2013. február 26., kedd

Annyi minden, hogy hú

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ebben a bejegyzésben több minden fog történni mint egy Zs-kategóriás akciófilmben, ahol Chuck Norris aprítja a népet, idegenek lepik el a földet, egy óriási cápa is partra vetődik Tanzánia partjainál, és az elnököt is elrabolja egy csupa nyolcévesekből álló terroristaszervezet, akik be akarják vezetni az öt napos hétvégét az egész világon.
Persze, ne kezdjetek reménykedni, nem jelentette ki Mike, hogy én vagyok élete szerelme, és ebből adódóan ingyen mozijegyekkel és popcornnal fog elhalmozni amíg élek (de legalábbis addig amíg itt vagyok), sőt, még csak egy meglepetésnyaralást sem nyertem Floridába, hogy kicsit süttesem magam a napon. Igazából a Mike fandom most pórul járt, mert kedvenc dolgozónk a Tysons Corner-i AMC moziból nem fog szerepelni a bejegyzésben, és nyaralni meg ha akarnék sem mehetnék, mert spórolnom kell. 
Azért vágjunk bele.
Múlt héten érkezett egy levelem az ügynökségtől. Egy levél, ami a következőképp kezdődik: Dear Berta, I hope your enjoying your bla bla bla United States bla bla bla to begin planning your  flight home. Jópár különféle blogot, jópár különféle lánytól olvastam már, és azt kell mondjam, szinte senki nem reagált úgy erre, mint ahogy én tettem: őszinte, szívszorító pánikkal a torkában. Kevesebb mint négy hónapom maradt Amerikában. Majdnem két hónapja beszéltük Csillával, hogy öt hónapom van hátra, és úgy érzem, mintha maximum két hete ültünk volna a Cosiban, és társalogtunk volna erről. Eszméletlen milyen gyorsan repül az idő, és én mennyire szeretném lelassítani. (Főleg olyankor, mikor hétvégenként sorban állok Mike-nál és várom, hogy meglássam a mosolyát, nem pedig olyankor, mikor a gyerekeim nyúzzák egymást, meg engem is, és semmivel sem lehet lenyugtatni őket.) Hogy miért? Ennek nagyon sok oka van, az első nyilvánvalóan az, hogy itt élek már másfél éve, és hozzászoktam az itteni élethez. A fenébe is, a moziban a kis üdítő akkora méretű mint a Mekiben a nagy méretű, hogy fogok én otthon arra emlékezni, hogyha egy liternyi kólát akarok magamba önteni egy film alatt, akkor nagyméretű poharat kell kérnem? He?
És hogy fogok én arra emlékezni, hogy a piros lámpánál nem szabad jobbra fordulni az autóval, mert az csak itt megengedett?
Megmondom, hogy: sehogy.
Miután kipánikoltam magam az összes lehetséges embernek, akit ismerek, jött a következő dolog, ami nem más mint a Bebe és Töki Megjárja a Comic-Cont, Aztán Fél Amerikát Fuck Yeah Trip-tervezése. Röviden hívjuk csak America Fuck Yeah Tripnek. Az utazás tervezését aztán félbevágta egy hirtelen érkező megfázás, torok-, és fejfájással, intenzív orrfújással és tüsszögéssel, aminek köszönhetően szilárd ételt nem volt erőm lenyelni, nem hogy egy olyan utat tervezni, aminek leírása, azt hiszem, méltó lezárása lesz a blognak. Szerencsére most már kezdek kilábalni, talán hasznos segítsége is lehetek az utazás miatt szintén pánikoló anyukámnak.
Ugorjunk is a hétvégére, mert senki nem akar hallani arról, hogyan szürcsöltem két napon keresztül levest és dobtam le hamburger-diétával nehezen felszedett kilókat.
Tudtam, hogy szombaton este dolgoznom kell, ami egyet jelentett azzal, hogy a heti Mike-látvány kimarad, és ettől kicsit elszomorodtam. De csak egy egészen iciri-picirit, nem nyüszítettem mindenkinek, akit a hét elején még a hazautazási problémáimmal nyüstöltem, hogy nem látom Mike-ot, meg az ő mosolyát, és senki nem fog nekem great night-ot kívánni. 
Azért szombaton, még mielőtt dolgozni kezdtem volna, összefutottam Csillával a Cosiban egy gyors ebédre. Egy húzós hét után mindketten bőven megérdemeltük azt a pizzát vagy szendvicset, spórolás ide, vagy oda. Nem kerültünk olyan állapotba, mint a kólától szoktunk a moziban, de azért jól eltársalogtunk.
Vasárnap meg aztán a kém múzeumba mentünk. Igen, tudom, tudom. TUDOM. De Csilla még nem volt OpSpy-on, és ezt sürgősen pótolni kellett. Mióta bezárt A Múzeum étterme (hüpp hüpp hüpp hüpp), annyira nem könnyű jó kaját találni a környéken, de szerencsére a múzeum majdnem szomszédságában van egy Subway. Meg egy közeli utcában akad egy Meki is, de gondoltuk, inkább legyen a Subway, meg az elvileg egészséges szendvicseik. A kiszolgáló bácsinak egy szavát sem értettük (én csak onnan tudtam, mire milyen választ kell adni, mert tudom, miket kérdeznek a Subwayben, és milyen sorrendben, mikor szendvicset vesz az ember), de azért nagyon lelkesen kérdezte honnan jöttünk, meg ilyenek. Először németnek, aztán olasznak tippelt minket. Mindkettőt benézte, mert aznap Kátya és Olga voltunk, azaz a szibériai alteregóink. 
Én, mivel megígértem anyunak, hogy végre normális képeket is csatolok a bejegyzéshez, nem csak olyat, amin poharas szentélyek, vagy könyvből készített barikádok láthatóak, már a Subwayben nekiálltam a fényképezkedésnek.




Miután betoltuk a szendvicseinket, illetve én még egy zacskó sós-ecetes chipset is, mert malac vagyok, elindultunk a múzeumba, hogy beszerezzük a jegyeinket. 
A pánztáros srác ugyan mondta, hogy a következő OpSpy 2:05-kor indult, nekem fogalmam sem volt, mennyi volt az idő akkor éppen, rábólintottam. Sajnos éppen fél egyre járt csak az idő, ami azt jelentette, hogy nagyon-nagyon sok időnk volt arra, hogy szétnézzünk és esetlegesen pénzt költsünk az ajándékboltban. Végül aztán csak a szétnézés része történt meg a dolognak, nagyon büszke lehet ránk mindenki.





