Hiteles krónika keddről*

Bekészítettem a Game of Thrones legfrissebb epizódját. Magam elé húztam egy kis asztalkát, és gondosan rátettem a rántott csirkével, kínai tésztával és csemege uborkával megpakolt tányérom, valamint a jéggel bőségesen feloldott pohár kólám. Az élelmiszer házhozszállítós bácsinak már nyoma sem volt, az összes kaja, amit hozott bekerült a szekrényekbe, hűtőbe, fagyasztókba, így aztán elégedett sóhajjal dobtam le magam a kanapéra, és elsüllyedtem a párnatengerben. Békés keddek - gondoltam magamban. - Hogy én mennyire imádom a békés keddeket.

Talán épp lenyeltem a második falat csirkém, és bekaptam egy uborkát (elismerően bólogatva, amiért olyan íze van, mint amit otthon megszoktam, és nagyon szeretek), felcsendültek a sorozat nyitányának első hangjai, mikor halk kaparászást hallottam a hátam mögül. 

- Mókusok - dünnyögtem halkan, és nagyot húztam a pohár kólámból. A sorozatom folytatódott, én meg eszegettem tovább. Máskor is hallottam már mókusokat, folyamatosan a kertben rohangálnak. Nem zavarnak engem, én sem zavarom őket, bár nagyon szívesen elkapnék néha egyet-egyet, hogy beidomítsam házi mókusnak.

Pár perc múlva aztán ismét meghallottam a zörejt, ezúttal már sokkal hangosabban. Ráadásul, egészen úgy hangzott, mintha valaki be szeretni jönni a házba. Na jó, kezdett elegem lenni ebből, és állatvédés ide, vagy oda, megfordult a fejemben, hogy ennek a szemtelen mókusnak igencsak kijárna egy apró mókuspopóba rúgás.

Letettem az innivalóm, és fél szemmel az ablak felé pillantottam. A következő pillanatban rögtön rájöttem, mennyire jó ötlet volt az asztalra helyezni üvegpoharam, ugyanis egész biztos kiesett volna a kezemből, amennyire megijedtem. Sikítottam már óriásit, párszor, életem során. Hullámvasutakon, csak úgy poénból, vagy mikor egyszer Angliában azt hittem, a sötét chorleywoodi hegyekben fogok egy amúgy békés golden retriever vacsorájává válni. De ilyen hangosan, ilyen velőtrázóan még soha. 

Az udvaron ugyanis egy ember állt. Nem, nem biztos, hogy embernek lehetne nevezni. Hamuszürke bőre, rongyos ruhadarabjai, és néhol kikandikáló csontjai bizony annak a jelei voltak, hogy az előttem álló, minden bizonyára kedves úriember már régóta nincs az élők soraiban. 

Miközben ő ujjai, illetve azok maradványaival kitartóan kaparászta az üvegajtót, én próbáltam túltenni magam az első sokkon, és valamiféle menedék után nézni. Az első ötletem az volt, hogy beugrok a konyhai sziget mögé, és onnan figyelem ennek a... személynek a küzdelmét az ajtóval, ami elválaszt minket egymástól. Agyam egyik fele azt sikította, fussak, rohanjak, a tőlünk pár háztömbnyire lévő tűzoltóságig, kérjek segítséget a dögös tűzoltóktól. Egy másik, kisebb fele, azt suttogta, talán illene értesítenem pótszüleimet arról, mi folyik a házuknál éppen. A harmadik fele... illetve, harmadik harmada, mert felekről már nem beszélhetünk, viszont még magánál a helyzetnél is őrültebben viselkedett. Ugyanis... hihetetlen, hogy ezt mondom, de... örült. Igen, örült annak, hogy egy... hú, még most is nehéz ezt leírni, annyira... annyira... szóval egy zombi áll az udvarunkban. Ezért néztem zombis filmeket, olvastam könyveket. Hiszen mindig abban reménykedtem titkon, hogy a 2012-es világvége, tulajdonképpen egy zombi apokalipszis lesz, én meg  menő szuperhősök módjára apríthatom majd az élőhalottakat. És tessék, álmaim valóra váltak!

