2012. március 30., péntek

The F-files: hamarosn

Holnap útnak indulunk Floridába. A kisasszony, a kisöreg, meg én. Ami azt jelenti, hogy már mindenki teljesen be van zsonga, és ideges és izgatott egyszerre. Bár, azt hiszem az idegesség inkább csak rám jellemző. Már kezd belefájdulni a fejem, annyit kattogok már azon, nehohy itthon maradjon valami, nekem vagy éppen a gyerekeknek, mert egészens biztos, hogy végül valami itthon fog maradni. Valami fontos. Például kisöreg rongyijai. Vagy egy nagy halom játék. Én szóltam már neki ötvenszer, hogy csomagolja el magának, amiket szeretne, egyelőre nem igazán hatja meg a dolog, és Lisa is inkább bújócskázik velük, minthogy egy kicsit inkább segítene a helyzetemen, és ő is elmondaná nekik még ötvenszer, hogy pakoljanak maguknak játékokat. Szerencsére, holnap reggel nem azonnal a reggeli felkelés után indulunk, lesz még időm tovább noszogatni őket. 
Szerintem így íráson keresztül is látszik, mennyire szeretnék már azon a bizonyos repülőn ülni. Vagy, ami még jobb, egymás nyakába borulni a nagyiékkal a sarasotai repülőtéren. És, már azt is kezdem megérteni, miért olyan robbanékony anyu minden utazás előtt. Saját magadnak pakolni, igen, stresszes dolog, de ha magadon kívül mások cuccairól is gondoskodnod kell, na az meg aztán még stresszesebb. Soha, de soha többé nem fogok magamban azon morogni, hogy miért nem jó hangulatban telik az utazásra való készülődés, ígérem, anyuci.
Ráadásul, tegnap is, meg ma is, volt még egy utolsó shopping-túrám, tegnap bőrönd után kellett futnom, ma meg a gyerekekek fülhallgatókat igencsak utolsó utáni pillanatban vennem. Tegnap családi vacsi közben ugyanis kiderült, hogy nincs senkinek felesleg, működő fülhallgatója (a házban folyamatosan lehet félig jó Apple-fülhallgatókba botlani), így pár percnyi tanakodás után mindkét szülő rám vetette őziketekintetét, apuka a kezembe nyomott negyven dolcsit, a gyerekek leadták a rendelést, milyen színű bigyókat szeretnének, én meg pattantam is Dínóba, és meg sem álltam a legközelebbi Best Buy-ig. 
Utána hazafurikáztam, és befejeztem a pakolást. Egyelőre úgy néz ki, minden elfért az összes bőröndben, már csak a súlyhatárba kéne beleférniük, és akkor véglegesen elkönyvelhetném magamban, hogy sikeresen teljesítettem küldetésem. Holnap reggel, megközelítőleg egy óra tájékában, minden kiderül majd, azért szorítsatok, hogy ne kejjen eljátszanom azt, amit tavaly az igencsak forgalmas lutoni reptéren, hogy a csomagom felét ki kellett dobjam. Bár, most pótapukám velünk lesz, szóval ő szépen haza tudja dobni Dínóval a cuccokat, amiktől esetleg fájdalmas búcsút kéne vennem egy kis időre. 



Kezdődő agybaj miatt ez most csak ilyen rövidke bejegyzés lett, mondanám, hogy sajnálom, de ez nem így van. Rengeteg dolgom van még így is, hogy a pakolással mondhatni elkészültem, érezzétek magatokat nagyon megtisztelve, amíg vacsoraevés közben leültem és pötyögtem nektek pár sort. Most viszont megyek, még rengeteg kiszedésre váró szemöldököm, kifestésre váró körmöm és szőrtelenítésre váró lábam van.

Hamarosan ismét találkozunk! 

2012. március 25., vasárnap

Happy Hunger Games!

Említettem már, mennyire imádok Amerikában mozizni? Egyrészt, minden film angolul megy, és nem kell elviselnem a néha Google-fordító szintjén álló feliratozást, vagy éppen a szinkront, de ez nem igazán a fő indok. A fő indok az, hogy én a tipikus hangosan mozizók közé tartozom. Tudjátok, azok, akik képesek lennének végigbeszélni a filmet, igazán hangosan nevetnek a vicces részeknél, legszívesebben biztatnák a szereplőket, vagy éppen szidnák őket, és így tovább. Összességében tehát, az az ember vagyok, akit mindenki utál a mozikban, és mikor hagyjuk el a termet, szinte látom, ahogy tervezik fájdalmas és hosszan tartó kínzásom, amíg meg nem ígérem, soha többet nem fogok megszólalni a moziban, becsületszóra. Amit persze nem tartanék be, és újabb kínzások elé néznék.
Általában csendes ember vagyok, inkább hagyok másokat beszélni, de a mozi, bár inkább összességében a filmek és sorozatok kihozzák belőlem a pletykás vénasszonyt. Túlságosan izgatott vagyok, és mikor izgulok valami miatt, muszáj beszélnem. Szerencsére a barátnőim többsége hasonlóan van ezzel, emlékszem, tavaly az Angliából valü hazatérésem estéjén néztük meg az Amerika Kapitány és végig beszéltünk és röhögtünk, és próbáltuk megtapogatni Chris Evans bicepszeit a 3D hatására. Végig. 
Az a jó, hogy az amerikaik többsége ugyanebbe a kategóriába tartozik, és inkább akkor számíthatnál csúnya fejcsóválásokra, ha fapofával ülnéd végig a filmet. Tapsolnak, hüledeznek, szurkolnak a szereplőknek, sírnak, ismét tapsolnak, nevetnek, ahogy a torkukon kifér. Kövezzetek meg, de ez szerintem így van jól. Elvégre a filmeknek pont az a célja, hogy szórakoztassanak, és ugyan mi értelme totális csendben, bármiféle érzelmet kimutatva szórakozni?
Szerencsére, ez most sem történt másképp. És mi lett volna, ha sikerül arra a bizonyos elővetítésre elmennem, ahová tényleg igazi, hardcore rajongók mentek, valószínűleg? Hát, sajnos sosem tudjuk meg, de többet már nem is szomorkodunk emiatt.