 Mikor aztán már tényleg attól féltünk, ha több percet eltöltünk a boltban, valami szuvenír csodával határos módon a zsebünkbe vándorol majd, inkább elsétáltunk a közeli fro-yo helyre kávézni egyet. Arra a helyre, ahol Zombie kávét lehet kapni. 
Szép lassan aztán eljött az OpSpy ideje is, miközben a lépcsőnél várakoztunk a vezetőnkre, amolyan hamisíthatatlan röhögőgörcs tört ránk, mint ami általában a mozizás után szokott, csapattársaink valószínűleg óriási bosszúságára. Az OpSpy-ról Csilla majd biztos ír bővebben, neki ez volt az első élménye, de annyira nem tetszett neki, mint nekem. Oké, asszem annyira senkinek nem tetszik, mint nekem, mert biztos nincs más, aki képes újra meg újra végigmenni rajta, ugyanúgy beleélve magát a sztoriba. Egy órára kémnek érezhetem magam, hát hogy a fenébe ne imádnám az egészet? Bár azt elmondtam Csillának is, hogy annyira jó nem lesz egy túra sem, mint a legelső küldetésem, még Chaddel. Nyilvánvaló okokból, azt hiszem. Ráadásul most egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy én Olga vagyok, de szerencsére Csillán kívül senki nem hallotta, mikor véletlenül az igazi nevemen mutatkoztam be. Éles helyzetben, azt hiszem, ott helyben öltek volna meg az ellenséges kémek.
Az OpSpy után egyikünknek sem kedve hazamenni, és mivel én szerettem volna egy új farmert venni magamnak, és oké, részben reménykedtem abban is, hogy Mike vasárnap délután is dolgozik, célba vettük a Tysons Cornert. Farmert nem vettem, Mike pedig nem dolgozott, de azért így is jól elfoglaltuk magunkat. Beszélgettünk kicsit a gazdasági helyzet alakulásáról, meg minden ilyesmik. 
Túl sokáig nem voltunk ott, mert este Oscar-átadó volt, és azt egyikünk sem szerette volna lekésni. Én főleg azért, mert kíváncsi voltam, hogy James Bond 50. évfordulója alkalmából készített montázsban lesz egy fél képkockányi Q is. (Nem volt, természetesen, de azért némileg megnyugtatott, hogy M-et is kihagyták belőle, pedig ő tényleg fontos.)
Hála az Oscarnak, már azt is tudjuk Csillával mit nézünk jövőhéten a moziban: természetesen a legjobb filmnek járó díjat bezsebelő Argót. Mert igen, jövő hét szombaton szabad leszek, elkezdem tükör előtt gyakorolni a legbájosabb mosolyom, és a Mike fandom is kezdi dörzsölhetni a tenyerét. 

(Ja, azt hiszem, június 19-e lesz a hazautazásom időpontja. Nagy sóhaj.)

2013. február 18., hétfő

"Have a great night!"

Csilla már megint drogozott.
Azt hiszi, hogy valami történt, pedig nem, teljesen más történt.
Vagy Csilla ivott volna csak? Áh, nem tudom már követni, mikor mit művel magával ez a lány.
Akárhogy is, nem szabad neki hinni. Nem tudom, miről írt a beszámolójában, de bármiről legyen szó, nem igaz. Itt a szombat este hiteles beszámolója.

