2012. február 18., szombat

Akkor most...?

Az előző részek tartalmából: Bebe beleásta magát az amerikai egyetemi továbbtanulás rejtelmeibe. Bebe vért izzadva felkészült, majd letette az SAT-vizsgát. Ami egész jól sikerület Bebének. Főhősünk végül úgy döntött, az egészet a kukába dobja, és inkább másfelé kacsintgat. Hogy miért? A reklám után kiderül.

Valamelyik éjszaka, fogalmam sincs, mikor, a SAT-eredményes nagy para közepette, érkezett anyutól egy Facebook-üzenet, hogy valami régi újságban olvasott arról, mennyire drága a Georgetown Egyetem, és nem lenne-e lehetőség arra, hogy utolsó pillanatban felvételizhessek valahová, ami ennyire azért nem drága. Akkor morogtam magamban egy sort. Drága anyukám, én eddig is tudtam, milyen drága az egyetem, meg úgy egyébként az egész amerikai felsőoktatás, nektek is mondtam, majd talán kapok támogatást és diákhitelt, és ha szerencsés vagyok, tudok majd Amerikában egyetemre járni. Jó éjszakát.
Másnap reggel aztán gondolkodni kezdtem. És gondolkodtam, és gondolkodtam, és még többet gondolkodtam. 
Majd végül arra jutottam, hogy én ezt nem tudom megtenni anyuékkal, vagy éppen saját magammal. Ha kapnék is valamiféle támogatást, vagy hitelt, vagy ki tudja mit, akkor sem az egész tandíjra. Vagy ha mégis, akkor még mindig ott van a kollégium, a kaja, meg még ki tudja mi. Igen, dolgozhatnék a suli mellett, de a vízummal nem lehet túl sokat dolgozni, szóval nagyon nehezen jönne az egész. Mire vége lenne a pár évnek, jópárezer dolláros adósságba vágnám magam, amit aztán életem végéig fizethetnék. 
Tökim is, ha minden igaz, jövőre egyetemre megy, fizetni az otthoni drága iskolát, meg az itteni mocskosul drága iskolát... akárcsak egy kis részét is... képtelenség. A legtöbb szülő már akkor elkezdi gyűjtögetni a pénzt a gyereke felsőoktatására Amerikában, mikor az a gyerek még csupán egy kisbaba. 
A legtöbb magánegyetem a Georgetownhoz hasonlóan drága. Az államiak annyira nem, de ők nem igazán osztogatják a pénzüket, ha nemzetközi diákokról van szó, ami érthető, mégiscsak állami egyetemek, nyilván az amerikai tanulókra koncentrálnak.

Hogy mennyi stressztől és felesleges munkától kíméltem volna meg magam, ha erre korábban is gondolok? Soktól. Én is tudom. Néha, mikor valamit nagyon-nagyon szeretnék, képes vagyok hosszabb megfontolás nélkül belecsapni a dolgokba. Mikor egy kézzel kötött majmos sapka rendeléséről van szó, a kidolgozott terv nélküli cselekedet akár még jónak is nevezhető. Ha a továbbtanulásról Amerikában, nos, annyira már nem.
Ezért hátráltam meg.

Szerencsére, azért még vannak helyek, ahol olcsóbban lehet tanulni, angolul beszélnek és esetleg még a vízummal sem kell szerencsétlenkedni. A juharszirup, a jégkorong, az óriási tavak és Robin Sparkles hazája.
Egy hely, ahol szinte minden mondatod után kötelező az "eh?" kérdőszócska. Ahol te kérsz elnézést, ha valaki belédsétál. Ahol néha óriási jávorszarvasok bénítják meg a közlekedést a hegyi utakon. Ahol pár évnyi ott tartózkodás után alapszintű franciatudásra is szert teszel.

Kanada.



Eddig öt olyan egyetemet találtam, ahol tárt karokkal várják a nemzetközi diákokat, elfogadják az IELTS-vizsgát is, és ami a legjobb, hogy a magyarországi érettségit is, ahol a hármas átlag a minimum. Tudtam én, hogy egyszer még nem fogok amiatt szomorkodni, hogy a magyar és a történelem érettségim is éppencsak ötös lett, mert íme egy ország, ahol a százalék senkit sem érdekel.
Jó, nyilván a tanulás itt sem olcsó. Lassan, kezdem azt hinni, hogy a világon tulajdonképpen a magyar egyetemek a legolcsóbbak, még akkor is, ha otthoni viszonylatban, otthoni fizetésekhez meg mindenféléhez képest, hihetetlenül drágák. De kétmillió forint még mindig nem kilenc, Kanadában, mivel a tanuláshoz nem kell vízum, fél évnyi ott tartózkodás után bármilyen munkát elvállalhatok, szóval, ha napi nyolc órán keresztül szeretnék kávét főzni egy Starbucksban, akár azt is megtehetem. Kétmillió forint fizethető, ahogy apu is fogalmazott. 
Kanada tehát jó hely, olyan, mint Amerika, csak némivel hidegebb. Ami talán kicsit gond lehet egy olyan embernek mint én, aki napenergiával működik, de mindent meg lehet szokni.
És ami a legjobb, a kanadai egyetemekre való jelentkezés, mármint a mostani szeptemberi szakokra is, egészen júniusig tart, szóval még rengeteg időm van, nem késtem le semmiről.

