Magic (Mozis) Mike

A szombati napot munkával kezdtem. Tudom, szörnyen hangzik ez, pedig annyira közel sem volt szörnyű, a korai kelést leszámítva, abszolút nem volt semmi gond. Főleg azután nem, hogy egy Mickey Mouse Clubhouse rész megnézése után, a kisöreg kitalálta, hogy ő kémeset szeretne játszani. Tudom, most arra gondoltok, mégis miről szól az a Mickey Mouse Clubhouse, ha utána ilyen kívánságai támadnak egy gyereknek? Sajnos, el kell szomorítsak mindenki, nem történnek benne olyan izgalmas dolgok, mint amikre az ember ebből következtetne.

A lényeg, hogy hirtelen én is fellelkesültem, azonnal ugrottam, hogy ez az, játsszunk. Ki lehet találni, nekem merrre volt a helyem a képzeletbeli hírszerző hivatalban:

Egy olyan nap volt ez, amikor igazából szívesen dolgoztam, mert azt leszámítva, hogy Mr. Bond (azaz a kisöreg) két percenként követelt tőlem újabb kütyüket, amiket vihet a küldetéseire, nagyon jól szórakoztam.

Amint anyuka hazajött, tőlem teljesen szokatlan módon már futottam is, mert Csilla jött értem, hogy találkozzunk és csináljunk valamit, ami esetleg kíméli a pénztárcánkat is. Végül aztán megint egy plázában kötöttünk ki, de mielőtt bárki elkezdené a fejét csóválni, elmondom, hogy igenis pénzkímélő programnak számít ez, főleg olyankor, ha valaki véletlenül otthon felejti a bankkártyáját, mint ahogy én tettem. Spórolási tippek Bebétől, tessék.

Biztos történt valami érdekes, azelőtt, hogy beültünk volna a moziba Csillával, például nyálcsorgatás, képzeletbeli szörfös ruha összeállítás a Hollisterben, ebéd a Panda Expressben, ahol nem sikerült kinyitnunk az almaleves üvegünket és ha Csilla nem megy oda a pulthoz megkérni, hogy ugyan nyissák már ki nekünk, én a mai napig nem ittam volna meg az üdítőmet, de a szombati nap igazán emlékezetes pillanatai azok, amiket a moziban töltöttünk. 

Ó, meg az, hogy az Old Navy-ben a napszemüvegek az árcéduláján valami igazán meglepő dolgot találtunk:

Egyébként ezért nem számolunk át semmit forintba. Oké, egrészt azért, mert semmi értelme, Amerikában vagyok, hol érdekel engem a forint, én szép zöld dollárokkal, vagy a csini Washington Monumentes bankkártyámmal élek... másrészt viszont, ha azt mondom, 13 dollár költöttem egy napszemüvegre, közel sem hangzik annyira vészesen, mintha azt mondanám 3000 forintot. Ha lett volna nálam fizetési eszköz, talán meg is vettem volna az egyik szemüveget, egy szép barackszínűt, de a forint látványa teljesen lelombozott.

De senki nem akar arról hallani, hogyan nem vásároltam napszemüveget, térjünk át az izgalmasabb dolgokra. A mozira. A Silver Linings Playbookra vettünk jegyet, Bradley Cooper es Jennifer Lawrence játszik benne, jelölték egy halom Oscarra is, és csupa jókat hallottam róla, szóval meggyőztem Csillát, nézzük meg azt. A délután folyamán végig poénkodtunk azon, hogy haha, mennyire jó lenne megint Mike-ot látni, haha, aztán óriásit néztünk néztem, mikor kiderült, hogy Mike ismét szolgálatban van. Megnéztük, melyik sor tartozik ahhoz a pénztárhoz, ahol ő dolgozik, és gyorsan elrohantunk a mosdóba, ahol persze beiktattam egy gyors frizura-, és pólóigazítással egybekötött szikrázó mosoly gyakorlást, mert olyan nem létezik ,hogy valaki engem lenyomjon a bűbájos mosoly versenyben, de mint az első Mike-os bejegyzésben már említettem, Mike nyerésre áll ezen a fronton.

A felkészülés, végül úgy tűnt, hiábavaló volt, mert mire ismét kiléptünk a mozi előterébe, ahol a büfé is található, Mike felszívódott. Ácsorogtunk, nézegettünk, hátha Mike ismét felbukkan, és mi azonnal, elsőként beállhatunk a sorába, de a film lassan kezdődött, Mike pedig még mindig nem volt sehol. Végül beálltunk a lehető leglassabb sorba, egy öregebb nénihez, aki még mosolyogni sem igazán akart, és próbáltam nem nagyon elszomorodni amiatt, hogy láttam Mike-ot, de közben mégsem láttam Mike-ot, és hogy ez mekkora igazságtalanság. Abban a pillanatban, ahogy sorra kerültem, és elhadartam a néninek, mit szeretnék, a szomszédos pénztárnál megszólalt egy hang:

- A következő a sorban jöhet ide is.

Természetesen Mike volt az, legnagyobb örömömre és egyben bánatomra, nem mosolygott. Örültem, mert ez talán azt jelentette, hogy a múltkori széles vigyora tényleg nekem szólt, és bánatomra, mert szegény kicsi, munkától, havazástól és minden ilyesmitől meggyötört lelkecskémnek jól esett volna egy Mike féle mosoly.

Aztán végül olyasmi következett, amire még nem volt példa: a mozin belül elkérték volna a jegyünket (meg személyit is, mert 18 éven felülieknek szóló filmre mentünk), én meg már jól elsüllyesztettem az enyém a táskám legmélyebb bugyraiba, ahonnan élve mozijegy még nem került ki, és csak az mentett meg, hogy tudtam melyik filmre szeretnék menni, és melyik teremben vetítik azt (de csak azért, mert a büfés sorbanállás közben kétszer is megkérdeztem Csillát), szóval a jegyellenőrző csajszi elhitte, hogy nekem tényleg van jegyem.

A film maga jó volt nagyon, nem csak Bradley Cooper miatt, lehetett rajta hangosan nevetni, kicsit szomorkodni, és még tanulsága is volt: a kicsit gyárilag hibásakra is rátalál a szerelem. Szóval, még nekem is lehet esélyem, hogy megtalálom a Nagy Őt, hurrá.

Én biztos vagyok benne, hogy a popcornba, vagy a kólába kevert valamit az a nem-mosolygós néni a büfénél, mert egészen onnantól, hogy kisétáltunk a moziból, egészen odáig, hogy el nem tévedtünk az autópályán, végig vihogtunk. Végig. Párszor, szigorúan az én kérésemre fel-alá sétáltunk Mike előtt (aki még mindig nem mosolygott, valószínűleg rossz napja volt, mert szakított vele a barátnője), nekiálltam dobálni a hajam, mintha valamiféle szupermodell lennék, meg ehhez hasonlók. Bárcsak emlékeznék rá, miket találtunk még annyira viccesnek, bárcsak ne halogattam volna ilyen sokáig a blogírást, mert tényleg, ha megszakadok sem jut eszembe, min röhögtünk olyan nagyon sokat. (Közben megkérdeztem Csillát, ő sem emlékszik, ami biztos jele annak, hogy valami volt abban a kólában, amit a moziban kaptunk, és amitől elvesztettük az emlékeinket szombat estéről.)

Ha nem lennék egy lusta dög, aki lusta blogolni, egy sokkal érdekesebb bejegyzést kaptatok volna, ahol leírok minden egyes vicces dolgot szombatról nektek. Hogy kiengeszteljek mindenkit, itt egy kép az új pénztárcámról:

He's Perry, Perry the platypus!

Te magasságos hópehely!

Az egész csütörtök reggel kezdődött. Valahol az ébresztőm idegesítő berregése után két perccel, mikor próbáltam kitalálni, hogy milyen nap van, melyik bolygón tartózkodok éppen, meg ehhez hasonlók, amikor meghallottam, hogy egy vékonyka gyerekhang visítja a nevem valahol a házban. Körülbelül fél percbe sem telt, hogy a kisöregem, a hang tulajdonosa beszáguldjon a szobámba, és elkezdje izgatottan, továbbra is igencsak emelt hangerővel kérdezgetni, hogy: Guess what? Guess what? GUESS WHAT? 

