Comic-Con 2013: 0.nap

A legutóbbi bejegyzés után két új követője is lett a blogomnak. Csajszik, csajszik, ennyire tetszik nektek Töki?

Örömmel jelentem, hogy az idő ismét szép Orlandóban, viszont erősen gyúrunk a holnapi vidámparkozásra (ami persze, pont a gyúrás ellenkezőjét jelenti, vagyis fetregünk a hotelszobában), és megint tudok írni nektek.

Tehát Comic-Con. Korán keltem már, még utoljára párszor megírtam Miguelnek a hostel címét, illetve, hogy mikor találkozzunk és hol, aztán összecsapódtam Tökivel, és leindultunk reggelizni. Közben én persze folyamatosan csak arról tudtam hadarni neki, mennyire fantasztikus pár nap következik, és hogy mennyire csodálatos lesz minden, mert kockák fognak hömpölyögni az utcákon, akik elismerően nézik az autogramozott Nerd HQ sapim, és akik nem rettennek vissza attól, hogy órákat kell sorban állni azért, hogy egy óriási teremben, egy kivetítőn láthassák kedvenc színészeiket. Töki párszor meg is jegyezte, hogy reméli, a "népem" majd befogadja maga közé, és nem fog rögtön sütni róla, hogy ő nem elég kocka ahhoz, hogy ilyen helyen legyen. Megnyugtattam, hogy amennyiben nem kezd el csajozós sztorikat mesélni, rendben lesz.

Reggeli után úgy gondoltuk, kicsit megnézzük a Comic-Con előkészületeit, plusz szerettem volna megmutatni Tökinek, merre van a convention center, meg a legjobb hamburgerező hely, hol lesz a Nerd HQ, szóval minden ilyesmi hasznos dolgot. Kicsit lassan haladtunk, mert természetesen mindent le akartam fényképezni, aminek a Comic-Conhoz volt köze. Töki meg mindent, aminek Amerikához van köze, és amit otthon nem látni.

Aztán a convention center előtt megláttuk, hogy a megállót teljesen Game of Thrones-témára alakították át, még a figyelmeztetések is dothrakiul voltak kiírva, és mivel ez egy olyan kivételes sorozat, amit Töki is néz, ismét megálltunk fényképezkedni, illetve leülni és elmajszolni az édességeket, amiket vettünk magunknak. Én közben magyaráztam, hogy mennyire imádom már most a Comic-Cont, pedig még el sem kezdődött.

nem Game of Thrones, de muszáj volt ezzel is egy kép

Végre ráadásul azt is megkaptam, amit már tavaly szerettem volna: egy kép, az óriási Comic-Con poszterrel a convention center oldalán.

Utána megbeszéltük Tökivel, illetve oké, én javasoltam neki, hogy kukkantsunk el Seaport Village-be, mert még rengeteg időnk van, amíg Miguel gépe meg nem érkezik, és töltsük el ott az időt, mert miért ne. Ha anyu velünk lett volna, ő is valószínűleg oda rángatott volna el minket, mert aranyos, meg tengerparti és tele van olyan kis mütyüröket áruló bolttal, amit ő nagyon szeret.

Útközben is megálltunk még fényképezkedni párat, születtek rendes, és rendetlen képek is. Előbbiek főleg úgy, hogy én szerepelek rajtuk, utóbbiakon pedig Töki.

Seaport Village-ben igazából semmi nem történt szuvenírshoppingoláson, illetve azon kívül, hogy egy kedves tűzoltó megengedte az autóját őszinte csodálattal bámuló Tökinek, hogy beleüljön az igazi amerikai tűzoltó járgányba, én pedig lefényképezhessem.

Már közelgett az idő, mikor Miguellel találkozni készültem, szóval megindultunk vissza hostelhez. Csakhogy útközben megláttunk valamit a Hilton előtt, ami mindkettőnknek nagyon tetszett, és értelemszerűen azonnal inkább odafutottunk. Nem mindennapos látvány pár, több méteres tini titán, egy Csodajárgány, illetve legókból kirakott hobbit-lak és Batman-karakterek díszes társasága.