Azért remélem, ez a terv már végleges marad. Egyelőre az elhatározás megvan, azt hiszem a szülői támogatás is, innentől már csak az öt egyetem közül legalább egynek kéne úgy döntenie, hogy kellek neki.

2012. február 17., péntek

1530

(A bejegyzés csütörtökön született.)

Az egyik legfőbb ok, amiért bántam, hogy mégsem TOEFL-vizsgáztam múlt hét szombaton, az az volt, hogy amíg a TOEFL miatt izgultam, legalább nem gondoltam a SAT-ra, azon belül is az eredményekre. Amint kiderült, hogy a vizsgámat kicsit csúsztatnom kell, megjelentek a különféle álmok, rosszabb esetben még rémálmok is a pontjaimra vonatkozóan. A legkevesebb pont ezekben az álmokban 495 volt, a legtöbb 1392. Tegnapra aztán már annyira felhúzódtam idegileg, hogy gondoltam, meginvitálom magam egy ebédre valahová. Hétvége óta, igazából csak egy hely van, ahová nagyon-nagyon szerettem volna elmenni, és magamba tömni valamit, amit ittlétem óta még nem ettem. Vágytam egy "hazai" ízre. Így aztán, gyorsan Dínóba pattantam, és meg sem álltam a nagyjából fél órányira lévő College Parkig, azon belül is egy kék-sárga dobozig.



Na, hol voltam, és mit ettem?

Elég nyilvánvaló, de ha valakinek mégsem lenne az, tessék, itt a megoldás, ebből ki lehet találni mindent:


Az a jó az IKEA-ban, hogy mindenhol ugyanolyan. Ugyanazok a bútorok, ugyanaz a kaja, de még az elrendezés is ugyanolyan. Az egyetlen különbség talán az, hogy ebbe az épületbe, akár két budaörsi IKEA-t is be lehetne tenni.
Rögtön az étkezde felé vettem az irányt, bár azért egy sóvárgó pillantást vetettem a különféle bemutatószobákra, és ismét elhatároztam magamban, hogy egyszer összegyűjtök egy csapatot, akikkel majd csapunk egy óriási bújócskát valamelyik áruházban. Szerintem Kate vevő lenne a dologra, és ha győzködnénk kicsit, még Floriane is.
Egy másik különbség talán az volt, hogy a kajálda nem volt megtömve emberekkel, és nem kellett úgy vadászni az ülőhelyekre sem, a rohangáló kisgyerekek között. Bár lehet csak azért, mert már elmúlt az ebédidő. A húsgombóc ugyanolyan. A mártás ugyanolyan. A dzsem ugyanolyan. A krumplipüré meg sokkal jobb mint a főtt krumpli, amit otthon adnak. Miközben falatozgattam, egészen otthon éreztem magam. Ez tehát egy tipp, leendő au paireknek: ha honvágyad van, keress egy IKEA-t.
Nem rohantam haza rögtön, először körbenéztem a marketplace-en is, mert az még inkább ugyanolyan, mint az otthoni, annyi az összes különbség, hogy nem forintban, hanem dollárban írják ki az árakat. Úgy értem, a kimondhatatlan svéd nevek angolul is ugyanolyan kimondhatatlan svéd nevek. Elidőztem kicsit az ágyneműknél, mert azokból mintha nagyobb lett volna a választék, mint otthon... bár ki tudja, elég régen voltam már otthoni IKEA-ban, lehet azóta több féle van ott is. Megnyugtattam magam, ha a kispárnám ismét elszakadna, tudnék venni itt is újat, az alvás segítő csodaerő ugyanis nem magában a párnában, hanem a huzatban rejlik (ami szintén az IKEA-ból származik). A büfében ugyanúgy olcsó hot-dogot lehet kapni, a boltból ugyan hiányoznak a mindenféle svéd édességek, ami nagy hátrány, mert szerettem volna betankolni a kisautós cukorkából. Helyette viszont igencsak csábítani kezdett a fahéjas csiga. Egy dollárba került, plusz félért extra cukormázt is kérhettél rá. Volt rajta alapból is cukormáz, egy helyes, vékony kis csigavonal, de gondoltam, hogyisne, nekem az nem elég, egyszer élünk, éppen stresszoldok, ide nekem azzal a plusz cukormázzal! Gondoltam, majd szépen kanyarítanak rá egy újabb csigát, így már két szép vékony csigavonal lesz a sütimen, de a dolog nem egészen így nézett ki.
Amerikában, ha valamiből extrát kérsz, akkor igazán extrát kapsz. Mármint tényleg. Sokkal, de sokkal többet. A közepes és nagy üdítő között szerintem például vagy fél liternyi különbség van (kis költői túlzással).
Így miután a kiszolgálósrác végzett a fahéjas csigámmal, így nézett ki:

A hazafelé vezető úton sikeresen be is pusziltam az egészet, bár arról elfeledkeztem, hogy Dínóban éppen nincs semmiféle innivaló, hacsak nem számoljuk a több hónapos kólákat, de azokat inkább ne számoljuk, így mikor beestem a házba, szinte már nyelni nem bírtam, annyira összeragadt az egész szám a cukortól, és gyorsan megrohamoztam a hűtőszekrényt némi vízért.



