Lassan elfelejteni magyar

Vasárnap találkoztam Csillával, a nemrég városba érkező kolleginával (reklám helye itt) akinek azt a jótanácsot adtam, hogy ne halogassa a szuperfantasztikus napunkról szóló blogbejegyzést megírását, mert aztán odáig fog fajulni a dolog, hogy sosem fog elkészülni. Az ő bejegyzése már napok óta fent áll a blogján, én most jutottam el odáig, hogy írjak. Tipikus Bebe, akár azt is mondhatnánk.

Még mielőtt Comic-Conra utaztam volna, találkoztam Szilvivel, aki szintén blogot ír (másik reklám helye) és mindketten felfedeztük, mennyire nem tudunk magyarul beszélni. Most vasárnap ugyanez történt Csillával is. Pedig ő még nincs is itt olyan régóta. Mulatságos helyzetek születnek, mikor nem jutnak eszedbe teljesen alap magyar kifejezések, vagy teljesen észrevétlenül angol szavakat csempészel a mondataidba. Szinte már látom magam előtt, hogy jövő nyáron mindenki rajtam fog röhögni, akivel csak beszélgetni fogok otthon.

A lényeg, hogy vasárnap reggel tizenegykor találkoztam Csillával, aki volt olyan kedves, hogy elugrott értem kocsival, így rögtön meg is tudtam mutatni neki olyan fontos látnivalókat a környékünkön, mint a Madár-család háza, például. Sajnálatos módon, Ifjabb Madár pont nem rohant ki félmeztelenül az ajtón, hogy teljessé tegye a képet. Majd talán legközelebb.

Miután parkolóhelyet, meg metróállomást találtunk magunknak, D.C. felé vettük az irányt, mert az kötelező program az első hetekben, nyilvánvalóan. Szerencsére, minden látnivaló egy helyen található, így elég, ha megáll az ember a Mall közepén, forgolódik kicsit, láthatja az összes, filmekből ismert nevezetességet, és még fényképeket is készíthet velük. Ismétlem, anélkül, hogy elmozdulna bármerre is. Csilla volt olyan drágaságos, és hozott nekem egy kis szuvenírt, ami gyorsan meg is ihletett, és készítettem egy ilyen képet:

Nem vág közvetlen témába, de megemlíteném, hogy majdnem elsírtam magam, mikor befaltam azt a Sport Szeletet. Pedig mikor éppen nincs fájdalmas magyar kaja-hiányom, nem is rajongok érte annyira. 

Ha már itt voltunk, azért nem csak a csokim fényképeztem, természetesen, rájöttem, rólam is régen készültek már tipikus turista-fotók, és mindig mókás összehasonlítani a mostani, meg a lassan már egy éve készült képeket.

Mint a képeken is látszik, nagyon úgy tűnt a kis városnézésünket el fogja mosni egy kiadós, mostanában sajnos nem ritka, vihar, így valamiféle menedék után kellett néznünk, méghozzá lehetőleg gyorsan. Így tévedtünk aztán be az Air & Space Museum-ba. Vagy azért, mert vasárnap délután volt, és senkinek nem akadt jobb dolga, vagy mert mások is hasonlóképp gondolkodtak az esővel kapcsolatban, mint mi, a múzeum tömve volt. Én sikeresen becsempésztem a csokijaim a biztonsági kapukon, aztán célba vettük az éttermeket, mert mi mást csináltunk volna legelőször. És mi mást ettünk volna, mint finom Mekis kaját. Eleinte nagyon jó gyerekek voltunk, Csilla pizzát, én meg egy BBQ-szendvicset rendeltem, de miután elfoglaltuk helyünket, én ismét malackodni kezdtem, és úgy döntöttem, nem elég nekem az a szendvics, szükségem van egy nagy adag krumplira, és egy almás pitére (egy másodikat aztán kaptam ajándékba, mert a csajszi elfelejtette, hogy egyet rendeltem-e, vagy kettőt, és a biztonság kedvéért inkább kettőt hozott nekem. AMERIKA.). Csilla utána rájött, hogy ő is szeretne egy adag sültkrumplit magának. Nem nagy adagot, természetesen.