Lassan aztán már tényleg igazán ideje volt, hogy Miguel gépe leszálljon, ő pedig megtalálja a hostelhez vezető helyes utat. Kisebb logisztikai problémák után (Miguel nem igazán akarta megtalálni az épületet), végre megpillantottuk egymást azt utcán, és hangosan sikongatva egymás nyakába borultunk. Miguelnek ugyan nem volt jegye a Comic-Conra, de a Nerd HQ pár paneljére igen, szóval ő amiatt volt izgatott. Meg mert San Diegóban volt, mikor a kockák legnagyobb bulija történik.

Miután a szobában még kicsit kiörömködtük magunkat, csekkoltunk a Tumblrt, az Instagramot, Twittert, minden ilyesmit, elhatároztuk, hogy elmegyünk ebédelni. Mire másra esett volna a választásunk, mint a Comic-Con alkalmából Defiance-sorozatosra alakított étteremre? Ugyan egyikünk sem nézi, de evés közben még a számítógépes játékkal is lehetett játszani, buták lettünk volna kihagyni.

Jóllakva ismét kifeküdtünk a Hilton előtti füves részre, ahol már hangosan szólt a zene, és felállítottak pár kajás bódét is. Ráadásul olyan közel kerültünk a Hall H-sor elejéhez, mint senki más a Comic-Con ideje alatt:

Lassan aztán könnyes búcsút vettünk egymástól, mármint Miguellel, mivel Tökinek és nekem elérkezett az idő ahhoz, hogy sorozatos buszokra pattanjunk (idén a Revolution-ös jutott), és elvitessük magunkat a hotelhez, ahol a jegyeinket kaptuk készhez. Kitaláltuk, hogy csakúgy, mint az iskolai buszos kirándulások alkalmával, énekelnünk kéne, de nem akármilyen dalokat, hanem kocka-indulókat. Nem tudom utastársaink mennyire élvezték, ahogy a Super Mario, az eredeti Batman-sorozat (nananananananana Batman), vagy éppen a Game of Thrones zenéit dúdoltuk, de mi jól elszórakoztattuk magunkat a megközelítőleg húsz perces úton.

A jegy felvételével nem volt semmi gond, azt az aprócska malőrt leszámítva, hogy Tökiből Döme helyett D÷me lett, Fejér megyéből pedig FejÚr, legalábbis a jegye szerint. Az enyémen még mindig Maryland szerepelt. 

Készhez kaptuk a táskáinkat is, én egy Justice League-játékosat kaptam, ami bár szuperül nézett ki, természetesen idén is a Supernaturalra hajtottam, Töki pedig Big Bang Theory-t, amivel ő tökéletesen meg volt elégedve. Árgus szemekkel figyeltem, akad-e valaki Supernatural-táskával. Mindössze egy idősebb nőt láttam, gondoltam neki tök mindegy, meg is kérdeztem tőle, lenne-e kedve csereberélni. Azt válaszolta, hogy nincs, Big Bang Theory-s táskára fáj a foga. Töki rögtön közbe is avatkozott, hogy hé, neki olyan van, és odaadja szívesen. Mire a nő közölte velünk, hogy nem, nem félreértettük. Ő nem cserélni, hanem venni szeretne egy táskát. Így csalódottan ott is hagytuk.

Már teljesen kezdtem elveszíteni a reményt, egyetlen Supernatural-táskát sem láttam a tömegben, amíg a buszra várakozva, meg nem pillantottam egy srácot, hanyagul maga mellé dobott Supernatural-táskával. Az előző kudarc után kissé már félve szólítottam meg, és kérdeztem tőle, szüksége van-e a komplett Igazság Ligájára, Samért és Deanért cserébe. Ő a fanboyok őszinte lelkesedésével válaszolta, hogy a fenébe ne lenne rá szüksége, pontosan olyanra vágyott, mint amilyen nekem jutott, mire én a fangirlök őszinte lelkesedésével közöltem vele, hogy nekem meg minden vágyam egy Supernatural táska volt. Kiörömködtük magunkat és magunkhoz öleltük szerzeményeinket.