Most pedig, miután elolvastuk Bebe legújabb kalandjait kajaországban, lássuk a lényeget? Azaz, hogy mi is az az 1530? Ha figyelmesen olvastad a bevezetőt, akkor gondolom már kitaláltad. Ha nem, akkor elmondom: ez nem más, mint az SAT-eredményem. Ez így most szerintem nem sok embernek mond bármi érdekeset is, ennyi erővel akár mondhattam volna azt is, hogy 60 pontot értem el, azok számára, akik semmit nem tudnak a vizsgáról, még akár az is jót jelentene. A helyzet az, hogy az 1530 pont elég arra, hogy mehessek a Georgetown Egyetemre. Az 1530 pont arra is elég lenne, hogy mehessek a Harvard Egyetemre. A Stanfordra. A Yale-re. Mármint egy párhuzamos univerzumban persze, ahol ezeken az egyemeteken végtelen számú férőhely van azok számára, akik megfelelnek az alap kritériumoknak, és nem stoppolják le maguknak az összeset az olyanok, akik valahol 1900 pont körül teljesítenek, és vagy tíz különféle foglalkozásra járnak az iskolában, vagy azon kívül. Az 1530 pont tehát elég lenne ahhoz, hogy ne essek ki a harvardi jelentkezés első szűrőjén. Talán még a felvételi elbeszélgetéshez is eljutnék.
Milyen érzés egy olyan zseni blogját olvasni, mint amilyen én vagyok?
A matek-részleg, minő véletlen, sikerült a leggyengébben, mindössze 31%-os lett, de ezen szerintem senki nem lepődött meg. Bár, ha azt nézzük mennyi kérdést kihagytam, akár mondhatjuk azt is, hogy a megoldottak közül a legtöbb jól sikerült.
Az igazán érdekes, szerintem az esszé pontozása volt. Talán már említettem, ketten olvassák azt el, és két különféle pontot adnak rá. A minimum 1, a maximum 6, ezt szorozzák meg kettővel. Na már most. Én az esszémre az egyik olvasótól 2, a másiktól 12 pontot kaptam, ami azt jelenti, hogy az egyikük 1, a másikuk 6 pontra értékelte. Elképzelhető, hogy az egyik olvasó a gimis irodalomtanárnőm volt, sosem értékelte igazán a fogalmazásaim.
Összességében tehát kijelenthetem, hogy a SAT-akadályt sikeresen vettem.
A következő állomás továbbra is a TOEFL.
Illetve, mégsem.

Ugyanis felkészültetek az igazi poénra? Epizódunk nagy csattanójára?
A jelek szerint mégsem fogok Amerikában továbbtanulni.



Hogy egészen pontosan mik a terveim, a következő bejegyzésből kiderül.

2012. február 16., csütörtök

Pizza, pisztácia, (p)adó

Kivételesen jó sok mindenről szeretnék beszámolni nektek, drága olvasók, és szerencsétek van, mivel pocsék az idő odakint, nincs máshoz kedvem, csak az íráshoz. És ahelyett, hogy valamelyik csodálatosan fantasztikus regényemen dolgoznék, a kreatív energiáimat a bejegyzésekre szórom, remélem értékelitek fáradozásaim.
Kezdjünk is szépen mindent a hétfői nappal. Egészen pontosan az estével, mikor is a Chevy Chase Városi Könyvtárban, csoporttalálkozónk volt. Az adóról esett szó, amit fizetnie kell minden au pairnek. Illetve, nem kötelező, de amennyiben valaki vissza akarna térni az Egyesült Államokba, akár tanulni, akár turistáskodni, vagy bármi ilyesmi, erősen ajánlott, mert különben fenn áll annak az esélye, hogy szépen visszafordítják a repülőtéren.
Igazából, maga a találkozó annyira nem érdekelt, gondoltam, ha segítségre lenne szükségem a házi bankár-kötőjel-ügyvédem (azaz pótapukám) majd kisegít, de a meghívóban szerepelt két olyan szó, ami egyértelművé tette, hogy ott kell lennem: FREE PIZZA. Ki hagyja ki az ingyen kaja lehetőségét?
Szépen begyűjtöttem Floriane-t, majd a GPS segítségével elaraszoltunk az esti forgalomban a könyvtárhoz. Fogalmam sincs, miért pont ezt választották a találkozó helyszínéül, mivel szerintem a csoportokból senki sem lakik Chevy Chase-ben. Amint beléptünk a könyvtár alagsorában található meeting room-ba (éppen az a helyzet, hogy pár szó nem jut eszembe magyarul, ha esetleg a szokásosnál több angol szó fordulna elő a bejegyzésben, előre is elnézést), valaki rögtön a nyakamba ugrott. Eleinte fogalmam sem volt, ki az, de miután megláttam, hogy Kate, gyorsan visszaöleltem, és kiörömködtük magunkat, hogy jujj de jó, jujj de jó, találkozunk megint. Aztán gyorsan bevontuk Floriane-t is a mi csoportölelésünkbe, és hárman örömködtünk egymásnak. Krystyna, a csoportvezető néni, akit ősz óta nem láttam, büszkén mosolygott, mintha legalábbis valamelyikünk anyukája lenne, aki örül, amiért a lánya új barátokat szerzett magának a játszótéren. Elég régóta nem beszéltünk, kikérdezgetett, hogy érzem magam, meg ilyesmi, elmeséltem neki, hogy fantasztikusan, imádok itt lenni, imádom a kis ördögfajzataim és imádom a környéket is. Ezek után utamra eresztett, hogy menjek, barátkozzak emberekkel. A barátkozás kimerült abban, hogy Floriane-nel és Kate-tel jól feltankoltuk tányérjainkat chips-szel, pisztáciával, meg egy kis szőlővel, aztán leültünk az egyik asztalhoz és csevegtünk. Leginkább arról, hogy igazán megérkezhetne már az a free pizza, mert egyikünk sem vacsorázatt, direkt azért, hogy majd jól megtömhessük a pocónkat az ingyen kajával. Liesbeth után Kate az a lány, aki a leginkább hasonlít hozzám mind gondolkodásilag, mind humorilag (ismét kihangsúlyozom, igencsak ritka), szóval percről percre egyre jobban kezdtem megszeretni.
Valamikor este nyolc körül esett be a pizzafutár srác, épp időben, mi ugyanis már kezdtük úgy érezni, hogy lassan pisztácia-mérgezést kapunk.





