Jé, nekem van egy blogom, amit írni kéne

A Comic-Conos beszámolók óta nem született egy bejegyzés sem. És, most lehet utálni fogtok, egyrészt azért, mert éssel kezdtem egy mondatot, másrészt meg azért, mert ez is csak egy nagyon gyors, nagyon rövid bejelentkező rész lesz. Éjfélre jár az idő, most néztem végig az Olimpia megnyítóját, álmos vagyok. 

Ha már Olimpia... az egész családból én voltam az egyetlen, aki ébren ki bírta várni a ceremónia végét, így amíg a magyar csapat bevonulásakor mindenki vígan ujjongott (aztán gyorsan áttért sportolóink ruházatának kibeszélésére, aminek a végén megállapodtunk, hogy jó, amiért ismernek engem és látják, hogy normálisan öltözködök, mert másképp azt hinnék a megnyitós öltözékek alapján, hogy a magyarok fura ruhákat hordanak... ezzel a kijelentéssel mélységesen egyet kellett értenem, sajnos...), mire az USA csapatához értünk, már csupán én maradtam ébren, de azért csendesen, nehogy felébresszem a körülöttem szunyókáló szülőket és kisasszonyt örültem nekik, ha már a család többi tagja volt olyan rendes és örült az én országomnak. Azt hiszem, az előző a leghosszabb mondat, amit leírtam a blog történelmében.

Mikor Paul McCartney énekelni kezdett, aztán hirtelen mindenki felébredt, a kisasszonyt leszámítva, aki az év viharát is békésen átaludta, és mi is szépen becsatlakoztunk és mini Hey Jude-koncertet tarottunk a nappaliban. Utána meg szépen mindenki elvonult a szobájába aludni. Mármint izé... azok, akik nem jöttek rá, hogy régen írtak már bármit is a blogba, amit vezetnek.

Én is csak azért jöttem, hogy elmondjam, a következő két hétben valószínűleg nem sokat fogok jelentkezni. Sajnos, pontosan nem mondhatom meg miért is nem, annyi biztos, hogy a menő, szivecskés bőröndöm ismét tele van, meg valamiféle üdülőváros is szerepet játszik a dologban. Hé, nézzétek a jó oldalát, hamarosan ismét érdekes élménybeszámolókkal, meg képekkel teli bejegyzésekkel jövök majd, juhú! Így, nyilván a három napos szabály sem lesz érvényes, mert ki tudja, mikor leszek internetközelben. Amint megint jelentkezek, majd gyorsan leírom, kik kapnak képeslapot, hogy küldhessék nekem a címüket. 

Remélem nincs harag, főleg azért nem, mert képtelen vagyok normális bejegyzéssel szolgálni. Tudjátok, hogy szeretlek titeket.

Comic-Con 2012: Az utolsó nap

Mielőtt azonban belekezdenék az utolsó, és egyben legunalmasabb, leghosszabb nap beszámolójába, íme, a legújabb, jól megkésett, Bebe TV-rész, mindenkinek sok szeretettel, de főleg azoknak, akik esetleg nem hitték volna el, milyen baromira nagyon hosszú egy igazi, hamisíthatatlan, Comic-Con sor:

Vasárnap este tehát véget ért a móka. A Convention Center bezárta kapuit a kockák előtt, a sztárok már régen hazaröppentek, a Nerd HQ visszavedlett sima szórakozóhellyé, és a hotelekből, vagy éppen jelen esetünkben hostelekből is tömegesen kezdtek kicsekkolni az emberek. Köztük én is. Mivel a szobát reggel tízig kellett elhagyni, az én repülőgépem meg este tizenegy felé indult, nagyon-nagyon sok időm maradt aznapra, hogy kezdjek magammal valamit. Szerencsére, a bőröndöm, és az egy hét alatt óriásira duzzadt hátizsákom, megőrizték nekem a hostelben este hétig, szóval szabadon mehettem, és fedezhettem fel San Diego olyan részeit magamnak, amik nem a hostelt környékező pár utcát, illetve a Convention Centert jelentik. DE! Ne feledkezzünk meg arról, hogy az én lábaim négy nap sorban állás, sétálás, még több sorban állás és még több sétálás után, a testemet nem akarták elbírni, nemhogy még felfedezni, és várost nézni! 