Ebédelés közben eszembe jutott, hogy másnap hétfő lesz, nekem meg sürgős videoblogolni valóm van, Csillával rögtön meg is egyeztünk, hogy a múzeum tökéletes hely a felvételhez. Ő ugyan nem szeretett volna szerepelni a Bebe TV eheti adásában, de vígan fényképezett engem közben, szóval ha valakit esetleg érdekel, hogy nézek ki, miközben vígan beszélek magam elé az iPodomon, tessék, így:

Ha már a múzeumban, jártunk, természetesen, körbenéztünk, és nem csak azért, mert odakint elkezdett szakadni az eső, mi meg, esernyő híján bent ragadtunk. 

Szerencsére, mire végeztünk a múzeummal, meg az ajándékbolttal, ahol nagyon fájó szívvel hagytunk pár hihetetlenül tündéri plüsspandát (nem, nem űrpandákról beszélünk, az állatkert is a Smithsonian múzeumokhoz tartozik, ezért lehet állatos cuccokat kapni az űrmúzeumban...), de azért nem távoztunk üres kézzel. Én például beszereztem pár képeslapot azoknak, akik képeslapot érdemelnek, és azt kell mondjam, egy ember nagyon szerencsés lesz. Vagy szerencsétlen, attól függően, ugyanolyan viccesnek találja-e majd a képeslapot, amit választottam, mint én.

Gyorsan, zárás előtt beugrottunk még a bizonyos Smithsonian Kastélyba is, ahol az egyik terem a Világ Legössze-visszább Múzeumi Kiállítása címért nagyon könnyen indulhatna. Voltak kitömött állatok, meg rakétamodellek, és különféle sportolók felszerelései, de még egy képernyő is, amin az állatkerti pandát lehetett figyelni.

Mivel aznapra még nem volt meg a kilométerünk, és egyébként is, le kellett sétálni a rengeteg kaját, amit betömtünk ebéd címszóval, ellátogattunk a második világháborús emlékműhöz, és utána még a Fehér Házhoz is. Igaz, addigra már igencsak nehezen vonszoltuk magunkat, de útközben belebotlottunk Derek Hale autójába.

Csillának, persze, fogalma sem volt, miért kapcsoltam nagyon gyorsan fangirl üzemmódba, én meg nem is igyekeztem megosztani vele, mert az egy nagyon hosszú, számomra élvezetes, számára annyira nem, Teen Wolf elemzésben végződött volna. Végül elértünk a Fehér Házhoz is, ahol Csilla rögtön pattant is a kerítéshez, hogy lefényképezhessem. Egy nagyon kedves apuka felajánlotta, hogy lefényképez kettőnket, ha cserébe aztán mi is lefényképezzük az ő egész famíliáját. Természetesen, beleegyeztünk az alkuba, de mikor nekiállhattunk volna fényképezkedni, jött egy biztonsági őr, hogy szépen mindenkit kitereljen a ház közeléből. És ezt úgy kell érteni, hogy a környező utcákról, meg parkokból egyaránt. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez a szokásos esti procedúra, vagy valami különleges készült, például pár nagyon fontos vacsoravendég érkezett. Próbáltunk a nem lezárt környékeken vánszorogni, amennyire fájós lábaink engedték, hátha láthatunk valamit, de nem jártunk sikerrel. Abban mindenestre megegyeztünk, hogy januárban mindenképp el kell látogatnunk az elnöki beiktatásra. Bár, ha Romney nyer, én lehet inkább passzolom a programot.

A metróállomástól a kocsiig tartó út gyaloglásilag szörnyű volt. Legszívesebben négykézláb vonszoltam volna magam Bethesda belvárosán, a vacsorázni igyekvő tömegek sűrűjében, de sajnos ilyesmit az ember lánya még Amerikában sem csinál, mert még ott is furcsának találnák az emberek.

Hazaérve aztán felkészültem rá, hogy leosonok a szobámba, és azonnal vízszintesbe helyezem magam, mielőtt bárki megtalálhatna, de a család szinte már az ajtóban megtalált. A gyerekek rám vetették magukat, és kicsit elcsevegtünk anyukáékkal arról, milyen napom volt, nekik milyen napjuk volt és mi lesz az eheti program. Nagyon hálás voltam törődésükért, és miután egy nagy pohár kólával levágódtam az étkezőasztalhoz, annyira már nem is próbáltam menekülni, bár azért este nyolckor próbáltam finoman mondani nekik, hogy talán ágyba kéne tenni a gyerekeket, mert másnap reggel nem nekik kell kirugdosni őket az ágyból. Mert igen, időközben az iskola is elkezdődött, de ez már egy másik bejegyzés története. Későre jár, és sajnos nem csupán a gyerekeknek kell korán felkelni.