A délután további része eseménytelenül telt, Miguellel kicsi választott el minket attól, hogy szentélyt ne emeljünk az újonnan beszerzett jegyemnek, illetve táskámnak, és továbbra is sikolyok és dinoszaurusz hangok formájában beszéltük ki érzéseinket azzal kapcsolatban, hogy... szóval Comic-Con.

Töki az időeltolódásnak hála korán kiütötte magát, mi pedig Miguellel kitaláltuk, hogy nyakunkba vesszük a várost, és megnézzük mi történik mindenfelé. Büszkén akasztottam nyakamba a jegyem, bár semmi haszna nem volt, szerettem volna, ha látják az emberek, közéjük való vagyok, másnaptól egymást fogjuk taposni majd a limitált kiadású Sherlock-pólókért. Aznap este igazából már elkezdődött a Comic-Con, az úgynevezett preview nighttal, amire nekem megint csak nem volt jegyem, és kicsit szomorkodtam miatta, bár ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy megjelentek a convention center környékén is a mindenféle mókás dolgok.

Pózoltam tehát pár sráccal, akik az Ender's Game című filmet reklámozták. Fogalmam sincs, miről fog szólni, vagy hogy mi jelentősége volt az egyenruháiknak, de Miguellel megegyeztünk, hogy vétek lenne kihagyni egy ilyen fotólehetőséget, mert annyira kedves fiúknak tűntek. (Nem, az egésznek semmi köze nem volt testhez simulú pólóikhoz és az alattuk megbúvó izmokhoz. Nyilván.)

Betévedtünk egy Sega-játékterembe, ahol megkaptuk az első ingyen cuccunk, egy Mickey egeres nyakba akasztható bigyót, aztán kitaláltuk, hogy megkeressük már tényleg, igazából, merre lesz a Nerd HQ. Annyit tudtunk, hogy a városi baseball stadionban, a Petco Parkban, de azon belül fogalmunk sem volt, merre keressük. Én épp azon morogtam, hogy ejnye, igazán kitehettek volna valamiféle iránymutatást, vagy táblákat, vagy bármi ilyesmit, elvégre a The Walking Dead-játék is képes volt reklámozni magát:

Szóval magamban már elhatároztam, hogy soha nem fogjuk megtalálni a Nerd HQ leendő helyét, mikor Lisa hirtelen elkezdte ütögetni a karom.

- Mi az? - kérdeztem tőle ijedten, ő pedig továbbra is csak veregetett bármiféle szó nélkül.

Aztán megpillantottam. Zachary Levy sétált felénk, egy kisebb csapatnyi emberrel, akiknek nagyon magyarázott valamit. Mi Miguellel csak álltunk ott, megdermedve, óriási vigyorral az arcunkon. Mikor Zac mellénk ért, ránk mosolygott, bólintott, és köszönt is. Én még akkor is ott álltam, idiótán magam elé mosolyogva, mint egy dilis, mikor elhaladt mellettünk, de szerencsére Miguelnek több ész jutott, és Zac után kiáltott, hogy lenne-e olyan aranyos, és megállna-e egy közös fotóra. Zac kísérőcsapata morcosan pislogott ránk, hiszen nyilvánvalóan valamiféle fontos megbeszélést zavartunk meg, de Zac csupán mosolyogva visszalépett hozzánk, és azt válaszolta, hogy persze, hogy lenne kedve. Mivel a szituáció még nem volt elég kínos, Miguel közölte vele, hogy velem tavaly már találkozott, és van közös képünk is, mire Zac csupán annyit mondott, hogy tudja, azóta is csak rám gondol, és próbálja kitalálni, hogyan találhatna meg, és mivel sikerült... oké, nem emlékezett rám, de attól függetlenül nagyon aranyos volt. Természetesen megcsinálta a képeket, azt mondta, érezzem magam nagyon jól a Comic-Conon, Miguelt pedig biztosította arról, hogy bármikor nagyon szívesen látják a Nerd HQ-n, mivel nincs jegye Comic-Conozni. Utána mi még megköszöntük neki, amiért ennyire fantasztikus dolgot hozott össze, mint ez a mini Comic-Con, ő pedig őszintén meghatódva megköszönte nekünk, amiért érdeklődünk a Nerd HQ iránt.