Így aztán, miután nagy nehezen elvonszoltam magam Seaport Village-be, ahol első estémen Krisztával étkeztünk, naplementét, meg anyahajót néztünk, és szorgosan szobrot kutattunk, végigjártam pár ajándékboltot, vettem a gyerekeknek egy kis szuvenírt, plusz beszereztem a kötelező kaliforniás kulcstartóm,  lezuhantam egy padra, és elhatároztam, hogy fel sem fogok kelni onnan, egészen este hétig, amikor is kidobják a hostelből a cuccaim. Még délelőtt tizenegyre sem járt az idő, szóval nagyon-nagyon hosszú ücsörgésnek néztem elébe. Ráadásul a pad sem volt túl kényelmes, vágyakozva gondoltam vissza az emeletes ágyra a hostelben, vagy éppen a várakozó sátrak piha-puha füvére a Convention Centernél. 

Felálltam, sétáltam pár kört, elhatároztam, hogy továbbra is nagyon fáradt vagyok, visszaültem egy másik padra. Közben próbáltam valamiféle wi-fit keríteni, hogy egy kis internetezéssel elüssem az időt, de San Diegóban működő wi-fit találni, annyira egyszerű, mint limitált szériás játékokat beszerezni a Comic-Conon. Vagyis semennyire. (Még mindig fáj a szívem, ha a legújabb, csakis Comic-Conra készített Monster High babára, vagy szuperhősös Polly Pocket figurákra gondolok... hüpp.)

(A képeket nem hétfőn készítettem, aznap nem volt erőm magammal cipelni a fényképezőgépem, de mivel eddig még nem tettem fel őket, és témába vágnak... itt vannak.)

Valamikor dél körül döntöttem el, hogy befizetek egy városnéző körútra. Két órányi menetet ígértek a busszal, érdekes történelmi adatokat a várossal kapcsolatban, és hihetetlen jó szórakozást. Engem ezek annyira mégsem érdekeltek, leginkább csak az, hogy a busznak párnázott ülései voltak. Eleinte azt hittem, majd szépen leülök valahol hátul, észrevétlenül elalszok, és pihenek két órán keresztül, de az út tényleg annyira szórakoztató volt, hogy ez végül nem így lett. A történelmi adatoknak talán még a negyedét sem tudnám felsorolni Volt valami muki, aki a várost alapította, egy házaspár, akik nászajándékként kapták Coronadót, és gyorsan el is adták, a repülőgépeknek curfew van este tizenegytől reggel hatig, és San Diegóban, egészen pontosan az Old Town városrészben található az ország legszellemjártabb épülete. Nem vagyok benne biztos, hogy a legszellemjártabb egyáltalán magyar szó-e. Most haunted house of America. Tessék. Mennyivel szebb.

Az is biztos, hogy miközben fel-alá buszoztam, őszintén sajnáltam, hogy nem működnek jobban a lábaim, és fedezhetem fel az egyes részeket magamnak, mert nagyon érdekesnek tűnt mindegyik. Főleg Coronado (ami külön város, nem San Diego része, ejnye Bebe), és Old Town. Utóbbiban azért nagy nehezen lőttem egy fényképet az iPodommal, aki megfejti, miért is készült a kép, és mi olyan fontos rajta, virtuális ölelésben részesül:

Az utolsó buszjárat este hat körül indult, addig már csupán ketten ültünk rajta, egy lány, aki szintén Comic-Conozott, és én, szóval a buszvezető néni már nem is nagyon vesződött idegenvezetéssel, csupán elcsevegtünk arról, mit csináltunk az elmúlt pár napban, meg ehhez hasonlók. A lány nem jutott be egy panelre sem, szóval én voltam a csodálatosan fantasztikus SzuperBebe, amiért én meg igen.

A busz a hosteltől nagyjából két utcányira tett le, gyorsan rohantam (hehehe) begyűjteni a csomagjaim, aztán megkértem a recepciós lányt, legyen olyan drága, hívjon nekem egy taxit. Nem, egészen pontosan megkérdeztem, tud-e valamiféle taxivállalat számot, ő meg már kapta is fel a telefont, és hívta nekem az autót. Megegyeztünk, hogy jövőre találkozunk, amennyiben ő még ott dolgozik, nekem meg sikerül összegyűjtenem a pénzt ahhoz, hogy Magyarországról visszautazzak, és már suhantam is a taxihoz. A repülőtéren leadtam a bőröndöm, megkaptam a beszállókártyám, bár online csekkoltam be, és azt a verziót választottam, hogy az iPodom használom beszállókártyaként (mert még sosem csináltam ilyet, és kíváncsi voltam, hogy működik), a pultnál dolgozó srác valószínűleg látta rajtam, hogy talán jobb ilyen bonyolult dolgokat nem rám bízni, és kezembe nyomta a hagyományos papírjegyet.