Hogy biztos jó helyem legyen, egy órával a film kezdete előtt megérkeztem a mozihoz, és nagyjából fél órányi fel-alá császkálás után a kukoricámmal meg az üdítőmmel, megengedték, hogy sorba álljunk a terem előtt. Persze, otthon is szoktunk sorba állni, mikor a jegyeinket ellenőrzik, meg ilyesmik, de itt nagyobb a tétje ennek, mert mindenki oda ül, ahová akar, szóval ha az elsők között érkezel, tiéd lehet a legmenőbb hely. Ha későn... kénytelen vagy az első sorokban helyet foglalni és ápolni elgémberedett nyakad napokig. Én kábé tizedik lehettem a sorban, szóval igencsak jó esélyekkel indultam a tökéletes hely megszerzéséért vívott harcban. 
popcorn-zacsi yeaah

Először leültem a hátsó sorok közül az egyik közepére. Kicsit játszottam az iPodommal, próbáltam nem beleőrülni az izgatottságba, aztán hamarosan megkezdődött egy igencsak mókás játék egy csapatnyi negyvenes felnőttel. Ők, sűrű bocsánatkérések közepette átsétáltak rajtam, hogy a bal oldalamon foglaljanak helyet. Kicsit tanakodtak, aztán úgy döntöttek, mégis a jobb oldalamon ülnek le, ismét bocsánatot kértek mindannyian, én meg mindegyiknek megmondtam, hogy it's ok, no problem és társaik, és leültek ismét. Aztán megint gondolkodni kezdtek, hogy biztos jó helyen ülnek-e, de inkább a fenekükön maradtak. Én viszont addgira döntöttem el, hogy közelebb szeretnék ülni a vászonhoz, és néhány sornyit lemászok inkább, így tehát rajtam volt a sor, hogy átmásszak rajtuk. Ezen már mindannyian nevettünk.
Szép lassan kialudtak a fények, jöttek az előzetesek. Elsőként Twilight Saga: Breaking Dawn: Part 3834344 2. Most nem megyek bele abba, mennyire elegem van már az egész Twilightból, mennyire örülök, hogy vége lesz az egésznek, és mennyire nagyon nevettem számat befogva a fél perces trailer alatt, a röhejessége miatt, meg azért, mert az előttem lévő lányok kis híján szívrohamot kaptak.
Aztán elkezdődött a film. Én valahol a fele előtt egy kicsivel elkezdtem halkan sírdogálni, annyira tökéletes volt. Egyszerűen, minden pontosan visszaadta a könyv hangulatát, nem rontották el, felesleges, idiótaságokkal, mint a Harry Potter-filmeket, az összes színész tökéletes volt, és egyszerűen csak... képtelen voltam magamban tartani az érzelmeim. Szerencsére, mint a bejegyzés elején már említettem, a közönség többi része hű társam volt ebben.
(Azok számára, akik nem olvasták a könyveket, egyrészt spoileres részek következnek, másrészt semmit nem fognak érteni a következő két és fél sorból, tekerjenek kicsit lejjebb...)
Peeta interjúja közben, annál a bizonyos mondatnál mindenki elkezdett tapsikolni és ujjongani. Mikor Rue meghalt, nagyon sokfelől hallottam keserves sírást. Mikor kihírdették a két győztest, szintén mindenki tapsolni kezdett őrültek módjára.
Ugyanúgy, ahogy a film végén is. Persze, amúgy is szokás errefelé minden film végén tapsolni, mintha csak színházban ülnénk, de most felrobbant a tapsvihartól a terem. A mellettem ülő, nagyjából ötvenéves néni, azt magyarázta a férjének, meg akarja nézni még egyszer, de azonnal. Én is hasonlóképp éreztem, de a spórolás jegyében (hogy ne 20 dollárt fizessek parkolásért, hanem másfelet a buszért), nem Dínóval mentem, és egy újabb két és fél órás film után már lehet nem értem volna el az utolsó buszt. Meg különben sem szórjuk ennyire a pénzünket. Még egyszer azért biztos meg fogom nézni valamikor, hátha akkor nem fogok a film feléről lemaradni a szemeimet eltakaró könnyfátyol miatt.

És, amíg meg nem találom a saját, élő Peetámat, ez a poszter lesz a férjem. Ó, hogy egy poszterhez nem lehet feleségül menni? Too bad, mert én most megteszem.






