényleg megcéloztuk az ugrálós helyet, igaz, sajnos Lisával nem vehettünk részt a mókában, mert túl sok felnőtt nézett volna ránk túl fura tekintettel, de a gyerekek jól érezték magukat. A kisöreg legalábbis biztosan, a kisasszony nagyjából két percenként jött hozzánk könnyes szemekkel, hogy valaki meglökte, elé állt a sorban, a kelletténél tovább nézett rá, meg minden ilyesmi. Szerintem már csak simán fáradt volt ő is. Mikor már mindkét gyerek inkább az ölünkben szeretett volna kucorogni, mint ugrálni, elhatároztuk, hogy célba vesszük a Cabin John parkot, ahol van egy szép nagy játszótér, az erdő szívében, a gyerekek kirohangálhatják, és lehetőleg jól le is fáraszthatják magukat.





A terv persze nem sikerült, a gyerekek még mindig élénkek voltak, igaz, a kisasszony este tíz körül már elbóbiskolt a film előtt, amit a tévében nézett, és jött hozzám, hogy menjek fel vele a szobájába, takargassam be, és kicsit aludjak vele. Kisöreget akkor anyuka még kergette fel-alá a házban. Én, miután visszamásztam szobámba a kissaszonytól, gyorsan be is bújtam a saját ágyamba, megnéztem kettő Arrested Development részt, bár a másodikat már igencsak félálomban, aztán nagyjából tizenegy órát aludtam. 
Jövő héttől mindkét gyerek táborban lesz napközben, szóval némivel, vagyis oké, sokkal nyugalmasabban fognak telni a napok. Némiképp unalmasabban is, persze, de jelenleg négy könyv vár arra, hogy kiolvassam, aggodalomra semmi ok.

2012. június 12., kedd

Kilenc

Ma vagyok kilenc hónapja Amerikában. Juhú. A bejegyzésnek ehhez igazából nem sok köze lesz, de semmi más nem jutott eszembe. Hogy megünnepeljem eme csodásan kerek számot, meghívtam magam vacsorázni a Panda Express-be. Ahol nem, nem panda húst lehet enni.

Az elmúlt pár napban mindössze két dátum járt egyfolytában a fejemben:

június 20. és július 10.

Előbbi a hosszabbításos papírok beküldésének határideje, utóbbi pedig a vakációs hetem kezdete. Előbbinek már a gondolatától is kivert a víz, éjszaka alig bírtam aludni, ha csak rá gondoltam, az egész már-már kísértetiesen kezdett hasonlítani a pár évvel ezelőtti jogi terminológia vizsga előtti állapotokra kezdett hasonlítani. Hogy miért? Mert továbbra sem tudtam, mi a helyzet  a családdal, meg a hosszabbítással. Csütörtök este aztán, miközben nagyban pakolásztunk a pénteki születésnapi zsúr előtt, anyuka hirtelen elkiáltotta magát:
- Június 20! Úristen, mindjárt június huszadika van!
Én meg nagyokat pislogtam rá, főleg azért, mert azt hittem, a hosszabbításról szóló papírjaim (ha ugyanannál a családnál maradok nekik kell foglalkozniuk a kitöltésükkel, amiket nekem küldött az ügynökség mehetnek tüzelőnek), valamelyik levélkupac alján tengődik pár katalógussal meg fűnyírás-hírdetéssel együtt. Aztán nem is ez történt. A papírok már ki vannak töltve, csupán nekem kellett elrohannom a főnénihez, és odaadnom neki a bizonyítékokat, hogy letanultam a 72 órámat. Emiatt is féltem rendesen, főleg azért, mert ha összeadjuk a spanyolóráim meg a mostani írói kurzust, hát... igencsak messze vagyok attól a bűvös hetvenkettestől. Én meg azt hittem, hogy a néninek CIA-s méreteket öltő feljegyzései vannak minden egyes választható kurzusról, az összes óra anyagáról, házi feladatokról, minden ilyesmiről, és mikor ellátogatok hozzá a papírjaimmal, majd leültet egy székbe, elővesz valami ostort, és alaposan kikérdez az órák történéseiről. Ehhez képest, a beszélgetésünk ma délelőtt valahogy így nézett ki, miután kezébe nyomtam a borítékokat:
- Tíz hét? - kérdezte, kezében a spanyol órát igazoló papirommal. - Az hány óra?
- Nem tudom - vontam vállat. - Huszon... - kérdő tekintettel nézett rám. - Mármint harminc. Valamennyi.
- Harminchat?
- Annyi - bólintottam.
- Remek, holnap elküldöm a központi irodába.
És már végeztünk is. Talán öt percet sem vett igénybe az egész beszélgetés, udvarias társalgással együtt.