Elköszöntünk egymástól, Zac tovább magyarázott a csapatának, mi pedig Miguellel a hostelig ugrálva és sikítozva tettük meg az utat.

Természetesen Zachary Levy tökéletessége volt a téma még nagyon sokáig, illetve az, hogy hihetetlen, mennyire úgy néz ki, mint egy modell a közös képeinken, miközben mi olyan fejet vágunk akár egy részeg (én), illetve mint egy hal (Miguel). 

Persze aztán még az is szóba került, hogy én másnap bekerülök a Comic-Conra, Miguel pedig egy teremben fog tartózkodni Dylan O'Briennel. (Én ugyan nem voltam ott, de természetesen akadnak képeim az eseményről, és ti is látjátok majd őket.)

Hamarosan folyt.köv. a Comic-Con első napjával. Most, hogy visszaidéztem az emlékeket, természetesen most is kedvem lenne ugrálni egy sort. Ó, Zachary, te csodás ember!

America Fuck Yeah Trip: A Kezdetek

Az a nagy harci helyzet alakult ki, hogy Orlandóban vagyunk, és szakad az eső. Nem, ebben nincs semmi rossz, azt leszámítva, hogy a Taco Bell látogatást el kell halasztanunk egy kicsit. Az elmúlt napokban, sőt, lassan már hetekben, annyit mentünk, futottunk, álltunk sorban, lézengtünk, hogy Tökivel igazából mindketten hálásak vagyunk ennek a kis trópusi viharnak, ami szobafogságra ítélt minket.

Én főleg azért, mert végre valahára tudok a bloggal foglalkozni. Igazából már abban sem vagyok biztos, mennyire lesz élvezhető ez a bejegyzés, mert emlékeim kissé már homályosak. (Ne aggódjatok, a Comic-Connal kapcsolatban nem lesznek ilyen problémák, arra a pár napra még nyugdíjasként is tisztán emlékezni fogok.)

Július 15-én indultunk meg otthonról, annyira nem is nagy csomagokkal, mint az ember gondolná egy négy hétig tartó túra előtt, viszont annál idegesebben. Át fognak-e engedni a határon? Mennyire fognak kifaggatni minket az utázsi céljainkról? Van-e lehetőség arra, hogy Tökivel egyszerre álljak oda a kedves emberekhez, akik eldöntik beengednek-e minket az országukba, hogy kisegítsem angolilag, és ne kelljen órákon keresztül ott ácsorognia, abban a reményben, hogy majd megérti mit mondanak neki, és esetleg még válaszolni is tud rá? Bekerülök-e az Aranymosó Írósulijába? (Oké, utóbbi talán nem közvetlenül Amerikához tartozott, de július 15-re ígérték az eredményhírdetést, nyilván izgultam miatta.)

A pesti reptéren igazából minden rendben volt, azt leszámítva, hogy kijelentették, egy kisméretű bőrönd, illetve egy hátizsák nem felel meg a kézipoggyász plusz kisebb táska kategóriának. Gyorsan feladtuk tehát a bőröndjeinket, szerencsére ingyen, és már kezdtünk is volna örülni ennek, mikor kiderült, hogy Töki abban hagyta az összes, amerikai utazgatásainkat igazoló papírját. Meg a beszállókártyáját. Szerencsére előbbiek nekem is megvoltak, utóbbit pedig kinyomtatta neki a bőröndök miatt problémázó bácsi. 

Hosszú, könnyes búcsút vettünk anyutól, aki megígértette velem, hogy nagyon vigyázok a messzeségben a kisöcsémre, és persze magamra is, mindig, mindenhonnan bejelentkezünk, naponta legalább egyszer, és ezekhez hasonló, tipikusan anyus dolgokat. Utána még hosszasan integettek apuval, amíg el nem tűntünk Tökivel a biztonsági ellenőrzésnél. Mivel nekem már az számít különleges dolognak, ha otthon tartózkodok, bele sem gondoltam, hogy Töki ennyi ideig még nem volt távol hazulról, illetve az sem fordult elő, hogy egyikünk sem lett volna anyuékkal.