2012. március 24., szombat

Egy hét, ami olyan volt, hogy izé

Én szerettem volna korábban is írni. Tényleg. Aztán mindig halogattam, mert ki tudja miért. Most viszont valamivel el kell terelnem figyelmem a Supernatural legújabb epizódjában történtekről, és a blogírás tökéletes eszköz erre, azt hiszem.
Ott hagytuk abba, hogy hétfőn kiderül, sehogysem fog összejönni nekem az, hogy premier előtt megnézhessem a The Hunger Games-t. Kedden a helyzet aztán még tovább romlott, mikor reggel, békés bacon-sütögetés közben, hirtelen megjelent pótapukám, és közölte velem, hogy vészhelyzet van. Hála az Angliában töltött tíz hónapnak, az ilyen kijelentésekre már rögtön az játszódik le a fejemben, hogy én csináltam rosszul valamit, egyszerre kezdett tehát hevesen verni a szívem, és próbáltam kitalálni valamiféle védőszöveget, hogy történhetett az a valami, ami a történt. Szerencsére, semmi ilyesmiről nem volt szó, csupán Lisa betegedett le, és kért egy nap szabadságot. Mivel nekem keddenként tizenegytől a popómon kell ülnöm, és várnom a kaja házhozszállítást, a kisöreget apuka dobta el egyik iskolából a másikba, nekem tornára kellett csak vinnem. Ugyan kaptam egy kinyomtatott Gugli-térképet (csak tudnám, melyik nyomtató működhet a házban...), mert egy horror-helyszínnek is beillő ipari területen található, a belülről amúgy bájos gyerek-edzőterem, de valahogy a Dínóban, úton menve, teljesen másképp néznek ki a dolgok, mint egy műholdas képen. Elkanyarogtam pár kamion között, kaptam furcsa pillantásokat, szóval egész biztos olyan helyen jártam, ahol nem lett volna szabad, de végül találtam egy kisbuszokkal és egyéb családi járgányokkal teli parkolót, és megnyugodtam, jó helyen járok, senki nem fog elrabolni kisöregestül.
Szerdán Lisa még mindig elég pocsékul nézett ki, gondoltam helyre billentem a karmám, vagy bármit, ami miatt a hetem úgy indult, ahogy, mondtam neki, menjen haza előbb, pihenje ki magát, én megfürdetem a gyerekeket, vacsorát is adok nekik, aztán persze le is fektetem őket. Valami okból kifolyólag mindkét gyerek imádja a zuhanyzómat. Egyelőre még halvány lila gőzöm sincs, miért, de egy matematikusokból, fizikusokból és pszichológusokból álló csapat már dolgozik a megfejtésen. Miután lefürdettem mindkét gyereket, és eszembe jutott, hogy pótapuka vegasi túrája és Lisa betegsége nélkül a moziban ülhetnék, elment a kedvem a főzéstől, meg úgy egyébként az élettől, szóval a gyerekek legnagyobb örömére azt mondtam, irány a Meki, ma malacok leszünk, de Lisának egy szót se. A gyerekek pizsiben, én utcán vállalhatatlan itthoni göncökben, bepattantunk a kocsiba, és szépen elgurultunk McDrive-olni. Mindenki örült a kajának, a játéknak, és még időben ágyba is kerülnek, sikeresen teljesítettem a küldetést.
Csütörtökön aztán fontos strandtörülköző beszereznivalóm volt. Mert az ember nyilván nem mehetek Floridába törülköző nélkül. Mivel az összes nagyon menő, és nagyon felnőttes mintával ellátott strandtörülközőm otthon maradt, a Pindur Pandúros, és a Marie cicás is, célba vettem a Targetet, na nem a legközelebbit, azaz a rockville-it, mert az szerintem valami párhuzamos univerzumban létezik csak, és beszereztem egyet, amin különféle színes papucsok képei vannak. Ha úgy vesszük, kezdek felnőni, mert egy mesefigura sem található rajta.
A parkolóban egyébként akadt egy kisebb kalandom, mikor elfelejtettem, melyik emeleten parkoltam le Dínót. Valamiér teljesen az maradt meg emlékeimben, hogy a harmadikon, így kezemben a vadiúj törülközőmmel, meg egy The Hunger Games magazin-különkiadással, szintén a strandra, megcéloztam a helyet, ahol úgy sejtettem, leparkoltam Dínót, de Dínó nem volt sehol. Gyorsan körbejárattam tekintetem az emeleten, hátha esetleg a másik oldalon áll... de nem. Dínó mintha felszívódott volna. Egy enyhe pánikroham után lesétáltam egy szintet, és észrevettem, hogy az én koszos kis járgányom ott vár rám, ahol hagytam. Jót mosolyogtam szerencsétlenségemen, és igencsak örültem, amiért nem egy igazán nagy parkolóházban történt meg az eset, mert akkor talán még mindig ott kóvályognék az autómat keresve.
Ma, azaz pénteken, mert mire befejezem ezt a részt, már lehet szombat lesz, volt egy túrám Baltimore-ba, a gyerekeket dobtam el az ottani nagyihoz, ismét. Egyikük sem szeretett volna tévézni, hanem inkább iPhone-nal, iPad-del, iMicsodával játszani, közben kisasszonyom még zenét hallgatni is. Ez elméletben nagyon jó, mert utálok zene nélkül vezetni, szóval ők is jól jártak volna, meg én is. De a szituáció a következőképp nézett ki: kisöreg számára, a játék egyáltalán nem élvezhető, ha a hangerő nincs maximumra állítva. A kisasszony, érhető okokból, nem szeretné hallani az Angry Birds hosszú távon kissé idegesítő dallamait, ehhez azonban fel kell tekerni a rádió hangerejét. Persze, a játék hangjait teljesen nem lehet elnyomni, így a dühös, szárny nélküli madarakat hallhattam duettezni Katy Perry-vel és a Coldplay-jel is. A kisasszony közben pont egy olyan játékot játszott, amihez folyton a segítségem kérte, és mivel ő sem hallott engem, és én sem őt, a beszélgetéseink valahogy így néztek ki:
Ő: Beertaaa, minek a fővárosa Denver?
Én: Miii??
Ő: Minek. A. Fővárosa. Denveeeeer?
Én: Ööö... Colorado?
Ő: Bejelölöm Arizonát, jó?
Én: COLORADO!
Kisöreg: Ott vagyunk már?

Nagyjából két óra alatt sikerült is megtenni az utat a nagyiék házához, én pedig miután kidobáltam az összes csomagot az autóból, szinte azonnal megrohamoztam a mosdót. Nagyon nem tett jót, hogy indulás előt nagyjából tíz perccel gurítottam le két pohár vizet. A kis közjáték után aztán még csevegtem egy kicsit a nagyiékkal, nagyjából két percet, és már száguldottam is haza, hogy egész biztos elcsípjem a Supernaturalt. Mármint, annyira nem száguldottam, persze, mert a csúcsforgalom egy kis részét még így is elcsíptem, de így is fél órával jobb időt mentem mint odafelé, és megközelítőleg egy órám volt felkészíteni magam A részre.
Ez persze senkit sem érdekel.

Holnap aztán már tényleg egészen tutibiztosan megrohamozom a mozit, akkor is, ha a Dínó lerobban, buszok nem járnak, és még a Potomac folyó is kiönt. Hajót ácsolok magamnak valamiből, és elevezek odáig. Senki és semmi nem fogja megakadályozni, hogy délután fél négykor ne üljek abban a teremben, kezemben pattogatott kukoricával, kólával és könnycsatornáim felkészítve arra, hogy nagyon használatba lesznek véve.