Azt meg, hogy július tizedike miért is jár a fejemben olyan sokat, szerintem senkinek nem kell magyaráznom. Tegnaphoz egy hónapra utazok, mához egy hónapra pedig már azt tervezgetem majd, mit fogok másnap, a Comic-Con első napjára felvenni. Mióta kiderült, hogy a Supernatural panel vasárnap lesz, amikorra van jegyem még sokkal inkább izgatott vagyok. Mert ha nem is találkozok Mishával, vagy Jensennel és Jareddel, de látni fogom őket, élőben, saját szemeimmel. Csak azért nem ugrálok fel-alá egész nap, mert felnőtt emberek nem csinálnak ilyesmit.

Ma amúgy borzalmasan sokat gondoltam talán meleg-Ericre. A papíron, amit kaptam, rajta van a teljes neve, szóval ha esetleg bátrabb lennék, megkereshetném Facebookon, vagy valahol, és írhatnék neki, hogy akár egy ligában játszunk, akár nem, ő az életem szerelme, és jó lenne, ha ezt elfogadná. Miközben a dugóban araszolgattam ma délután, egymás után újra meg újra lejátszottam magamban beszélgetésünk minden egyes mozzanatát, meg azt, hogy pontosan melyik sátornál álldogált. Emberi jogok. És azt mondta, minden, ami a homoszexuálisok jogaival kapcsolatos az emberi jogokhoz tartozik, épp azért volt ő is ott. Szóval, egy icike-picikét talán nagyobb rá az esély, hogy a lányokat szereti. Aztán, miközben ezen gondolkoztam elsuhant mellettem egy autó, annak a szervezetnek a matricájával, ahol Eric is önkénteskedik, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez egy jel. A jele annak, hogy meg kell keresnem, ha kell, akár úgy, hogy én is jelentkezek önkéntesnek (hé, azt szabad, csak dolgozni nem). Miután letelt az a megközelítőleg egy perc, rájöttem, hogy ehhez sosem leszek elég tökös, keserűen nevette megyet, és inkább tovább szórakoztattam a hozzám hasonlóan dugóban állókat egy Coldplay-szerenáddal.

Hétfő van. Video time! Szokásos helyeken, meg itt megtekinthető. (Előre szólok, halvány lila gőzöm sincs arról, mit mondok nagyjából a 37. másodperctől a negyvenedikig. Valamit a bejegyzésről, meg képekről. Elnézést mindenkitől, ezért.)




2012. június 11., hétfő

Happy pride!