Ennek ellenére, persze, továbbra is borzalmasan féltem, de talán egy fokkal kevésbé bántam volna, ha megadja magát az üvegajtó.

Miközben a... az... élőhalott, továbbra is próbált bejutni, én körbenéztem a konyhában, mit tudnék fegyverként használni. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen elhagynom a búvóhelyem, mert a zombi talán meglátna, rögtön ínycsiklandozónak találna, és minden erejét bevetné, hogy közelebb kerülhessen hozzám.

- Az edények! - suttogtam boldogan, és a sziget egyik fiókjához csúsztam, ahol a különféle serpenyőket, meg fazekakat tároljuk. Gyorsan kezembe is vettem egy dögnehéz, leginkább quesadilla készítésre használt lapot, másik karommal pedig tapogatni kezdtem egy másik fiók irányába. Szélesen elvigyorodtam, mikor megéreztem az egyik, óriási kés nyelének tapintását.

Sajnos, túl sok időm nem volt örülni, amint ismét lekucorodtam, ezúttal már alaposan felfegyverkezve, hallottam, ahogy az üvegajtó, milliónyi szilánkra törve megadja magát, a zombi pedig diadalmas kiáltással, üvöltéssel, vagy nem is tudom, minek nevezhetném a hangot, amit kiadott magából, beszabadult a konyhába.

- Menni fog! - suttogatam magamnak behunyt szemekkel, magam elé képzeltem az összes dolgot, amiért nem szabad hagynom, hogy a zombi megöljön (közeldő Avengers-premier, Comic-Con, anyu főztjének evése), majd felugrottam a helyemről.

- NARNIÁÉRT ÉS ASLANÉRT! - ordítottam el magam, mert éppen nem jutott eszembe egy frappánsabb csatakiáltás sem, ezt pedig azóta szerettem volna már mondani, hogy... izé, először láttam a Narniát.

Sajnos, bátorságom rögtön alábbhagyott, mikor láttam, milyen közel is van hozzám ellenfelem, milyen rothadó bűzt áraszt magából, és mennyire elszánt arra, hogy ő most bizony fel fog engem falni. Valamint arról is megfeledkeztem, milyen nagyon nehéz a kezemben tartogatott sütőlap, és milyen gyenge vagyok én, így, amit erőteljes ütésnek szántam a zombi feje felé, végül csak egy halovány kis suhintás lett.

Nyeltem egy óriásit, majd úgy döntöttem, nyert agyam józanabbik fele, és irány a tűzoltóság! Elhajítottam a sütőlapot (a kést, a biztonság kedvéért továbbra is kezemben szorongattam), majd rohanni kezdtem a bejárati ajtó irányába. Az előszobában aztán megpillantottam, hogy két újabb zombi szabadult be a házba, a garázsajtó felől.

- Jajj, ez nagyon nem jó - suttogtam magam elé megsemmisülten, de azért tovább rohantam a bejárati ajtóhoz, ami egyelőre még szabadnak tűnt. Szinte kirántottam a helyéről, olyan sebességgel téptem fel, és zuhantam ki az utcára. Illetve, nem egészen az utcára, hanem valakire. Mégsem voltam tehát eléggé elővigyázatos, és egyenesen egy élőhalott karjaiba estem, méghozzá szó szerint!

Felsikítottam, és az idegen is felkiáltott, de egyáltalán nem a zombik, már jól ismert, hörgő hangján. Azonnal kinyitottam szemeim, és megpillantottam, kin sikerült landolnom.

- Ifjabb Madár... - suttogtam halkan.

- Mi? - kérdezte ő, olyan hangsúllyal, mintha elvesztettem volna az eszem. Vagy ő vesztette volna el a sajátját.

- Semmi - vágtam rá gyorsan.