Természetesen, mindenki azonnal felpattant ülőhelyéről, és megrohamozta az asztalt, már azelőtt, hogy egyáltalán a pizzák rákerültek volna. Valami azt súgta, nem csupán a mi kis triónk volt az, aki kihagyta az esti étkezést, az ingyen pizzákra felkészülve.
Nekünk, Kate-tel, sokkal jobb ötletünk támadt. 

Mikor a csoportvezető nénik, három doboz pizzát leemeltek a kupacból, hogy az asztalra tegyék őket, az éhes au pair hadak, pedig ragadózók módjára vetették rá magukat a friss zsákmányra, mi szépen a továbbra is a polcon várakozó dobozokhoz léptünk, megkerestük a hawaii, illetve szalámis pizzákat, és szépen, nyugodtan, a tányérunkra helyeztünk pár szeletet, anélkül, hogy bárkivel is élet-halál harcot vívtunk volna az ételért. Miközben a csapat többi része még mindig a kajásasztalnál tolongott, mi már a helyünkön ültünk, tömtük magunkba pizzát, és jól szórakoztunk a többieken, akiket sajnos nem áldott meg a Sors, hozzánk hasonl fejlettebb intelligenciával. 
A legviccesebb talán még is az az egészben, hogy rajtunk kívül senkinek, egyetlen egy lánynak sem jutott eszébe, hogy hülyeség az asztalnál taposni a másikat, mikor a pizzák ott állnak háborítatlanul nem is olyan messze tőlük.


Az evészetnek, sajnos, igencsak hamar vége lett, ami azt jelentette, ideje komolyabb dolgokkal foglalkozni. Konkrétan az adóval. Én már előre féltem ettől, részben azért, mert szinte fájt, mennyi pénzt fogok majd eladózni a szerény kis zsebpénzecskémből, másrészt, az adó kiszámításához, azt is ki kellett számolni, mennyit kerestünk 2011-ben, és látni, hogy mennyi pénzt kerestem, és milyen sokat szórtam el, még sokkal fájdalmasabb volt. Heartbreaking


Az egyik csoportvezető néni, akinek a legnagyobb hangja volt, kezébe vette az irányítást. Rögtön feltett egy kérdést: kik azok a lányok, akik augusztus 18-a után érkeztek?
Az én kezem azonnal a magasba lendült, reménykedtem benne, hogy valami olyasmit fog kiejteni a száján, nekünk valamiféle kedvezmény jár, vagy az adó kitöltése után ajándék plüssmackót kapunk az államtól, vagy bármi ilyesmi. Nem, ennél sokkal jobb dolog történt, ugyanis kiderült, hogy nekünk, nem kell a 2011-es évre adót fizetnünk. Juhééé!


Mivel Kate 2012-ben érkezett, nyilván neki sem kell fizetni, azért örülünk ennyire a fejünknek. 
Az viszont, hogy idén még megtarthatom magamnak az összes pénzem, és őrült spórolásba kezdek, mert nagyon-nagyon sok pénzt szórtam el eddigi ittlétem alatt, azt jelentette, hogy a találkozó hátralévő része intenzív unatkozással telt, mert nem kellett számolgatnunk, papírt kitöltenünk, vagy éppen azon keseregnünk, mennyi minden egyebet vehetnék a pénzünkből. Majd jövőre.
A találka után szépen hazadobtam Kate-e és Floriane-t is, előbbi ugyan Krysynával érkezett a helyszínre, de bevallotta, sokkal szívesebben utazna inkább velünk haza, Tenleytown meg nem akkora kitérő, hát gondoltam, én leszek a Taxis Bebe.