Persze, ahhoz, hogya szombat estéhez érjek, először írnom kéne a szombat délelőttről. Meg a péntekről, ami kimaradt, hiába ígértem be a napi bejegyzéseket, ejnye Bebe. Szóval kezdjük péntekkel. A nap jól indult, mert tudtam, hogy a gyerekek mennek nagyiékat látogatni Baltimore-ba, és nem nekem, vagy Lisának kell őket fuvarozni, vagyis nem nekünk kell két órát a dugóban ácsorogni, miközben valamelyik kis angyal hátul öt percenként azt kérdezi, ott vagyunk-e már. Bepakoltam tehát a gyerekek ruháit, szépen előkészítettem a bőröndjeiket, rongyikat, babákat, egyéb elmaradhatatlan utazós kellékeket, aztán onnantól a szülői egységekre bíztam mindent.
Miután péntek délután szépen kigurultak Dínóval a ház elől, Lisával kicsit pletykálgattunk, meg beszélgettünk, mert ő randira igyekezett, és az én hajvasalóm kérte kölcsön. Hála ennek láttam, hogy milyen igazán egyszerűnek tűnő fóliás technikával varázsol magának szép, göndör fürtöket (igen, az én hajam alapból göndör, de inkább most-találkoztam-egy-tornádóval göndör, nem pedig filmsztáros göndör), és el is határoztam, hogy másnap, azaz szombaton, én is kipróbálom majd, mielőtt mennénk Mike-ot látogatni, hogy egyszer kivételesen jól nézzek ki, mikor találkozok vele. 
Elköszöntem Lisától, azzal, hogy majd héftőn találkozunk, és ha bele is őrülünk, akkor sem hagyjuk a gyerekeknek, hogy otthon punnyadjanak egész nap, pizsiben, és gyors örömtáncot jártam, amiért úgy nézett ki, én leszek a ház ura, szombat estéig, biztosan.
Ez egy olyan dolog volt, aminek éjfélkor annyira már nem örültem, mikor különféle zajokat hallottam a ház különféle pontjairól. Persze, nem kell semmi rosszra gondolni, csupán bekapcsolt a fűtés, a ház másik végében, a gyerekek fürdőjében adott ki fura hangokat a plumbing, vagy a szél zörgetett valami ablakot, de éjszaka képes túlélénkülni a fantáziám. Bár arról szerencsére már kezdek leszokni, hogy felfedező útra induljak, biztos nem jár-e valaki a házban. Otthon anyuék már hozzászoktak az éjszakai túráimhoz, itt nem tudom, mihez szólnának pótanyukámék, ha összefutnánk az éjszaka közepén, úgy, hogy rajtam csak a hálóingnek használt Game of Thrones-pólóm van, és éppen a nemlétező betolakodókat hajkurászom.
Szombat délelőtt, miután aludtam vagy reggel nyolcig is (mostanában ez számít annak, hogy sokáig alszom, még úgy is, hogy nem ébreszt fel egy gyerek sem...)
A szombat délelőtt izgalmasan telt, ugyanis aznap délelőtt volt a Comic-Con jegyeladás, és az én jegyeim ugyan már hónapok óta megvannak, Tökinek most készülem beszerezni az övéket. Két laptoppal,  Freddie-vel és Steve-vel felszerelkezve vártam a 12 órát, amikor is megnyílt a rendszer, és abban a pillanatban, ahogy a 11:59 átváltott, én már nyomtam is a gombokat. Semmi. Eltelik három perc. Semmi. Eltelik még kettő. Az oldal betölt, egy "sajnáljuk, a váróterem tele van, a jegyek valószínűleg már elfogytak" felirattal.
Gyorsan megnéztem a Comic-Con Facebook-oldalát, szinte mindenki hasonló problémákra hivatkozott, gondoltam, oké, nincs veszve minden, talán szemcse került a gépezetbe. Értekeztem Johnnal, a line buddy-mmal, neki sem sikerült bejutnia. Körülbelül tíz perc múlva, poénból frissítettem az iPodomon az oldalt, mikor hirtelen bekerültem a váróterembe, 21 ezredik helyre. Tavaly is innen indultam, mikor a saját jegyeim készültem beszerezni, és három napra sikerült is elmennem, gondoltam, Tökinek is lesz talán akkora szerencséje. Persze, arra nem gondoltam, hogy Töki sokkal nagyobb mázlista mint én, így nem is akármilyen, de négy napos bérletet tudtam szerezni neki! Mivel ő a repedt gerince és a merevítője miatt nem igazán tud mozogni, helyette is lejtettem pár örömtáncot a szobámban, és rögtön lelkesedtünk is egy sort, hogy milyen jól fogunk szórakozni majd. Közben Johnnak is sikerült jegyet szerezni a haverjainak, és azt is elmondta, hogy a Comic-Con vasárnapján San Diegoban lesz The Walking Dead forgatás, ahová mennek statisztának, és biztos minket is be tudna vinni Tökivel. Mire mondtam neki, hogy az nagyon fasza lenne, de ha aznap lesz megint a Supernatural panel, én valószínűleg megint sorban állok majd hajnali négytől. Bár... szerencsére még sok időm van eldönteni, melyik a fontosabb.
 A jegyszerzés után kipihentem a nagy izgalmakat, aztán, elhatároztam, hogy Lisa módszerét használva, begöndörítem a hajam. Körülbelül két kis tincset csavartam be fóliába, és égettem szét a hajvasalómmal, mikor eldöntöttem, hogy ez a módszer nem nekem való, mert túl macerás. Oké, maradtam a klasszikus módszernél, azaz a hajam a hajsütő köré csavarással. Itt sajnos már majdnem teljesen végeztem a frizurám "begöndörítésével", mikor meggondoltam magam, hogy mégsem tetszik így. Körülbelül húsz percem maradt addig, hogy Csilla megérkezzen értem. Nekiálltam vasalni a hajam. Semmi hatás. Kicsit erőteljesebben húztam végig a vasat hajamon. Kicsit mintha egyenesebb lett volna. Elkezdtem pánikolni.
A hajam végül valami egészen egyedi külsőt öltött magára, valahol félúton a hullámosság, az egyenesség, és a szélfútta hatás között. Gyorsan eldöntöttem magamban, hogy nem szabad nekem új frizurákkal kísérletezni, mert csak megbánom. Főleg olyankor, mikor a világ legédesebb mozis büfés fiúját próbálom valahogy egy popcorn-rendelésnyi idő alatt elbűvölni.
Csilla megérkezett, és szinte rögtön jót nevettünk azon, hogy ő is pont aznap akart valamit kezdeni a hajával, és hozzám hasonlóan az ő próbálkozása is kudarcba fulladt.
Elautóztunk a plázához, megvettük a jegyeinket, gyorsan leellenőriztük, Mike nem dolgozik-e még, aztán indultunk is enni. Persze, félúton meg kellett torpannunk, mert észrevettük, hogy a Microsoft Store-ban (olyan, mint az Apple Store... csak Microsoft...) dolgozik a másik egyén, aki miatt érdemes plázába járni. Gyorsan be is fordultunk, és feltűnően vizsgálgatni kezdtük az új Windows phone-okat. Óriásiak, körülbelül akkora a méretük, mint az első mobiloknak, amiket még anyuék használtak a kilencvenes években, de nekem igazából tetszenek. A srác épp a közelünkben volt, Csillával már azon gondolkoztunk, milyen kérdést tegyünk fel neki, ha esetleg segíteni szeretne ("Lehet kapni rózsaszínben is?"), aztán végül arra jutottunk, hogy inkább nem kérdezünk semmit. Mikor a fiú, Wills, érdeklődött is, hogy segíthet-e valamiben, gyorsan rávágtuk, hogy nem, köszi, de fél perccel később, már ugrottam is mellé, hogy helló, egy kérdésem, azért mégis akad: működnének-e ezek a telefonok Európában is? Úgy értem, ruházhatnék én be akár sok száz dollárért egy ilyen telefonra, ha aztán otthon csak papírnehezéknek használhatnám. Megtudtam, hogyha a Verizont választom, mint szolgáltatót, akkor igen, a T-mobile-lal, vagy az AT&T-vel nem működne. Ami érdekes, mert pont, hogy T-mobile van Európában is. Szépen mosolyogva megköszöntem Wills segítségét, aztán Csillával vihorásztunk még egy sort, meg mentünk pár kört a boltban, próbáltam nem összetörni egy Surface-t, miközben próbáltam kinyitni a beépített állványát, meg ilyesmik.
Utána kiálltuk a Panda Express kilométeres mérföldes sorát, és mehettünk végre moziba. Ami a lényeg. Nyilvánvalóan. Nem tudom, mi lesz, ha egyszer majd a közeljövőben szombat este kell dolgoznom, lehet Lisát szaván fogom (ugyanis egyszer, miután kisegítettem, kiejtett egy olyan nem egészen átgondolt mondatot a száján, hogy bármikor beugrik helyettem), de erre még ne gondoljunk. Egyelőre szerencsém volt a szombat estéimmel. Kopp, kopp, ezt most le is kopogtam.
Mike-ot már messziről kiszúrtam, miközben a jegyeinket kezeltük le, és miután elszaladtunk a mosdóba hajat igazítani (mission impossible), gyorsan be is álltunk a sorába. Különösen hosszúnak tűnt az a sor, még a Panda Express soránál is hosszabbnak, bár valószínűleg azért, mert úgy tűnt, hogy Mike-nak, és a mellette dolgozó lánynak egy sora van. Ahogy közeledtünk a pulthoz, úgy kezdtem egyre jobban félni, hogy mikor én sorra kerülök, pont a lánynál lesz majd üresedés, ezért egy nagyon gonosz dolgot tettem, azaz megkértem a mögöttem ácsorgó Csillát, hogy amennyiben ez történne, pattanjon elém, és menjen ő oda. Bár erre később nem volt szükség, mert szerencsésen alakult a helyzetem, megígértem neki, hogy önfeláldozása miatt, jövő héten én állom a mozijegyét.
Odaugrottam Mike elé, és azonnal óriási vigyorra húzódott a szám. Szerencsére az övé is, és szerencsére nem vált be az előzetes jóslatunk Csillával, miszerint ahogy meglát minket, azonnal szünetet követel, és elbújik valami sötét sarokba, amíg el nem párolgunk a helyszínről. A kezeimnek sajnos továbbra sem sikerült megparancsolni, hogy ne remegjenek annyira, de a szívószálas szerencsétlenkedést most sikerült azalatt az idő alatt leművelnem, amíg Mike a kólámat töltötte nekem. Persze ezzel megfosztottam magam attól, hogy kicsit legeltessem tekintetem a hátsó területein, de fontosabb volt, hogy ne csináljak komplett idiótát magamból. 
Mikor fél lépéssel odébb álltam, hogy bevárjam Csillát, meg belebökjem poharamba a szívószálam, Mike még utoljára rám vigyorgott, és kellemes estét kívánt. Nem, nagyszerű estét kívánt, mint a bejegyzés címe is mutatja. Nekem csupán annyira futotta, hogy kinyögjek válaszul egy köszit. Csilla szerint valami frappánsabb, vagy bármilyen szinten érdekesebb választ kellett volna adnom, de Csillának fogalma sincs róla, milyen érzés az, mikor Mike leblokkolja az ember agyát.
Mike mosolyának, és jókívánságának hatása alatt, valahogy belibegtem a terembe, és sajnos azt kell mondjam, a szokásosnál sokkal hamarabb beütött a drogos kóla, amit a Tysons Corner-moziban mérnek, mert már az előzeteseket és reklámokat végigröhögtük Csillával. Ott volt Joci, a viking, meg valami Floridát, Disneylandet, meg minden ilyesmit reklámozó reklám, aminek a végén a szülők összepacsiztak öklükkel, egy "That was awesome!" vagy valami hasonló kijelentéssel. Csillával ez annyira megtetszett nekünk, hogy elhatároztuk, mostantól ez egy olyan dolog lesz, amit mi is folyamatosan megteszünk majd, mert nagyon mókás. Meg awesome.
Nem is tudom, milyen filmet néztünk már. Nem is érdekes.
Oké, a Side Effects című orvosi krimit... thrillert, akármit néztük meg, igazából nagyon érdekes, meg jó volt, annyi csavarral, hogy az ember csak kapkodta a fejét, hogy mi történik. És igazából ismét felfedeztem, miért szeretek Amerikában moziba járni. Volt egy rész, amit nem lövök le, de az biztos, hogy otthon maximum páran felszisszentek volna halkan, mikor megtörtént. Itt az egész terem szinte egy emberként kiáltotta el magát, hogy "holy shit", meg "ahh", meg ilyenek.
Igazából azt terveztem, hogy a film után megint beállok Mike sorába, hogy vegyek egy alibi vizet, vagy ilyesmit, de addigra már elfogyott az önbizalmam, szóval ezt kihagytam. Pedig akkor alig álltak már páran sorban. Talán majd legközelebb. Több drogos kólát kell elfogyasztanom az ilyen akciókhoz, sajnos.
Fogalmam sincs, min nevettünk annyit a hazafelé tartó úton, de az biztos, hogy rengeteg mindent összebaromkodtunk. Már megint.
Hazaérve aztán az a kellemes meglepetés fogadott, hogy továbbra is egyedül voltam itthon, a gyerekek csak vasárnap reggelre voltak várhatóak. Szabadon táncikálhattam fel-alá a házban, hogy kiadjam magamból annak az energiának egy kis részét, amit Mike mosolyából gyűjtöttem.
Valamikor éjfél körül fogyott el ez az energia, és úgy kidőltem, mint akit fejbevágtak. 