2012. március 20., kedd

Vásárolgatás és balszerencse

 Lássuk egy olyan nap történéseit, ami hihetetlenül jól indult, majd egy e-mail után takaróba burkolózott Pretty Little Liars-maratonnal ért véget.
A reggeli történéseket persze átugorjuk, mert ugyanúgy zajlott minden, mint egy átlag hétfő reggelen, azzal a különbséggel, hogy maradt múlt hétről gofri, így mindenki tökéletesen elégedetten majszolgatta, nem lett senki leszidva, amiért túl kevés gofri lett rendelve. Sajnos, holnap már nem lesz ennyire kellemes a helyzet, mert a gofrik már elfogytak. 
Miután mindenkit eldobtam az iskolába, szépen hajat mostam, hátha a Safeway-ben összefutok Ifjabb Madárral, vagy egy újabb áldozattal, aztán eldínóztam zellert venni. Nem, nem tört hirtelen rám az ellenállhatatlan vágy, hogy nekem bizony zellert kell ennem, sőt, senki másra sem, csupán az történt, hogy holnap kisöregemnek lesz az iskolájában valamiféle ünnepség, arra kell három doboz szőlőlevet, plusz egy csomagnyi zellert vinni. Mindent megrendelt pótapukám már a múlthéten, a szőlőléből szerencsére nem is fogyott egy deci sem, de a zeller Lisa és a kisöreg egyik kedvenc zöldsége is, vacsorához meg mindig kell enni valamiféle zöldséget vagy gyümölcsöt... tessék megoldani ezt a rettenetesen bonyolult matekpéldát arról, mi történt a zellerrel.
Nem baj, két dollárért szépen vettem egy új csomagot, és ha már ott jártam egy darab frissen kisült sajtos bucit is, mert annyira finom illata volt, és csupán 65 centbe került. Hazafelé szépen el is majszolgattam a Dínóban, persze ügyelve arra, nehogy túl sokat morzsázzak.
Zellervásárlás után két tervem is volt, az első, hogy bedínózok a városba, kiülök az egyik étterem, vagy kávézó, vagy sütizde, vagy fagylaltozó, vagy joghurtozó teraszára, élvezem a napsütést, irogatok valamit, figyelem az embereket, és elvagyok mint a befőtt. A másik, hogy célba veszem a Montgomery Mall-t, kis tapogatás és minimális pénzköltés céljából. Az egyik boltban pár eladósrác elkezdett haverkodni velem, de legalábbis úgy, mintha Megan Fox csöppent volna be Converse-cipőket nézegetni, nem pedig én a smink nélküli ábrázatommal, bozontos hajammal és M&M's táskámmal. Bevallom, azért hízelgett az egómnak a dolog, bár továbbra sem érzem magam túl kényelmesen, ha fiúk csak úgy beszédbe elegyednek velem, akkor meg plána nem, ha csapatban is vannak. Ez például az egyik oka annak, hogy egyedül, a Rhaegar nevű macskámmal fogok meghalni.
Körbejártam az összes boltot, amit körbe szoktam járni, ismét megegyeztem magammal, hogy rengeteg mindent tudnék vásárolni, de egészen addig, amíg a Forever 21-ba nem csöppentem, egy árva centet sem költöttem. Ott aztán sajnos megpillantottam egy neonsárga színű térdzoknit, meg egy másikat, ami nem térdzokni ugyan, de apró hamburger és sültkrumpli minták díszítik, én meg úgy gondoltam, mindkettőt nekem találták ki, muszáj megvennem őket. Aztán szembesétáltam álmaim strandtáskájával. Pont megfelelő a mérete, és olyan színű vízszintes csíkok vannak rajta, mint amilyen a bikinialsóm is, szóval az is az én kedvemért teremtődött arra a polcra, ahonnan leemeltem. Ennek ellenére, nagyjából öt percet töltöttem el egy igencsak érdekes tánccal. Leemeltem. Visszatettem. Megint leemeltem. Körbeforogtam vele a tükör előtt. Ismét visszatettem. Szeretetteljesen megsimogattam. Sajnos nem egészen csak a fejemben különféle pro és kontra érveket hoztam fel, miért kéne megvásárolnom, és miért nem. Majd végül az agyamban lakó őrült nő hangosan elkiáltotta magát, hogy Bebe, sosem fogsz másik olyan táskát találni, ami olyan színű, mint a bikinid! én meg már rohantam is a pénztárhoz, mielőtt újra meggondolnám magam, az eladók meg kitépnék kezemből a táskát és kitessékelnének a boltból, mondván teljesen kattant vagyok a násztáncommal együtt.

kéknek látszik, pedig igazából zöldeskék

Sorbanállás közben aztán megláttam, hogy öt pénzért helyes kis rózsás nesszeszereket dobálnak az ember után. Ugyan hoztam magammal egyet, amit még a dinoszauroszok korában vettem egy bécsi, középiskolás kirándulás alkalmával, valamelyik németországi túrámra készülve, valószínűleg a szilveszterire, mert mindig karácsony előtt volt esedékes az a bécsi kirándulás és... eltértem a tárgytól. Tudom. De az az édes hercegnős, cicás táska már a téli kirándulás alkalmával sem volt elég nagy, így a cuccaim felét egy közel sem annyira mutatós nejlonzacsiba kellett csomagolnom, egy tengerparti kirándulásra aztán még több kencét kell magammal vinni, még egy olyan lánynak is, aki még balzsamot sem ken minden hajmosásnál a hajára, mert minek.

Ezek után beugrottam a Hallmarkba, hogy a múltkori nem-nyereményjáték nyerteseinek a csoki mellé beszerezzek még egy kis valamit. (A leveleket magukat holnap adom majd fel.)
Aztán egyenesen a városba dínóztam, ahol vettem uzsonnát magamnak, bár a kiüléshez már nem volt kedvem, szóval elvitelre kértem a szendvicsem, meg a chipset hozzá. Sosem fogok répát kérni. Soha.
Hazadínóztam, megörültem, mikor egy kissé viharvert csomag várt az ajtóban, azaz a ruhaszállítmányom otthonról. Anyu ugyan azt mondta igencsak ki kéne mosnom őket, de olyan finom Bebe-szekrény illatuk van, hogy ehhez nem sok kedvem van. Csak beléjük szippantok, és a Jonas Brothers-poszterekkel díszített, hihetetlen kupis kuckómban érzem magam. Ha elég erősen szippantok, még anyu főztjének illatát is érzem, bár ennek inkább azt hiszem az az oka, hogy a postára adás előtt pár napig a konyhában érlelődtek a ruháim.
Jó jó, néha azért engem is elkaphat a honvágy, nem?
Amint beléptem a házba, rögtön csipogott a telefonom, meg Steve is, hogy jött egy halom e-mailem, amíg távol voltam. Hívott az angol királynő is teára, meg Obama is meg akart vitatni velem valami nagyon fontos dolgot, plusz David Henrie is idegeskedett már, mert még nem jeleztem neki vissza, hogy ráérek a hétvégén egy villámrandira, avagy sem. 
Na jó, igazából Victoria's Secret meg American Eagle hírlevelek voltak. Illetve egy harmadik, aminek a szövege úgy kezdődött, hogy Gratulálunk, nyertél! Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy rögtön kukázom, mert biztos valami csúnya spam lehet, de aztán megláttam, hogy a DC50 televíziótól érkezett, a nyeremény tárgya pedig két The Hunger Games jegy volt, szerda estére, premier előtti vetítésre. Az első reakcióm az volt, hogy ugrálni kezdtem örömömben. Az elmúlt hetekben vagy 100 nyereményjátékra jelentkeztem, ahol jegyeket lehetett nyerni, mert reménykedtem benne, hogy talán leszek annyira szerencsés, hogy az egyiket megnyerem. És tessék.
Aztán leesett. A szívem meg ezer és ezer apró darabra tört körülbelül fél perc leforgása alatt.
Pótapukám szerda este utazik Las Vegasba, vagy munkaügyben, vagy pedig azért, hogy valamiféle Másnaposok-bulinak legyen a részese, nem tudom. Ráadásul Lisa szerdánként megy haza korábban, az esetleges családi vacsik, vagy Bebe Fantasztikus Pizzaestjei miatt. (Utóbbi akkor történik, igen, mikor nincs családi vacsora.) Nem szégyellem, igencsak hamar elkezdtem sírni, szegény anyukámnak szenvedtem egy sort Facebookon, mert nem igaz, hogy ennyire balszerencsés vagyok. Ennél az is sokkal jobb lett volna, ha nem nyerek, és szombaton, a nagyközönséggel együtt nézem meg a filmet először. Mert valószínűleg többször is meg fogom. Eleinte azért volt egy halvány reménysugár, hogy Lisa talán mégis tud maradni, akkor is, ha este hat helyett 11-ig kell őrt állnia, de sajnos neki is programja van. Legalábbis ezt mondta.
Nem azt mondom, nem halok bele abba a pár dollárba, amit mozijegyre és popcorna, meg üdítőre fogok költeni. Esetleg egy perecre is, mert malac vagyok. De, mikor egy olyan filmről van szó, amit ennyire nagyon nagyon hihetetlenül nagyon várok már, azóta, hogy tavaly Angliában kiolvastam a könyvet kábé egy nap alatt... hát na. Földöntúlian boldog lettem volna, ha elmehetek a szerdai VIP-vetítésre.
Biztos azért történt ez, mert nem adtam pénzt a piros lámpánál ácsorgó hajléktalan néninél. Én szerettem volna, éppen akad pár jótékonykodásra is elszórható apróm, de az én sávomhoz pont nem sétált oda, így nem tudtam neki adni. 