Mikor hazaértem, pótapukám a konyhában ücsörgött, grapefruitot majszolgatva, valami filmet nézve az iPadjén, kicsit elcsevegtünk arról, milyen nehezen találok barátokat, mert a bethesdai, vagy éppen washingtoni lányok többsége, hát... nem kedves, és mint a pizzás eset is mutatja, annyira nem is értelmes, mire apuka jót mosolygott, és azt mondta, ne aggódjak, ők anyukával pont így érzik magukat, mikor találkoznak a környékbeliekkel, biztos be akarnak csak illeszkedni. Aztán azt is elmondta, pont azért választottak engem, mert más vagyok, mint az au pairek többsége. Szóval, mikor majd valamikor arra kerül a sor, hogy új lány után néznek, akkor mindenképp segítenem kell majd nekik, hogy hozzám hasonló lányt találjanak. Aki csak jól szeretné érezni magát, és ha éppen rózsaszín tütüben, koronával a fején, és egy szuperhősköpennyel a hátán kell fel-alá rohangálnia a házban, mert a játék éppen azt kívánja meg, akkor bizony azt is megteszi. Megnyugtattam, ha előbb-utóbb, bár inkább utóbb... és jóval utóbb, majd ki kell választaniuk az új lányt, én megtalálnom nekik Bebe 2-t.


2012. február 13., hétfő

A barátság próbája: Kémmúzeum

Felkészültem arra, hogy ma este szépen bevackolódok a tévé elé, ugyanis teljesen abban a hitben éltem, hogy este fél nyolctól a Diznicsenölön Oroszlánkirály lesz, mert hogy láttam ma a kisasszony egyik sorozatának reklámszünetében. Aztán, mikor fél nyolckor valami egészen más kezdődött, rájöttem, hogy a műsor felvételről ment, ráadásul vagy egy héttel ezelőttről, szóval ma nem sok Oroszlánkirályt fogok nézni.
Ez egy kicsit elszomorított, mert a film köré terveztem az egész estém, de ugyanakkor isteni szikrának is véltem: egy hétnyi blog nemírás után ideje, nos... blogot írni.
Lássuk, mi történt velem a héten. Nem mentem TOEFL-ezni. Ez gondolom már abból kiderült, hogy a címnek semmi köze a vizsgához. Az időpont át lett téve március elejére, rajtam leginkább kívülálló okokból. Egész konkrétan mindenki megfeledkezett arról, hogy nekem szombat reggel vizsgáznom kell, így szombat délelőtt tehát dolgoztam. Néha óriási hátrányai vannak annak, ha az ember egy olyan családnál van, ahol mindkét szülő borzalmasan elfoglalt, és azt sem tudja, merre áll a saját feje. Ez a mostani például egy pontosan ilyen eset. Szerencsére a dolog meg lett beszélve, és megkapom a pénzt, amit a vizsga elhalasztásáért fizettem. Ami szerencsére nem 175 dollár volt.
Tegnap, miután kigyerekeztem magam délelőtt, megbeszéltük Kate-tel, az ukrán lánnyal, aki nem rég költözött DC-be, hogy valamerre elugrunk kajálni. Kérdezte, milyen helyet ajánlok, én meg rögtön rávágtam, hogy ismerek egy remek helyet, viszonylag olcsó kajával, a belváros közepén: a Spy City Cafét. Javasolhattam volna egy Cosít is. Vagy Subwayt. Esetleg bármi mást. De rájöttem: A Múzeum alapján fogom eldönteni, kivel érdemes barátkozni, és kivel. Az, ugyanis, aki értékelni tud egy számomra nagyon-nagyon fontos dolgot, az akár még igazi, jó barátom is lehet. Aki nem... sajnálom, talán felhívlak, ha unatkozok. Talán. Páran elbuktak már A Múzeum-Próbán, Le-Marie, például, aki inkább vezetett három órát keresztül DC-n, mert valaki más jégszobor-kiállítást akart nézni, vagy Frida, aki időközben hazament, de végig húzta a száját miközben a múzeumot jártuk körbe.
Fél kettőre beszéltük meg a találkát Kate-tel, én fél kettőkor még a metrómegállóban álltam Friendship Heightsná és próbáltam magamba fojtani egy sikolyt, miközben a kijelzőt néztem: következő metró 20 perc múlva. Rögtön dobtam szerencsétlennel egy sms-t, hogy menjen be a múzeumba, ne fagyoskodjon odakint, késni fogok. Kate visszahívott, mert nem üzenetet küldeni, hogy semmi gond, beszabadította magát a szuvenírboltba a múzeumnál, és rengeteg szuper mindenfélét lát, ellesz egy darabig. Jó kislány - gondoltam magamban.
Szép lassan begördült a metróm is, felpattantam rá, el is vitettem a popóm A Múzeum megállójáig, akkor még bármiféle gond nélkül. Gyorsan felhívtam Kate-et, hogy másodperceken belül landolok a múzeumnál, ő pedig már robbant is ki az ajtón, és ugrottunk rögtön egymás nyakába. Pedig életünkben először találkoztunk. Oké, jópárszor beszélgettünk már Facebookon, szóval nem vagyunk teljesen idegenek, de azért na.
A múzeum, csakúgy mint általában minden szombaton, tömve volt, de szerencsére az ebédidő nagyjából már lecsengett, szóval találtunk magunknak szuper helyet a kajáldában. A szokásos rántott csirke-sültkrumpli kombóm rendeltem, Kate pedig levest. A Kajáldás Bácsi szerencsére dolgozott, nyilván nála rendeltünk, Kate csak nézett óriási szemekkel, hogy micsoda VIP vagyok én itt. Mikor leültünk, aztán elmeséltem neki, a hosszú és drámai történetet arról, hogy is barátkoztam meg a múzeummal, meg a a személyzetével. Beszélgettünk az én angliai évemről, arról, hogy ő egy évig cserediákoskodot Hawaii-n, még középiskolában, meg minden ilyesmiről. Jófej nagyon, kicsit hasonlít a stílusa meg a humora az enyémhez, ami nagy ritkaság, szóval mindenképp tartanom kell vele a kapcsolatot.
Én délután öttől ismét dolgoztam, és hála a metrós szerencsétlenkedésnek nem sok mindenre volt már időnk, így elhatároztuk, hogy kicsit császkálunk a környéken. A hó abban a pillanatban kezdett szakadni, hogy kiléptünk az étterem ajtaján. Szerencsére rengeteg bolt akad a környéken, jót szórakoztunk, miközben ki-be rohangáltunk, de a kis idő alatt, amit az utcán töltöttünk, kellemesen kockára fagytunk.
Négy óra előtt kicsivel indultam a metróállomásra, hogy ötre tényleg, egészen biztosan hazaérjek. Nem kellett sokat várnom a metróra, mármint a kora délutáni várakozáshoz képest, mindössze tíz percig ácsorogtam a peronon, a tömegben. A szerelvény szépen gurult, én már pont arra kezdtem gondolni, hogy ha ilyen tempóban haladunk, még arra is lesz időm a buszraszállás előtt, hogy almás pitét és forró csokit vegyek magamnak a Mekiben, mikor két megállóval Friendship Heights előtt hirtelen megálltunk, és mindenkit leszállítottak a vonatról. A jóég tudja miért. Biztos köze volt ahhoz, hogy a két sín közül csupán egy működött. Mivel még tisztán emlékeztem rá, milyen sokat vártam nem is olyan régen, az idő meg igencsak szorított, mert csakis a fél ötös busz lett volna a megfelelő ahhoz, hogy ötre, jó kislány módjára hazaérjek, nem sok kellett ahhoz, hogy megragadjam a metrószemélyzet egyik tagját, akik elégedetten vigyorogva sétálgattak fel-alá a peronon, és a sínek közé dobjam.
Szerencsére befutott egy metró, és a mozgólépcsőn való felfelé rohanás után még a buszt is időben elértem, bár természetesen az almás pitémnek és a forró csokimnak búcsút mondhattam.

