A Kocka-történet vége

Amilyen gyorsan jött ez a dolog, olyan gyorsan vége is lett, maradjunk annyiban.

Nem, persze, nem ez a teljes bejegyzés, de dióhéjban ennyi a lényeg. Igazából részben szeretném ezzel a dióhéjjal lezárni a témát, részben viszont úgy érzem, jól esik kiírni ezt magamból, még akkor is, ha főleg a hét elején esett volna ez a legjobban, mikor még azt hiszem fájt is kicsit, ami történt.

Kedves gyerekek, egy jótanács Bebe nénitől: mikor egy fiú elkezd veletek beszélgetni a Starbucksban, elkéri a számotok, és minden ilyesmi, ne felejtsétek el megkérdezni, mik a szándékai. Csupán szeretne megismerkedni veletek, mókázni valamennyit, vagy abban a pillanatban, ahogy megjelentél a színen, eldöntötte, hogy te vagy élete szerelme, és már látja maga előtt, ahogy ellovagoltok a naplementébe egy unikornison, aminek a popójára valaki egy “friss házasok” táblát akasztott?

Ebből gondolom, már azt is ki lehet találni, mi volt a probléma Őkockaságával, illetve a… nem is tudom, minek nevezzem… ezzel az izével, ami kialakulni kezdett kettőnk között. Mint a blogbejegyzésekből is kiderült, én úgy álltam hozzá, hogy hé, pár hét múlva lelépek innen, annak az esélye, hogy ezalatt az idő alatt szorosan kötődni kezdjek hozzá, nagyjából a nullával egyenlő, mert én nem tudok ilyen hamar elkezdeni kötődni valakihez, legyen szó barátságról, vagy valami másról. (Kivételt képez talán ezalól Csilla, és az én drága Watsonom.) Ő ezzel szemben már az első Starbucksos találkozásunk után mesélt rólam a barátainak és a szüleinek (oké, én is, még a blogomban is írtam róla, de mind tudjuk, hogy ez nem jelent semmit, mert hány száz fiúról volt szó már ebben a blogban…), és elkezdte tervezgetni, hogyan fog bemutatni nekik. Ez persze én eleinte nem tudtam, ha tudtam volna, nyilván megmondom neki, a második találkozás alkalmával, hogy én nagyon életem szerelmét kutatom még éppen, és ha ő igen, inkább a korabeli lányokkal próbálkozzon. (Őkockasága 28 éves.)

Mindezek a különbségek múlt szombaton derültek ki, és persze az első találkozás és aközött már kezdett nekem is tiszta lenni, hogy ajjaj, baj van, ez a fiú nem csak mókázni szeretne velem, amíg itt vagyok, hanem kicsit talán többet, de még reménykedtem benne, hogy esetleg nem gondolja túlságosan komolyan mindezt. Aztán felhozta, hogy be szeretne mutatni a családjának, és szeretne meglátogatni a nyáron Magyarországon, hogy megismerje az én családomat, és barátaimat, és aztán meglátogatna Walesben az egyetemen, én meg jobban elkezdtem pánikolni, mint akkor mikor a szekrényemre és az onnan kicsorduló ruhahalomra, illetve a két bőröndömre nézek. Mert ennek a fele sem volt tréfa, ez a kedves fiú valami teljesen ismeretlen oknál fogva kezdett belém zúgni, de nagyon. Én meg… hát nagyon nem. Ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy nem kezdtem el volna belezúgni egy idő után… de két hét ahhoz, hogy ehhez hasonlóan kezdjek érezni, sajnos nagyon kevés. Nem nyílok meg egyszerűen, akármennyire is legyen kíváncsi rám valaki (sőt, olyankor talán inkább jobban bezárkózok), és nem tudok valakit rövid idő alatt közel engedni magamhoz. Bármilyen aranyos kocka is legyen. Ezt próbáltam neki is finoman előadni, remélve, hogy ezzel majd veszi a lapot, és rájön, hogy közel sem annyira komolyak a szándékaim, mint neki… de nem, csak azt hajtogatta, hogy ne aggódjak, hogy kitartó. Ha bátor lennék, ilyenkor kellett volna megmondanom neki, hogy nem vagyok benne biztos, hogy szeretném, ha kitartó lenne.