A kora reggeli órákban nem sok mindenre vagyok képes, kitalálós játékokat játszani egész biztos nem, épp ezért csupán értetlenül pislogtam rá. Hamarosan meg is kaptam a választ egy újabb izgatott sikítás formájában: esik a hó.

Az izgatott kisöreg, a kezeire húzott kesztyűk és a fel-le rohangálás alapján egész biztos nem arra a reakcióra számított tőlem, mint amit kapott, vagyis egy hosszan elnyújtott nooooooooooo-t. Hétfőn és kedden dolgoztam egész nap, hála az egész napos szüneteknek, a fenének hiányzott még egy hószünet is, ezek mellé. Kinéztem az ablakon, megnyugtattam magam, hogy a földet alig betakaró fehérség semmiféle nehézséget nem fog okozni, az utak már úgyis fel vannak sózva napok óta, meg minden ilyesmi. A következő pillanatban szinte már jött is anyuka üzenete, hogy mindkét gyereknek két órával kezdődik a tanítás a hó miatt. Ha a munka megengedne ilyesmit, főleg a gyerek jelenlétében egész biztos beiktattam egy pár perces nyüszítést.

A túldramatizálás ellenére a délelőtt aztán egész kellemesen telt, hócsatáztunk a gyerekekkel, letakarítottuk a Dínóról a havat, azzal is hócsatáztunk, forró csokit ittunk, és minden ilyesmi. A hó szinte majdnem teljesen elolvadt, miután mindketten elmentek iskolába, csend és nyugalom honolt a lakásban, és örültem, hogy vége a szörnyű hóhelyzetnek. 

De túl korán örültem. Ugyanis jött a péntek. Neeem, szerencsére nem arra ébredtem, hogy a házat betemette a hó. Csupán éppen békésen tettem a semmit délelőtt, mikor hirtelen kapok Csillától egy üzenetet Facebookon, hogy az én gyerekeimnek is fél napos lesz-e a tanítás a délutáni várható hó miatt. Majdnem megfulladtam a teától, amit hirtelen félrenyeltem, és már néztem is a megyei iskolák honlapját, és igen, természetesen fél napos tanítás volt az én gyerekeim iskolájában is. Újabb drámai nyüszítéssorozat következett, olyan szépen elterveztem már az egész napos semmittevésem. Koncert a zuhany alatt, egy kis The Hour-nézés, Freddie nyomogatása, minden ilyesmi, szokásos dolgok.

Pedig én szeretem a havat, tényleg. De sokkal jobban szeretném, ha nem lenne akkora hatalma, mint egy fél világ pusztulásával fenyegetőző zombi apokalipszisnek. Hihetetlen, hogy leesik pár centi hó, beszéljünk a világ bármely részéről (Kanadát és Oroszországot leszámítva, mert azt hiszem ott él az összes épesuű ember, mikor havazásról van szó), és megáll az élet. Mintha nem léteznének hókotrók, meg sószóró autók, meg fene tudja még milyen járművek a világon. Mintha nem lett volna az időjárás előrejelzésekben napok óta, hogy bizony egy olyan rendkívüli esemény várható január végén mint a havazás.

Bár azt hiszem, ami a mai iskolai félszünetben a legjobban kiakasztott (egyébként egész jól telt a délután, jó gyorsan elszállt, a gyerekek is jók voltak, és lefoglalták magukat, tévével, Simsszel, gyurmával), hogy egy esetleges havazás miatt következett be. Tudjátok... esetleg délután háromkor eshet egy kis hó. Esetleg az a hó lehet nagy hó. Esetleg megbéníthatja az életet. Ha nem, bocsika mindenki, előfordulnak tévedések.

Akkor most itt jön tehát a kérdés, hogy: de Bebe, elárulnád már akkor nekünk, hogy mekkora hó esett?

Ne aggódjatok kedves, olvasók, szerencsére dokumentáltam a ma délutáni /esti egetrengetően borzalmasan óriásian nagy hóvihar minden egyes fokozatát. A délután kettőtől nagyjából este hétig tartó időszakban.

Az utakon még ennyire sem volt rossz a helyzet, mert csodák csodájára a tegnap délelőtt leszórt só még ma is működött, és mindent rögtön elolvasztott. Nahát.

Tudom, ez egy kicsit morcos bejegyzésre sikerült, de higgyétek el, holnap délutántól, amikor is nem kell majd dolgoznom, én is sokkal jobban fogom szeretni ezt a csöppnyi havat, hacsak el nem olvad addigra.

Egy lusta blogger vallomásai

Annyi minden történt, mióta nem írtam (tényleg, mióta is?) hogy a dolgok nagy részét szerintem már el is felejtettem. Pedig vannak köztük annyira érdekes történések, mint Csilla első látogatása a Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén (fontos esemény ez egy ember életében, kérem szépen), vagy éppen az, hogy utolsó pillanatban sikerült elküldenem a jelentkezésem az angol egyetemekre, és a fejfájásom pillanatok alatt el is múlt. Aztán sokáig nem is volt távol, de ez már egy másik történet, amit szépen el is mesélek most. Mivel nem akarok most amolyan össze-vissza, “ez történt korábban” szerű bejegyzést, lesz pár dolog az elmúlt napok (vagy talán már hetek?) nem-kalandjai közül, amiket most kihagyok. Azért pár képet igyekszek majd beilleszteni a bejegyzés végére, hogy kicsit feldobjam a dolgokat.

Kezdjük is az első, és legfontosabb eseménnyel az elmúlt napokból: Freddie életmentő műtétjével. Előre szólok, Freddie már köszöni szépen jól van, de szívesen fogadna gyógyulj meg-ajándékokat, képernyővédő fóliák, és katonaság által kifejlesztett, törésgátló, iPad tokok formájában. De mi is történt vele? A kisöregem. Ő történt vele.

Azóta, hogy Steve megérkezett hozzám, olyan jófej au pair voltam, hogy odaadtam a gyerekeimnek a kütyüjeim, mert miért ne. Vigyáztak rájuk, lekötötték magukat, és bár csúnya, maszatos képernyővel kaptam vissza őket, főleg Steve-et, nem panaszkodhattam. Lehet, hogy még hétvégén is felkeltettek hajnalok hajnalán, mert játszani szerettek volna… de az ilyesmi előfordul, szintén nem egetrengetően borzalmas dolog. A múlt időnek azonban fontos szerepe van, múlt hét csütörtök óta még csak rá sem nézhetnek a cuccaimra, az pedig, ha megérintenék őket, csúnya, szobában ücsörgős, elgondolkodtató következményekkel járna. 

Túl szigorúan hangzik ez? Lehet. 

Valószínűleg más is hasonlóképp gondolkozna, ha a gyerek, a jóhiszeműen rábízott Freddie-vel eltaknyolna a betonpadlón és három helyen is betörné a képernyőjét. 

Ugye? 

Pedig az egyik pillanatban még ült vele békésen az asztalnál, játszott rajta (még a keze is tiszta volt), a következőben pedig megindult a nappali irányába, ahol a földön a kisasszony épp bonyolult táncmozdulatokat mutatott be. El lehet képzelni a jelenetet, ahogy lassított felvételben szinte láttam Freddie szomorú sorsát, a kisöreget, ahogy megbotlik a kisassony lábában, és ahogy Freddie kirepül a kisöreg kezéből. A dolog akkor lett igazán gyanús, mikor megkérdeztem a kisöreget, történt-e Freddie-nek valami baja (persze, csakis azután, hogy ő magát is megkérdeztem, neki történt-e valami baja, nyilván…) csak annyit válaszolt, hogy persze, Freddie-vel minden rendben, de már kezdett is elfutni vele a másik irányba. Gyorsan megragadtam a karját, kikaptam Freddie-t a kezéből, és szembesültem a betört képernyő problémával. Minden önerőm össze kellett gyűjtenem ahhoz, hogy ne sikítsak, kezdjek el csapkolódni, és tegyek még egy nagy halom olyan dolgot, amit később egész biztos megbántam volna. Ehelyett inkább minden gyereket alaposan kizárva, bebújtam a szobámba, és megpróbáltam kideríteni, mit tudnék kezdeni szerencsétlen Freddie-mmel. Valahányszor ránéztem, könnyek gyűltek a szemembe, egyszerűen annyira fájdalmas volt a látvány.