2012. március 19., hétfő

Fully charged!

Tegnap volt kisöregem ötödik születésnapja. Ennek alkalmából, természetesen volt minden, ami egy igazi szülinapi buli elengedhetetlen kelléke: torta (golyórágókkal díszítve az ünnepelt kívánságára), papírkalapok (Wall-E mintával, igencsak nehéz dolga volt a szülőknek, hiszen már nem igazán lehet sehol Wall-E-dolgokat kapni, de hát ha a kisöreg most esett szerelembe a mesével, nincs mit tenni...), és két óriási pizzára ebéd gyanánt. (Az új kedvenc pizzás helyemről, szóval ennek nagyon örültem.) Az ajándékok, amiket vettem neki, tökéletesen telibe találtak, nagyon bánom, hogy nem volt nálam fényképező, vagy videó, vagy bármi más, hogy megörökíthessem az arcát, mikor kibontotta a vonatot, az egyik ajándékát, mert ahogy az angol mondaná priceless volt. Azokért az óriásira nyílt, csillogó szemekért és boldog sikolyért megérte vagy fél óráig céltalanul bolyongani a játékot kutatva.
Kivételesen Lisa is dolgozott, mert nekem épp szabad hétvégém van, a szülők meg hivatalosak voltak valamerre délután, de szinte egész nap a kisasszonnyal játszottam. Videókat készítettünk az iPodomon, ökörködtünk, ilyesmik. Még reggel jegyezte meg, hogy nagyon rosszul érzi magát, mert senki nem foglalkozik vele, kivéve én. Így aztán nem hagyott magamra egy pillanatra sem.
A pénteki csúnya idő után tegnap ismét visszatért a dögmeleg tavasz, így este az udvaron vacsoráztunk. Apuka grillezett kolbászokat, zenét hallgattunk, a kolbászokból hot-dogot készítettünk, finom, egészséges sós-chipset ettünk mellé, és csúnya, káros gyümölcssalátát. 

Ma aztán csoportgyűlés volt, mármint annyira nem igazán, mert a Verizon Centerbe mentünk egy cirkuszelőadásra. A kosármeccsel ellentétben nem foglaltak külön szektort nekünk, mindenki olyan jegyet vásárolt, amilyet akart. Mivel a jegyvétel időpontjában én éppen nagyban spóroltam a Comic-Conra, meg egyébként is úgy gondoltuk Kate-tel, csóró au paireknek csóró helyek járnak, a legolcsóbb jegyeket szereztük be magunknak. 
Kettőkor találkoztunk a belvárosban, mert ugyan a cirkusz még nem kezdődött el akkor, de gondoltuk mókázunk kicsit előtte. Először a Forever 21-ba néztünk be, mert öt bugyit árulnak tíz dollárért, és Kate úgy gondolta beszerez párat, de mikor megláttuk, hogy azok a bugyik tulajdonképpen három cérnaszálat jelentenek összefűzve, inkább gyorsan ott is hagytuk őket. Nőiességből mindketten megbuknánk, erre rájöttem, miközben azon gondolkoztunk, mégis hogy kell hordani azokat a falatnyi tangákat. 
Inkább gyorsan célba is vettük a Fro-Yo-t, ugyanis mindketten arra vártunk egész télen, hogy végre joghurtozásra alkalmas idő legyen odakint. Nagyjából hat különféle joghurtot nyomtunk a poharunkba, mert egyszerűen képtelenek voltunk dönteni, hogy a sajttorta, mentolos csoki, mangó vagy eper ízlik-e a legjobban. Természetesen jól megszórtuk mindenféle finom jósággal a joghurt-mixünket, eperrel, kis gumicukorral, Oreóval, mandulával, és közben persze mindketten azt hangoztattuk, mennyire boldogok vagyunk, hogy alig pár perc múlva ismét megízlelhetjük a mennyországot.





Evés közben cseverésztünk kicsit, röhögcséltünk, kiakasztottuk a többi vendéget azzal, hogy együtt énekelgettünk a rádióval, szépnek egyáltalán nem nevzezhető énekhangunkkal. Közben folyamatosan szemeztünk a kávézós résszel az egyik fal mellett, ugyanis nagyon úgy tűnt ingyen kávét osztogatnak , bár rákérdezni egyikük sem igazán szeretett volna.


Igen, ez volt a kávé neve. Kreativitásból csillagos ötös.
Végül kiderült, hogy a kávé ingyen van, gyorsan fel is tankoltunk vele, bár a felét végül ki kellett borítanunk, mert nem tudtuk időben meginni, a Verizon Centerbe meg nem vihettünk be innivalót. 
Beálltunk a kilométeres sor végére a jegyellenőrzésnél, reménykedtünk benne, hogy azért gyorsan fog haladni az egész, majd hirtelen elénk toppant egy lány, és kezünkbe nyomott egy-egy lapot. Azt hittük, talán valami reklámizé lehet a cirkuszhoz, vattacukor akcióról a büfében, vagy ilyesmik, de nem, a lány Peta-aktivista volt, a szórólapon pedig az áll, a cirkuszok milyen kegyetlenül bánnak az állatokkal, különösen ez a cirkusz az elefántjaival. Ahogy haladtunk előbbre a sorral, egyre több Peta-s emberke tűnt fel, kezükben táblákkal, plusz egy nő hangosbemondóval kiabált, hogy ami nekünk két óra szórakozást, az az elefántok számára egy életnyi szenvedést jelent, és nagyjából mindannyian szemét dögök vagyunk, amiért olyan cirkuszba járunk, ahol állatok is szerepelnek.
Jól megadták ezzel az alaphangulatot, köszöntük szépen. Kicsit le is lombozódtunk, és úgy mentünk be az arénába, meg az elő-showra, hogy sok kedvünk már nem volt "cirkuszolni". Aztán egy idomár behozott egy 44 éves elefántot, Asiát, mondott egy nagy halom dolgot, például, hogy támogatják a floridai elefántrezervátumot, és láttuk, mennyire kedvesen bánik a fánival, és sokkal jobb kedvünk lett. Főleg azért, mert a Peta-szórólap szerint a cirkusz egyetlen elefántja sem éri meg a felnőttkort kábé, annyira kegyetlenül bánnak velük. India festett két képet, amiket meg lehetett nyerni, körbesétált, felemelte a lábát, és összességében olyan aranyos fánisan viselkedett.