Rajongók, ha összetalálkoznak

Mielőtt nekiállnék a mostani bejegyzésnek, íme a az eddigi képeslaposok listája. Elhatároztam, hogy havonta fogok összegzést írni, amennyiben valakinek nem válaszoltam három napon belül a kommentjére, küldheti a nevét, címét e-mailben (ami már megtalálható mindenki számára a jobb oldalon), én meg cserébe küldöm a képeslapot. Úgy döntöttem, hogy azoknak is küldök, akiknek a nyaralás alatt küldött kommentjére nem válaszoltam, szóval íme a teljes lista:

Évi

Zsó

Csill (bár, ha gondolod, ezt beválthatjuk egy kávé-meghívásra is...)

eperpanna

Fruzsi Nagy

Remélem felhasználónév alapján mindenki magára ismert. Ha karácsonyi képeslapot kaptok majd, az természetesen az amerikai posta lassúsága miatt lesz, nem pedig a lustaságom miatt. Nyilván.

Amíg a nyaraláson voltunk, kaptam egy Facebook-levélkét egy lánytól, aki a körzetünkbe tartozik. Láttam a csoportunkban a profilját már előzőleg, azt is, hogy a profilképén egy Pókemberrel pózol, de magasról letojva újévi fogadalmam, miszerint senkit nem fogok első látásra megítélni, rögtön elhatároztam magamban, hogy olyan lány lehet, aki csak azért vigyorog a szobor mellett, mert tetszett neki Andrew Garfield a mostani Pókember-filmben. (Nem mondom, hogy nekem nem, mert igen, de... lapozzunk.) Rögtön megváltozott róla a véleményem, mikor már az első nekem küldött leveléből tisztán kiderült, hogy beszéli a fangirl-ök ősi szent  nyelvét. Másnéven a keyboard smash-t. Íme egy ékes példája ennek: aassldjffhgfhfkhgdjfjgb. Rengeteg mindent ki lehet fejezni vele. Izgatottságot, szomorúságot, dühöt, például, ha éppen a Thort nézed és az a jelenet következik, mikor Loki megtudja, hogy örökbefogadták, így tudod a legegyszerűbben kifejezni érzelmeid: ejfkgghkdgkfgkfdhefggfggsadsdfjslfj. Néha a nyomatékosítás kedvéért nagy betűket is be lehet vetni. Szinte látom magam előtt, mit gondoltok, az összezavarodott arckifejezéseteket, és ez így is van jól. A rajongás ezen szintje nem éppen nevezhető már egészségesnek, bár kétségkívül szebbé és érdekesebbé teszi az életet.

Ittlétem alatt mindössze egy emberrel találkoztam össze, aki ilyen szintű őrjöngésre volt képes, ha sorozatokról vagy filmekről volt szó. Természetesen Liesbethről beszélek, aki New Jerseyben talált családot magának. Aztán hirtelen betoppant az életembe, Lisa... várjunk, a blogban már egy szerepel egy Lisa... szóval Miguel, aki a közös nyelv mellett még vagy öt dolgot felsorolt a levelében, amit imádok, és ő is ugyanúgy imád. (Game of Thrones, Avengers, Doctor Who, Tumblr, Comic-Con). Ez pont elég ahhoz, hogy valaki a szívedbe ássa magát, és rögtön az első találkozás alkalmával a nyakába ugorj.  Erre a bizonyos találkozóra múlt héten került sor, én másodjára, ő elsőre nézte meg a The Dark Knight Rises-t... jó, jó... a Batmant, és hihetetlen jó érzés volt majdnem egy év után úgy menni moziba, hogy egyrészt nem egyedül mentem, másrészt a valaki, akivel mentem ugyanúgy sírva fakadt a nem elborult elméjű rajongók számára teljesen normálisnak, vagy unalmasnak tűnő részeken. Erről nem számoltam be, mert akkoriban még lógtam a nyaralásos bejegyzéssel nektek.