Másnap aztán elvándoroltam az Apple Store-ba, ahol vettem, és miután a dolgozók elcsodálkoztak azon, hogy jé, milyen szép nagy repedések vannak rajta, és hogy sikerült ezt úgy mégis leművelnem, és kaptam egy időpontot a következő napra, a Freddie-doktorhoz. Mert a mezei Apple Store dolgozók nem értenek az ilyenekhez, még azt sem tudták megmondani nekem, pontosan mi fog történni az én szegény kis drágámmal. Ki kell fizetnem a teljes árát és vennem egy újat vagy kiröhögnek és közlik velem, hogy nem tudnak mit tenni, örökké egy törött Freddie-vel kell élnem, vaaaagy megelégednek fizetségképpen azzal, hogy szépen rájuk mosolygok, és egy varázspálcával, aminek a hegyén egy félbeharapott alma csücsül, egy érintéssel megjavítják a képernyőjét.

Az utóbbi, sajnos, nem történt meg, de még így is egész jól jártam, összesen húsz percet töltöttem a szervíz-részen, várakozással és újabb repedés-rácsodálkozással együtt, kaptam egy vadonatúj Freddie-t (ami olyan, mintha a régi Freddie lenne, hála annak, hogy elmentettem mindent róla, és rögtön feltölthettem az újra), és utamra bocsátottak azzal, hogy vigyázzak jobban erre a Freddie-re. Mire közöltem volna a sráccal, hogy én vigyáztam rá, egy ötéves gyerek volt képtelen erre, ő már tovább is lépett egy nyugdíjaskorú nénihez, aki az iPhone-ja működésével kapcsolatban szeretett volna segítséget kérni. Így most Freddie csupán az enyém, élvezi, hogy nem tapogatják kicsi, koszos ujjacskák, és én is élvezem, hogy letörölhettem róla olyan kínos appokat, mint a Love Match Calculator (brr).

A második dolog az egyetemi jelentkezéssel kapcsolatos, gondoltam, ugyan, miért ne, írok erről is egy kicsit, kettő az egyben blog ez, olvashattak az amerikai au pairkedés és az angol egyetemi jelentkezés különféle dolgairól. Sőt, időnként három az egyben blog ez, mert olyan dolgokról is olvashattok, amik egyik témához sem kapcsolódnak. Ez egy annyira jó deal, amit még a Wal-Mart is megirigyelhetne.

Öt egyetemre jelentkeztem (ennyire lehet maximálisan) az Egyesült Királyságba, az egyesített jelentkezési honlapon, a UCAS-on keresztül. Van köztük londoni egyetem, walesi egyetem, és az egyetem, ami Angliában való tartózkodásom alatt rögtön belopta magát szívembe, a winchesteri egyetem (neeeeem, nem a neve miatt, neeem). Legnagyobb pechemre, a szak, amire a legjobban szeretnék menni, a nemzetközi politika és hírszerzési tanulmányok szak, pont a walesi egyetemen található, Londontól és az ott rám szorgalmasan váró Watsonomtól, rohadt messze. A jelentkezés legszivatósabb része, a motivációs levél, amit írni kell. Én azt hittem, hogy a 47 sor, 4000 karekter, amiről írtak, csak valami útmutatásnak számít, de mikor azt az üzenetet kaptam, hogy a levelem 3000 karakterrel több, mint lennie kéne, rájöttem, hogy nem, pontosan 47 sorosnak és 4000 karakteresnek (nem szavasnak), kell lennie. Így a lusta kislánynak, aki az utolsó pillanat utánra hagyta a jelentkezés elküldését, január 14-én este még azon kellett gondolkodnia, melyik információkat lehetne kihagyni, lerövidíteni, meg minden ilyesmi. Végül aztán a komplett bekezdés arról, mennyire szeretek problémákat megoldani, kimaradt, szóval azt hiszem a Greenwich Egyetemen, ahová kriminológiával egybekötött pszichológiára jelentkeztem, csak nagyokat pislognak majd, mikor olvassák a levelem, amiben azt taglalom, mennyire vonz a hírszerzés világa. A csodálatosan fantasztikus esszémből, lett egy szörnyű, nyúlfaroknyi kis akármi. Annyi baj legyen.

A határidő után, körülbelül két nappal már jöttek is az e-mailek az egyetemektől, hogy megkapták a jelentkezésem, valószínűleg a következő hetekben döntenek, de nem olyan könnyű ez, sok száz ember közül kiválasztani a legjobbakat, és ehhez hasonlók. Én nem is számítottam válaszra, nagyjából körülbelül március közepéig. Aztán ma reggel, miután kiszórtam a gyerekeim az iskoláikban, és örömtáncot lejtettem az üres és csendes házban (hétfőn egyiküknek sem, kedden csak a kisasszonynak nem volt sulija), láttam, hogy érkezett az új e-mailem, a UCAS-tól, vagyis, hogy valami változás történt valamelyik egyetem állapotában, a jelentkezésemet illetően. A lelki szemeim előtt rögtön megjelent, hogy mindegyik neve mellett egy óriási, vörös ELUTASÍTVA felirat szerepel, görcsbe szorul belső szervekkel jelentkeztem be, és láttam, hogy a walesi egyetem neve mellett, ahol a hírszerzési szak is található, az “unconditional” szó szerepel. Mielőtt egyáltalán elővehettem volna agyam hátsó részében a Fancy angol szavak és kifejezések szótárát, már pánikolni kezdtem, hogy úristen, elutasítottak, nem lesz belőlem M, aki szabadon ugráltathatja a James Bondokat. Aztán elkezdtem gondolkodni, és rájöttem, hogy az unconditional feltétel nélkült jelent. Itt még tovább gondolkoztam, lassan már belefájdult az agyam a sok gondolkodásba, hogy ez most jót jelent, vagy rosszat. Itt tűnt fel, hogy van egy másik link is “read your decision letter” felirattal, gyorsan rá is kattintottam, mikor láttam, hogy a levél a congratulations, azaz gratulálunk szóval kezdődik. Az addig görcsbe szorult gyomrom hirtelen dupla szaltót hányt, és ahogy olvastam tovább a levelet, óriási vigyorra húzódott a szám. 

Felvettek. Egyetemre. Hírszerzésre. Hú. Túl sok awesome infó volt ez egyszerre.

Persze, ez még nem jelenti azt, hogy erre az egyetemre is megyek, mert Wales az nem London, és bárkik is járnak oda, nem Watson egyikük sem. Szerencsére az angol rendszerben a diáké a választási lehetőség, nem utasítanak el rögtön az iskolák, ha az egyik úgy döntött, kellesz nekik. Szóval még lehet másik egyetemet választok, egy hírszerzéshez hasonló szakkal, de úristen, srácok… hihetetlen érzés, mikor az ember egy kisebb lépéssel közelebb került ahhoz, hogy valóra válthassa álmait, én azt mondom nektek.

És most jöjjenek a képek. Hogy azért némileg mégis megemlékezzünk Csilla első kémmúzeumos látogatásáról, íme pár fotó, amit ott készítettünk magunkról. Mivel a múzeumban szigorúan tilos a fényképezkedés, ezek az egyetlen képi bizonyítékok arra, hogy a hely létezik, úgy becsüljétek meg őket.

A háttérben James Bond Aston Martinja virít

Itt meg első világháborús kém-galambok.

Fritz, a lelkileg sérült macska

Kedves olvasók, a bejegyzés keretein belül a blog történelmének egyik legnagyobb rejtélyéről leesik az a bizonyos, képzeletbeli lepel. Mivel gonosz vagyok, csak a végén árulom el, pontosan melyik rejtélyről is van szó. Ha érdekel titeket, sajnos végig kell olvasnotok az előtte lévő tömény önsajnáló sorokat.