Hamarosan aztán bejelentették, hogy mindenkinek el kéne foglalnia a helyét, mert hamarosan kezdődik a show, mi pedig felmásztunk a kis olcsó helyecskéinkre. 



Tőlünk pár sorral lejjebb láttam Le-Mariet, meg Alessandrát, a német barátnőjét. Le-Marie egyszer rám nézett, de még csak el sem mosolyodott, vagy köszönt, vagy ilyesmi. Őszintén, annyira nem hatott meg a dolog, főleg, ha arra gondoltam, mennyire csúnyán viselkedett velem a legutóbbi találkozásunkkor, kábé semmiféle izgatottságot nem mutatott a kosármeccs közben, folyton wi-fit keresett az iPodján, hogy Facebookozhasson, most is hasonlóképp viselkedtek mindketten, egyszer nem mutatták ki, hogy élveznék a műsort, vagy ilyesmi. Semmi tapsolás, ujjongás. Kate-tel ezzel szemben táncoltunk a helyünkön, tapsoltunk, akár kellett akár nem, izgatottan sikítoztunk, ha valami sikítoznivaló történt, és minden ehhez hasonló.
Volt minden, ami egy cirkuszhoz kell, bohócok, kötéltáncosok, szupererős emberek, talán csak egy bajszos nő hiányzott. Sajnos pár nagyon izgalmas részről lemaradtunk az ülőhelyünk kissé szerencsétlen fekvése miatt, de a lényeget azért láttuk.




Elérkezett lassan a félidő, Kate pedig észrevette, hogy szembe velünk, a nagyondrága sorokban, a VIP-helyek közelében, akad pár üres hely. Kitalálta, hogy át kéne ülnünk oda. Én, természetesen rögtön tiltakozni kezdtem, mert egyrészt gyáva nyúl vagyok, másrészt utálok csalni, de addig győzködött, hogy végül beadtam a derekam, és elindultunk megkeresni azokat a bizonyos üres helyeket. Minden bejáratnál álltak ellenőrző emberek, könyörögni is kezdtem Kate-nek, hogy forduljunk vissza, nem lesz jó vége ennek az egésznek, de nem engedett. Találtunk egy lejárót, becsatlakoztunk egy család mögé, én folyamatosan remgetem, miközben közeledtünk az ellenőrzőnéni felé, attól tartva, hogy kiejti a száján a számomra legfélelmetesebb mondatot abban a pillanatban: Kérem a jegyeket!
De nem történt semmi ilyesmi, csupán mosolygott ránk. Mi pedig megcéloztuk az első sorokat. Természetesen nem a celebrity-szekciót, bár sajnálatos módon semmiféle celebrity nem ült ott. Találtunk két üres helyet, persze, miután megkérdeztünk pár embert, biztos szabadok-e, és mikor elmondtuk, miért is szeretnék odaülni, vagyis szeretnék látni valamit a show második részéből, jót mosolyogtak, és mondták, hogy tökéletesen megértik. Én igazából egészen addig paráztam, amíg ki nem aludtak a fények, de be kellett ismernem, sokkal jobban tetszett minden mint odafentről.





Mint a képek is mutatják, a második félidő első mutatványa tigrincsek voltak, kétlábra álltak, hemperegtek, nagyon ügyesek voltak, bár azért én folyton azon gondolkoztam, hogy igaz, idomítottak ezek a cicusok, de képtelenség, hogy ne kívánják meg azt az ízletes idomárbácsit, aki körülöttük rohangál.
A tigrisek után következett a show legizgalmasabb része, amit majd videón láthattok a bejegyzés végén, a poént nem is lőném le most, hadd lepődjetek meg.








Igazából a második félidő sokkal rövidebb volt, mint az első, csupán ötven perces, és miután vége lett, az óriási tömegek megindultak kifelé az ajtón, én pedig gyorsan célba vettem a metrót, mert hétvégén sosem lehet tudni, milyen csúszások vannak, és semmiképp sem szerettem volna lekésni a buszom.
Ne aggódjatok, sikeresen hazajutottam, ráadásul időben, hogy elcsípjem a Once Upon a Time legújabb epizódját.

Most pedig lássuk azokat a videókat:

Az első főszereplője egy elefánt, és az amerikai himnusz. Fele.



A második a nyitóshow. Jó hosszú, három perces videó.



És most az a helyzet, hogy a Vimeo egy kis köcsög, és a harmadikat még nem töltötte fel, szóval azzal elképzelhető, hogy holnap reggelig várnotok kell majd. Ígérem, amint felébredek, az első dolgom lesz feltölteni. Szép lassan felkerült a harmadik videó is, tessék nézni szorgalmasan. Igen, igen, az egy ember.


Valahogy ez az írás dolog nagyon nem megy ma nekem, szóval itt abba is hagyom. Fogalmam sincs, merre kolbászolnak a kreatív energiáim, de hogy nem a fejecskémben, az is biztos.

2012. március 15., csütörtök

Nyárias tavasz

Már napok óta tombol odakint a kora nyári kánikula. Bár inkább késő májusi. 24-25 fokokról beszélek most kérem szépen, tűző napsütéssel, egyelőre még a D.C.-re jellemző párás, füllesztő, levegő nélkül. Kezdem érteni, mire gondolnak sokan, mikor azt mondják a tavasz a legkellemesebb évszak, ha a fővárosban lakik az ember. A tegnap délután nagy részét, és a mai délelőttöt is, a medence partján töltöttem (igaz, ez még téliesítve van, szóval pancsolni nem lehet), kezemben egy könyvvel, ujjatlan pólóban, és az egyetlen rövidebbnek mondható nadrágomban, ami a Nike edzős cicanadrágom. Vicces, pár éve, mármint mielőtt külföldön töltöttem volna annyi időt amennyit, szerintem meghaltam volna, ha ebben kell az utcára mennem, most meg már a meleg beköszöntötte óta szinte hozzám van nőve. Persze azért a mosógépet is látogatja, nem kell félni.
Vasárnap ráadásul óraátálítottunk, mert az amerikaiak már csak szeretnek így különcködni, szóval még este fél nyolckor sincs sötét odakint teljesen, egyre több fa virágzik, összességében tehát nagyon idilli meg csudajó minden.
Persze azért például ennek az óraátállításnak is vannak hátrányai, egészen konkrétan az, hogy marha nehezen megy a felkelés reggel. Nem a gyerekeknek, az ő szerveztük nagyjából két nap alatt hozzászokott ahhoz, hogy úgymond, egy órával korábban már kirugdosom őket az ágyból, most éppen magamról beszélek. Régen volt már olyan, hogy az ébresztő fülsikítető ricsaja vert volna édes álmaimból, mert általában mindig pár perccel a megszólalása előtt már kinyílnak a szemeim, de mostanában ez nem így történik. Például múlt éjszaka is valami egészen fantasztikus zombis álmom volt, már épp kiderült volna, megmenekülünk-e, mi, a maradék túlélők, vagy minket is felfal a zombihorda, mikor hirtelen csip, csip, CSIP, bekavart a telefonom ébresztője. Hjajj. Sosem fogom megtudni, mi lett a történet vége...