2013. február 15., péntek

Bebe beszámol a hétről: Szerda és csütörtök


Mondtam én, hogy szerdáig jutok el, mire megunom azt, hogy részletesen írjak minden napról. Ezért kaptok két napot egyben. Meg azért is, mert akárhogy gondolkozom, nem jut eszembe annyi érdekesség a tegnapi napról, hogy egy egész bejegyzést összehozzak belőle.
Miután kialudtam magam kedd éjszaka, és egyik gyerek sem felejtett itthon semmit sem, elhatároztam, hogy felkeresem a könyvtárat, és kiveszem magamnak a Brideshead Revisited című filmet DVD-n, mert a könyvet elkezdtem olvasni, és nagyon tetszik, és… oké, Ben Whishaw szerepel benne. Másképp egyáltalán nem érdekelne. Pénteken a honlap szerint még volt egy belőle a Chevy Chase-i könyvtárban, de épp kikölcsönözve. Szombatra már azt írták, ott van. Szerdára már azt írták, hogy nem létezik a DVD ott. Persze, a film régebbi változata igen, vagy tíz példányban, de az engem nem érdekelt. Azért elmentem, mert gondoltam hátha valami tévedés történt. Nem történt tévedés, tényleg nem volt ott a könyvtárban a film. Gondoltam oké, nem gond, gyorsan leellenőriztem, hol máshol van még, és ezekből melyik könyvtárak lehetnek hozzám közel. Egyet kiválasztottam, a GPS is tíz percre mutatta, gondoltam, az jó lesz. Na igen ám, de a GPS azt nem közölte velem, hogy D.C. belvárosán kell áthajtanom, a legnagyobb csúcsforgalomban, ebédidőben, és hogy a könyvtárat lehetetlenség megtalálni.
Szerencsére felírtam magamnak egy másik könyvtár címét is, hogy legyen b-tervem, és megindultam ahhoz. Újabb túra a csúcsforgalomban, ezúttal Georgetown-on keresztül, ahol a forgalmat még az is lassította, hogy az emberek csak úgy random megálltak, hogy felszedjenek valakit, aki shoppingolt, vagy a nagyon fontos Valentin-napi cupcake-adagokat szerezte be. Elhatároztam magamban, ha nem járok sikerrel, vigaszként én is meglepem magam egy sütivel, mert ennyi autókázás után az már kijár nekem.
Erre aztán nem volt szükség, mert a harmadik könyvtárban megtaláltam a DVD-t, és még egy kisebb örömtáncot is lejtettem, mikor nagy büszkén odavittem a pulthoz, hogy kikölcsönözhessem.
Egyelőre még nem láttam, az egyik Valentin-napi programom, hogy megnézem majd.

És ha már Valentin-nap, akkor át is térhetünk a csütörtökre, azaz mára.
Csillával tegnap értekeztünk egy sort Facebookon, hogy el kéne mennünk az Aldiba olcsó csokit venni magunknak, eme jeles ünnep alkalmából. Nekem igazából semmi bajom nem lenne a Valentin-nappal, ha lenne valaki, aki nyálas képeslapokat és óriási lufikat, és cuki plüssmacikat venne nekem. Arról aztán nem is beszélve, hogy holnaptól az összes szivecskés, piros, meg rózsaszín és eszméletlenül tündéri csokoládé őrült módon le lesz értékelve, csakis azért, hogy a hozzám hasonló szomorú szingli egyedek felvásárolhassák őket.
Szerencsére, kedves olvasók, hosszas kutakodás után én is megtaláltam, milyen Valentin-napi képpel kedveskedjek nektek:



Csilla rögtön azzal fogadott, hogy egy cukorkás szivecskés Superman-es dobozt nyomott a kezembe, én pedig hirtelen szörnyű embernek éreztem magam, mert nem vettem neki semmit.


 Akkor még senkinek nem vettem semmit, mert nem tanultam a saját hibámból, hogy ne halogassam utolsó pillanatra a gyerekek édességeinek beszerzését, mert mára már csak a lame cuccok maradnak.

Elautóztunk az Aldiba, útközben kicsit pletykálgattunk, nevetgéltünk, és pont megegyeztünk, hogy mennyire éhesek vagyunk mindketten, mikor szembekúszott velünk egy Burger King. Komolyan, csak úgy csodával határos módon ott termett az út szélén. Gyorsan meg is egyeztünk, hogy miután beszereztük a csokinkat, elmegyünk oda, és teleesszük magunkat a legkalóriadúsabb kajával, amit találunk az étlapon, mert Valentin-nap van, és mi ezt megérdemeljük.


Így is tettünk, miután Csilla beszerzett egy kis csokit, meg savanyú kukacos gumicukrot (nekem bőven van édesség a szobámban, hála anyu legutóbbi küldeményének és a cserkészlány sütiknek), elmentünk a Burger Kingbe és jól bereggeliztünk.


Mivel nekem még ugye Valentin-napi cucc beszereznivalóm volt, és Csillának is, felvetettem, hogy menjünk el a közeli Safewaybe, ahol talán lesz akkora szerencsénk, hogy még nem fosztották ki azok, akik ugyanúgy az utolsó utáni pillanatra tartogatják az ajándékok beszerzését, mint én. Csilla előre figyelmeztett, hogy amint belépek a boltba, ezer pofon erejével fog arcon csapni az egész Valentin-napi őrület, én meg jól kinevettem. Egészen addig, amíg meg nem láttam ezt:


a lufikat tanácstalanul kémlelő néni szerintem csak emeli a kép művészeti értékét

 Miközben a különféle a virágcsokrokat, de főleg azokat a nagyon helyes lufikat nézegettem, ismét előadtam, mennyire rossz nekem, amiért nincs senki, akinek a Valentinja lehetnék. Persze, túl sokáig nem kesereghettem, mert fontos küldetésünk volt, nem csupán önsajnálni tévedtünk be, és gyorsan kiválasztottam a gyerekek csokijait. Majd indultunk volna képeslapokat válogatni, de ott még a bejáratnál is szörnyűbb látvány fogadott volna minket:



Legutoljára akkor láttam ilyet, mikor Sandy felénk járt, és az emberek kifosztották a kenyeres és ivóvizes sorokat a boltokban.
Szerencsére a CVS-ben azért még akadt pár használható darab, gyorsan vettem is egyet-egyet a gyerekeimnek, mielőtt esetleg berohanhatott volna egy megvadult vásárlócsorda, akik felvásárolhatták volna az összeset ott is.
Mondanám, hogy jövőre majd okosabb leszek, de akkor már nem kell ilyenek miatt aggódnom, éljen.
Mindkét gyerek sulijában volt idén is Valentin-napi buli, bár a tavalyi alkalommal ellentétben idén cukorkákat is ajándékozhattak osztálytársaiknak, szóval, mikor hazajöttek és megmutogatták a zsákmányt, kicsit úgy éreztem magam, mintha visszarepültünk volna Halloween-estére. Igazából nagyon tetszik nekem ez az osztálybuli, meg ajándékozás, mert emlékszem általános iskolában nálunk csak ilyen nyomi kis Valentin-napi üzenetküldés volt, és én sosem kaptam semmit, már akkor sem, de cserébe nagyon irigy voltam bárkire, aki meg igen. Itt, bármi történjék, kapsz a fiútól ajándékkártyát, meg csokit, akibe bele vagy zúgva, és igaz, mindenki más is kap, de az már senkit nem érdekel.

Holnap péntek van, ami azt jelenti vége egy újabb hétnek, és vége annak is, hogy ilyen részletesen beszámolok unalmas hétköznapjaimról. Nem csak én, de azt hiszem, ti is fellélegeztek majd. 