Jajj, mennyi mindenről szerettem volna írni a hétvége folyamán. Kezdve például  kisasszony születésnapi ittalvós bulijával, folytatva a tegnapi szorgalmasan dolgozós nappal, amit ismét a Barnes & Noble-ban töltöttünk, de én nem vettem magamnak semmit, és erre nagyon büszke vagyok. Tegnap este aztán túlságosan hullafáradt voltam ahhoz, hogy mindezt bepötyögjem, ráadásul valahogy élvezhetően is tálaljam, de gondoltam sebaj, majd ma bepótoljuk ezt. Ma aztán mikor délelőtt tizenegykor kinyílt a szemem, az volt az első gondolatom, hogy ki kell szabadulnom a házból, mielőtt megtalálnának a gyerekek. Igen, tudom, nem túl kedves gondolatok ezek, de ti sem éreznétek másképp, ha két napot szinte folyamatosn velük töltöttetek volna. Fogalmam sem volt róla, merre is szeretnék menni, annyi ötletem volt, hogy D.C.-be, azon belül meg majd amerre visz a lábam. 
Mikor kiléptem az ajtón és megéreztem, hogy nagyjából harmincöt fok lehet odakint, már azt is tudtam, hogy lehetőleg valami légkondícionált helyet veszek majd célba.
Miközben metróztam, aztán kitaláltam, hogy beugrok az egyetlen vasárnap is nyitva tartó könyvtárba, kiveszek valami könyvet, leülök a fűbe, valahol a Kapitólium és a Monument között, lehetőleg valami árnyékos helyre, hogy ne csúnyán, ujjatlan pólóban barnuljak le, és pihengetek kicsit. Vagyis a félig kész tervem  légkondis helyiségeket illetően rögtön ugrott is.
Találtam magamnak két könyvet, aztán elkezdtem sétálni a Mall felé. Lehetőleg úgy, hogy csakis árnyékos helyen maradjak, mert a gatyarohasztó meleg és a megközelítőleg kilencven százalékos páratartalom kombó csakis akkor kellemes, ha az ember egy medence, vagy egy óceán partján időzik éppen.
Félúton a könyvtár és a Mall között megláttam aztán, hogy valami buli miatt lezárták az utca igencsak nagy részét. Én meg gondoltam, teszek egy kis kitérőt, és megnézem mi folyik arrafelé, hátha némileg feldobhatom a napom. Furcsa, de az első gondolatom az volt, hogy talán valamiféle melegfelvonulás lehet. Nem tudom, honnan jött az ötlet.
Szép lassan aztán elérkeztem a rendezvény bejáratához, ahol egy óriási felirat hírdette, hogy:


Az én szám pedig óriási vigyorra húzodott. Jó dolog, mikor rájövünk, hogy a megérzéseink nem hagynak cserben minket.
Így aztán egy kellemes, múzeumjárással, vagy fűben fekvéssel és olvasással töltött délután helyett kikötöttem egy melegfelvonuláson. A következő bejegyzés egy szép mese arról, mit csináltam, miket láttam, és hogyan estem szerelembe egy sráccal, aki nagy valószínűséggel meleg, mert önkéntesként dolgozott egy izé... melegfelvonuláson.

(Figyelem! A következő sorok egyes emberek számára olyan információkat, véleményeket tartalmaznak, amik esetleg zavaróak lehetnek. Szóval, ha esetleg különféle vallási, vagy személyes, vagy akármilyen okokból úgy gondolod, hogy a melegek a terrorizmus, a globális felmelegés és az emelkedő tejárak okozói, hagyd abba az olvasást. Komolyan. Nincs harag, találkozunk a legközelebbi bejegyzésnél. Köszönöm.)

Sosem jártam még hasonló rendezvényen. Talán azért, mert nem vagyok homoszexuális. Meg azért is, mert nem igazán jártam még olyan helyen, ahol ilyesmi dolgokat szerveztek volna. Valahogy mégis úgy gondoltam, hála a magyarországi helyzetnek, hogy az összes melegfelvonulás, parádé vagy bármiféle ünnep része egy anti-meleg csoport. Legyen szó valamiféle templomi gyülekezetről, vagy sima homofób emberekről. Épp ezért lepődtem meg annyira, mikor egyrészt semmi ilyesmivel nem találkoztam a környéken, ráadásul az első standok, amikkel szembesétáltam, nem mások, mint különféle egyházi szervezetek standjai voltak. Katolikus, baptisták, zsidók, mindegyikük osztogatott Isten szeret téged vagy Szeretem a zsidó fiúkat/lányokat meg Mindannyian Isten teremtményei vagyunk feliratú kitűzőket, matricákat, hasonlókat. Én mindig nagyon szívesen elfogadtam őket, bár azért mikor a zsidó-sátornál készültek a kezembe nyomni egy Szeretem a zsidó lányokat feliratú matricát, azért mondtam, hogy inkább olyat kérnék, ami fiúkra vonatkozik.