Az ellenőrzésnél akadt egy kisebb fennakadás egy biztonsági nénivel, aki magához kapta az útlevelem, és kikérdezett, mi a nevem, meg mikor születtem, meg ilyenek. Szerencsére a faggatózást abbahagyta, mielőtt az útlevélszámomhoz ért volna, mert ha arról kérdez, még mindig a repülőtéren ülnék. Nagyon veszélyes embernek tűnhettem a turistás San Diegós pulcsimban és piros tornacipőmben.

A repülőtér szerencsére tele volt Comic-Conról hazafelé igyekvő emberekkel, akik irigykedve nézték az autogramozott Nerd HQ sapkám, és akikkel továbbra is jót beszélgettünk a mögöttünk álló őrületről. Szép lassan, nagyon-nagyon lassan, elérkezett a felszállás ideje, én utoljára megígértem San Diegónak, hogy jövőre ismét találkozunk, aztán elfoglaltam helyem a gépem.

Az utazás nagyjából tizedik percénél fogadtam meg magamnak, hogy soha, de soha, de soha nem fogok többet éjszakai járattal utazni. Az már épp elég rossz, hogy nem tudok aludni repülőkön, vagy vonatokon, vagy buszokon, vagy bármi olyan járművön, ami mozog, és nincs lehetőség vízszintesen elnyúlni, de mikor körülöttem mindenki vígan horkol, szuszog, vagy éppen beszél álmában, akkor a helyzet még vagy ötvenszer rosszabb lesz. Nagyjából a második óra vége felé kedvem lett volna sírva fakadni, annyira szenvedtem, de még ahhoz is túl fáradt voltam.

Atlantában kellett átszállnom. Ott már senki sem nézte őszinte áhitattal a Zachary Levi-autogramos sapkám, és senki sem tartozott a Comic-Conos bagázshoz, már csak azért sem, mert mikor a Starbucks kilométeres sorában ácsorogtam, egy párocska kiállt előlem, mondván ők nem fognak tíz percet várni egy kávéra. Háh, gyengék.

Tizenegy óra körül már a vasútállomáson ücsörögtem Baltimore-ban, továbbra is sajnálva önmagam, és szenvedve az álmosságtól, hiszen a hajnali hatkor beszippantott Caramel Macchiato hatása már réges-rég elmúlt, és megközelítőleg délután kettőkor estem be itthon a ház ajtaján. Ahol miután barátságosan elbeszélgettem Lisával (aki szerint Zac Levi és én nagyon jól mutatunk együtt, szóval ha nem készültem volna elájulni és az alagsor szőnyegén elaludni, egész biztos magamhoz öleltem volna...), ledobtam magamról az összes ruhám, előkotortam a legelső pizsamát, ami kezem ügyébe került, és szépen bekucorodtam az ágyba, ahol egy hét távollét után végre magamhoz ölelhettem Macit és Hászkitutust. Gyűjtőnevükön a Dögöket. (Nincs az Isten, hogy őket hostelbe vigyem, és megkockáztassam az eltűnésüket.) Mielőtt teljesen kiütöttem volna magam, még észrevettem, hogy Lisa az egy hét alatt, amíg kibérelte a szobám, megszerelte a nagyjából november végén elromlott redőnyt, zsalut, akármit, így szép, sötétben aludhattam.

Mit mondhatnék zárásként? Azt hiszem, az utóbbi pár bejegyzésből tökéletesen tisztán lehet látni, hogy a Comic-Con fantasztikus. Ráadásul jövőre, mivel idén részt vettem rajta, lehetőségem lesz előregisztrációra (most, augusztusban!) ami azt jelenti, hogy talán a négy napos jegyek megkaparintására is több esélyem lehet. Annyi biztos, ha tényleg sikerül visszamennem, és ugyan az amerikai kalandjaimnak au pairként addigra hivatalosan már vége lesz (hüpp hüpp) a blog egy különkiadás keretein belül ismét megnyitja majd kapuit. Az azonban még nagyon messze van, és rengeteg nem Comic-Conos bejegyzést olvashattok tőlem. Remélem, azokat is szeretitek, mert mostan minden visszatér a rendes kerékvágásba (hüpp hüpp hüpp). 