Kezdjük is az első Parával. Amit jogsi-parának neveztem el, mert igen, ahhoz van köze, hogy jogosítványt kell szereznem. Amerikait. A hazautazásom előtt öt hónappal. Áhh. Anyuka hét elején dobta a bombát, miszerint a biztosító megszüntethei a Dínó rám eső biztosítását, ha az Amerikában töltött második évemben nincs amerikai jogsim. Persze, a biztosító biztos belehalt volna, ha mondjuk ezt pár hónappal előbb közli. Nem mintha az amerikai jogosítványszerzés annyira nagy kunszt lenne. Megírsz egy tesztet, aztán még egyet, vezetsz körülbelül fél órát, és már kezedbe is nyomják a jogosítványod, menj, vezess Isten hírével, szép napot. A gond csak azzal van, hogy a vizsgának kötelező része a párhuzamos parkolás. Nekem csak azért sikerült második körben jogosítványt szereznem otthon is, mert sikeresen megúsztam a párhuzamos parkolás részét a vizsgának, pedig akkor egy csöppnyi Suzukival parádéztam fel-alá. A Dínóval ez egy lehetetlen feladat, tolatókamera ide, vagy oda.

Apuka ma este aztán azt mondta, lehet, nem is kell jogosítvány. Anyuka szerint még ne higgyek neki. De én szeretnék. Annyival egyszerűbb lenne az életem, ha nem lennének folyamatosan párhuzamos parkolással kapcsolatos rémálmaim.

Aztán itt van nekem a második Para is, ami már annyira para, hogy már ParaPara. Vagy más nevén egyetemes-para. Január 15 a jelentkezési határidő az angol egyetemekre, nekem meg még mindig nincs ajánlólevelem a tanáraimtól. Tudom, az én hibám, amiért mindent az utolsó utáni pillanatokra tartogatok (mert  az erre vonatkozó 2012-es újévi fogadalom bizony csúfosan megbukott), es nem figyelmeztettem őket időben, hogy hé, helló, nekem referencia kéne. Most aztán rámenősen zaklathatok mindenkit, amit nagyon nem szeretek csinálni. De ha nem teszem, akkor lőnek az egyetemnek, a fasza munkámnak az MI6-nél, a közös lakásomnak az én drága Watsonommal, és a boldog jövőmnek Ben Whishaw-val. Szeretném csak azért használni ezt a gif-et, mert annyira aranyos, nem pedig azért, mert igaz:

Felkészültem rá, hogy a következő négy napot sajgó fejfájással húzom majd ki. A jelentkezés rám eső része már készen van, megírtam a fogalmazást, kiválasztottam a szakokat, és a többi, innentől már csak bőszen reménykedek, hogy az én drága Angliám, az esős időjével és teáival visszavár engem.

Ismét elérkezett a cserkész sütik árulásának ideje. December 21-től lehetett kezdeni árulni a süteményeket, mi a kisasszonnyal ma jutottunk el odáig, hogy körbejárjuk a környéket a lappal, amire összeírjuk, ki milyen süteményt szeretne, ami azt jelenti, hogy jópár ház már bevásárolt a másik utcában lakó cserkészlánytól. Háború ez, kérem szépen, itt senki nem viccel, ha sütikről van szó. Madárékat is elérte már az a bizonyos másik cserkészlány, ami a borzalmasnál is borzalmasabb hírnek számított, mert nekünk fontos küldetésünk volna abban a házban. Igen, természetesen az, hogy kiderítsük, mi Ifjabb Madár keresztneve.

Ifjabb Madár nővére nyitott nekünk ajtót, az anyuka rögtön megörült, hogy juhú, jöttek a sütik, de azonnal el is szomorodott, mikor megtudta, hogy nem a már megrendelt sütijeit hoztuk, hanem mi is árulunk. Szerencsére Ifjabb Madár nővérének nem rendeltek semmilyen sütit, szóval ő nagyon megörült nekünk, gyorsan ki is töltötte a lapot, és mikor végzett, bekiáltott a házba az anyjának, hogy az öccsének rendeljen-e valamilyen süteményt.

És akkor kimondta a nevét.

Ifjabb Madár nevét.

Az igazit.

Ami nem más, mint...

Még nincs vége a bejegyzésnek.

Madárék háza után szépen végigjártuk az utcát, meg a szomszédos utcákat, és szerencsére azért több helyen kaptunk lelkes fogadtatást, mint kissé elutasító köszöntést. A legdurvább az volt, mikor egy anyuka kijelentette, ők nem esznek a házban semmiféle süteményt. Bár azért végül vett egy doboz Savannah Smiles-sütit. Eddig tőlem fogja a kisasszony a legtöbb pénzt bezsebelni, de nekem ez az utolsó lehetőségem arra, hogy cserkészlány sütiket vegyek, ez érthető. De megígérte, hogy jövőre is vehetek, ő majd elküldi nekem őket postán. Hogy egyem meg a kis szivét.

Oké, oké, tudom mire vártok.

Billy.

Mindenki örül? Billy a neve.

Mivel nem bírom ki röhögés nélkül, valahányszor belegondolok ebbe, a blogon továbbra is Ifjabb Madárként fog szerepelni. 

Billy.

Bevallom, erre nem számítottam. Szerintem senki sem. A kisasszony például nagyon jót szórakozik az egészen, már kitalálta, hogy a gyerekeinknek Blair és Bobby lesz a neve. Csilla jóvoltából már van egy képzeletbeli Bruno nevű kutyánk is. És Fritz, a macska, akinek majd lelki problémái lesznek, mint az egyetlen olyan élőlénynek a házban, akinek a neve nem B-betűvel kezdődik.

Persze addig még nagyon sok mindennek kell történnie, például nem ártana beszélnem Bil... Ifjabb Madárral több mint két mondatot, de ezek már csak jelentéktelen apróságok.

Mike, Kili & Szex és Bethesda

Tudtam én, hogy valami kimaradt a New York-beszámolóból. Miután előadtam Csillának szombaton, mindketten azon hüledeztünk, hihetetlen, hogy nem írtam róla, mert számomra annyira felejthetetlen és life changing élméy lehetett, hogy még a macskáim unokáinak is emlegetni fogom. Még szép. Pókember egyszer megmentette az életem. Tudom, mit gondoltok, ejnye Bebe, talán megártott az az üveg Heineken, amit lehúztál abban a T.G.I. Friday's-ben? Esetleg valami vicces gombát szórtak a hamburgerekre? Nem, egyik sem. Hadd magyarázzam el, mi is történt. 

Miguellel ácsorogtunk békésen a Times Square-en. Illetve, annyira nem is békésen ácsorogtunk, mert úgy gondoltuk, jó móka átszaladni a piros lámpán egy útkereszteződésben, ahogy az igazi new yorkerek csinálják. Az autósok általában lefékeznek ilyenkor. A taxisok nem. Ha átrohansz a piros lámpán, és olyan szerencsétlen vagy, hogy egy taxi közelít feléd abban a pillanatban... az a sárga taxi az utolsó dolog, amit életedben látsz. Majdnem az én életem is ilyen borzasztó véget ért, hacsak nem jelenik meg Pókember. Legalábbis egy Pókembernek beöltözött fazon, akivel fényképezkedni lehet a Times Square-en. Elém ugrott, és finoman hátrébb lökött, vissza a járdára. Mielőtt megköszönhettem volna a segítségét, már el is rohant, hogy újabb életeket mentsen. Vagy keressen pár dollárt a fényképezkedős biznisszel... nem tudni.

Én azonban örökké hálás leszek Pókembernek, amiért azon a hideg, decemberi éjszakán megmentette az életem. Köszönöm, Pókember. 

