A múlt héten döbbentem rá, hogy te jóságos szent ég, hűazannya, miegymás, már nagyon-nagyon régóta nem találkoztam egy au pair-kolleginával sem. Mármint tényleg. Nagyon-nagyon rég. Ami annyira nem zavar, mert nagyjából május negyedike óta ha nem az Avengers-ről folyik a társalgás én nem is akarok abban a társalgásban részt venni, aztán most meg fejen ütött egy új sztoriötlet, és ébren töltött óráim nagyjából kilencven százalékát legszívesebben tervezgetéssel, vázlatozással, történetépítéssel, terület-felfedezéssel tölteném. Amit más, normális, gondolkodású emberek kicsit nehezen értenek meg. De arra is rájöttem, hogy oké, talán annyira nem egészséges az életmódom, nem mondogathatom azt magamnak, hogy a Comic-Conon eleget leszek emberek, ráadásul hozzám hasonlóan kocka emberek, között, az addig hátralévő két hetet (!!!!!44négy!) simán tölhetem azzal, hogy energiát gyűjtök mindenféle emberekkel kapcsolatos tevékenységhez, például ahhoz, hogy egy hétig öt másik, teljesen idegen lánnyal kell megosztoznom egy szobán.
Így gyorsan elreptettem pár üzenetet a jó Facebookon, hátha valaki szintén szabad, és még kedve is lenne mókázni velem. Óriási szerencsémre, Grace írt, hogy szombaton pár lánnyal bowlingozni mennek, igazából szívesen látnak engem is. Lehetséges, hogy csupán udvarias szeretett volna lenni, de én rögtön lecsaptam az ajánlatára. Másnap aztán Lisa ajánlotta fel, menjünk el szombat délelőtt moziba, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy hűhahó, mifene, egy napra hirtelen két programom is akad, ráadásul emberek társaságában.
Szombaton aztán jó korán felkeltem, kicsit még hullaként, mert előző éjszaka hajnali háromig olvastam, Lisával kicsivel tizenegy előttre beszéltük meg a találkozót, rám pedig alapos hajmosás, zuhanyzás, hajvasalás, gondos ruhakiválasztás várt. Ebből végül gyors zuhanyzás és hajmosás lett, majd magamra kaptam az első pár ruhadarabot, ami a kezem ügyébe került. Dínóba pattantam, és néhol ugyan megszegtem pár sebességszabályozást, de sikerült pontban beesnem a mozi elé. Nem csak nekem voltak gondjaim aznap reggel a felkeléssel, Lisa kicsit késve érkezett, ő hajnalig filmet nézett a nővérével, aztán nem találta a sminkkészletét, anélkül meg nem élet az élet, így a nővérétől kellett kölcsönöznie, viszont nem ugyanolyan az alapszínük, így össze kellett kutyulnia pár különböző alapozót és... áh, nem értek a sminkekhez, van értelme egyáltalán annak, amiről pötyögök itt szorgalmasan?
A lényeg, hogy a tizenegykor kezdődő Madagaszkár 3-at sikeresen lekéstük, de tudtunk jegyet váltani a nagyjából negyven perccel később kezdődő Brave-re. Ami a Disney/Pixar legújabb filmje, szóval nyilván végigbőgtük az egészet. Illetve én, Lisa próbálta visszatartani könnyeit, nehogy kárba menjen a nagy nehezen megszületett sminkje.
A film vége után körülbelül húsz percem volt arra, hogy elsuhanjak Grace házához, felcsípjem, aztán célba vegyük a bowlingpályát. Egyik autópályán sem volt forgalom, sikeresen megérkeztem, begyűjtöttem Grace-t, meg egy másik barátnőjét is, majd szépen elsuhantunk bowlingozni. A házunktól két köpésnyire található egy nagyon hangulatos pálya (bár mióta itt vagyok, csak nagyon hangulatos bowlingpályán jártam), fizettünk a körünkért, meg a kölcsöncipőinkért, és betámadtuk a tizenkettes pályát, amit kiosztottak nekünk.
Egészen eddig, valami rejtélyes oknál fogva, azt gondoltam, hogy én jó vagyok bowlingban. Tényleg nincs erre az agyament elgondolásra semmiféle magyarázat, hiszen nagyon régen volt már az, hogy én bowlinggolyóbist fogtam a kezemben, és valószínűleg akkor sem voltam túl jó a dologban. Egy Bebe, meg egy gömbölyú, guruló tárgy összeadása csakis katasztrófákhoz vezethet. Ezt a mostani bowlingozás is tökéletesen bebizonyította, nagyjából ugyanis 58 pontot sikerült összekaparnom az egész játékban. Ennek ellnére jól éreztem magam a lányokkal, jókat kuncogtunk azon, mennyire szerencsétlenek vagyunk, és már annak is örültünk, ha sikerült egyetlen bábut ledöntenünk a helyéről.
A vasárnapi programom már sokkal Bebésebben telt, elhatároztam ugyanis, hogy én elmegyek a Glen Echo parkba, majd végighallgatom/járom, a délután kettőkor kezdődő történelmi túrát. Hogy miért? Mert elborult elmém van, azért.