Comic-Con 2012: 4. nap

Vasárnap a Hall H-ben, Fringe, Supernatural és Doctor Who paneleket tartottak. A Fringe-nek óriási a rajongótábora a Comic-Conosok körében, ráadásul az utolsó évada jelentkezik ősszel. A Supernatural fanatikus rajongóit talán senkinek nem kell bemutatnom (az egyik ezt a blogot írja, itten-e), a Doctor Who meg... Doctor Who. Ha nem nézed, hát nagyon rosszul jársz, sajnálom, ha nézed, a világ jófej emberei közé tartozol, sziaszia. Természetesen, szintén nagyon-nagyon sok rajongója akad a rendezvényen. 

Így tudtam, ha én vasárnap be akarok jutni, nagyon-nagyon korán ott kell már állnom abban a bizonyos sorban, hogy bejuthassak abba a bizonyos terembe. Kicsivel hajnali négy óra előtt ébredtem fel, a jó édes fenébe elküldve az ébresztőm, és majdnem letojva az egészet, visszafeküdve aludni. Ne aggódjatok, végül, persze, erőt vettem magamon, a sötétben valahogy sikerült felöltöznöm, anélkül, hogy a zoknit a kezeimre húztam volna, vagy ilyesmi, majd két óriási doboz Red Bullal felszerelkezve megindultam a Convention Center irányába.

Páran még (vagy már), főleg buliból hazatartó egyének, meg hajléktalanok, lézengtek az utcán, nem igazán zavartuk egymást, főleg azért nem, mert én továbbra is zombi üzemmódba voltam kapcsolva. A Convention Centernél, természetesen már sokkal nagyobb volt a tömeg, minden egyes bejáratnál álltak/ültek/feküdtek emberek. Az egésznek olyan hangulata volt, mint egy nagy menekülttábornak. De az, hogy az emberek közül páran Doctor Who, vagy éppen Supernatural epizódokat néztek iPadeken, iPodokon, laptopokon, talán a világ legmenőbb menekülttáborává varázsolta a helyet.

Megkerestem egy biztonsági nénit, hogy árulja el nekem, hol van a Hall H sor vége, mire azt válaszolta, lent a kikötőnél. 

Álmosságtól lassan lecsukódó szemeim azonnal kipattantak. Jó, nyilván számítottam rá, hogy nem fogok a sor elejét jelző sátrakban állni, mert oda azok mennek, akik kint éjszakáznak, de abban azért reménykedtem, hogy a sátrak után pár méterrel majd lesz helyem, ha már ilyen korán keltem. Tudjátok, mikor állam a kikötőnél pénteken? Mikor délelőtt kilenc körül érkeztem a helyszínre. 

Szerencsére, ez nem azt jelentette, hogy sokan álltak előttem, mert a legtöbb ember hálózsákban elterülve feküdt a földön és foglalt el magának rengeteg helyet. Ráadásul az is óriási szerencse volt, hogy pont egy padnál ért véget a sor, ahová leülhettem szépen. Kicsit beszélgettem az előttem, összecsukhatós székben ücsörgő, urakkal, majd később a mögém érkező két fiúval, két idősebb nővel, meg két, nagyjából, velem egykorú, lánnyal. Utóbbi társaság lett az aznapi sorban állós csapatom. Sajnos, a lányok főleg a Fringe-panelre vártak, a fiúk meg Doctor Who-fanok voltak, így senkivel nem tudtam megosztani a Supernatural iránti fanatikus rajongásom. Bár, a fiúk szerették a Supernaturalt is, nyilván mégsem ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint az igazi, fanatikus, diliházba való fangirl-ök.