Tegnap aztán ismét találkoztunk, mert miért ne. Miguel szintén Dínót vezet, bár némiképp régebbi kiadású Dínót, ami szerintem még kisebb is, mint az én Dínóm. Szóval szépen bedínóztunk Bethesdába, ahol először próbáltuk kitalálni, melyik étteremben együnk majd vacsorát, és mikor nem tudtunk dönteni, inkább beültünk a Starbucksba. Eleinte minden normálisan ment, sikerült viszonylag normális emberek módjára viselkednünk, amíg meg nem kaptam a kávém, és ki nem derült, hogy szinte lehetetlen feladat beleállítani a szívószálat, ugyanis valahányszor megpróbáltam ez történt:

A kép azt akarja szimbolizálni, ahogy folyik ki mindenhonnan a kávé, mikor bele próbálom szúrni a szívószálat. Több-kevesebb sikerrel.

Az eset után valami bekattant, és miután megkávéztunk kicsit megőrültünk. Én fel-alá üldöztem őt a könyvesboltban, miközben a Fifty Shades of Grey-ből olvastam neki részleteket, ő pedig füleit befogva próbált menekülni előlem, hogy még véletlenül se hallja, próbáltuk kiválasztani a lehető legborzalmasabb CD-t, amit majd születésnapjára adhatnék neki, hogy legyen mit hallgatnia a kocsiban, mert nem működik a rádiója, és ehhez hasonló finomságok. 

Mikor már kellőképp megéheztünk, elhatároztuk, hogy tényleg keresünk egy vacsora-helyet, így esett a választásunk az Uncle Julio's-ra, ahonnan rendeljük a mexikóit, mikor családi vacsin mexikóit eszünk, és ami a kedvenc mexikói éttermem, amúgy is. Szombat este lévén, a hely, természetesen, tömve volt vacsorázni vágyókkal, kaptunk is egy villogó és rezgő kis akármit, amivel jelzik a menőbb helyeken, hogy felszabadult egy asztal. Amíg az nálad van, mászkálhatsz akármerre, és mikor rezegni meg villogni kezd, rohanhatsz vissza, hogy elfoglald az asztalod. Mi inkább maradtunk az étteremben, mert nem tudtuk, meddig is mehetnék el vele, anélkül, hogy ne érnének el hozzánk az asztal-jelek. 

Nagyjából fél órát várakoztunk, mikor végre lett asztalunk, bár ha nem kint akarunk leülni, sokkal előbb is lett volna helyünk. Szép idő volt, meg az utcán mindig lehet érdekes dolgokat látni, inkább vártunk kicsivel többet.

Ingyen nachos jár mindenkinek, szóval ha csak innivalókat rendelsz, már akkor is jól laksz a helyen.

Tacót rendeltünk mindketten, mert mi mást, és amíg vártunk a kajára (sokkal kevesebbet mint magára az asztalra) beszélgettünk a különféle sorozatokról, legfőképp Miguel nagy kedvencéről, és az én mostani mániámról a Teen Wolfról. Csak azért álltam neki komolyabban nézni (értsd 5-6 részt egy nap...) mert ő annyira imádja, és gondoltam, legyen miről beszélgetnünk. Nem számítottam rá, hogy én is ennyire rákattanok majd. Akárhogy gondolkozok, nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni azok számára is, akik a sorozatot nem nézik, hogy a következő pár kép miért is annyira vicces. Legyen annyi elég, hogy van egy karakter a sorozatban, aki disznó módon eszik. Mi meg épp tacót ettünk, amit lehetetlenség nem disznó módon enni, szóval ez volt a Bebe és Miguel gusztustalan evő-show-ja. (Természetesen a Miguel név is Teen Wolf-utalás...)

És akkor még képes vagyok gondolkodni azon, miért fogok egyedül meghalni...

Persze, csak a kicsit előnytelen képeket töltöttem fel ide, nem hiányzik az nekem, hogy a fél világ rajtam röhögjön.

Összességében tehát, jó, hogy van itt egy olyan valaki, mint Miguel, aki tudja, mit érzek, mikor azt mondom: Destiel feels...