Ennyi most már tényleg elég New Yorkról, ugorjunk a jelenbe. Kisöregem egész héten beteg volt. Valószínűleg még jövő héten is beteg lesz. A beteg gyerek, természetesen több munkát igényel, például éjszakai ügyeletet is, így én már nagyon vártam, hogy hétvégén elmenjenek Baltimore-ba a nagyiékhoz, és őket boldogítsák két napon át. Csillával beszéltünk meg találkozót, mert a karácsonyi magyaros vacsora óta nem is találkoztunk, volt pár dolog, amit ki szerettünk volna beszélni mindenképp, és egyébként is, nagyon úgy tűnt, lassan mi vagyunk az egyetlen emberek a világon, akik még nem látták A Hobbitot. Így aztán, gyorsan begyűjtöttem Dínóval (kedvesen persze ismét megjegyezte, hogy még mindig büdös a kocsim), és elautóztunk Virginiába, a Tysons Corner-be, ami a közeli legnagyobb pláza, és még mindig építenek hozzá. Mert egy pláza sosem lehet elég nagy, nyilván.

Begyűjtöttük jegyeinket, és gyors szájtátásba kezdtünk, kis ebéddel kiegészítve, persze. Majdnem sikerült máshol ennünk, mint a Panda Expressben, majdnem gratulálhatok magunknak. Végül győzött a narancsos csirke csábító ereje.

Miután végigjártunk majdnem minden boltot, amit szerettünk, meg amit nem szerettünk volna (gondolok itt az American Girl őrületére, ami már öt perc után képes fejfájást okozni, és a kislánnyal hosszú órákat szoktam eltölteni ott...), visszamentünk a mozihoz, hogy nasit vegyünk magunknak, meg persze elfogadható helyet találjunk magunknak a teremben. Biztos említettem már, Amerikában nem kapsz helyre szóló jegyet, oda ülsz, ahová akarsz. Igazából nekem tetszik a rendszer, minek olyan apróságokkal tökölni, mint a helyek? Ha gyors vagy, meg szemfüles, mindenképp tiéd a legjobb ülőhely, és kész.

Jó hosszú sorok álltak a büfénél, mindenki biztos kétnapi élelmet szeretett volna beszerezni az általa választott filmre, én gyorsan különféle szempontok alapján keresni kezdtem, melyik sorba kéne beállni. Első szempont: hosszúság. Második szempont: esetleg dögös fiúk a pult másik oldalán. Találtam is egy sort, ami mindkét igényemnek megfelelt, Csillával meg is osztottam, hogy a kiszolgálósrác életem legújabb szerelme (bocs, Ben Whishaw...). Ő húzta a száját. Akkor még. Sorra kerültünk. Bevetettem legszélesebb mosolyom... arra azonban nem készültem fel, hogy saját fegyverem vetik be ellenem, ugyanis a srác is elmosolyodott. A névtáblája szerint Mike-nak hívták, és a Harcosok Klubja a kedvenc filmje. Onnantól kezdve úgy vigyorogtam én is, mint egy idegbeteg. Már Csillának is egyet kellett értenie velem, hogy Mike mosolya egyszerűen fantasztikus, és mikor ő került sorra, hasonlóképp mosolygó agyhalottá vált, mint én. Sokat kell még dolgoznom a mosolyomon, mert az én ingyen kémmúzeum jegyeimhez képest, Mike világhatalomra tudna törni az övével. 

Mostantól, azt hiszem, csak oda járunk majd mozizni.

Amint elfoglaltuk helyeinket, próbáltuk fénykép formájában megörökíteni, Csilla első amerikai mozis élményét. Nem igazán sikerült, pedig próbálkoztunk megvilágítani az arcunkat az ő tabletjének fényével, meg egyéb hasonló trükköket bevetni, de nem használt egyik sem.

Az eszelős mosolyomon meg amúgy sem tudnak segíteni az ilyen technikák.

A Hobbit természetesen fantasztikus volt, nem is vártunk tőle mást, volt benne sok harc, meg fantasztikus tájak, és gyűrű, meg Smeagol, meg Martin Freeman, meg fantasztikus soundtrack, és Kili. Ó, Kili. Maga Peter Jackson, a film rendezője azt nyilatkozta, hogy ő Középfölde első számú topmodellje, és ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni, azt hiszem.

Nem tudom, kinek az ötlete volt egy dögös törpöt beletenni a filmbe, de azt hiszem, megérdemelne egy saját imát, de legalábbis egy szobrot valahol Új-Zélandon.

A film után kicsit még tovább tátottuk a szánkat, megtaláltam a következő dolgot a Nem Kéne Megvennem, Mert Fogalmam Sincs, Hogy Viszem Haza-listára, ami nem más, mint egy The Black Keys bakelit-lemez. Bezony. Ennyire hipsterek vagyunk már, kérem szépen.

Ma, azaz vasárnap, aztán ismét összefutottunk Csillával, és korai ebédre, vagy akár brunch-ra indultunk a Cosiba. Egyikünk sem tért el attól, amit általában rendelni szokott, én szendvicset, Csilla pizzát, mindig ugyanazt a fajtát, minek kísérletezgetnénk, ha tudjuk, mi a kedvencünk, amiben soha nem szoktunk csalódni, ugye. De megegyeztünk, hogy lehet legközelebb majd újítunk. Miután befaltuk a kajánkat, és a sokadik eszmecserét tartottuk arról, mennyi minden fog hiányozni Amerikából, és a többi, elkezdtünk gondolkodni, mihez tudnánk kezdeni. Sajnos valami egetrengetően hosszúra nyúló programról szó sem lehetett, mert nekem be kellett gyűjtenem gyerekeim a nagyiéktól. Olyan szép volt az idő odakint, sütött a nap, a hőmérséklet is már-már tavaszias volt (lehetett vagy 8 fok is...), gondoltuk, el kéne sétálnunk valamerre. Aztán eszembe jutott, hogy az előző napi vásárlás alkalmával nem néztük meg a Forever 21-t, így aztán kitaláltuk, hogy oké, ezt be kell pótolni, kirándulunk a plázába, de csak a Montgomery Mallba. Közben nagyon jókat poénkodtunk azon, hogy fene a jó dolgunkat, szépen megebédelünk egy jó helyen, aztán megyünk shoppingolni, ez a mi Szex és Bethesda című sorozatunk. Csak pár koktél hiányzott a képből.

Nem mondom, hogy nem költöttünk semmi pénzt, mert de. Mikor az ember az Abercrombie & Fitch-ben lát 18 dollárért pólót, az ember nem hagyja ott azt a pólót, főleg, mikor táskát is kap a vásárláshoz. Mindannyian tudjuk, milyenek ott a táskák. Csúnya, vastagon felöltözött öregemberek képeit nyomtatják rájuk. 

Bezony.

A csodálatos vásárolgatással, és zacskó miatti nyálcsorgatással teli délután után, aztán sajna elérkezett a késő délután, meg a kora este, és a nagyiékhoz megérkezve láttam, hogy a kisöregem még mindig ugyanolyan beteg, mint mikor pénteken útnak eresztettem, valószínűleg holnap sem fog iskolába menni, de ha szerencsém van, hagyja, hogy végigaludjam az éjszakát. Majd meglátjuk.

New Year, New York & We're from Japan

Reggel sikerült olyan sokáig aludnunk, hogy lekéstük a reggelit a hostelben. Ébredés után kiderült, hogy Miguelnek is hasonlóan fura, kusza és össze-vissza álmaim voltak, mint nekem, és jó sok időt el is töltöttünk azzal, hogy megpróbáltuk megfejteni őket. Közben meg persze azt is kitalálni, mint csináljuk nagyjából délután egy óráig, amíg össze nem találkozunk Miguel barátnőjével, meg a barátjával. Megígérte nekem, hogy angolul fognak beszélgetni, és nem fog elhanyagolni, ne aggódjak. (Haha. Ha. Ha.) Én megnyugodtam. Gyorsan ki is találtuk, hogy célba kéne vennünk a Wall Street-et, mert az egy ingyenes, és minden bizonnyal érdekes látnivaló. Egyesek spórolási tervei, khhmm Miguel... és oké khmm én, nem egészen sikerültek úgy, mint ahogy azt előre eltervezték, ráadásul a kétágyas szoba miatt a hotel is többe került, mint terveztük, így főleg próbáltunk ingyenes programokat keresni magunknak. Vagyis New York kémmúzeuma kimaradt a buliból. Meg oké, az egyébként is csak engem érdekelt volna.