Valamikor hat óra tájékán kezdtem érezni a Red Bull hatását. Na nem felélénkülni kezdtem, hanem nagyon sürgősen el kellett volna szaladnom mosdóba. Tudtam, hogy még vagy négy órányi sorban állás/ülés vár rám, és ugyan a Comic-Con íratlan szabályai tartozik, hogy sosem szabad elhagyni a helyed a sorban, mert miután visszatértél, mehetsz szépen a sor végére, muszáj volt mennem. Szerencsére, a két fiú megígérte, vigyáz a helyemre. Igen, szépen mosolyogtam, meg különben is, ha ugyanazok a kedvenc Doctor Who részeitek valakivel, az rögtön valamiféle kapcsot hoz létre közöttetek.

Az egyetlen nyilvános mosdó még zárva volt, így kénytelen voltam belógni a Hiltonba. Aminek még szintén nem nyitották ki egy ajtaját sem, de szerencsére egy nő mellett, aki épp kifelé tartott onnan, sikeresen be tudtam csusszanni az ajtón és elfutni egy mosdóba, mielőtt valami biztonsági ember megtalálna és kihajítana onnan.

Egyébként fogalmam sincs, miért osztottam meg veletek ezt a sztorit.

Valamikor olyan hét óra tájékán kezdtek elszaporodni a futkározó emberek. Mármint, akik szépen kocogtak a tengerparton, edzés gyanánt, párban, vagy egyedül. Valamit mindig beszólogattunk nekik, mármint úgy, hogy ne hallják, persze, mert biztos erősebb volt mindegyikük a sorban ücsörgő kockáknál. Nyolc óra múlhatott el nem sokkal, mikor jött egy újabb futó ember. Hasonló érzés volt őt figyelni, mint mikor Zac Levit pillantottam meg szerdán interjúadás közben, azzal a különbséggel, hogy az ember, aki felém tartott, még Zacnél is nagyobb mániám. A legnagyobb. Az ember, aki miatt elküldtem a családom a Szent István Bazilikához Rubik-kockát széttörni. Az ember, aki miatt idiótát csináltam magamból a Lincoln-emlékműnél, és megtáncoltattam három, hatvan év feletti uraságot. Aki legeslegkedvencebb karakterem formálja meg, az összes sorozatból, amit valaha néztem.

Misha Collins.

Hogy milyen érzés volt rájönni arra, hogy ez az ember, nagyjából másfél méterre suhant el tőlem? Nem tudnám megmagyarázni. Pontosan emlékszek rá, mit éreztem abban a pillanatban, de tényleg nem tudom szavakba önteni.

Annyi biztos, hogy miután Misha már kellőképp messze járt tőlem, egy embertelenül magas és artikulátlan sikítás hagyta el a torkom: AZ MISHA COLLINS VOLT!

A sorban hátrébb ácsorgók, mármint azok, akik addigra a végét képezték, tökéletesen tisztában voltak az információval, mert ők képeket is készítettek róla. A mi szakaszunk vagy túl fáradt volt ahhoz, hogy felfogja a dolgokat, vagy tényleg nem Supernatural rajongókból állt, ugyanis egészen az őrült sikításomig senkinek nem tűnt fel, ki futott el mellettünk. Utána aztán egy srác kirobbant a sorból, és teljes erőből Misha után rohant. Én, a két fiúpajtimmal ordítva bíztattam Mishát, aki valószínűleg nem hallotta, mert nagyon messze járt már, hogy fusson gyorsabban, ha kedves az élete.

Természetesen addigra már mindenki éberen figyelt, feltűnik-e ismét Misha Collins. Feltűnt, oldalán a fitt rajongójával. Mindenki előkapta fényképezőgépét, de nem jártunk sikerrel, Misha vett egy éles balkanyart, mielőtt közelebb kerülhetett volna, hogy a Hilton főbejáratát vegye célba. Azért, mielőtt végleg eltűnt volna szemeink elől, barátságosan integetett nekünk.

Nem sokkal az eset után a sor is megindult, a hálózsákok több helyet foglaltak el, mint eredetileg gondoltuk, ugyanis a második várakozósátorban telepedtünk le délelőtt fél tizenegyig, ami azt jelentette, hogy az első kétezer ember között voltunk, akik bejuthattak a terembe. Egy 6500 férőhelyes terem esetén ez nagyon jó arány, ne felejtsük el.

Mikor bejutottunk a terembe, mindenkinek a kezébe nyomtak egy Fringe-kalapot. Abban a pillanatban, fogalmam sem volt, milyen jelentősége van annak a kalapnak a sorozatban, most sincs fogalmam róla, milyen jelentősége van a kalapos embereknek a sorozatban, de hé, ingyen cucc, ami ráadásul jól is áll. Naná, hogy kell!