Vacsora után, mivel mindketten kellemesen teleettük magunkat, és moccanni is alig bírtunk, szépen hazadínóztunk, és elbúcsúztunk egymástól, hogy békésen megnézhessünk pár sorozatepizódot. Én Teen Wolf-ot, hogy behozzam a lemaradásom, ő meg Game of Thrones ismétlést az HBO-n. Szép élet a kocka élet.

Beszámolok

Higgyétek el, nagyon-nagyon jó okom van arra, hogy régen jelentkeztem. Nagyon-nagyon-nagyon jó okom. Olyan, amit ha megosztok veletek, mindenki halványan elmosolyodik majd, és magában azt mondja, igen, Bebe, ez tényleg remek kifogás arra, miért nem írtál már több mint két hete, pedig izgalmas beszámolókat, meg képeket ígértél nekünk. Komolyan.

Felkészültetek?

Lusta voltam.

Na jó, most, hogy szinte látom, ahogy mindenki feláll a számítógépe mellől és ököllel belecsap valami kemény dologba, ahová a fejemet képzeli, ennél jobb okom is akad. Szegény kisöregem, rögtön a családi nyaralás után (hopp, gyorsan le is lőttem, merre jártunk) letebegedett. Nem is akárhogy. Skarláttal. Vagy skarlát által. Akárhogy hangzik magyarosabban. Én, mivel hipochonder vagyok már aznap este elkezdtem fájlalni a torkom, és meg mertem volna esküdni, hogy viszketek is mindenfelé. Szerencsére a torokfájás pár órán belül megszűnt létezni, átvette a helyét a minden más fájás. Nem tudom mi bajom volt, vagy van, mert azért még most sem vagyok topon, de a torkomnak semmi baja, szóval az immunrendszerem talán sikeres hadjáratott folytatott a kisöreg bacilusaival szemben. Gratulálok, immunrendszer, és innen szeretném üzenni, sajnálom, amiért nem támogatlak úgy, ahogy kéne, vitaminokkal, meg ilyesmikkel. Sajnos, megígérni sem tudom, hogy ez a jövőben változni fog.

Most, hogy kiderült az igazi oka annak, miért halogattam a szükségesnél tovább az írást, nézzük a beszámolót. Ami talán nem is lesz annyira eseménydús, mint eleinte ígértem, ugyanis arra a helyre utaztunk, Bethany Beachre, Delaware államba, ahová a család minden évben visszajár nyaralni, pont mi otthon a horvát tengerpartra, és mikor az ember nagyon jól ismer egy helyet a program egyet jelent az intenzív tengerparton való dögléssel. Amivel semmi probléma nincsen, én hihetetlenül boldogan vetettem volna bele magam abba, hogy két héten keresztül aszalódok a napon, miközben a gyerekek vígan homokvárat építenek, vagy lubickolnak az óceán sekély vizében, de sajnos néhány tervünk nem válhat valóra. Már a legelső nap rájöttem, ha túl akarom érni a két hetet, le kell küzdenem az óceán és a halak iránti félelmem, mert én vagyok az egyetlen, akinek elég energiája van ahhoz (és akinek fizetnek), hogy egész nap fogja a gyerekek kezét, miközben a hullámokban ugrálnak, szükség esetén elkapja, és kimenti őket, nem engedi, hogy túl messzire merészkedjenek. Mikor megláttam, hogy halaknak igazából nyoma sincs, némileg megnyugodtam, és már az első nap vége felé kezdtem feloldódni, hiszen az óriási hullámokban ugrálni, sikítozni, tényleg jó móka volt. Aztán, egy különösen nagy hullám érkezése után, kisöregem, aki éppen nem mellettem, hanem előttem ugrált, teljes erejéből a bal térdemnek csapódott. Mivel én azonnal összeestem, és még valahogy a kezét is elengedtem, mindkettőnket maga alá temetett a víz. Kisöreg vígan nevetve bukkant fel alóla, én próbáltam felállni, inkább kevesebb mint több sikerrel, mielőtt egy újabb hullám ismét elsodorna, és aztán valahogy még a napozóágyainkhoz is sikerült elbicegnem. A kis baleset több okból is érdekes: először is azért, mert két hétig folyamatosan éreztem a nyomát, halványan. Ha gyorsabban szerettem volna futni, vagy nagyobbat ugrani a kelleténél, a térdem enyhe nyilallással emlékeztetett, hogy nem kéne, valamint ez volt a baleset, ami elindította a két hetes, folyamatos sebesülés-sorozatot. Nem, nem túlzok. Minden napra jutott valami. Legyen szó teljes erőből a combomhoz vágott frizbiről (tényleg baleset volt), nagyjából húsz percig tartó majdnem teljes karlebénulásról (a gyerekek szó szerint vették anyuka figyelmeztetését, miszerint öt percük maradt engem kínozni, utána szabad vagyok...), vízhólyagokról (a szabad estémen két pohár sör, és egy zselés állagú alkoholos valami elfogyasztása után úgy gondoltam jó ötlet mezítláb hazasétálni a háztól negyven percnyire lévő étteremtől), és a többi. 

