Trabik és kémek

Mint a pénteki bejegyzésben már említettem, tegnap Parade of Trabants volt a Múzeumnál, amire mindenképp el szerettem volna menni, mert otthon ugyan nem szokatlan a Trabantok látványa, azért Washington D.C. utcáin látni őket több mint viccesebb élmény lenne. Yudith azt mondja, jön majd velem, aminek megörültem, mert jó ideje nem találkoztunk már, bár főleg azért, mert mindig valami fontosabb programja akadt, meg lemondta a találkát az utolsó pillanatban. Nem baj, gondoltam, péntek estéről szombat reggelre már nem sok minden jöhet össze neki.

Kicsit korábban érkeztem a múzeumhoz, mint megbeszéltük, szóval beültem megreggelizni az étterembe, és már készültem volna neki írni egy sms-t, hogy ott keressen, mikor láttam, hogy ő már írt, sajnálja, de mégis dolgoznia kell, meg bla bla. Sokat már nem is volt kedvem mérgelődni emiatt, főleg azért, mert épp kihozták elém a már ránézésre is isteni epres öntetes palacsintám, óriási eprekkel megpakolva, meg két kolbásszal körítve. Az eperöntetes kolbász van olyan finom, mint a porcukros kolbász.

Miközben eszegettem, nézegettem, ahogy szedik le a Trabantokat a platókról, amiken hozták őket, meg ilyesmik, megláttam az egyetlen Wartburg hátsó szélvédőjén egy matricát.

Ki is osontam szépen, már szinte azonnal kockára fagytam, amint kiléptem az utcára, mert sajnos elfelejtettem a reggeli öltözködésnél a tényt, miszerint a délutánra ígért 13 fok, reggel még igencsak 2-3 fokot jelent, ami kegyetlenül nagyon hideg.

Feltűnően kezdtem körbe-körbe járkálni a Wartburg körül, hátha a tulajdonosa észrevesz, én meg ki tudom kérdezni, honnan szerezte, meg kitől az autóját, mert képzelje, én is Magyarországról jöttem, mikor az egyik Trabi-tulajdonos mellém pattant, hogy megkérdezze, tetszenek-e ezek a kis autók. Mire vigyorogva válaszoltam neki, hogy igen, nagyon tetszenek, de nem azért, mint a többségnek, mert életükben nem láttak még hozzájuk hasonlókat, hanem mert a látványukkal még Washington látványát is képesek európaivá tenni.

Erre megkérdezte, honnan jöttem, mire mondtam, hogy Magyarországról. Na, erre aztán olyan lelkes lett, mintha legalábbis azt jelentettem volna be, én vagyok az egyik angol trónörökös, és gyorsan elfutott megkeresni a mukit, akié a Wartburg volt. Jeffnek hívták, ő, ha lehet még lelkesebben fogadott, már kapta is elő a fényképezőgépét, hogy azonnal kell egy képet csinálnia velem, amit megmutathat az otthoniaknak. Milyen menő, hogy egy magyar emberrel pózol a Magyarországról származó autója mellett.

Ezek után Eric, a trabitulajdonos is szeretett volna közös fotót velem, az arrafelé sétáló emberek meg csak lestek, hogy mi a fene, valamiféle sztár vagyok, akit ők nem ismernek, amiért ennyire körül ugrálnak engem?

Eric aztán elkezdett győzködni, hogy mindenképpen üljek be a Trabantjába, mire mondtam neki, hogy nagyon kedves tőle, meg minden, de számomra ez azért nem akkora különlegesség, mint az amerikaiaknak, akik tényleg úgy nézegették az autókat, mintha a világ nyolcadik, meg sokadik csodái lennének. Eszméletlenül tündéri volt.

- Igaz, de elég nagy különlegesség lenne, ha Washingtonban ülnél egy Trabantba - mondta aztán Eric.

El kellett ismernem, igaza volt.

Itt vagyok tehát, Amerika fővárosában, egy Trabantban pózolva. Aminek a tetején egy kávéspohár található, ezt csak most vettem észre, a képfeltöltés közben. Azért nem hiszem, hogy túl sokan számolhatnak be efféle élményekről itthon.

Továbbra is nagyon hideg volt odakint, de én hősiesen jártam körbe, fényképezgettem az autókat, olvasgattam a tájékoztatókat, meg minden ilyesmi.

Szerencsére, pont mikor már arra gondoltam volna, hogy kész, olyan hideg van, akármennyire is érzem jól magam, én bizony hazametrózok a jó meleg szobámba, Eric ismét mellettem termett, és közölte velem, hogy odafent, mármint bent a múzeumban, a trabitulajdonosok kávét meg bagelt kapnak, ha gondolom, menjek vele, aztán igyak egy jó forró kávét.