2013. február 14., csütörtök

Bebe beszámol a hétről: Kedd

Szóval a kedd.
A beszámolóhoz igazából hozzátartozik még a hétfő éjszaka is, amikor ugyanis bárhogy próbálkoztam, nem tudtam hajnali kettőnél előbb elaludni. Pedig viszonylag időben lefeküdtem, kicsit olvasgattam, és kalandoztam abban a párhuzamos univerzumban, ahol a Valentin-napot nem esti bébiszitteléssel, hanem egy romantikus randevún töltöm Ben Whishawval, vagy Mike-kal. (Igazából ugyannyira esély van arra, hogy bármelyik is valóra váljon, azaz semmi, szóval tökmindegy.) 
Aztán hirtelen túl kényelmetlen lett a párnám. Kicseréltem őket. Az egyiket magam mellé dobtam. Úgy túl kevés lett a párna. Nem találtam a helyem. Kicsit forgolódtam, dobáltam magam, legszívesebben elsírtam volna magam, mikor láttam, hogy már csak hat órám van aludni... már csak öt és fél... és így tovább. Valamikor hajnali kettő tájékán aztán szerencsére kiütöttem magam, de hajnali négykor már ismét felébredtem, és nagyjából fél órán keresztül gondolkoztam az élet fontos kérdésein. Többek között persze azon, miért nem sikerül aludnom. Ismét visszaaludtam. Hajnali hatkor megint felébredtem, most körülbelül húsz percig néztem ki a fejemből, próbáltam erősen koncentrálni arra, hogy aktiváljak valamiféle szupererőt, és visszatekerhessem az időt, mondjuk este tízre, és kialudhassam magam.
Sajnos, a szupererőm nem jelentkezett, az ébresztőm negyed nyolckor kegyetlenül felberregett, és zombiként nekiálltam a napnak. Örültem, hogy elsőre sikerült minden egyes ruhadarabot jól felvenni, és nem került a lábaimra a melltartóm, vagy ilyesmi.
A kisasszony, csakúgy mint mostanában minden reggel, elkezdte mondani ébresztés után, hogy ő mennyire fáradt, de én azonnal mondtam neki, hogy nálam fáradtabb nem lehet, tessék öltözni, fogat mosni, és kisangyalként viselkedni, mert nincs kedvem az értékes energiám arra pazarolni, hogy ilyenek miatt veszekedjek velük. 
A kávé, amit megittam, annyit segített, mintha vizet ittam volna. 
Nagy nehezen aztán elérkezett az indulás pillanata, a kisasszony kisangyalként vette magára a kabátját és cipőjét, és a kisöreg is jó lett volna, ha nem kezd el variálni. Csizmát akart ugyanis a lábára húzni, mert az a legegyszerűbb. Emiatt nem is vagyok rá mérges, vagy ilyesmi, én is mindig ezt csinálom reggelente, ha nincs kedvem olyan bonyolult műveletek végrehajtásához, mint a tornacipőm felhúzása. Igen ám, de a sulijában már rengetegszer megkértek a tanárnők, hogy ne adjak rá csizmát, amennyiben ez lehetséges, mert nem igazán tud benne szaladni, meg ilyenek, ami fontos lenne. Szóval csizma csak olyankor jöhet szóba, ha szakad az eső, vagy a hó, és olyankor az edzőcipő utazik a hátizsákban. Tegnap ragyogó napsütés és tíz fok köszöntött ránk, nem csizmaidő.
A kisöreg lábán persze ott virított a csizma, mikor a helyszínre értem, épp az edzőcipőjét pakolta be a táskába. Gyorsan kivetettem vele, bár, hogy azért ne legyünk morcik egymásra, felhúztam neki a cipőit. Meg oké, azért is, hogy haladjunk végre.
Azt, hogy nem vettem észre az ebédes dobozát, amit kidobott a hátizsákja mellé, csak a zombiállapotomra tudom fogni. Úgy értem, zöld, meg békás, eléggé feltűnő darab.
Mikor megérkeztünk a kisöreg sulijához (húsz percnyi autókázás után), akkor vettem észre, hogy hopp, a táskában nincs ebéd. Kérdezem tőle, hol van. Ő, a világ legnagyobb természetességével azt válaszolta, hogy kivette, mert nem volt hely a cipőnek, amit bele akart tenni a táskájába.
Mondtam, hogy jó, hazamegyek, hozom az ebédet, semmi gond. Magamban szinte sikítottam, mert még nagyjából egy órányi felesleges autókázáshoz (vissza haza, irány a suli, megint vissza haza), még akkor sincs kedvem, ha teljesen kialszom magam, nemhogy zombiállapotban. 
A kisöreg tanárait is értesítettem, mi a szitu, mondták, oké, majd vigyem csak nyugodtan be az osztályba később, ha nem lesznek ott, akasszam az ajtóra. Oké.
Haza autóztam, eszméletlen hangerővel bömböltetve a zenét, hogy éber maradjak, megszereztem az ebédes táskát, visszaszáguldottam a sulihoz. (A történetet még viccesebbé teszi, hogy kedd délelöttönként jön az élelmiszer házhozszállítás, szóval a legrosszabb nap az ilyesmi vicces dolgok eljátszásához.) Mint az őrült rohantam be a kisöreg sulijába, magam mögött lóbálva az ebédes táskát, és már félúton jártam a tanterme felé, mikor egy idegesítő, műkedves hang megszólalt a hátam mögött:
- Elnézést, segíthetek valamiben?
Az egyik portás néni volt az, bár negyvennek sem nézett ki, és olyan napbarnított bőre volt, mintha épp egy kéthetes karibi nyaralásról, vagy egy hosszú szoláriumozásból érkezett volna, de mégsem nevezhetem portás bigének, az olyan csúnya lenne. Szóval előadtam a portás néninek, hogy mit keresek itt, mire ő közölte velem, hogy ilyet nem lehet csinálni, ha valami dolgom van, a portán kell elintéznem. Tudom, én, tudom, nekiállhatnék akár lövöldözni is, megértem az aggodalmát, tényleg, de kevesebb mint négy órányi alvás után, én csak azt szerettem volna, ha eljut végre a kisöreghez az ebédje, én pedig hazamehetek, és várhatom a házhozszállítós bácsit.
Odaadtam a nőnek a táskát, megmondtam kinek lesz, és ő megnyugtatott, hogy eljuttatja a kisöreghez.
Ismét haza.
Kajás bácsi megérkezett.
Örömtánc. Persze, csak lazán, mert erre sem akartam energiát pazarolni.
Épp elég korán érkezett ahhoz, hogy legyen időm aludni egy keveset, de ismét nem volt szerencsém, két órán keresztül próbálkoztam, mire rájöttem, hogy az, hogy öt percenként elalszok, aztán felkelek, inkább csak ront a helyzeten.
Inkább megebédeltem, és próbáltam nem túlságosan sajnálni magam.
A helyzeten rontott, hogy délelőtt olvastam a hírt, miszerint a BBC elkaszálta a The Hourt. AZok számára, akik nem ismernék, elmondom két mondatban, miért is sújtott le ez a hír. 1, Ben Whishaw az egyik főszereplője. 2, Ben Whishaw Freddie Lyont játsza benne, akiről... igen, elneveztem az én drága Freddie-met. +1, nagyon mocskosul van vége a második évadnak, muszáj megtudnom, mi történik utána. (Ha esetleg valakinek van twittere, és írna egy csiripet azzal, hogy #savethehour, nagyon megköszönném. A kampánynak valószínűleg nem lesz semmi értelme, de hé, egy próbát megér.)
Délután aztán kicsivel jobbra fordultak a dolgok, megérkezett a legutóbbi csomagom otthonról, ami nem csak a benne rejlő édességek és levesadag miatt volt fontos, hanem azért is, mert anyu beletette a prospektusokat is, amiket az Aberystwyth University-ről küldtek. 