Mint soraimból ki lehet következtetni, egy részt sem láttam, soha a Fringe-ből, bár a színészek nagyon jófejnek tűntek, meg a sztori is biztos érdekes, Töki nagy kedvence, és nagyon sokan bíztatnak, hogy kezdjem el nézni. Talán egyszer majd el fogom. Talán.

Mivel utolsó évadról beszélünk, mindenki sírt. A színészek sírtak, a közönség sírt, én nem sírtam, túlságosan szerettem volna túllenni az egészen és a Supernatural panelt nézni. Na jó, ez nem teljesen igaz, kicsit elérzékenyültem én is, mert attól, hogy nem nézek egy sorozatot, át tudom érezni, milyen az, mikor szereted, és azt akarod, hogy örökké tartson, de túl hamar vége lesz. (Chuck. Chuck. Chuck. Chuck.)

Miután elbúcsúztattuk a Fringe-gárdát, óriási ovációval, székekről felállva, kis szünet után kezdődött, amire vártam. Mióta is? Nagyon-nagyon régóta. Azaz a Supernatural-panel.

Tökéletes. Más szavam nincs rá. Jópár panelt végigültem a két nap alatt, amit a teremben töltöttem, de egyiken sem látszódott, hogy a csapat ennyire ismerné és szeretné egymást, a sorozatát és a rajongókat. Viccesek voltak, szellemesek, és minden, amit az ember elvárna egy Supernatural-beszélgetéstől. Legszívesebben videóra vettem volna az egészet, de nem elég nagy a memóriámkártyán a fényképezőmben ehhez. Így is csupán hat képnek maradt hely rajta, mire a panelnek vége lett, szóval a Doctor Who előtti szünetet régi képek törlésével töltöttem.

Nem hittem volna, hogy lehetséges jobban szeretnem a sorozatot, mint eddig. Tévedtem.

A sok sikítástól a panel végére már alig maradt hangom, és akkor a Doctor Who-panel még hátra volt. Miközben én képeket töröltem, elemeket cseréltem, felkészültem lelkiekben, a terem folyamatosan tapsolni kezdett. Nem is akárhogy. Négyesével, ritmusosan, szóval az alaphangulat már adott volt. (Az a gond ezzel, hogy nem Doctor Who rajongók számára nem tudom elmagyarázni mi is ez, azért remélem, akadnak errefelé rajongók, akik viszont értik, és értékelik ezt.) Aztán jött pár jelenet az előző évadból, a főcímdal, amire berohantak a szereplők és Moffat. Hű, nem hittem volna, hogy tovább lehet még fokozni izgatottságom a Supernaturalosok után, de sikerült.

 

Miután vége lett a panelnek, mindenki, de tényleg, mindenki elkezdett kivonulni a teremből, pedig még azt hiszem lett volna egy Cleveland Show beszélgetés is, valamikor a délután folyamán. Senki nem értette, miért nem az egy fokkal kisebb Ballroom 20-ben tartották azt, jövőre talán okosabbak lesznek, miután alig maradt valaki a közönségből idén.

A sárgatáblás vallásos emberekről annyit, hogy jelen voltak egész héten, és próbáltak megtéríteni mindenkit. Én igazából nem tudom, mi volt a bajuk, a Biblia szerintem egy szóval sem említi, hogy a pokolban fogok égni, ha szeretem a sorozatokat, vagy a képregényeket. Javítsatok ki, amennyiben tévednék, és mégis egyike lenne a tíz parancsolat egyikének, vagy ilyesmi. Szerencsére, valamikor péntek tájékán felbukkantak az ellen-táblák, mint amiket az én képemen is lehet látni, vagy éppen Superman értetek halt meg vagy Tojjátok le az idiótákat, élvezzétek a Comic-Cont! feliratosok.