Minden sátornál gyűjtöttem magamnak valami kis apróságot, közben pedig tátottam nagyra szám, bár azért annyira nem feltűnően. Senkit nem láttam egy szál semmiben rohangálni, de még csupa bőrszerkóban sem. Senki nem rángatta maga mögött pórázon a párját, és természetesen senki sem rohangált óriási injekciós tűkkel a kezében, amikben szupertitkos szérum lötyögött, csak azért, hogy az arra járó hetero embereket gonosz módon meleggé varázsolják.






Mikor már kellőképpen sok matricát viseltem arra vonatkozóan mit támogatok, mit nem, és mennyire faszagyerek vagyok, megállított egy fiú, mappával a kezében, hogy lenne-e pár percem. Mivel lehetséges melegség ide vagy oda, hihetetlenül aranyos volt, azt mondtam, hogy naná, ha kell neki szentelem életem összes hátralévő percét. Kellemesen elcseverésztünk, többek között például arról, hogy Magyarországon még csak esély sincs egy ehhez hasonló, békés meleg-rendezvényre, mert túl sok az idióta ember. A beszélgetésünk közben én végig totál rákvörös voltam, bár szerencsémre ezt akár a melegre is lehetett fogni, nem csak arra, hogy kis híján összeestem, valahányszor Eric, mert így hívták, rám mosolygott. Legszívesebben megragadtam volna a vállát, és elkezdtem volna hadarni, hogy kérlek, mondd, hogy nem vagy meleg, mondd, hogy te is ugyanúgy belém szerettél, mikor megpillantottál, mint én beléd. Mondd, hogy velem akarsz megöregedni, hogy együtt az emberi jogokért harcoljunk, és tökéletes gyerekeink legyenek, akik szintén az emberi jogokért harcolnak majd, és éljünk boldogan egy helyes kis házikóban, ahol a kertben saját zöldéseket termesztünk, és hibrid autóval járunk mindenfelé. Még azt is megkérdezte, Magyarországról, egész pontosan honnan származok, bár mikor reményeim szerint huncut mosollyal megkérdeztem tőle, ismeri-e egyáltalán Magyarországot, bevallotta, hogy nem, de akkor is érdekli. Beszélgettünk kicsit arról, mit is csinálok itt éppen, meg minden ilyesmi.
Aztán elbúcsúztunk egymástól, és tovább botorkáltam, továbbra is az álomvilágomban járva. 

Ami feltűnő volt, hogy rengeteg nagy, meg híres cég is kivonult. A Wells Fargo, vagy a Capital One bank, vagy éppen az Amtrak. Magyarországon ezt megint csak nem tudnám elképzelni. Sok helyen például különféle állásokra is lehetett jelentkezni, például az FBI vagy a... felkészültetek... CIA sátránál. Utóbbihoz rögtön odaverekedtem magam, de kábé meg sem tudtam szólalni, csupán szépen mosolyogtam az előttem álló leszbikus kémnénikre, és elfogadtam a mágnest, meg mobiltelefon kütyüt, amit a kezembe nyomtak.


Még egy csupa melegekből álló rendőrcsapat is kivonult:


Nem tudnám megmondani miért, de fantasztikus volt az egész rendezvény hangulata. Hangosan szólt a zene, az emberek énekeltek, egyfolytában "Happy pride!"-ot kiabáltak oda egymásnak, és úgy viselkedtek mintha mindenki egy óriási család tagja lenne.