Na jó, nem. Nyilván az új sztoriötletemhez van köze a dolognak.
Arra azonban, hogy miért gondoltam azt, negyven fokban jó ötlet egy kocsival öt perces utat (további öt perc parkolóhely kereséssel együtt), gyalog megtenni, negyven fokos, tűző napsütésben, na, arra már tényleg nincs semmiféle magyarázat. Mikor ma, azaz hétfő reggel, izomlázas fenékkel, vízhólyagos lábakkal, előadtam a történetet Lisának, ő csak nevetett rajtam, itt most megtehetitek ti is. Még az sem lehet mentség, hogy pótapukám jelezte, délután öttől szüksége van a Dínóra, mert simán hazaértem volna addigra. Igazából én már péntek este, Baltimore-ból hazafelé jövet elhatároztam, sétálni fogok vasárnap. Odafelé minden jól ment, majd megsültem a napon, az igaz, de hallgattam az iPodom, iszogattam a vizem, és hálát adtam az égnek, amiért lefelé lejt az út.
A parkban sikeresen elértem a túrát, ami belőlem meg egy nyugdíjascsoportból állt, sokan közülük jártak is ott, mikor Glen Echo még vidámparkként üzemelt (ami persze nem jelenti azt, hogy olyan nagyon őskövületek lettek volna, mert 1968-ban szűnt meg akként működni), és rengeteg érdekes dolgot megtudtam, bár valahogy pont az 1930-as, meg 40-es évekről esett a legkevesebb szó, amire nekem a legnagyobb szükségem lett volna, de ha nincs a túra, egész biztos nem tudom meg, hogy az egykori céllövölde eredeti maradványai még mindig a helyükön vannak, vagy, hogy pontosan mettől meddig tartott a medence. Ezek pedig nagyon fontos információk a leendő történetemhez, szóval, mikor majd arra kerül a sor, hogy könyv formájában adom ki, egész biztos megemlítem a köszönetnyílvánításban a nagyon jófej, nagyon vicces ranger-t, aki a túrát tartotta. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy azon gondolkodjak, mi a rangerek magyar neve. Tudjátok, azok a fazonok, akik főleg a nemzeti parkokat védik, karimás kalapban járnak, és akikből a Maci Laciban is volt egy. Vagy több. Homályosak már az emlékeim.
A túra közben betévedtünk a bálterembe is, ahol épp táncórát tartottak, és óriási táblák hírdették, hogyha nincs jegyet, fordulhatsz is vissza. Én viszont láttam pár táblát, ahol sokkal részletesebb információk, illetve fényképek voltak azokból az időkből, amikre nekem szükségem van, szóval elhatároztam, belógok. Általában tökéletesen sikerül láthatatlanná válnom, bár úgy gondoltam, egy csupa nyugdíjasokból álló csoportban, akik cha-cha-chát tanulnak táncolni, ez talán kicsit nehézkesebb lehet, mint általában. Nos, nem ez történt, sikeresen megszereztem az információt, és észrevétlenül még pár képet is sikerült készítenem a vígan táncikáló kisöregekről.
Kicsit gyönyörködtem még a körhintában, hagytam, hogy a zenéje megihlessen, leültem egy padra, dolgoztam a vázlatomon, aztán kicsivel négy óra után indultam haza. Félúton jöttem rá, hogy ami odafelé kellemes lejtmenetes túra volt, visszafelé csúnya felfelé ívelő dombocska lesz a Mass Avenue-n. Ami ugyan közelébe sem ért a Chorleywoodi Domboknak, amiket tavaly kellett megmásznom, majdnem minden nap, de a továbbra is tűző napsütésben és negyven fokban olyan érzés volt, mintha a Mount Everesttel kellett volna megmérkőznöm. Végig az járt a fejemben, hogy bármit megadnék pár frissítő nyári zivatarért, vagy akár egy hűs szellőért is. Mikor aztán az utcánk elején jártam, megéreztem a legelső esőcseppet a karomon. Mire a házunk elé értem az eső már szépen, folyamatosan szemerkélt, én meg bár tisztában voltam vele, hogy pár lépést kéne csak tennem, és térdre rogyhatnék kedvemre, hogy aztán négykézláb kúszva közelítsem meg a szobám, annyira megörültem az esőnek, hogy teljesen filmekbe illő módon, kitártam karjaim, arcom az ég felé fordítottam, és csukott szemmel élveztem, ahogy szép lassan elázok, és felfrissülök. Persze, csakis azután tettem mindezt, hogy először meggyőzödtem róla, Ifjabb Madár autója még véletlenül sem parkol az ő házuk előtt, vagyis nulla esélye van annak, hogy megláthat komplett idiótaként viselkedni.
Itt még hétfő van, otthon meg már kedd, az igaz, de íme az eheti Bebe TV. Honnan máshonnan, mint a Glen Echo parkból?
És itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy a nagyközönség előtt boldog születésnapot kívánjak az én drága anyukámnak! Ne aggódj, jövőre már otthon ünneplek veled. Ezerszázaléktutibiztos.