Egyre szimpatikusabb lesz ez az egyetem, főleg, miután arról olvastam, hogy a nemzetközi politikai szakosoknak minden évben tartanak egy játékot, valami nagyon csilli-villi helyen, ahol éppen aktuális kríziseket kell megoldaniuk diplomáciai, vagy egyéb utakon. Vannak diplomata csapatok, vannak olyanok, akik a médiát képviselik, és így tovább. Mókásnak hangzik nagyon.
Ami miatt egyelőre még mindig vannak kis kétségeim, az Wales. Meg a város mérete. És hogy továbbra sem tudom, hogy kéne kiejteni az egyetem nevét. 
Szerintem nyilvánvaló, hogy az este már tíz órakor ágyban voltam, hogy még véletlenül se tartson ébren semmi, nem álltam neki olvasni, de még álmodozni is csak finoman mertem.

Szerdán bejártam fél D.C.-t könyvtárak, illetve egy DVD után kutatva. Küldetésem sikerrel járt, de erről majd holnap.

2013. február 13., szerda

Bebe beszámol a hétről: Hétfő


Vicces, hogy ekkora örömünnepet csinálok ebből a beszámolok a hetemről-témából, pedig az ilyen blogolásnak kéne normálisnak lennie. Legalábbis anyu szerint egész biztos.
Kezdjünk is bele, mielőtt végleg elmegy tőle a kedvem és bejegyzés nélkül maradtok.
A hétfő ugyanolyan nehezen indult be, mint általában a hétfők indulni szoktak. A gyerekeket alg lehetett kirobbantani az ágyból, én is alig vánszorogtam, és mindenki csak nyafogott, hogy hétvégét akar. Megnyugtattam őket, hogy ne aggódjanak, már csak öt nap van addig. Szerencsére a kisöreg még fellelkesül ezzel a cselle, a kisasszony már nem. De annak a hírnek mindketten örültek, hogy kivételesen három napos lesz a hétvége a President’s Day miatt. (Én szeretnék már ismét úgy élni, hogy a munkaszüneti napok közeledte örömmel töltsön el.)
Elautóztunk a mindenféle iskolákba, nem volt semmi probléma, és igazából a délelőtt hátralévő része is eseménytelenül telt, de némileg feldobta a kedvem, hogy találtam pár képet Ben Whishawról, amik a BAFTA-n készültek, és csöpöghettem egy sort, ha már a tévében nem láttam.  
A délután szerencsére már nem volt ennyire punnyadós, másképp ez lett volna a blog történelmének legunalmasabb bejegyzése, és egyben a legrövidebb is. Nem a legjobb kombináció.
Még péntek délután megérkeztek a cserkészsütik a házba, ami azt jelentette, hogy mi hétfőn nekiálltunk házhoz szállítani őket. Sajnos, továbbra sem áll rendelkezésünkre semmiféle helyes piros kiskocsi, amivel tudnánk magunk után húzni a dobozokat, szóval én cipeltem őket házról házra, miközben a kisasszony fontoskodva vezetett engem a házakhoz, kezében a pénzes borítékkal. Az első pár háznál (köztük Madáréknál sem), nem igazán volt szerencsénk, mert alig volt még délután négy óra, és olyankor még nem igazán tartózkodnak otthon az emberek. Szerencsére, ahogy átértünk a szomszédos utcába beindult a biznisz, megszabadultunk majdnem egy teljes doboztól.
Utolsónak hagytuk a házat, ahol a fura család lakik, és ahol az anyuka kijelentette, hogy ők nem esznek sütit, bár azért vesznek egy dobozzal. Az anyuka nem tartózkodott otthon, csupán a bébiszitter, aki nem igazán óhajtott velünk angolul beszélni, de a spanyol szóáradatból és az ijedt arckifejezéséből arra következtettem, hogy perceken belül kihívhatja ránk a rendőrséget, szóval inkább megmondtam, hogy visszajövünk majd később, és gyorsan elpárologtunk onnan. Azt hiszem, legközelebb a kisasszony kénytelen lesz Lisával elmenni ahhoz a családhoz, aki megnyugtathatja spanyolul a kedves nőszemélyt, hogy nem egy terroristaszervezet vagyunk, akik tagokat toboroznak süteménnyel, hanem cserkészlányok. Jó gyerekek. És szükségünk van a négy dollárra, amennyibe a doboz sütemény kerül, amit rendeltek.

Az én rendelésem. Speciális girl scout cookie-diétán vagyok.

Az este, a kisasszony zongoraórája után Dínóba pattantunk mindannyian, és megcéloztuk az Arby’s-t az egyik legjobb gyorsétterem láncot. Nem tudom, írtam-e már részletesebben a gyorséttermekről, és hogy mennyi rengeteg fajta található, és hogy ennek ellenére itt is a Meki a legnépszerűbb, ahol pedig a többihez képest a legrosszabb kaját lehet kapni. Az Arby’s főleg marhahús ételekre specializálódott, a logójuk is egy óriási cowboy-kalap, de vannak csirkés szendvicseik is, meg minden ilyesmit. Isteniek a hamburgereik és a csavart sültkrumplijuk.
Szegény Dínóban ugyan nagyobb lassan a szemét, mint egy átlagos tinédzserfiú szobájában, de nem szeretném, ha nagyobb legyen, szóval szépen megálltunk az étterem melletti parkolóban, hogy elfogyasszuk a kajánkat, nehogy a gyerekek véletlenül ketchup-tartónak használják a gyereküléseik pohártartóit, és mikor tisztogatásra kerülne a sor, odaszáradt ketchupot találjak mindenhol az autóban. A kisasszony ülésének egyik pohártartóját már így is teleragasztotta rágóval, amit egy kellemes hétvégi elfoglaltságként egyszer szépen ki is tisztít majd. Hála a szigorú felügyeletnek (Lisával percenként tekingettünk hátra, biztos rendesen esznek-e) úgy befalták a vacsorájukat, mint két egészséges étvágyú kis angyalka.



Persze, ennyi erővel ehettünk volna az étteremben is, de az nem annyira mókás. Különben is, ha az étteremben ettünk volna, nem nevethettünk volna jót a szomszédos autóban ücsörgő párocskán, akik biztos teljesen mást terveztek, mint azt, hogy két gyereket és a bébiszittereiket hallgassanak meg nézzenek. Mi Lisával szinte fulladoztunk a nevetéstől, valahányszor megláttuk gyilkos tekintetüket, a kisasszony is nevetett, de csak azért mert mi is nevettünk, meg annyit azért értett, hogy megzavartunk egy nagyon romantikus randevút. A pasasnak előbb-utóbb elege lehetett abból, hogy nem jutnak előbbre, és beindította a motort, hogy tovább állnak. Mivel a leggonoszabb gonosz ember vagyok, akit hátán hordott a Föld, kitaláltam, hogy nekünk is azonnal mennünk kéne, csak hogy még idegesebbek legyen. Lisának tetszett az ötlet, azonnal kigurultunk a parkolóhelyünkről és elindultunk hazafelé mi is. Talán ez jó lecke volt számára, hogy legközelebb romantikusabb helyszínt válasszon a randevúhoz. Bár lehet, csupán egy másik sötét parkolóba zavartuk el őket.
A kis kirándulásnak hála pont bedtime-ra értünk haza. Jók azok a napok, mikor csak úgy repül az idő, és minden csidi-csodás.
Arra nem számítottam, hogy kedden aztán bőven meglesz ennek a böjtje. Kevés alvás, itthon felejtett ebéd, ilyesmik várnak rátok a holnapi bejegyzésben.