Miután kiverekedtem magam a Hall H-ből kifelé tartó tömegből, azonnal a Nerd HQ felé vettem az irányt, ahol Jared Padalecki és Zac Levi panelre voltam hivatalos. Jared Padaleckit az óriási teremben látni,a sötét közönségben ülve, egy dolog. Jared Padaleckit közvetlen közelről látni, csupán pár száz ember társaságában, na az egy teljesen más dolog. Tudom, tudom, nem szokás azt mondani férfiakra, hogy szépek, de a beszélgetés első pár percében szinte még fényképezni is elfelejtettem, egyszerűen muszáj volt csak néznem, és arra gondolnom, hogy úristen, de szép vagy. Szebb mint a tévéképernyőn. Vagy monitoron. Ebből az okból kifolyólag a képek, vagy videók sem adják vissza Jared tökéletességét.

A beszélgetésről készült videót ITT meg lehet nézni, a 35. perc környékén beficcen rajta az én fejem is, tisztán lehet látni rajta a felismerés pillanatát: úristen, engem vesz a kamera, mosolygááás.

Mivel már javában folyik az új évad forgatása, Jarednek gyorsan el kellett utaznia, szóval az autogramosztás idén elmaradt. Majd jövőre talán nagyobb sikerrel járok majd.

Ezután már csak egy dolog volt hátra, a Zac Levi-panel, ahová megint állójegyem volt, és sajnos senki sem akadt, aki leültetett volna maga mellé. Nem baj, azt leszámítva, hogy a lábaim addigra már nagyon nem akartak működni, nagyon jó helyet sikerült találnom magamnak. Erről a videó ITT van, kötelező azoknak, akik szeretik Zacet, kötelező azoknak, akik nem tudják ki ő, és szeretnék megérteni, miért szeretem annyira, és persze, tudnak angolul, mert ez a beszélgetés tökéletesen megmutatja, mi teszi őt csodálatos emberré. Csöpp, csöpp, tudom, ne érzelegjünk ennyit.

A beszélgetés után ő osztogatott autogramokat, voltunk vagy háromszázan, de megígérte, hogy addig nem mozdul sehová, amíg mindenki meg nem kapta az aláírását. Én valahogy a sor majdnem legvégére kerültem, félúton majdnem feladtam, mondván úgyis van már aláírásom tőle, meg fényképem, ne legyek telhetetlen, de aztán meggyőztem magam: ha jövőre mégsem tudnék visszajönni, örökké bánnám, hogy elszalasztottam ezt az alkalmat. Így tudomást sem véve fájós lábaimról, meg egyéb testrészeimről, a fáradtságról, hála a hajnali kelésnek, hősiesen kivártam sorom, és aláírattam Zaccel az aznapi Comic-Con jegyem. Közben megköszöntem neki, hogy felejthetetlenné varázsolta az első, és talán egyetlen Comic-Conom, mire megkérdezte, hogy miért lenne ez az egyetlen. Elmondtam neki, hogy jövőre Magyarországról kéne ideutaznom, szóval nem menne túl könnyen, mire azt válaszolta, ugyan, ő biztos benne, hogy találkozni fogunk jövőre is. Az volt a pillanat, mikor elhatároztam, bármi történjék is, én ott leszek a következő évi rendezvényen is. Nehéz lesz összegyűjteni rá a pénzt, az igaz, de nem lehetetlen. Egy normálisabb képért Zaccel már megéri visszatérni.

A beszámolóknak ugyan még nincs vége, de a Comic-Con vasárnap este véget ért. A lezárt utakat ismét megnyitották, a dekorációkat elkezdték beszedni, a Convention Center előtt sem hömpölygött már az óriási tömeg. Szomorú órák voltak azok.

A pár nap rádöbbentett valamire: a Comic-Con olyan mint egy drog. Eleinte azt hittem, egy év elég lesz, kielégíti az összes sorozatos, filmes, képregényes igényem, meggyőződök róla, nem én vagyok az egyetlen fanatikus rajongó a világon, és miután vége lesz, élem tovább megszokott kis életem, azzal a felkiáltással, hogy szép volt, jó volt, egyszer elég volt. Ez sajnos nem így van. Több kell. Vissza akarok menni, jövőre, és azután is, meg azután, minden egyes évben. Jó, ez nyilván nem fog sikerülni, de a következő évin dolgozok keményen.

Holnap még egy utolsó beszámoló következik arról, mit csináltam az utolsó napomon, mikor már minden egyes lépés kínzó fájdalmat okozott, de valamivel el kellett ütnöm az időt az éjszakai repülőm indulásáig. Ó, és olvashattok az egész éjszakán át tartó szenvedéseimről is. Bebe nem tud aludni repülőkön, ugyanis.