De annak ellenére, hogy a vakáción inkább jobban elfáradtam, mint hogy kipihentem volna magam, nagyon jót mulattam, főleg azokon a szabad napokon, mikor az iPodommal és egy könyvvel a kezemben egyedül feküdhettem ki a tengerpartra, fedezhettem fel magamnak a belvárost. Érdekes módon, a kedvenc estém mégis az volt, mikor a családdal, anyuka unokatestvérével és férjével kiegészülve, elmentünk minigolfozni, meg vacsorázni előtte. 

A horvát tengerparti nyaralások egyik előnye az, hogy az évek során egész jó minigolf-játékos vált belőlem. Töki, vagy akár apu mindig kapható egy menetre, és bár Tiger Woodsnak még nem kell félnie tőlem, de legalább sikerül elsőre eltalálnom a labdát az ütővel. Ha a többi sporthoz fűződő kapcsolatom nézzük, ez nagyon szép teljesítmény.

A szomszédos Ocean City-be mentünk pályát keresni, mert ott sokkal több van, és sokkal szuperebbek mint Bethany Beachen. Tudjátok, a filmekben mindig lehet látni a nagyon szórakoztatónak tűnő minigolf-pályákat, különféle kastélyokkal, szélmalmokkal, meg hasonló dolgokkal. Na, ez pont ilyen volt, csak tengeri témával.

Két csapatra oszlottunk, anyuka a két gyerekkel játszott, hogy én, az apuka, meg az unokatesóék tudjunk felnőttesen, szabályok szerint játszani. Mivel a gyerekek nem voltak részei a versengésünknek, mondhatom, hogy nagyon csúnyán elvertem mindenkit, és még gonoszan kacaghatok is hozzá. Muhahaha. A tizennegyedik lyukig játszottunk csak, kisöregnek akkora lett elege abból, hogy sorba kell állni, meg várni, és nem igazán volt kedve jógyerekként viselkedni, de a tizennégyből kétszer sikerült elsőre beletalálnom a labdával a lyukba, ami nem csak a mi csapatunkból váltott ki óriási örömujjongásokat, de a mögöttünk várakozókból is. Imádom, hogy az amerikaiak ennyire nyitottak, ha ilyesmikről van szó. Kit érdekel, hogy még életünkben nem láttuk a bozontos hajú lányt a szuperhősös pólójában, és a sikere semmit nem számít nekünk? Ünnepeljünk, mert megérdemli! Juhúú! Ha van dolog, amit szívesen megtanítanék a világ másik felén, azaz a Magyarországon élőknek, akkor ez a viselkedés lenne az. 

A játék után még fagyizni is megálltunk, hogy teljes legyen az öröm. Eperfagyi csokoládéöntettel bevonva, hmmm. Említettem már, hogy itt mikor fagyit esznek az emberek, nem elégszenek meg csupán a fagyival? Kell rá csokiöntetet, eperöntet, akármi öntet, kis gumicukor, sprinkles (újabb szó, amit hirtelen nem tudok magyarul), bármi. A tizenegy hónap alatt gyorsan hozzászoktam a jóhoz, jövő nyáron otthon egész biztos követelem majd a csokiszirup adagom a Balcsi partján, miközben az eladók majd jól kiröhögnek, és elkérik a több száz forintot egy akkora gombócért, ami itt ingyen kóstolónak számít. (Most, hogy már csak tíz hónapom van hátra Amerikából kezdek sokat gondolkodni azokon a dolgokon, amik itt természetesnek számítanak, otthon meg nagyon nem. Azt hiszem, ez ebből a bejegyzésből tisztán látszik.)