Gyors ebéd után a Burger Kingben, én alig bírtam pár falatot enni, továbbra is annyira izgultam, megtaláltuk a kapunkat is, és vártunk a párizsi gépre. Egy aprócska lélekvesztő szerkezetre, szóval próbáltam nem túl sokszor gondolni arra útközben: mégis mi az, ami ezt az óriási járművet a levegőben tartja? Mert néha nagyon úgy tűnt, hogy csupán álmok és remények tartják egyben.

Megérkeztünk Párizsba, gyors útlevélvizsgálat, kicsit lassabb kapu-keresés, sorban állás, buszozás, majd megérkezés a világ egyik legelegánsabb várótermébe. Mivel akkor ismerkedtem az új telefonommal, meg az ő kamerájával, a fényképezőgépemmel nem sok képet csináltam, de azért pár akad:

Mikor megindultunk a kapu felé, Töki aztán szembesülhetett vele, hogy fogok a Comic-Con ideje alatt szinte végig viselkedni, ugyanis megpillantottam egy Prada üzletet, ami önmagában nem lenne annyira érdekes, de épp Ben Whishaw az egyik arcuk, és ott volt a képe egy egész falnyi magasságban, és belőlem meg nyilván előbújt a fangirl. Azonnal csináltam is pár képet róla, beállítottam háttérképnek azon a bizonyos új, addig háttérképnélküli telefonon, és gyorsan megosztottam kedves Watsonommal is a hírt, miszerint láttam a reklámot (!!!!!4négy!!!), a magasságos mennyekben élek tovább. 

Amíg várakoztunk, hogy beszálhassunk, ráadásul az Íróiskolás e-mail is megérkezett, és közölték velem, hogy gratulálnak, kétszeres túljelentkezéssel is benne vagyok abban a 15 emberben, akik részt vehetnek a tanfolyamon. Úgy tűnt, jókedvem semmi nem veheti fel. Egészen addig, amíg fel nem bukkant az Indiai Pasas. Vagyis valami határőrféle lehetett, akinek az a dolga, hogy már Párizsban kiderítse, kit érdemes beengedni az Államokba. Egészen addig mindent rendben is talált, amíg ki nem jelentettem, hogy nem tudok neki visszafelé szóló repülőjegyet mutatni, mert a repülőjegyeket általában nem lehet egy hónappal az indulás előtt kinyomtatni. De felajánlottam, hogy megmutatom neki az e-mailt, ami igazolja, hogy van visszafelé jegyünk, nem kell paráznia. Mire ő közölte velem, hogy az neki nem elég jó, menjek oda az információs pulthoz, és kérjem meg az ott dolgozó néniket, nyomtassak ki nekem egy papírt. Azért én, és nem a Töki, mert úgy látja, kettőnk közül "you speak a little English". Ha nem az forgott volna kockán, hogy létrejön a túra, egész biztos, morcosan nézek rá, hogy na, azért álljunk meg egy pillanatra emberem, itt a reptér közepén kihívlak egy angol szópárbajra, és akkor majd megnézzük, kettőnk közül ki beszél kicsit angolul. Seggfej.

A papírt, természetesen megkaptam, diadalittasan kedves jóbarátunk orra alá nyomtam, aztán végre beállhattunk a repülőre váró sorba. 

Az út hosszú volt, nyilván, de szerencsére nagyon sok film közül lehetett választani, én végignéztem a Cloud Atlast, a Stokert, de még egy Doctor Who-részt is, és amikor épp unatkoztam volna kicsit, jót mulattam azon, hogy a tőlem nem messze ülő nyugdíjas házaspár milyen jókat kuncog a vígjátékon, amit éppen néztek.

Nagy nehezen végül leszálltunk New Yorkban, az biztos, hogy sosem felejtem el Töki arcát, mikor először meglátta Manhattan felhőkarcolóit a messziben. Kicsivel kevesebb mint két éve én is hasonlóképp nézhettem ki, azt hiszem.

Talán mondanom sem kell, feleslegesen féltem, jól elbeszélgettünk a határőr palival a Comic-Conról, aki elmondása szerint sosem hallott még róla, de mi már kábé az ötödikek voltunk aznap, akik oda igyekeznek. Lepecsételte az útlevelünket, ujjlenyomatot vett, és már mehettünk is. 