Ráadásul talán életemben először kívántam, bárcsak fiú lehetnék, nem csak talán meleg-Eric miatt, hanem az összes többi, egészen tutibiztosan meleg fiú miatt is. Úgy értem, hú, mamám egyikük másikuk mennyire nagyon dögös volt. Ráadásul a nagy meleg miatt igencsak sokan megszabadultak a pólóiktól is, ami még tökéletesebbé tette az egészet.
Valamikor délután négy óra körül gondoltam úgy, hogy eleget mászkáltam már a melegben, elég ingyen cuccot gyűjtöttem be (például egy egész életre elegendő óvszeradagot), és ideje lenne hazametróznom, de szinte az egész hazafelé tartó utat végigvigyorogtam. Sosem fogok többet találkozni azzal a pár fantasztikus emberrel, akiket itt láttam (az utolsó képen mosolygó, ingyen öleléseket osztogató nénivel, többek között), de hihetetlenül feldobták a napom. Sőt, azt hiszem, ez a délután egyike lesz azoknak, amikre még sokáig emlékezni fogok.


Végezetül pedig itt egy videó. Egy fekete papról, amint egy melegparádén karaoke-zik. Ráadásul fantasztikusan.





2012. június 5., kedd

Ne engedj Bebét könyvesboltba!

Mi is történt velem a hétvégén?
Nyilván semmi érdekes, ha nem jut eszembe semmi. Vasárnap például intenzíven döglöttem a szabadban és olvastam a könyvtári könyveim, miközben a szomszédban vígan kalapáló... kopácsoló... fene tudja mit csináló Ifjabb Madarat hallgattam. Tudom, hogy ő volt, és nem az Idősebb Madár, mert néha hallottam beszélgetni Madárnéval. Mivel elég meleg volt vasárnap, ő meg valamin nagyon ügyködött, valószínűleg nem túl rétegesen volt felöltözve. Mármint, az Ifjabb Madár. Nem az anyja. 
Néha sajnálom, hogy egy igencsak magas fakerítés, meg pár nagyra nőtt bokor is elválasztja az udvarjainkat egymástól.
Szombaton sem történt semmi érdekes, mert dolgoztam. Bár a jobbik munkanapok közé tartozott a szombati, mert nem engedtem sem magamnak, sem a gyerekeknek, hogy a házban punnyadjunk. A pénteki vihar után, még nem igazán volt medencézésre alkalmas idő, szóval gondoltam vegyük célba a belvárost. Szépen megebédelünk, aztán, ha mindenki jógyerek, vehetünk fánkokat is. Vagy fagyit. Vagy bármi ilyesmit. Mindenki jól érzi magát, és gyorsan eltelik két óra. Tökéletes.
Arra nem gondoltam, hogy mint már említettem egy korábbi bejegyzésben, mióta bezárt a két parkoló közül az egyik, képtelenség szombaton, főleg ebédidőben, parkolóhelyet találni a városban. Talán még egy Loki-képes Dr. Pepper dobozt is könnyebb lenne találni a boltban. A parkolóház, a kijelzője szerint, FULL volt, de én gondoltam, nem fogom ilyen könnyen feladni, már csak azért sem, mert amennyiben egy parkolóórában még nem járt le az idő, de a helyen nem áll senki, azt is foglaltnak veszi a szerkezet. Igaz, hogy a legfelső, azaz ötödik emeletre kellett mennem, mire találtam egyetlen egy helyet, de még hét percnyi pénz volt az automatában, így még jól is jártam. 
A kisasszonnyal itthon már megbeszéltük, hogy a Five Guysba ülünk be, mert ő imádja a grilled cheese-üket, én a baconös sajtburgereiket (extra ketchuppal, mustárral és uborkával), a kisöreg meg boldog, amíg kap kólát, és játszhat az iPodomon. 