Metróra szálltunk. Illetve, szálltunk volna, de nem maradt elég pénz előző estéről a metrókártyánkon, a hozzánk legközelebb eső állomáson pedig, természetesen nem volt automata, ahol feltölthettük volna, szóval kis sétát tettünk a környéken, mire találtunk egy másik, némileg nagyobb állomást, ahol tehettünk pénzt a kártyáinkra. Párszor eltévedtünk, de megérkeztünk a Wall Streetre, ahol aztán rossz irányba indultunk el, mert miért ne (higgyétek el, mi is nagyon jót nevettünk Miguellel a saját szerencsétlenkedésünkön), de jól tettük, mert a Hudson folyó partján kötöttünk ki, ahol egészen gyönyörű kilátás nyílt a túloldalon lévő Brooklynra.

Leültünk egy padra, és amíg a csontig hatoló hideg el nem riasztott minket onnan, békésen eszegettünk egy kis Kinder tejszeletet, meg M & M's-t, és ezekhez hasonló egészséges nasikat. Még egy új barátot is találtunk magunknak.

Elindultunk visszafelé a Wall Streeten, és szerencsére, akkor már nem tévedtünk el az egyenes utcán, meg is találtunk mindenféle turistasági szempontból lényeges dolgot, amiről illik fényképet készíteni.

Természetesen láttuk a bikát is, aminek meg kell fogdosni a golyóit, ha az ember szerencsés akar lenni. Miguel nem szeretett volna megverekedni a tömeggel, egy ilyen kis apróság miatt. Ha nekem emiatt lesz pocsék 2013-as évem, hát nagyon mérges leszek rá.

Ismét csak teljesen véletlenül kikötöttünk a Battery Parkban, ahol elegendő mennyiségű zoom-mal a fényképezőn egész szép kilátás nyílt a Szabadság Szoborra is.

Épp megint készültünk volna megint szétfagyni, mikor Miguel barátnője üzent neki, hogy hamarosan landolnak a Penn Station-ön, találkoznunk kéne. Metróra pattantunk (eltévedtünk), megérkeztünk az állomásra, és nagyjából húsz percnyi fogócska, bár inkább bujócska után össze is találkoztunk a két emberrel, akikkel olyan sokat kommunikáltam, hogy még a nevüket sem sikerült megjegyeznem. Csúnya lenne őket Német 1-nek és Német 2-nek hívni, azt hiszem. A társalgás, szinte azonnal átváltott németre, amit akkor még megértettem. A lány is, meg a barátja is, Miguel régi barátai még Németországból, régen találkoztak, sok sztorit kellett megosztani egymással. Ha az ASZE meglátogatna idekint testületileg, és esetleg lennék annyira idióta, hogy valami külföldit is meghívok, ha találkozni készülök velük, egész biztos jópárszor magyarul folyna a társalgás, mikor eszünkbe jut valami közös sztori, vagy ismerős, vagy egy szimpla inside joke. 

Beültünk egy fantasztikus leveses, szendvicses, salátás helyre, ahol bőségesen megebédeltünk, és én tovább hallgathattam, ahogy folyik a társalgás a kvantumfizikáról, vagy valakinek az új barátnőjéről. Nem tudtam eldönteni.

Elkóvályogtunk a Times Square-ig, hogy megnézzük, pontosan mekkora is a tömeg. Nem csupán magát a teret, de már a környező utcákat is kezdték lezárni. Az egyikbe még pont sikerült belógnunk, egy másikat pont az orrunk előtt kerítettek el egy kordonnal, ahol egy nagy csapat csupa fekete fiatal fiú aztán méltatlankodva megjegyezte, hogy ők egészen Japánból utaztak el idáig, hogy a Times Square-en ünnepelhessenek. A rendőrök olyan jót kacagtak ezen, hogy azonnal beengedték őket.

Kicsit még kóvályogtunk, aztán mikor már megint majdnem szétfagytunk, beültünk egy Starbucksba, hogy várjunk Német 3-ra. Itt a társaság már egyáltalán nem foglalkozott velem, szépen elbeszélgettek németül, én meg lekötöttem a magam Freddie-vel, és azon gondolkodtam, elkérem Migueltől a szobánk kulcsát, és egyedül indulok tovább. Akár vissza a hostelbe, mert részt venni az ottani vacsorán, és a távolból nézni valami Brooklyn-i tüzijátékot is sokkal érdekesebb lenne, mint ülni egy tömött kávézóban, hallgatni, ahogy mások jól érzik magukat, és várnak egy újabb emberre, akikkel ők tökéletesen jól érzik majd magukat. Pont mikor kezdtem volna már rászánni magam, hogy egyedül nekiindulok New Yorknak, beesett az újabb lány (először észre sem véve, hogy én is a csapathoz tartozok), és kitaláltunk, hogy mozizni megyünk, mert igencsak messze van még az éjfél, a tüzijáték, meg a Central Parkos móka. Eredetileg az új Tarantino filmet, a Django Unchained lett kinézve, de mire a mozihoz értünk már elfogytak a jegyek, így inkább a Nyomorultakat néztük meg. Azt hiszem a sztori mindenkinek ismerős, én már nagyon régóta szerettem volna látni a musicalt, és ez az álmom valóra is vált. Akár lehettem volna a Broadway-en is, mert New Yorkban voltam, és az az apróság, hogy nem színpadon, hanem a filmvásznon láttam... az már senkit nem érdekel. A film majdnem három órás volt, én a felét végigbőgtem, pedig már csak a második sor legszélén találtunk helyet, és kitekeredett nyakkal ültünk végig.

A film, természetesen, miután vége lett, németül jól ki lett tárgyalva. Annyit sikerült megértenem, hogy rajtam kívül senkinek nem tetszett, mert túl sokat énekeltek benne (az ilyesmi sajnos előfordul, ha musicalt néz az ember), és egyébként sem érdekli őket a francia emberek szenvedése. (Oké, utóbbi információt Miguel talán megosztotta velem angolul is...) Beültünk egy kis pizzázóba, ahol a többiek ettek, én annyira mérges voltam, hogy még az étvágyam is elment. Miguel kicsit beszélgetett velem angolul az evés közben, de amint elhagytuk az éttermet, ismét visszaváltott németre. A társaság csak akkor jött rá, hogy jé, én is ott vagyok, mikor éppen szükségük lett volna Freddie-re, a Google Maps-re, és a Central Park felé vezető útvonalra.

Ha esetleg még nem lett volna elég a németekből, ismét megálltunk, és ezúttal egy drogériában vártuk Német 4, és amerikai barátjának érkezését. Ők később már arra sem vették a fáradtságot, hogy bemutatkozzanak nekem. Miguel látta rajtam, hogy ideges vagyok, mikor néha, nagyjából tíz percenként hozzám szólt, csupán fél szavakkal válaszoltam neki, de a Starbuckos téma után mondtam neki, mi a bajom, egy darabig meg is hatotta, és igyekezett többet foglalkozni velem. Már régen nem közös sztorikról ment az eszmecsere, az biztos. Nem hiszem, hogy olyan nehéz lett volna angolul megtárgyalni azt, milyen nagy a tömeg körülöttünk. Vagy, hogy de rossz, amiért olyan sokat kell várni az utolsó lányra. Próbáltam mindenkit kizárni, úgy tenni, mintha egyedül lennék, foglalkozni a felhőkarcolók csodás látványával, a buliba igyekvő emberek tanulmányozásával, minden ilyesmivel, de folyamatosan hallottam magam mellől a német beszédet, és emlékeztettem magam, mennyire magányosan érzem magam.

Végre nagy nehezen megérkezett az utolsó leányzó a barátjával, aki szintén nem beszélt németül, és minő érdekesség, mennyei csoda, a társaság hirtelen megtanult angolul beszélni. Oké, egészen pontosan csak Német 3 tanult meg angolul beszélni, Miguel és barátai továbbra is németül nyomták a dolgokat, és mivel az angolul beszélő társaság magasról tojt a fejemre, továbbra is egyedül voltam. Amint megérkeztünk a Central Parkba, megfeledkeztem róluk, csak azért sétáltam mögöttük, hogy azért mégse higgye azt senki, egyedül vagyok, de tátott szájjal néztem a körülöttünk magasodó felhőkarcolókat, ugráltam az üvöltő zene ritmusára, nézegettem az éjféli futóverseny résztvevőit, ahogy lassan megérkeznek a célvonalhoz, és csakazértis jól éreztem magam.