Itt következett volna egy nagyjából egy napos csövezés a reptéren, ami miatt annyira nem voltunk elkenődve, Töki mindig a fesztiválhangulatot emlegette, én meg sosem csináltam még ilyet, gondoltam ideje kipróbálni. Végül szülői utasításra aztán hotelbe mentünk, így életemben először beültem egy igazi, sárga taxiba is. Talán mondanom sem kell, hála az időeltolódásnak, és az idegeskedésnek, szinte azonnal elaludtunk, ahogy beestünk az ágyba.

Tény, hogy így kevésbé voltunk morcosak másnap, sőt, még arra is volt időnk és energiánk, hogy a 40 fokos melegben felfedezzük Queens csodálatos városát. Túl sok kép itt sem készült, mert féltem, hogy meglátnák rajtam, turista vagyok, és megpróbálnák ellopni a fényképezőm, vagy ilyesmi.

egészséges és tápláló nasik reggeli utánra

Külön felhívnám a figyelmet az innivalóra, amit vettem:

Még így is sok időnk volt a reptéren a kicsekkolástól, de nem egy nap, szóval bár látványosan unatkoztunk, legalább nem olyan hosszú ideig.

San Diego felé már nem voltak filmek a repülőn, csupán különféle TV csatornák, ahol a legérdekesebb műsor a Spongyabob volt. Ráadásul még csak nem is egy Comic-Conra tartó kocka ült mellénk, hanem valami öltönyös, magát nagy embernek képzelő srác, aki végig egy stratégiai játékot játszott az iPadjén, vagy valóságshowt nézett a tévében. Bezzeg előttünk, egy nagyon jó fej angol pasas ült, természetesen Comic-Conra igyekezett, illetve még egy srác, aki nem, de szívesen ment volna, illetve a világ legvékonyabb, legidegesítőbb nevetésű lánya, aki kijelentette, hogy ha ennyi kocka lesz az ő szeretett San Diegójában, akkor messziről elkerüli a belváros környékét. Az út során mint egy mellékesen még azt is megemlítette, nagy büszkeséggel a hangjában, hogy három hónapja volt elvonón, és azóta teljesen tiszta, mert előtte rendesen szedett mindent, amit csak szedni lehet. A két pasas úgy hallgatta és dicsérte emiatt, mintha legalább arról számolt volna be, hogyan nyerte meg a fizika Nobel-díjat. Persze, az azért becsülendő benne, hogy tényleg segítséghez fordult, és amit kihallottam a beszélgetésből, megszakított minden kapcsolatot azzal a társasságal, akik miatt drogozni kezdett, de ettől függetlenül ugyanúgy idegesített a nevetése több órán keresztül.

Szerencsére San Diegóban, a reptéren, aztán az én időm is eljött, amíg Töki előre rohant, hogy jó helyet találjon magának a bőröndös szalagoknál, én beszélgetni kezdtem egy hihetetlenül édes kis kockával, akinek az idei volt az első Comic-Conja és kijelentette, hogy kicsit fél az egésztől, mert nem tudja, mekkora őrületre számítson. Közöltem vele, hogy csakis a legrosszabbra. Jót nevettünk ezen, aztán hamarosan el is váltak útjaink, de amíg mindketten bőröndökre várakoztunk, néhányszor összemosolygtunk.

Tökivel sikeresen kerítettünk magunknak egy taxit, ami a hostelhez vitt, útközben vidáman tapsikolni kezdtem, valahányszor megláttam egy lámpaoszlopra erősített Comic-Con reklámot, és összességében örültem, hogy végre, végre, végre megint ott lehetek, a világ legnagyobb kocka-ünnepén, amiről sokan csak álmodni mernek. És akkor még nem is tudtam, hogy a lehető legjobb Comic-Con vár rám.

Oké, nem teljesen, mert a saját idiótaságom miatt lecsúsztam egy óriásian hatalmas nagy, gigaszuperfantasztikus dologról, amiben Miguelnek volt része, de erről majd legközelebb. Talán egészen hamarosan, ha továbbra sem áll el ez a fránya eső.