Bevallom, régen esett már olyan jól bármi is, mint az a kávé. Közben beszélgettem a mukival, kiderült, hogy nyolc Trabantja van otthon, eredetileg tíz volt, de kettőt a múzeumnak ajándékozott. Egyet, amit aztán félbevágtak, ezt tudtam, hol van, bár eddig nem tűnt fel, hogy egy Trabant, meg egy másikat. Na, itt egy pillanatra elszörnyűlködtem, hogy úristen, én még sosem találkoztam azzal a Trabanttal. Aznap aztán később rájöttem, hogy igen, találkoztam már vele, párszor meg is hallgattam a sztorit, ami hozzá kapcsolódik, de azt hittem, hogy az autó egy... mindegy, mit hittem, nem mondom meg, nem akarom, hogy azt higgyétek egy hülye liba vagyok.

Na jó, azt hittem rá, hogy egy londoi taxi, de csak azért, mert egy angol telefonfülke mellett áll. És fekete. És olyan taxi-formája van. És... oké, ebből nem fogom tudni kimagyarázni magam.

Közben elmondtam Ericnek, hogy szeretnék ősztől majd itt tanulni.

- Georgetown? - kérdezte.

- Reményeim szerint - válaszoltam.

- Nagyon helyes - bólintott aztán.

Ja, hopp. Ez a beszámoló eddig még kimaradt. Mármint, hogy jelentkeztem a Georgetown Egyetemre. Majd hozok róla egy hosszú bejegyzést.

Kicsit még beszélgettünk, aztán visszamentünk az utcára. A kezemben szorongatott kávéspohárral egy ideig jól elvoltam, de a kávém körülbelül öt percen belül kihűlt, szóval elhatároztam, hogy egye fene, bemegyek, leülök valahol, jól felmelegedek, aztán visszamegyek, és összebarátkozok több trabitulajdonossal is, főleg mert volt egy csapat, ami csupa fiatalabb srácokból állt, és gondoltam, ők azért mókásabbak lehetnek, mint Eric meg Jeff. Nem mintha ők nem lettek volna nagyon jófejek, de na. Öregek.

Az OpSpy-os lépcsők mellett találtam ülőhelyet magamnak, néztem, ahogy az egyik lány összegyűjt egy csoportot, és hirtelen óriási kedvet kaptam ahhoz, hogy menjek én is egy kört. Miután a csoport felszaladt, illetve mászott, mert nem tűntek túl lelkesnek, nekiálltam számolgatni a pénzem. Úgy döntöttem, engedélyezek magamnak egy kis szórakozást. Pont mikor készültem volna felállni, egy Kelvin-fej úszott be a látóterembe.

Borzalmasan megörültem neki, azonnal ugrottam fel, hogy megöleljem, két okból is. Az egyik, hogy nagyon régen találkoztunk már, és azért kezdett hiányozni, a másik pedig az, hogy ő is hivatalos volt Chad bulijába, és ki szerettem volna kérdezni az összes apró kis titokról.

Bár ne tettem volna. Megtudtam ugyanis, hogy a buli eszméletlen jól sikerült, még a zsaruk is megjelentek, és mint tudjuk minden buli jó, ahol rendőrök is vannak, Chad pedig nagyon-nagyon részeg volt, és Kelvin elmondása szerint nagyon jól éreztem volna magam. Közel álltam a síráshoz, nem mondom, hogy nem. Nyilván valami olyasmit szerettem volna hallani, hogy a buli totál uncsi volt, meg szar, és jól tettem, hogy otthon maradtam aludni.

Kelvinnel rengeteg dumáltunk, főleg azért, mert liftfelelős volt, ami azt jelenti, hogy lehet beszélgetni. Aztán mikor volt egy kis szünete, felmentünk a múzeumba is, mert miért ne. Őt aztán sajna mégis lehívták dolgozni, de én ott maradtam, mert mint tudjuk, a Kém Múzeum jó dolog, ingyen még jobb. Ismét felfedeztem valami újat, a fekete Trabantot leszámítva. Atombombás, ijesztgetős, mint a cyberterrorizmusos, vicces, hogy mikor a visszaszámlálás angolról hirtelen oroszra vált, mennyien megijednek, hogy úristen, mi fog történni. Felrobban a bomba, az.

Miután végigjártam az egészet, ismét összetalálkoztam Kelvinnel, épp egy házaspárral beszélgetett, akiket egy kicsit sajnáltam, mivel miután megjelentem, le lettek tojva.

Hogy megint a fene esne bele abba a szép mosolyomba.

Hamar elérkezett az idő, mikor azt mondtam, nekem mennem kell, mert délután még dolgoznom is kellett, és ki tudja, milyen volt a helyzet, busz meg metrófronton, elbúcsúztam Kelvintől, meg a kinti trabisoktól is. Amíg én a múzeumban voltam, kicsit felmelegedett az idő is, plusz az egyik Trabant köré felépítettek egy Berlini Falat.

Jó Berlini Falhoz méltóan lehetett rá firkálgatni is, erre sajna nekem nem volt időm, pedig az is biztos nagyon jó móka lett volna. Majd jövőre.