Ma aztán nem történt semmi különleges, délelőtt a gyerekekkel játszottunk, eleinte iskolásat, aztán szuperhősöset/vidámparkosat. Annyira szeretek velük lenni, komolyan, olyan kis tündérkék mindketten, főleg mikor nem nyúzzák egymást, hanem szépen tudnak együtt játszani.
Aztán aludtam. Aztán felkeltem, és Just Dance 3-aztunk. Legalábbis a demó verziójával, ami nem tudom, valahogy a Kinect tartozéka, de eddig még senki nem fedezte fel. Mondjuk a Kinecttel sem játszottunk eddig túlzottan sokat. Sőt, ez az első alkalom, szerintem, mióta meglett véve, nagyjából már két hónapja. Apuka aztán látta, milyen jól érzi magát mindkét gyerek, miközben fel-alá ugrálnak a két számra, amit a demó verzióban ki lehet próbálni, azaz a California Gurlsre, meg a Dynamite-ra, és gyorsan meg is rendelte az Amazonról, jövő hét közepén valószínűleg meg is érkezik. Juhúú. Azt hiszem, tudom, mivel fog telni a délutánjaink többsége.



2012. február 6., hétfő

Super Bowl Sunday

(Ha a bejegyzésnek esetleg nem lenne sok értelme, annak több oka van... az egyik, és a legfontosabb, hogy éppen a The Voice-ot nézem a tévében, és Adam Levine. Nem, nincs állítmány. Csak Adam Levine.)

Vajon meg fogom-e valaha is tanulni, hogy sosem szabad hülye hajjal, hülye fejjel elhagynom a házat? Nem, nem kérek választ, tudom magamtól is. A lustaság mindig erősebb lesz, mint az önbizalomhiánnyal való küzdelem.
Vegyük példának a mai napot. Tegnap, mikor moziba mentem a lányokkal (Chronicle: 8/10, ajánlva mindenkinek, aki szereti a kézikamerás és szuperképességes filmeket), szépen felöltöztem, gondosan ügyeltem rá, hogya a hajam megfelelően hullámosan száradjon meg, és összességében, magamhoz képest nagy figyelmet fordítottam arra, hogy emberek között vállalható külsőm legyen. Sokat dob a béka segge alatt ücsörgő önbizalmamon, mikor egy csapatnyi lány között én vagyok a legcsinosabb, hát na. Mikor én vagyok a "szép barátnő".
Így ilyenkor másnapra aztán abszolút semmi kedvem csinosnak lenni, olyankor meg pláne nem, mikor egész napos gyerekfelügyelet vár rám. Így reggel szépen belebújtam a Pindur Pandúros pólómba, farmerbe, a Green Lantern-tornacipőmbe, és az összhatást kiegészítettem a túlméretezett, csíkos kardigánommal is. Mert ugyan mi történhetne gyerekvigyázás közben?


Hát megmondom, mi történt: kis kergetőzés után a házban, sikeresen felöltöztettem mindkét gyereket, mondjuk a kisasszony egész lelkes volt, tegnap kapott három pár új cipőt, és szerintem nagyon sajnálta, amiért nincs hat lába és veheti fel egyszerre mindegyiket. Nagy gonddal kiválasztott egy szerelést, ami illik az egyikhez. Mármint cipőhöz.