Éjfélkor, persze, ment a visszaszámolás, ordított mindenki, aztán jött a konfetti eső, a tüzijáték, és mindenki bőszen kívánt egymásnak boldog új évet. Miguelnek hirtelen eszébe jutottam, gyorsan megölelt, boldog új évet kívánt ő is, aztán visszatért a német beszélgetéshez. Engem már annyira lekötött a tüzijáték látványa, hogyha csendesen elpárolognak mellőlem, akkor sem vettem volna észre. Eleinte próbáltam róluk képeket készíteni, fényképezővel és Freddie-vel egyaránt, de mint a mellékelt ábrák is mutatják, inkább kevesebb mint több sikerrel. A legelső szám, ami felcsendült az újévben, természetesen az Empire State of Mind volt, amit nem szeretek, sosem szerettem, ha már New Yorkos dalokat kell választani, inkább maradnék a klasszikus New York, New Yorknál (később az is jött, pár idegennel nagyon lelkesen énekeltük...), vagy a nem annyira klasszikus Moby és Debbie Harry féle dal. EZ. Életemben először (és valószínűleg utoljára) még annak a számnak a hangulatát is átéreztem. 

A tüzijáték, és még egy kis német beszélgetés után, a legközelebbi metróállomás felé vettük az irányt, hogy mindenki hazamehessen. Illetve mi Miguellel a hostelbe. Az ottlétünk legdurvább metrós eltévedése következett. Annyira fáradtak voltunk, vagy csak szimplán rossz metróra szálltunk, de a lényeg, hogy majdnem Brooklyn túlsó felén jártunk már, mikor észrevettük, hogy nagyon nem jó irányba tartunk. Mivel hajnali fél kettő tájékán, szilveszter ide vagy oda, nem tűl sűrűn járnak már metrók, jó sokat fagyoskodtunk és várakoztunk, én már a sírás határán egy isten háta mögötti megállóban. Nem meglepő, hogy a Q-vonat sietett végül a segítségünkre (próbáltam viccelődni, hogy tessék, Q megmenti a világot, de Miguel már annyira fáradt volt, hogy nem vette a lapot), és repített el a 14. utcáig, ahonnan át tudtunk szállni az L-vonatra, ami Brooklyn megfelelő részébe vitt minket. Sok buliból hazafelé igyekvő emberrel találkoztunk, és csak kicsit volt rossz arra gondolni, hogy talán mindegyiküknek kellemesebb társaságban telt az estéje, mint nekem. Ugyanakkor egyikük számára sem volt annyira különleges az este, mint nekem az biztos. Szilveszter a Central Parkban... ezt még az unokáimnak is emlegetni fogom, és addigra biztos megfeledkezek már a németek bunkóságáról is. Persze, a Times Square nagyobb durranás, de majd ha híres leszek, valamiféle VIP helyet szolgáltatnak nekem, és nem kell reggel hattól ott fagyoskodnom, hogy lássak valamit, majd ünnepelek ott is. 

Miguellel másnap egész korán, már kilenckor felkeltünk, lezuhanyoztunk, betoltunk egy kávét a hostel konyhájában, aztán összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk a buszpályaudvar felé. Az utolsó metrózásunk alkalmával sikerült nem eltévednünk. Mindketten nagyon büszkék voltunk magunkra. Főleg én saját magamra, mert Miguel egyszer megpróbált a rossz irányba csábítani, de meggyőztem, hogy mi a jó irányba megyünk. Ettünk egy kis bagelt reggeli gyanánt, aztán vártunk a buszunkra, ami majdnem egy órás késéssel indult. Szerencsére a Greyhound egyik alkalmazottja úgy döntött, rögtönzött stand up comedy előadást tart nekünk, hogy ne unatkozzunk vagy mérgelődjünk. Annyira vicces volt a pasas, hogy pillanatok alatt megfeledkezett mindenki arról, hogy már rég úton kéne lennünk D.C. felé. Magyarországon is igazán bevethetnék magukat, például a MÁV alkalmazottai, mikor két órát késnek a vonatok.

Mikor aztán felszálltunk nagy nehezen a buszra (megint nem volt wi-fi), és utoljára láttam a felhőkarcolókat, megígértem New Yorknak, hogy hamarosan visszalátogatok. Valószínűleg egyedül. Nagyon nem hagy nyugodni az a kémes kiállítás a Discovery múzeumban, ugyanis, és csak március végéig lesz nyitva...

New Year, New York & European Beer

Hogy telnek 2013 első napjai? Nekem vegyesen, be kell vallanom, férfiasan. Vannak dolgok, amikről sajnos nem írhatok, pedig szeretnék, mert igencsak lerombolják a kedvem, de közben mégis úgy érzem, hogy végül a 2013-as évem nagyon jól fog sikerülni. Reméljük, igazam lesz.

Egyelőre azonban, lógok nektek egy túrabeszámolóval New Yorkból. (Illetve, két New York-os beszámolóval is lógok, mert az orientáció alatti New York-túra részleteiről a mai napig nem sikerült bejegyzést összehoznom, ehhez gratulálok magamnak.)

Vasárnap hajnalban keltem, óvatosan végigosontam a házon a bőröndömmel, nehogy felébresszek bárkit is, aztán megindultam a buszmegálló felé, gyorsan. Illetve, szerettem volna gyorsan, de körülbelül tíz lépés után az utcában rájöttem, hogy a bőröndöm kerekei akkora zajt csapnak, mintha egy komplett mariachi zenekarral vonulnék végig az utcán, inkább a kezemben vittem tovább a csomagot, lényeges lelassítva ezzel saját magam. Mert igen, vadidegen emberek nyugodt alvás fontosabb számomra, mint az, hogy biztosan elérjem a buszom, aztán a metrót, aztán a második buszt, ami New Yorkba visz.

A hasonlóan hullafáradt Miguellel összetalálkoztam a Friendship Heights-i megállóban, alaposan kitárgyaltunk mindent, legfőképp azt, hogy az egyik barátnője Londonból Tom Hiddleston aláírást küldött neki karácsonyra, én meg emiatt nagyon hangosan és hevesen gesztikulálva irigykedtem a metróút hátralévő részében. A többi utas biztos azt hitte, valamiféle roham tört rám. 

A Union Station-ön, ahonnan a buszok is indultak, megálltunk egy Pret A Manger-nél, mert vakáció ideje alatt az ember megengedhet magának kicsivel drágább szendvicseket, és gyorsan a buszokhoz futottunk. Sajnos nem épp elsőre sikerült megtalálni, honnan is indul a miénk, illetve azt, hogy melyik sorba kell beállnunk, hogy felszállhassunk rá. Indult ugyanis egy 9 órási, egy 9:15-ös és egy 9:30-as busz New Yorkba, a keleti parton, valószínűleg mindenki ott szerette volna tölteni a szilvesztert. Mindhárom busznak külön sora volt, egymás mellett, és senki nem tudta a várakozó emberek közül, hogy melyik tartozik melyikhez, csupán mindenki beállt a neki legszimpatikusabb sorba. Miénk a 9:15-ös busz volt, először sikerült a 9 órási, majd a 9:30-as sorba is beállnunk, természetesen.

A buszon aztán kiderült, hogy a wi-fi, aminek működnie kéne, nem működik. New Yorkba menet óóóóriási dugó fogadott minket az autópályán, és előttünk pár üléssel két srác egy sonic srewdriverrel szórakozott, nekünk meg semmiféle frappáns Doctor Who-s idézet, vagy akármi ilyesmi sem jutott eszünkbe, hogy jelezzük, mi is rajongók vagyunk, társulnunk kéne, hé.

Mikor az autópályáról először megláttuk Manhattan felhőkarcolóit, bizony elakadt a lélegzetem. Egyszer jártam csak ott, hát na, sikerült elfelejtenem, mennyire nagyon hűazannya a látvány.