2013. február 12., kedd

Mike-Bebe: 2-0


Ez majdnem egy olyan bejegyzés lett, amiben ket olyan témáról is olvashattatok volna, amiből már nagyon elegetek lehet. Az első, a mozis kalandjaim a világ legtökéletesebb büfés fiújával, Mike-kal, a második pedig a Múzeum, Amit Nem Nevezünk Nevén. Szerencsétek van, hála annak, hogy vasárnap a gyerekeimnek mindenhez volt kedve, csak kimozdulni nem, csak az egyik témáról olvashattok ma. A Moziról, Amit Nem Nevezünk Nevén.
Tudom, mennyire unalmas erről olvasni, és higgyétek el, Csillával már mi is baromira unjuk az egész plázázós dolgot, meg azt, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag mindig sikerül ott pénzt költenünk. Azt hiszem, a másfél évnyi blogolás alatt még nem volt időm megemlíteni, hogy igazából annyira nem rajongok plázákért. Ha esetleg kevesebb lenne a tömeg, az előttem lassan csoszogó ember, a visitó gyerek, visitó tinilány, meg úgy minden, ami a plázákat plázává teszi, valószínűleg jobban szeretném őket, mert a boltokat járni, viszont imádom. Ez meglátszik, sajnos a pénzmennyiségen is, ami éppen a bankszámlámon található. Lépjünk is tovább.
Szerencsére azonban, Csillával már kiokoskodtuk, az összes szürke agysejtünket bevetve, miközben bonyolult matematikai képleteket oldottunk meg, hogy Mike nagyjából hét óra körül állhat munkába, ami azt jelenti, hogy annál előbb nem is érdemes moziba mennünk. Plázába meg aztán végképp nem. Az este hét óra meg igencsak későn van, addig csinálhatunk bármit, ami nem rombolja szét a hajam, vagy a sminkem, vagy a nagy gonddal összeállított “laza, de annyira mégsem” viseletem. Az igényes szórakozás után tehát betipeghetünk a moziba, ahol Mike-ot elvarázsolom az addig tökéletesen halálosra fejlesztett mosolyommal.
Ez a terv csak azután született meg, hogy szombaton nagyon hosszú időt eltöltöttünk a plázában, olyan hosszút, hogy a film kezdete előtti fél órában már csak leültünk és interneteztünk kicsit a táblagépeinken, amit természetesen mindig magunknál hordunk, mert jó amerikaiak vagyunk.
Ez eheti filmünk a Top Gun című klasszikus volt, és tudom, most mindenki fogja a fejét, hogy de Bebe, ez mégis hogy lehet, azt a filmet legutoljára a születésed előtt játszották a mozit, de kedves olvasók, az történt, hogy a Top Gunt hamarosan kiadják a kéksugaras lemezeken, és ennek örömére gyorsan ismét kidobták a moziban, IMAX 3D-ben, hogy le tudjanak sok-sok pénzt húzni az emberekről, akik annak idején arra vitték el legelső randijukra a feleségüket, meg ilyenek. (Abból gondolom ezt, hogy Csillával mi lehettünk a legfiatalabbak a közönségben.) Én tudom, hogy a Top Gun egy klasszikus, és klasszikus filmeket nem szabad bántani, szóval csak annyit mondok, hogy a mai filmekhez hasonlítva bőven akadt olyan jelenet, amit már-már nevetségesnek is lehetne nevezni, de különleges élmény volt, az biztos. Oké, igazából csak az ingyen poszterért mentünk erre a filmre, ami járt a jegy mellé, mert jó magyarok is vagyunk, és szeretjük az ingyen cuccokat, akkor is, ha semmi szükségünk rájuk.
Miután vége lett a filmnek, néztük… pardon, néztem… óriásira nyílt szemekkel a takarítóbrigádot, múlt héten ugyanis éppen ott dolgozott Mike, de nem volt köztük. Kicsit kezdtem elszomorodni, hogy annyi hét után végre szabadnapot kapott szombatra, és persze pont arra a szombatra, mikor nekem emberi fejem van, de aztán szerencsére megláttuk a büfében ácsorogni, és a világ máris szebb lett. Én azonnal elhatároztam, hogy vennem kell magamnak egy alibi csokit, és egy alibi kólát (hogy kicsit szemügyre vehessem Mike hátsó felét, amíg a kólaautomatánál ügyköd, mi másért), és egy gyors fazonigazítás után a mosdóban, be is vágódtunk Csillával Mike sorába. Mike kilométeres sorába, mert a jelek szerint mindenki azt szerette volna, ha ő szolgálja ki őket. Mike mosolyának senki sem tud ellenállni. 
Gyorsan leemeltem a polcról a kezem ügyébe eső első doboz csokit, és amíg sorra nem kerültünk, azzal szórakoztattuk egymást Csillával (és idegesítettünk mindenki mást, aki velünk állt sorba), hogy Les Miserables és Top Gun zenéket énekelgettünk félhangosan. (Hogy miket, az ő blogján meg lehet tekinteni, ez itt a reklám helye.) Úgy tűnt, mintha Mike nem épp lett volna jó kedvében (már két hete sem volt jó kedvében, mikor a pénztárban állt), mert nem mosolygott senkire. Kicsit el is szomorodtam, hogy a fenébe is, még egy hetet kell úgy átvészelnem, hogy Mike fantasztikus, több ezer wattos mosolya nem fog nekem erőt adni. Nem baj, gondoltam, én azért még mosolyoghatok rá, gondoltam, és ahogy előlibbentem előkaptam az én, kritikusok és közönség által is egekbe magasztolt mosolyom, hogy bizony olyan megsemmisitő csapást mérek rá, mint ő rám, pár héttel ezelőtt. 
Arra sajnos nem számítottam, hogy Mike majd visszamosolyog rám. Nem, nem csak mosolyog, hanem szélesen vigyorog, elfeledtetve velem nem csak azt, hogy nekem kellett volna éppen a mosolyommal kocsonyává varázsolni őt, hanem azt is, hogy mi a teljes nevem. Szerencsére az még eszembe jutott, mit szerettem volna rendelni, az már nem, hogy illene normális emberi lényként viselkednem, és például megparancsolni a kezeimnek, hogy ne remegjenek annyira, mikor átnyújtom neki a bankkártyám, vagy mikor próbálom beleszúrni a kólás poharamba a szívószálam. (A művelet csak a sokadik próbálkozásra sikerült, Csilla azt hiszem jót mulatott ezen mellettem.)
Csilla szerint Mike senki másra nem mosolygott utánam, de Csilla a barátnőm, nem is szabadna mást mondania. Akárhogy is, Mike mosolya annyira felvillanyozott, hogy mikor hazajöttem még a gyerekekkel és Lisával is játszottam kicsit, mert aznap este ő épp szolgálatban volt. Egyikük sem kérdezte meg, miért vigyorgok annyira, bár a kisasszony kissé furcsának találta, hogy odaadtam neki az egész doboz csokimat. Mondtam neki, hogy inkább örüljön neki, többet nem fog ilyen előfordulni úgysem.
A kólás pohárnak, amit Mike megérintett, azóta egy szentélyt állítottam.
Nem hisztek nekem.
Innen látom.
Pedig van képi bizonyítékom is*:


Vasárnap én voltam szolgálatban, és reggel félálomban egy tökéletes programot terveztem el magamnak meg a gyerekeknek. Egészen pontosan a D.C.-ben található legnagyobb könyvtár és a Kém Múzeum (egészen pontosan a szuvenír boltjának) meglátogatását. Mikor ezt előadtam gyerekeimnek, továbbra is félálomban, mikor éppen mosdóba vánszorogtam ki, ők meg már nyúzták egymást a dühöngőben (más néven játszószobában, más néven alagsorban), még nagyon tetszett nekik az ötlet. Szép napos időt mondtak aznapra, az én energiám pedig, amit Mike mosolyából merítettem, még mindig tartott, örültem, hogy örülnek és jót fogunk szórakozni, a nyolc órás munkaidő pedig hipp-hopp elrepül majd.
Na igen ám, de aztán anyuka valahogy beleültette a bogarat a fülükbe, hogy biztos valami lustulós napot akarunk tartani, és, hogy jó is az, amiből a gyerekeim (de főleg a kisasszony) arra gondolt, hogy mindenképp itthon kell maradnunk, pizsamában döglenünk egész nap, mert az mennyire jó móka. Neki, lehet, hogy az, nekem is az, ha én dögölhetek, nem pedig azon kell gondolkoznom, hogyan tudjak leköteni két gyereket, mikor mindkettő mást akar csinálni, de azt nem, amit én akarok. Volt mindenféle kifogás onnantól kezdve, hogy “anyu, azt mondta, hogy…” egészen odáig, hogy “ez egy szabad ország, azt csinálok, amit akarok”, nekem meg egy idő után már sikítani lett volna kedvem. Talán mondanom sem kell, hogy a Mike mosolyából merített energiáim nagyjából két óra alatt le is csapolódtak, és onnantól kezdve percenként számoltam vissza, mikor dughatom már ágyba őket. Ilyen is régen történt már, azt kell mondanom.
A vasárnap estének végül aztán egész jó befejezése lett, ugyanis aznap tartották a Grammy és a BAFTA díjátadókat is. Előbbi azért volt érdekes, mert fellépett a The Black Keys, az egyik éppen kedvenc zenekarom, utóbbi pedig azért, mert kémeim már előzőleg jelentették, hogy Ben Whishaw ott van a színen, szóval kitartóan bámultam a képernyőt, felbukkan-e az én drága kis erdei állatkám. (Felbukkant, de a BBC America volt olyan kedves, hogy kivágta azt a részt a műsorból, amikor ő adott át egy díjat. Köszi BBC, milliószor köszike, puszilok innen minden egy műsorszerkesztőt. Mocskok.) Legalább a The Black Keys előadása jó volt a Grammy-n, szóval azzal vigasztalhattam magam.

Most újabb hét kezdődött, és egy olyan elhatározást tettem magamnak, hogy minden napról írni fogok, kivételesen, ha csak keveset is, és még képeket is hozok. Én úgy tippelem, szerdáig fogok kitartani ezzel az ígérettel.

*A kép természetesen csak a bejegyzés kedvéért készült, mielőtt valaki azt hinné, tényleg képes vagyok ilyesmire dolgokat művelni.

2013. február 6., szerda

A barikád

Nem írom le részletesen, hogy szombaton mit csináltunk Csillával, mert lassan már egészen unalmas lenne, de legyen annyi elég, hogy moziban voltunk, és Mike is, és ugyan megint nem láttam mosolyogni, de most már majdnem egészen biztos, hogy minden szombaton dolgozik, ami egyet jelent, hogy fix programunk is van szombat délutánra. Már csak abban kell reménykedni, hogy egy ideig nem fogunk kifogyni a jó filmekből sem, amiket meg lehetne nézni.
Szerencsére a Les Miserables aka A mű, aminek valaki elfelejtett angol címet adni aka Nyomorultak, még mindig megy a mozikban, így arra esett a választásunk. Én ugyan már láttam, de tudjuk, hogy nincs gondom azzal, ha többször kell megnéznem egy filmet a moziban, és különben is, első alkalommal, New Yorkban a csupa német társasággal minimum annyira nyomorultnak éreztem én is magam mint Jan Valjean. 
Hála annak, hogy mikor Csillával vagyok, vagy annak, hogy valamit mindig belekevernek a kólánkba, mikor hazaértem, úgy éreztem magam, mint aki kicsit részeg, és elhatároztam, hogy a Nyomorultak bizony egy tökéletest megoldást kínál nekem a szobámba hívatlanul bemasírozó gyerekek ellen, amit illene is kihasználnom. Építenem kell egy barikádot az ajtóm elé, nincs mese!
Sajnos aztán pont úgy adódott, hogy a szombat estét nem töltötték itthon gyerekeim, de ne higgyétek, hogy ez pillanatra is megtántorított barikád építési terveimben. 


Szóval benyomtam a fenti dalt, körülbelül végtelenített lejátszásban, és hajrá, neki is álltam építeni azt a barikádot. 
Az első fázis elkészülése után enyhe pánikroham tört rám, mert... hát mert ezért:


Ennyi könyv látványa normális esetben örömkönnyeket csalna a szemembe, de nem akkor, mikor a hazautazásom időpontja szép lassan kúszik felém. Bár azt hiszem, párat oda fogok adományozni a könyvtáraknak, mert a Pretty Little Liars könyvsorozat annyira nem tetszik, mint eredetileg gondoltam, hogy tetszeni fog, például. 
Miután túltettem magam a könyvek látványa okozta sokkon, rájöttem, hogy ez a barikád egyelőre igencsak szegényes, egy kósza szellő, nemhogy egy ötéves gyerek lerombolná, szóval tovább építkeztem. A kész mű aztán így nézett ki:




Sajnos aztán mielőtt letesztelhettem volna, mennyire gyerekbiztos az én kis barikádom, már le is kellett bontanom, mert sürgősen mosdóba kellett mennem az ajtó túloldalára. Tudom, tudom. Pocsék francia forradalmár lenne belőlem, az már biztos.

Vasárnap már fogalmam sincs, mit csináltam napközben, azon kívül, hogy az én kedves Tökimnek állítottam össze egy szeretetcsomagot. Nem tartozik különösebben a blog témájához, de Töki sikeresen esett egyet a snowboardjával és berepesztette az egyik csigojáját... szóóóóval nagyon sok szeretetre, és főleg szeretetcsomagra van szüksége. Csupa olyan dolgokkal tele, amik fekvés közben szórakoztatják az embert, mint például foglalkoztatókönyvek, meg videójátékok. 
Este pedig sor került az év legfontosabb eseményére, azaz a Superbowlra, tudjátok, az amerikai foci döntőjére, amit nagyjából 100 millióan követnek figyelemmel minden évben a tévében. Az idén különösen érdekes volt, mert a Baltimore Ravens játszott, azaz a helyiek. Nem annyira helyiek mint a Redskins, de majdnem. Ami meg ennél is érdekesebb, az az, hogy a Ravens megnyerte a meccset! Juhúúú! Bár, ami még ezeknél is érdekesebb, sőt, a legérdekesebb esemény volt a döntő alatt, az az áramszünet volt, ami Beyoncé fantasztikus showja után történt, és körülbelül fél órán keresztül tartott. Utólag már nagyon mókásnak találom a dolgot, de akkor csak azt szerettem volna, ha bármi áron, akár zseblámpákkal a fejükön tovább játszák a meccset, annyira álmos voltam. Ha valaki érdekesebb és hosszabb beszámolót szeretne olvasni a Superbowlról, illetve képeket látni a konfettiben hempergő Ravens-játékosokról, Csilla blogján megteheti. 

Igazából ezzel a bejegyzéssel csupán kedves jó édesanyám kívánságát szerettem volna teljesíteni, és, most, hogy ezt megtettem, el is búcsúzhatok.
Oké, tudom, ez így kicsit kegyetlenül hangzik, de valahogy semmi ihletem ehhez a blogolósdihoz ebben a pillanatban (kivéve, ha Tumblrről, meg arról van szó, hogy helyes cicás gifeket kelljen rebloggolnom...), de hamarosan ismét jelentkezek majd, ígérem.

Utóirat: Ismét összeállt a Fall Out Boy. Május 31-én jönnek D.C.-be koncertezni. Van esély arra, hogy tudok jegyet szerezni? Úgy értem, annál méltóbb befejezése nem igazán lehetne az itt tartózkodásomnak, mint egy Fall Out Boy koncerten tombolni.