Ugyanis, itt a következő probléma: sehogy sem tudtam elképzelni, hogyan működhetne ez a kapcsolat. Ő azt már rengetegszer mondta, hogy a munkája valószínűleg örökre Amerikához köti majd, én meg mondtam, hogy én Angliában szeretnék lakni. Egy ideig jót poénkodtunk ezen, aztán hirtelen írt nekem egy hosszú, nagyon hosszú e-mailt arról, hogy Anglia miért a legpocsékabb hely a világon, és Amerika miért a legjobb. Nem küldte el, de szombaton szépen felolvasta nekem, és bár volt néhány pont, amivel egyet értettem, de többségében csak pislogtam rá, hogy wow, ennyire nem lehetsz sötét amerikai, hogy ilyen dolgokat gondolsz egy országról, ahol még életedben nem jártál. El lehet képzelni, hogy innentől jött egy bő két óra, ami rengeteg veszekedéssel, kiabálással, Bebe visszafojtott zokogásával, és ehhez hasonlókkal járt. Úgy értem, azt mondani az Egyesült Királyság oktatási rendszerére, hogy a legszarabb a világon, mikor amerikai iskolákban még az evolúciót sem tanítják, mert ellenkezik a Bibliában leírtakkal, illetve azt mondani, hogy az a világ legveszélyesebb helye, miközben Amerikában, bemész a Wal-Martba és veszel magadnak egy vadászpuskát, miközben a Kinder be van tiltva, mert veszélyes a gyerekekre, hát igencsak vicces dolog.

Nem, én nem szeretném Őkockaságát bántani, hiába mondott pár olyan dolgot, amik elég nagyon szíven szúrtak, mert én is ugyanannyira hibás vagyok abban, hogy a dolgok így alakultak, mint ő. Én szeretném, ha megtalálná élete szerelmét, egy kedves, keresztény lányt, akinek minden álma, hogy letelepedjen vidéken, egy kiskerttel, meg kutyával, iskolába cipelje a kölköket, és minden vasárnap óriási adag vacsorát főzzön a családnak, és a barátoknak, akik felbukkannak mókázni egy óriásit.

Én, sajnos, nem ez a lány vagyok. 

Mikor megosztottam ezt Őkockaságával is, meg azt is, hogy nekem szükségem van sokszor arra, hogy egyedül legyek, bezárkózzak és feltöldőjek energiával, azt válaszolta, hogy mindez csupán a fejemben létezik, mert nem tudom, milyen az, mikor körülvesz a nagy szerető család, és baráti társaság, és hogy ő biztos nem engedné meg nekem, hogy ilyesmit csináljak, ha együtt lennénk. Ez még a vitánk legelején volt ugyan, de én már ott elhatároztam, hogy itt vége ennek a bárminek, mert aki nem érti meg, hogy nem a kifelé forduló, hanem a magába zárkózó embertipushoz tartozok, attól én nem akarok semmit.

Aztán voltak ott még olyan apróságok, hogy soha senki nem fog úgy szeretni, mint ahogy ő tudna szeretni engem, meg egyáltalán soha senki nem fog majd nagyjából rám nézni sem, és szerencsés lehetek, hogy ő, a jóképű, drága autós, sok pénzt kereső, álomférfiú észrevett magának, mert több ilyen nem fog velem előfordulni az életben, és ehhez hasonlók. Tudom, hogy megbántottam, és nem kéne agyalnom ezeken a dolgokon, mert csak azért mondta őket, hogy ugyanolyan fájdalmat okozzon, mint én okoztam neki azzal, hogy kijelentettem, eszem ágában sincs félbehagyni az egyetemet (megint), hogy aztán ide költözzek hozzá, és a kitartott barátnője/felesége legyek. Mert neki efféle tervei voltak velem.