A busz ledobott minket a város közepén, nekünk meg fogalmunk sem volt róla, hol vagyunk. Sokmillió ember lakta világváros, és két szerencsétlen, tájékozódásra képtelen lány, a katasztrófa adott volt. Persze, a mi hibánk az egész, mert nem néztünk utána, pontosan hol is áll meg a busz, és onnan hogy juthatunk el a hostelünkig, de én esküdni mernék rá, talán Freddie életére is, hogy mikor én néztem a buszokat, a megálló még a hosteltől pár utcányira volt csak. Miguel biztos elszúrta a foglalást. Ez történhetett.

Következett a hát az Ismerkedjünk meg a metróval és öt perc után sírjuk vissza D.C.-t című amerikai kalandfilm bemutatója. Komolyan mondom, én mélyen fejet hajtok bárki előtt, aki eligazodik a new yorki metrón. A személyes hőseim vagytok. Szobrot kéne állítani nektek, és egy táblákat kihelyezni az összes megállóban, ezzel tisztelegve New York metrós hősei előtt. Én ennyire össze-vissza, ennyire rendszertelen, ennyire borzalmasan szörnyű metrórendszert még életemben nem láttam, pedig éltem már Londonban, ahol többet hallották az utasok a signal failure-szavakat, mint a megállók neveit. D.C.-ben élek, ahol hétvégenként vagy szerencsés vagy, vagy csupán tízóraival a táskádban indulj neki metrózni, mert különben az állomáson fogsz éhen halni. De a subway... az túltesz mindegyiken.

Nem is tudom, hogy tudnám jellemezni. Ha nem vagy született new yorker, aki az anyatejjel együtt szívja magába a metrórendszer működését, szerintem esélyed sincs, hogy elsőre megtaláld a vonalakat és szerelvényeket, amikre szükséged van. Mi, a hostelünk felé menet Brooklynban, a nagyjából félórás út alatt, körülbelül háromszor indultunk meg rossz irányba. De csak kétszer láttam patkányokat futkosni a sínek között, ezt sikerélményként lehet elkönyvelni.

Brooklyn viszont fantasztikus. Olyat fogok most mondani, amiért az összes new yorki lakos mindjárt felbukkan a háznál és nyilvános akasztást követelnek a Times Square-en, de nekem tetszik annyira, mint Manhattan. A régi raktárépületek, az utcán járkáló hipsteres kinézetű fiatalok, kis bárok és kávézók... az egésznek olyan hangulata van, hogy egyszerűen fantasztikus. Annyira nem, hogy elő is mertem volna venni a fényképezőm a környéken, ezért sajnos a fantáziátokra kell hagyatkoznotok, hogy elképzeljétek. De ha egyszer New Yorkban jártok, és van időtök, ne csupán Manhattanra irányuljon a figyelmetek.

A hostelben legkellemesebb meglepetésünkre kétágyas szobát kaptunk, így nem kellett jópofiznunk egy harmadik, ismeretlen szobatárssal, persze, kicsivel többet is kellett fizetnünk ezért. Miután szusszantunk egyet, vagy kettőt, beüzemeltük a drága jó wi-fit a kütyüinken, jó melegen felöltöztünk, és nyakunkba vettük a várost. Konkrét célunk nem volt, bár én mindenképp szerettem volna látni a Rockefeller Center karácsonyi dekorációit.

Olyan szerencsésen sikerült eltévednünk, hogy először a Times Square-en lyukadtunk ki.

valami, amit a következő látogatás alkalmával meg kell néznem

A tömeg óriási volt, szinte levegőt is alig lehetett kapni a nyílt utcán is... hát akkor még a boltokban, de így jár az, aki talán a legforgalmasabb időpontot választja ahhoz, hogy New Yorkba menjen. Annak ellenére, hogy többen könyököltek, rúgtak belém, vagy éppen löktek félre, mint egész eddigi életem során összesen, teljesen magával ragadott a város hangulata. Ismét. Nyilván. Eszméletlen, ami ott folyik. Csodás és őrült, de egyben kiakasztó, de mégsem az. Biztos nincs még egy ilyen város a világon.

A Times Square után, természetesen, nekiálltunk megkeresni azt a bizonyos óriási karácsonyfát, meg azt a bizonyos filmekből nagyon jól ismert korcsolyapályát, de azt hiszem, ahogy sétáltunk, a Rockefeller Center úgy mászott arrébb, mert sehogy nem sikerült ott kilyukadnunk. Én már kínomban nevettem, mert hihetetlen volt, hogy nem tudtunk megtalálni pár igencsak magas épületet. Aztán nagy nehezen eszembe jutott, hogy mikor anno az orientáción megmásztuk a Top of the Rock-ot, az egyik ablakból láttuk a Radio City Music Hallt, ahol még fényképezkedtem is, szóval ha az megvan, könnyebb dolgunk lesz. Mire Miguel megkérdezte, tudom-e hol van a Radio City Music Hall. Bevallottam, hogy fogalmam sincs. Azért csak megtaláltuk, és a Rockefeller Centert is.

A fényképezőm ezen a ponton merült le. Szerencsére Freddie a táskámban lapult, és bár én megfogadtam magamnak, hogy soha, de soha nem fogok iPaddel fényképezni, mert nincs annál röhejesebb látvány, mint mikor a turisták azt csinálják. De inkább nézzek ki idiótán, mint hogy egy képem se legyen a híres karácsonyfáról.

"Nézd, ott vagyunk Freddie képernyőjén és fura fejet vágunk!"

Miguellel ezen a ponton már kellőképp átfagytunk, gyorsan be is rohantunk egy T.G.I. Friday's-be, ahol akkora szerencsénk volt, hogy volt szabad asztaluk két főre. Pár percig ücsörögtünk a téli kabátunkban, majd mikor nagy nehezen felolvadtunk, rendeltünk egy-egy sört magunknak, hogy az is segítsen a felmelegedésben. Miguel Guinnesst, én Heinekent, amiket az utolsó kortyoknál össze is öntöttünk, és megszületett a Guinneken. Meglepően jó íze volt. 

Megettük a vacsoránkat, és próbáltuk kitalálni, mihez kezdjünk. Végül kitaláltuk, hogy olyan hideg van, akkor járunk a legjobban, ha visszamegyünk a hostelbe, és megnézünk pár részt a The Hour-ból. Mert nekünk még a világ egyik legizgalmasabb városában is csak a sorozatokon és Ben Whishaw-n jár az agyunk, na bumm.

 Végül a terveink nem jártak sikerre, mert amint visszaértünk (egyszer tévedtünk csak el a metrón, és egy patkányt sem láttam) beleájultunk az ágyba, szinte perceken belül elaludtunk mindketten. Lehet a new yorki levegő tette, lehet a szembe szomszédaink hozzánk is áthallatszódó csatakiáltásai, miközben a Battlefield 3-mal játszottak (Miguellel természetesen leskelődtünk kicsit utánuk, onnan tudom ezt...), de régen álmodtam már annyi hülyeséget, mint aznap éjszaka. Örülök, hogy elfelejtettem aznap éjszaka megszámolni a szoba sarkait, és nem fog valóra válni egyik sem.

Ne aggódjatok, a következő bejegyzésben, persze, jön a beszámoló az újévi mulatságról is. Bár, hogy mennyire is volt mulatságos... maradjunk annyiban, hogy igazán élvezetes délutánt és estét töltöttem úgy, hogy idegen emberek beszélgetését hallgattam, egy olyan nyelven, amit már nem beszélek, de így jár az, aki egy csupa németekből álló társasággal indul útnak. A tüzijátékok a Central Parkban fantasztikusak voltak. Az is, hogy idegen emberek kedvesebben kívántak nekem boldog új évet, mint azok, akikkel együtt töltöttem a napot. Ezt bármiféle szarkazmus nélkül mondtam... a kedves, idegen new yorki emberek tehetnek róla, hogy olyan jó szívvel gondolok vissza 2013 első perceire... meg a tüzijáték. De bővebben erről majd holnap, ígérem.