Fogalmam sem volt, mihez tudnék kezdeni velük ma, az eredeti tervem, az állatkert, az időjárás támogatásával, ugrott, de gondoltam, egy ebéddel valami gyorsétteremben nem nyúlhatok mellé. Főleg a Rockville-i Burger Kinggel. Óriási játszóterük van, a gyerekek elugrálnak rajta akár órákig, az au pairek pedig internetezhetnek, nézhetik a Nickelodeont, vagy írhatnak az alátétre, mint én is tettem.


Igazából két gyerekkel az oldalamon, néha szerencsésebb is, hogy maximum tizenkettőnek nézek ki, mert így sikeresen elkerülhetem a "ezek a te gyerekeid?" és az ehhez hasonló kérdéseket. De ha minden rendben lenne a túl fiatalos kinézetemmel, nem kezdtem volna a bejegyzést, úgy ahogy. Nem Adam Levine-ra gondolok (aki épp elbűvölően mosolyog a tévémben éppen), hanem az utána következőkre.
Berobbantunk az étterembe, nyilván mindkét gyerek azonnal játszani szeretett volna, de első az ebéd. Beálltunk a sorba, és én már akkor megpillantottam Őt. Hány srácra mondtam már a blog történelmének során, hogy életem szerelme? Rengetegre. De Ő, legalábbis kinézetileg, tényleg... álmaim szőke hercege, fekete Burger King-egyenruhában. Egy darabig még reménykedtem benne, hogy majd valamelyik latin-amerikai dolgozó fog kiszolgálni, a srác számára pedig láthatatlan maradok, amíg vissza nem látogatok szépen, lányosan kinézve, de nem volt szerencsém. Ő állt oda a pénztárhoz, és vetette rám ellenállhatatlan mosolyát. Kisöregem rögtön elkezdte harsogni, hogy ő csokis tejet szeretne rendelni és nuggeteket, amiért hálás voltam, én egy normális mondatot sem tudtam volna kinyögni, túlságosan lefoglalt, ahogy elképzeltem a fiút és magamat a tengerparti esküvőnkön. Végül muszáj volt megszólalnom. Bár ne tettem volna, hála ugyanis a srác mosolyának és megfelelően kócos hajának, megfeledkeztem a tényről, hogy a nagy menü itt óriási plusz kettőt jelent, és rendeltem egy nagy Whopper-menüt magamnak.


Remek, nem csupán tizenkét évesnek néztem ki, de malac tizenkét évesnek. Sőt, értelmileg visszamaradott malac tizenkét évesnek, főleg ha azt nézzük, milyen lassan reagáltam bármire, amit mondott nekem.
Szerencsére, arra azért tudtam koncentrálni, hogy folyamatosan mosolyogjak, mert a mosolyom smink és csinos ruhák nélkül is szokott működni, általában. Visszamosolygott rám szépen, bár lehet inkább csak amolyan szimpátia-mosoly volt, amiért két gyerek rángatta a karom, és követelt tőlem Burger King-es papírkoronát.
Megkaptuk a kajáinkat, lecsüccsentünk a helyünkre, majd észrevettem, hogy elfelejtették odaadni a gyerekek innivalóit a menüikhez. Az étel kiadagolós résznek, addig, még a közelében sem láttam a srácot, de persze, mikor odalibbentem reklamálni, hogy héhahó, szükségünk van két üveg tejecskére, pont arrafelé téblábolt, és ő kérdezte mit is szeretnék. Mire közöltem vele, hogy a kollégái elfelejtették odaadni a két tejet, amit rendeltünk.
- Hát ez meg mégis hogy lehetséges? - kérdezte, olyan fura mosollyal az arcán, hogy egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, direkt úgy intézte, ne kapjuk meg az innivalókat, hogy kicsit aztán még beszélhessen velem, mert az én gyűrött kinézetem pont akkora hatással volt rá, mint rám az ő tökéletessége.
- Fogalmam sincs - vontam vállat, reményeim szerint hasonlóan hatásos mosollyal, mint amilyen az övé is volt.

Miközben a gyerekeim rohangáltak, játszottak, barátokat és ellenségeket szereztek maguknak, én azon gondolkoztam, vajon segítene, vagy rontana-e a helyzetemen, ha ötpercenként megjelennék a pultnál és rendelnék egy brownie-s fagyit, almás pitét, vagy valami ilyesmit magamnak. Ezt végül nem tettem meg, mert időközben óriásira nőtt a sor a pénztárak előtt, ráadásul a srác valahol a háttérben kezdett tevékenykedni, szóval valószínűleg nem is láttam volna sokkal többször.
Most tehát új küldetésem van: minél többször megjelenni abban a Burger Kingben, csinosabban, mint ma. Nem ételmérgezést kapni a sok Burger King-es kajától. Naponta legalább húsz percet edzeni, mert különben csúnya következményei lesznek az új étkezési szokásaimnak, és igen, közben az sem lenne túl rossz, ha magamba tudnám bolondítani a srácot. Nehéz küldetés? Baromira. Lehetetlen? Nem.
Miután megebédeltünk, hazafelé vettük az irányt, és intenzív Disney Channel-nézéssel töltöttük a délutánt. Illetve, csak mi a kislánnyal, ugyanis High School Musical maratont tartott a csatorna, és lelkesen ugráltunk fel-alá a kanapén, miközben teli torokból üvöltöttük a dalokat, miközben a kisöreg vonatokkal játszott mellettünk, illetve azért néha ő is beszállt az ugrálásba. 
Miután mindkettőjüket ágyba dugtam, bekuckolódtam a szobámba, és megnéztem a Super Bowl második felét. Azoknak akiket érdekel: eleinte a Giants vesztésre állt, de az utolsó percben a világ talán legviccesebb touchdownjával átvették a vezetést, és végül meg is nyerték a meccset. Juhúú! Így kell nektek Patriots, amiért kiejtettétek a Ravenst! Még a szuper hangszigetelt plafonomon keresztül is hallottam, ahogy pótapukám is ünnepelt a szobájukban, felettem.