Ha már álmok... mostanában megpróbálkozok az éberen álmodással, mert van pár kérdés, amit nagyon szeretnék feltenni a tudatalattimnak. (Első kérdés: mi az a négy állandó helyszín, ahol az összes álmom játszódik?) Maga a dolog nem lenne túl bonyolult, a lényeg, hogy mikor kezdesz elaludni, tudjátok, az a pont, mikor átlibbensz testileg és agyilag is alvás-üzemmódba, nem szabad hagyni azt a bizonyos átbillenést, hanem küzdeni kell, hogy még véletlenül se aludjon el az agyacskád, csupán a tested. Ez mind nagyon szép és jó, a gond csak annyi, hogy én valahányszor érzem, hogy a testem alszik el, én meg továbbra is a tudatomnál vagyok, hamarosan én fogom irányítani az álmaim és nem fordítva... annyira megijedek, hogy rögtön felébresztem magam. Nem baj, egyszer még sikerülni fog.

Más.
Mikor ideérkezésem után anyuka először vitt el megmutatni a várost, meg a környéket, szépen felsorolta, hogy ki lakik az utcánkban. Mármint nem név szerint, persze, hanem az alapján, hány gyerekük van, hány évesek, melyik gyerekkel vannak jóban a mieink közül, és hasonlók. A bal oldali szomszédunkainkra, a Madár családra (nem, nem magyarok, csupán magyarosítottam a nevüket, nyilván) azt mondta, két gyerekük van, egy fiú, meg egy lány, de már mindketten főiskolások, szóval a történetünk szempontjából teljesen lényegtelenek. Neki, legalábbis. Az én szemeim rögtön felcsillantak a főiskolás fiú szavak hallatán, és egészen azóta kitartóan lesem Madárék házának ajtaját, hátha egyszer felbukkan az a főiskolás fiú, és szépen leellenőrizhetem magamnak, hogy álmodozhatok-e róla, vagy nem, mert nem az a tipus, akiről álmodozni érdemes. Fél év alatt mindössze félszer láttam a titokzatos Ifjabb Madarat, mikor Lisával és a kisöreggel indultunk a kisasszonyt begyűjteni a buszmegállóban, ő pedig az ajtajukban beszélgetett az anyjával. 
Mikor hajat mosok mindig azután teszem, miután a kisöreget kidobtam az iskolájánál, mert igazából nem érdekel, hogy a soccer mom-ok hada mit gondol az én torzonborz ábrázatomról. Ők idegesítenek azzal, hogy állandóan a parkoló kellős közepén dumálják meg, milyen szuper jógaórát találtak maguknak a közelben, és felháborodott pillantásokat vetnem rám, mikor próbálok jelezni nekik, hogy jól tennék, ha odébb vonszolnák a csontos seggük az út közepéről, mert a végén még szép piros festék lesz belőlük Dínó szélvédőjén. Mély levegő, Bebe, nyugalom... nyugiii...
Mit akartam kihozni ebből, mielőtt túlságosan felidegesítettem volna azon, mennyire idióta az anyukák többsége a megyénkben? Ja igen. Ha ők idegesítenek engem, én is idegesíthetem őket azzal, hogy képes vagyok nem úgy felfogni a gyerekem iskolába vitelét, mint egy menetet a kifutón.
A mai nap valahogy a szokásosnál is csúnyább voltam, egyszerű lófarokba kötöttem a hajam, ami a lehető legelőnytelenebb frizura a számomra, ennyire nem érdekelt, hogy nézek ki.
Na, persze, amint bekanyarodtam az utcába, és szép lassan a házunk felé araszoltam Dínóval, Madárék zöld füvén felbukkant egy magas, fekete hajú igencsak főiskolás fiúnak kinéző idegen, szájában fogkefével, kezében egy óriási sporttáskával, kockás térdnadrágban és tornacipőben. Tudni kell, hogy a kockás térdnadrág és tornacipő kombó az abszolút gyengém. Heves szívdobogás közepette leparkoltam a dínót, leállítottam a motort. Az oldalsó visszapillantó tükörben észrevétlenül a srác irányába lestem, persze pont abban a pillanatban, mikor ő is felém nézett. És mosolygott, már amennyire a szájában lógó fogkefe ezt engedte.
Ajkaim egy cseppet sem nőies fuuuuuuuck szócska hagyta el sziszegve, majd gyorsan úgy tettem, mintha valami rettenetesen fontos ügyködnivalóm lenne Steve-vel, megvártam, amíg a srác eltűnik a házban, majd gyorsan a bejárati ajtónk felé sprinteltem, mielőtt esetleg visszatérne.
Azt hiszem, ez lesz a második kérdés, illetve egészen pontosan parancs, amit felteszek a tudatalattimnak, ha egyszer végre sikerül elbeszélgetnem vele: soha, de soha ne hagyd, hogy ellustálkodjam a hajmosást.
Bár, ahány dollárom lehetne, ahányszor ezt már megfogadtam magamnak... akár két szakra is beiratkozhatnék a Georgetown Egyetemen.


2012. március 13., kedd

Félévforduló

A tegnapi nap, délután két óra akárhány perckor hivatalosan is elérkezett a félidőm pillanata. Mármint, akkor persze, ha nem maradok még egy évet. Fél éve, és ma már ugyan plusz egy napja, csoszogtam be a Kennedy Reptér ajtaján, utaztam a stamfordi hotelbe, majd aludtam át borzalmasan sok órát, miután kiütődtem az időeltolódástól és a hihetetlen hosszú repülőúttól.
Az elmúlt napokban párszor végignéztem az orientáción készült képeket, olvasgattam az akkori bejegyzéseim, és végig arra gondoltam, úristen, milyen régen történt már mindez. Úgy érzem, mintha legalábbis évek teltek volna el azóta, hogy először tátottam szám egy igazi, sárga taxi vagy iskolabusz láttán, tettem be a lábam egy hamisíthatatlan amerikai mall-ba, vagy éppen röhögtem végig a New York-túrára tartó utat Liesbeth társaságában. Mennyi rengeteg minden történt azóta. Hogy megrühelltem azokat a mocskos iskolabuszokat, főleg délután, mikor dobják ki a gyerekeket a házak előtt, és két percenként meg kell állni, mert ők is megállnak. Mennyire nem hat már meg könnyekig egy Best Buy, vagy éppen Taco Bell látványa.
Persze, néha, mikor meglátok egy óriási amerikai zászlót lengedezni valahol, vagy éppen a Köszöntjük Marylandben! - feliratot az utak mentén, mikor D.C.-ből autózok haza a spanyolórák után, kicsit még mindig úgy érzem, meg kell csípnem magam, hogy meggyőződhessek róla, nem álmodok, tényleg azon a helyen élek, amit annyi filmben láttam, tényleg amellett a város mellett, ahol az egyik irományom játszódik (kis segítség ős-Bebe olvasóknak: Silver Spring, és persze Washington is), mert azért ha az ember egész életében arra vágyik, hogy meglátogassa az Államokat, majd párszor le is mond arról, hogy valaha is el fog jutni ide, aztán mégis sikerül neki, annyira azért nem olyan könnyű feldolgozni ezt, na. A legjobb értelemben, persze, mert ez azt jelenti, hogy a varázs még nem fog elmúlni egy darabig.