Mondjuk azon jót nevettem (kicsit talán hisztérikusan), mikor kijelentette, hogy azt hitte, felnőttebb vagyok annál, mint ahogy viselkedtem. Mire megkérdeztem tőle, hogy miből gondolta ezt?

               - Abból, hogy szuperhősös pólókat viselek

              - Hogy mesefigurás háttérkép van a számítógépemen és a kedvenc színészem az iPademen      

       - Hogy egyszer megkértem hívjon vissza később, mert épp egy sorozatot néztem a tévében

Erre nem tudott semmit válaszolni.

Megegyeztünk hát, hogy nagyon nem kéne erőltetni akkor ezt a dolgot, mert láthatóan teljesen mást akarunk mindketten, és neki tovább kell keresnie a jövőbeli Mrs. Kockát, én pedig visszatérhetek ahhoz, hogy minden héten más fiút szemeljek ki magamnak, aki után csorgathatom a nyálam.

Mint mondtam, annyira nem viselt meg a dolog, mint úgy nagyjából vasárnap tájékán gondoltam, főleg, mivel rájöttem, hogy az egész kockaságot leszámítva mennyire különbözőek vagyunk is mi ketten. Kezdve az egész vallás témával… abból jó dolog nem sülhet ki, ha valaki, aki olyan elkötelezett hívő mint ő, olyan valakivel áll össze, mint én… aki folyamatosan azzal viccel, hogy szeretne a pokolra jutni, mert folyamatosan járhatna rockkoncertekre és egész biztos jó odalent a wi-fi is. Folytatva azzal, hogy ő, ha tehetné a nap 24 órájában a hét minden napján együtt lenne a barátnőjével, családjával, barátaival, mindenkivel, én meg... hát én meg nagyon nem. Pár óra után, még a legközelebbi barátaimmal is, úgy érzem, hogy muszáj egyedül lennem és feltöltődnöm. És igen, léteznek emberek, akik ezt elfogadják.

Igazából a kellemetlen két óra még egy jót sétáltunk a házunkhoz viszonylag közeli kis ösvényen és beszélgettünk egy sziklán ülve valami patak partján, szóval azt hittem oké, barátság szintjén még megmaradhat ez a dolog, de azóta egyszer hívott telefonon, még hétfő este, amikor én nem hallottam, írtam is neki, hogy bocsi, tévét néztem, nem hallottam, mire annyit válaszolt csak, hogy persze, jó mese. (Pedig igazat mondtam, a múlt heti visszahívós esetből rájöhetett volna, mennyire fontosak a sorozataim, és az csak egy szimpla Hannibal epizód volt, ez meg a Teen Wolf évadnyitó része, helló.) Többet azóta nem is kommunikáltunk.

Én tényleg remélem, hogy lehetőleg minél hamarabb megtalálja a számára tökéletes lányt. Azt is remélem, hogy tényleg senki nem fog azzal jönni, mekkora rossz arc, mert nem az, bár tény, hogy valakivel elképzelni az életed két hétnyi ismerettség után kicsit fura. És remélem azzal sem fog senki jönni, hogy ejnye, Bebe, majdnem két éve azon sírsz, hogy nincs senkid, és mikor jön valaki, akkor csak úgy eldobod. Mert azt hiszem, ez a szép, hosszú bejegyzés is mutatja, hogy ennél kicsit másabb a helyzet.

Szóval… izé… ennyi lenne a dolog. Lehet valamit kihagytam, és később majd eszembe jut, én meg homlokomra csapok majd, hogy basszus, ilyen fontos dolgokat kihagytam a beszámolóból, ami segített volna az én kedves olvasóimnak megérteni a helyzetet, de szerintem így is minden világos.

Anyu ismét elkezdett attól félni, hogy úgy vénkisasszonyként végzem, én tervezem, mit veszek fel szombaton, mikor maratoni mozizást tartunk Csillával, vagyis minden ismét a régi Bebeországban.

Egy hónap múlva: jó sok embernek elő kell még adnom a Kocka-sztorit, akik nem olvassák a blogom.