Egy másik szabadnapomon, azon, mikor éppen nem a strandon döglöttem, fogtam magam és bebicikliztem Bethany Beach belvárosába. Mert, negyven fokban nincs is ennél jobb program. Mindössze húsz percnyi kis bicikliút volt, a család mégis olyan csodálattal nézett rám utána, mintha legalábbis a fél országot tekertem volna körbe. Bethany Beach belvárosa pont olyan édes volt, mint amilyennek egy óceánparti városkának lennie kell. Beszéljenek inkább a képek, azokat úgyis jobban értékeli mindenki, mint a rizsámat.

Miután megvettem a kötelező kulcstartóm, egy ajándékboltban aztán a következő gyöngyszemre bukkantam.

Aki nem tudja, miért estem majdnem össze a boldogságtól, ott abban a pillanatban, szerencsés ember, mert van élete, és nem szippantódott be teljesen a sorozatok világába. Gratulálok!

Sajnos, huszonöt pénzbe fájt a dráááágaszáág, így fájó szívvel, de a polcon hagytam. Talán majd máskor. Bár jobban örülnék egy igazinak a ház előtt.

Egy másik boltban talán még ennél is érdekesebb dologra bukkantam. Íme két kép, utánuk pedig a megfejtés.

Rákok. Élő rákok. Eleinte azt hittem, csupán a páncélokat árulják, olyan szép színesre voltak festve, és jó közel merészkedtem megcsodálni őket, amikor is aztán meghallottam a kaparászó hangokat, és olyan messzire menekültem a ketrecektről, amennyire az összecsukható székek engedték a hátam mögött. A képeket saját elmém épsége kockáztatásával készítettem, úgy nézgessétek őket. Pár percig elgondolkoztam azon, ki az az elvetemült, aki Spongyabob-mintásra festett rákot akar venni magának, de csak azalatt a rövid idő alatt, amíg a boltban nézegelődtem, vagy öt kisgyerek követelt egyet a szüleitről. Szerencsére, az enyémek nem tértek haza ilyesmi szuvenírrel, mert amennyiben így történt volna a dolog, soha többet nem mennék be egyikük szobájába sem, az egészen biztos. 

Ezt a nyalókát meg vettem magamnak, és lefényképeztem, mert csak. Még mindig a hátizsákomban lapul, biztonságban a gyerekek elől, akik eddig érdekes módon még nem szagolták ki, különleges, cukorka-szimatolásra fejlesztett orrukkal.

Hála annak, hogy ilyen sokáig húztam a beszámolót, már kezdenek dolgok kiesni az emlékeimből, amik biztos nem annyira fontosak, ha nem jutnak eszembe, de talán írni szerettem volna róluk, mikor még emlékeztem rájuk. Például arra az esetre, mikor egy kiadós vihar után a fitness-központban lévő kinti medencébe villám csapott, így lezárták azt is, meg a fedett medencét is, mert valami összeköti őket. Ez például nem érdekes, de igazából még sosem hallottam arról, hogy medencébe villám csapott volna, szóval valamilyen szinten mégis.

Igazából Bethany Beach és Ocean City akkor lehet igazán érdekes, ha az ember mondjuk barátokkal látogat oda, esténként nem mesekönyveket olvas, hanem a különféle szórakozóhelyeket járja (az én esetemben például a nagyjából öt különféle minigolfpályát és játéktermet...), alkoholmentes üdítőitalokat kortyol éjszaka a strandon, majd ugyanazon a strandon, napközben, próbálja kipihenni magából azokat a bizonyos üdítőitalokat. Majd talán egyszer. Addig is, én nagyon örültem ennek a nyaralásnak is, mert elkapott betegségek, meg fáradtság ide, vagy oda, nagyon szépen lebarnultam, és mikor éppen nem szokatlanul rendetlenül viselkedő gyerekeket kergettem, tényleg jól éreztem magam. Kicsit furcsa belegondolni, hogy jövőre már egy másik lány kíséri el a családot a nyaralásra.

Abba viszont még furább belegondolni, ha nem hosszabbítanék, kevesebb mint egy hónap már repülnék is haza. Ha körbenézek a szobámban, csupán egy gondolat játszódik le a fejemben újra, meg újra: HOGY FOGOM HAZAVINNI AZ ÖSSZES CUCCOM?