Na, most hogy vége a szirupos, visszaemlékezésnek, nézzük, hogy ünnepeltem a félévfordulómat Amerikával. Elmentem állatkertbe. Bizony. Mert én tudom, hogy kell jó huszonegy évesek módjára kirúgni abból a bizonyos hámból.
Szó szerint washingtoni létem első napja óta tervezem, hogy elmegyek oda, de ez a tervem eddig mindig meghiúsult. Bezavart a kém múzeum, a hideg, meg még ezernyi apró dolog, de tegnap végre ragyogó napsütés és tavaszi meleg köszöntött ránk, gondoltam, most már semmi nem tarthat vissza attól, hogy az állatkerttel egymáséi legyünk.
Aztán persze megint majdnem úgy nézett ki, hogy a látogatásnak még váratni kell magára, hiszen két busz is elfelejtett jönni, az, hogy otthon hagytam a fényképezőgépem majdnem olyan mélységes depresszióba döntött, hogy a buszmegállóban ülve még azt is fontolgattam, inkább hazamegyek és cserkészlány-süteménybe fojtom bánatom, de végül megérkezett a fránya busz, a metróért sem kellett sokat fizetnem, mivel a fél útvonalon pótlóbuszok közlekedtek (bár sajnos közel sem élvezem itt annyira pótlóbuszozást, mint Londonban), és úgy tűnt az iPodomban is van annyi erő, hogy fényképezésre használjam.
Leugrottam tehát a buszról, magamba szippantottam a cseresznyevirágok édes illatát (kicsit korábban kezdtek virágozni, mint az emberek várták volna, így valószínűleg a március végi hagyományőrző cseresznyevirág-fesztiválra már nem sok fog maradni), és megkezdtem az állatozós kalandom.

Nem fogok hosszan írni az állatkertről, inkább hagyom majd a képeket beszélni helyettem, de eddig azt hiszem, ez a kedvenc állatkertem, ahol eddig jártam. Nagyon szép tiszta, rendezett, mindegyik állatnak óriási lakhelye van, ingyenes, bár rengeteg adománygyűjtő ládika van kihelyezve, és a boltokban, ha veszel valamit, megkérdezik, szeretnél-e a x-centet adományozni az állatkert javára. Álltak előttem a sorban olyan emberek, akik a kérdésre nem-mel válaszoltak. Ráadásul úgy, hogy óriási nagy pakkokkal készültek távozni, szóval az a plusz negyvenvalahány cent már igazán nem számított volna nekik, azt hiszem. Én például egy három dolláris kis fonott karkötőt vettem, és nem sajnáltam plusz negyven centet az elefántok új házának építésére. Akkor meg pláne nem, mikor az adományomért cserébe a kezembe nyomtak egy matricát is.
Igazából az egész állatkert olyan, mint egy óriási park, ahol azért elszórva akadnak különféle állatok, meg állatházak, meg minden ilyesmi. Nyugodtan letelepedhetsz a fűbe, a kisgyerekes családok között megejtheted a reggeli futásod, kiülhetsz napozni a tigrisek sziklái mellé egy könyvvel, piknikezhetsz, minden ilyesmi. Egész biztos vissza fogok látogatni még, bár valószínűleg inkább egy hétköznap délelőtt, mikor kevesebb a síró, óriási plüsspandát követelő kisgyerek. Na jó, ha lett volna velem valaki, akinek hisztizhetek, khhmm anyu és apu khmmm, valószínűleg én is kiköveteltem volna magamnak egy olyan pandát. Bár valószínűleg megelégedtem volna egy kisebb változattal is.

Most tehát következzenek a kissé csúnya, iPodos képek (ígérem legközelebb nem felejtem a fényképezőm), némelyik pár soros magyarázattal, érdekességgel, vagy csak simán megjegyzéssel.











Ezeken a monitorokon egész nap figyelemmel kísérik a pandákat, hogy még véletlenül se rosszalkodjanak, meg hogy persze minél többet megtudjanak a viselkedésükről. Mivel a pandák nem sok mindent csinálnak, csak esznek, meg ülnek egyhelyben, a világ talán legunalmasabb melója lehet az, bár ha azt nézzük, milyen aranyosak ezek a macik, és egész nap bámulhatod őket, úgy, hogy fizetést is kapsz érte, talán nem is olyan rossz a helyzet.





KELL EGY PANDA! Komolyan mondom, nekem kell egy padna, mert a panda a legcukibb állat a világon (a farkasok után), és nekem kell egy, mert már a rosszminőségű képeim láttán is legszívesebben sírva fakadnék, annyira nagyon tündériek. A bejegyzés végén található egy videó is, amint az egyikük épp eszik. 



Panda vagyok én is.







Annyira nem látszik jól a képen, de ez az anakonda óriási volt. Tényleg. Óriási. Baziliszkusz méretűen óriási. Egyszerre csodáltam és tört rám egy kisebb fajta pánikroham, miközben néztem a remélhetőleg jó vastag és erős üveg mögött.




A másik gyönyörűség. Egy piton. Szerencsére, mielőtt komolyabban kezdhettem volna pánikolni, sokkal békésebb állatkák következtek. Teknősök.




Bebe tehát megnyugodott, és épségben elhagyhatta a hüllőházat.


Nem, sajnos az állatkert egyik fele nem valamiféle Jurassic Park volt, a dínó nem igazi.





Ígérem legközelebb tényleg jobb képeket hozok, bár ha nem haragszik meg a kedves jónép a kígyókat  lehet kihagyom. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy ennyire félek tőlük, bár eddig még sosem láttam óriásanakondát, az is igaz.

Most pedig következzen a panda-videó. Vigyázat, borzalmasan aranyos, megtekintése kőszívűek számára nem ajánlott!