Mint láthatni,  a hamburgereik inkább a ronda, de úristen, mi ez a mennyei íz a számban, ezt a hamburgert angyalok kezei készítették- kategóriába tartoznak. Sajnos, egy leheletnyivel drágább is, mint a Meki, vagy Burger King, vagy bármi más hamburgezősdi, és olyannyira zsírban tocsognak a kajáik, hogy egészen szombatig mindig megfeküdte a hasam a hamburgerük. Nem tudom, örüljek-e, amiért már hozzászokott a pocakom ezekhez a kajákhoz is.
Miután mindenki bepuszilta az ebédjét, célba vettük volna a Donkin Donuts-ot, de útközben belénk sétált a Barnes & Noble, és muszáj volt bemennünk. Nem én szerettem volna, főleg a gyerekek. Mondjak nemet két csillogó szempárnak, amiért a világ legcsodálatosabb, legfantasztikusabb építményébe szeretnének betérni, hogy engedelmeskedjenek a könyvek hívó szavának? Nyilván nem fogok.
Sajnos, ezt a tettem szinte már rögtön meg is bántam, mikor rögtön a kezembe ugrott egy Avengers-műanyagpohár. Nem, nem sima műanyagpohár. Olyan, amit a gyorsétteremes papírpoharak mintájára terveztek, rengetegfélét lehet kapni, és elvileg véded vele a környezeted, bár fogalmam sincs hogyan, hiszen az étteremben nem fogom a pultosok orra alá nyomni, és abba kérni a kólám, otthon, vagy a kocsiban meg sosem szoktam papírpohárból inni. Szerintem senki nem csinálja ezt. Mindegy, menő és kész.
Gyorsan le is rohantunk a gyerekrészlegre, ahol kisöreg megtalálta a vonatokat, a kisasszony meg gyorsan kiválasztott egy könyvet, amit szeretne a születésnapjára. Aztán meggondolta magát. Aztán megint meggondolta magát. És ismét. Meg aztán megint. Ha nem lenne tökéletesen jó a memóriám, azt hiszem, óriási bajban lennék, mikor az ajándékait veszem majd, pár nap múlva, annyiszor változtatott a döntésén.
Én azt hittem, a gyerekrészlegen biztonságban leszek. Nem tud meghatni sem Dora, sem a cuki kutyás könyvek, de akármilyen hihetetlen még a foglalkoztatókönyvek sem. Ennyire azért nem vagyok éretlen. Aztán megláttam A Polcot, a számat pedig elhagyta egy egészen halk, gyerekfülek számára hallhatatlan:
- Fuuuuuuuuuck.
Ugyanis, 13 éven felülieknek besorolás ide, vagy oda, rengeteg Avengers-gyerekkönyvet lehet kapni. Képeskönyveket a film képeivel. Szuperhősös történeteket, csúnyára rajzolt Lokival, amik mindig rádöbbentenek, hogy Tom Hiddleston nélkül valószínűleg nem lennék Loki-rajongó. És matricáskönyvet.
Próbáltam meggyőzni magam, olyan észérvekkel, hogy idén ünneplem a huszadik születésnapom második évfordulóját, felnőtt ember vagyok, teljességel elfogadhatatlan, hogy én abból a boltból egy Avengers-matricásalbummal távozzak. Aztán egy hang megszólalt a fejemben:
- Comic-Con. Képzeld mennyire menő leszel egy Avengers-matricákkal borított laptoppal.
Így megvettem a könyvet. Nagyon remélem, hogy a csinos, új külsőbe öltöztett laptopom majd sok új barátot fog szerezni nekem a kockák találkozóján.

A könyvesbolt után, természetesen még fánkozni is elugrottunk, bár ott semmi érdekes nem történt, azt leszámítva, hogy nagyjából tíz percbe telt, mire mindenkinek sikerült eldönteni, milyen fánkot szeretnénk. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem mi voltunk a kedvenc vásárlóik a kiszolgálóknak aznap.

Mivel hétfő van, természetesen van valami más is a számotokra. Új Bebe-tévé. Meg lehet tekinteni itt is, meg persze, a szokásos helyeken is.