Most lassan már éjfélre jár az idő, vége a The Voice-nak, a szemeim is lassan lecsukódnak, de semmiképp sem akartam félbehagyni ezt a bejegyzést. 
Végezetül lenne egy kérdésem a kedves olvasótáboromhoz. Illetve csak egy rétegéhez. Mostanában feltűnően sok olyan rendszeres olvasóm akad, akik egyébként csak divattal, meg sminkeléssel, meg ehhez hasonló dolgokkal kapcsolatos blogokat követnek figyelemmel. Mint a mai bejegyzés is jól mutatja, én ezeknek a szöges ellentéte vagyok, szóval... honnan jöttök?
Ne értsetek félre, én minden egyes olvasóm ugyanúgy szeretem, mintha a gyerekeim lennétek, csak tényleg kíváncsi vagyok. 
Ó, még valami: kaptam egy e-mailt még jópár hete, au pairkedéssel kapcsolatos kérdésekkel. Nem Hanitól, neki válaszoltam, erre emlékszek, valaki mástól. Akkor elfelejtettem rá válaszolni, pár napja aztán eszembe jutott, hogy hoppá, talán mégis kéne, de a Yahoo! valahogy megsemmisítette. Nem, nem töröltem ki, már hónapok óta nem tisztítottam a kukámat. Ne haragudj, nem tudom ki voltál, ha most nagyon utálsz, megértem, de ha mégsem, és elküldöd még egyszer a leveled, ígérem azonnal válaszolni fogok.



2012. február 2., csütörtök

Super Bowl, motherf... !



Most vasárnap érkezik a 46. Super Bowl, ami nem más mint Amerika legfontosabb nemzeti ünnepe július 4-e után. Juhúú!

Na jó, nem. A Super Bowl mindössze az amerikai profi labdarúgó (az ovális labdás, nem a foci...) bajnokság döntője. A magyar megfelelője nem más, mint a... a... azt hiszem nincs magyar megfelelője, mert Magyarországon senki sincs annyira oda egyik sportért sem, mint a drága amerikaiak az izé... amerikai fociért. Én eddig mindössze fél meccset láttam, pótapukám próbálta magyarázni a játékszabályokat, meg hogy ki miért mit csinál, miért kap pontot, és miért is ölelgetik egymást nagyjából száz kilós felnőtt férfiak, de közben két gyerek folyton nyúzott, hogy menjek játszani velük, meg miegymás, így nem sok mindent fogtam fel az egészből. Annyit igen, hogy a kedvenc csapatom a Baltimore Ravens, mert éppen ők játszottak a New England Patriots ellen, és a Ravens egyike a család által elfogadott csapatoknak. A másik a Washington Redskins, de én inkább Ravens-párti lettem, mert jobban tetszenek a csapat színei, ami a fekete, a lila és az arany.
A Ravens sajnálatos módon kikapott az elődöntőben, így a döntőt a Patriots játssza a New York Giants ellen. Ha jól tudom, tavaly is ők mérkőztek meg egymással, de ebben nem vagyok teljesen biztos. A Giants biztos játszott.

Most tehát minden a Super Bowl körül forog. Ha a rádióban a reklámblokk alatt nem hallok legalább öt Super Bowlhoz kapcsolódó reklámot, akkor egyet sem. Szó van a játékok hivatalos pizzériájáról (Papa John's) söréről (Budweiser... mi más), chipséről, az óriási bulikról, a fogadásokról. Minden Super Bowl, Super Bowl és ismét csak Super Bowl!
Ha esetleg valaki még mindig nem egészen értené, pontosan mekkora dobás is ez az egész, és miért említettem nemzeti ünnepként már rögtön a bejegyzés első mondatában, tessék csodáljátok meg a képeket, amiket a mai délután folyamán lőttem egy szupermarketben:









Hozhatnék még rengeteg hasznos információt a Super Bowllal kapcsolatban, például, hogy Kelly Clarkson fogja énekelni előtte a himnuszt, vagy hogy a mérkőzés szüneteiben adják a tévé legdrágább (fél percért nagyjából három millió dollárt kell fizetniük) és legkreatívabb reklámjait, de ezek azt hiszem, senkit sem érdekelnek. 
Ha lennének barátaim, meg nem dolgoznék vasárnap (bár valami azt súgja, az esti program közös, családi meccsnézés lesz), tuti összehoznék valami jó kis Super Bowl bulit. Ezzel most várnom kell az egyetemista éveimig. Már, amennyiben, remélhetőleg lesznek még egyetemista éveim.