- Nézd, nagyon kellemes a karácsony óta itt heverő felfújható hóemberetekkel heverni, de nem tudom, észrevetted-e... - kezdte ő, mire én borzalmasan elvörösödtem. Hirtelen rájöttem, ugyanis, hogy igen, azon a fiún fekszek, sajnos egyáltalán nem nőies, vagy csábító pozícióban, akiért már hónapok óta rajongok titokban. És eddig még egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, most meg hirtelen... hányat is?

- Nálatok is? - kérdeztem, miközben talpra álltam, és gyorsan le is poroltam magam. 

- Igen, de... mi a fene folyik itt?

- Nem tudom - kiáltottam kissé idegesen. A zombik a házból valószínűleg megérezték kettőnk friss húsának illatát, a hangok alapján ugyanis egyre közelebb kerültek hozzánk.
- Azt hiszem, sietnünk kéne! - bökött fejével a ház irányába Ifjabb Madár, majd legnagyobb meglepetésemre, és egyben örömömre is, megragadta a karom, és rohanni kezdett. Na nem a saját házuk irányába, hanem egy másik szomszédhoz, egy kedves öreg, nénihez, akivel legutoljára a cserkész-süti árulás közben találkzotam.

- Az egyikük ő volt... Mrs... itt lakok már pár éve, de még csak a nevét sem tudtam - magyarázta futás közben a fiú, miközben én helyeslően bólogattam. Úgy gondoltam, ez tökéletes alkalom arra, hogy én viszont megtudakoljam az ő nevét.

- Az én... - kezdte volna, de pontosan abban a pillanatban törtek ki a mi, illetve ő házukból is a dühös zombik. Egészen pontosan öt darab. És az egyikük tényleg a szomszédban lakó néni volt, legalábbis a szomszédban lakó néni, némivel csúnyább, leszakadt lábú mása.

Az ajtaját, mindenesetre nyitva hagyta, így be tudtunk menekülni a házába, és mindenféle bútordarabbal eltorlaszolni az ajtót, abban reménykedve, hogy a zombik talán nem lesznek elég okosak ahhoz, hogy az ablakot használják bejáratként.

- Óriási mázli, hogy anyu ma vitte kozmetikushoz a kutyákat, mert ha bármi bajuk esne, inkább a zombik elé vetném magam. Kevésbé fájdalmas halál lenne, mint az ő kezei között végezni - sóhajtott Ifjabb Madár, mikor már biztonságban éreztük magunkat.

Az én fejemben csak az járt, hogy egész biztos vége au pair-pályafutásomnak, ha a család meglátja a házban uralkodó rendetlenséget. Soha nem fogják elhinni, hogy tényleg zombik támadtak rám.

Ifjabb Madár idegesen járkált körbe-körbe, én meg próbáltam nem szóba hozni, hogy talán nekünk kéne végezni ezzel a pár élőhalottal. Úgy értem, normális lányok nem mondanak ilyet. Tökéletes volt a helyzet ahhoz, hogy játsszam a bajba jutott lányt, ő hősnek érezze magát, és boldogan éljünk, amíg meg nem halunk. Normális lányok, hasonló helyzetben (bár nem voltam benne biztos, hogy került már ilyen helyzetbe valaha bárki is), nem ejtenek ki olyan mondatokat a szájukon, mint...

- Szerinted találnánk valahol egy láncfűrészt? Esetleg kettőt?

Szinte még be sem fejeztem a mondatot, már meg is bántam. Gratula, Bebe. Így kell normális lányként viselkedni, pontosan.

- Mi? - a nap folyamán Ifjabb Madár már másodjára nézett ki úgy, mint aki kételkedett a beszélgetésben részt vevő összes ember épelméjűségében.

- Esetleg visszatámadhatnánk, vagy ilyesmi - vontam vállat.

- Mi?

- Mert nem biztos, hogyha felhívnánk a 911-et, hinnének nekünk, szóval nem lennénk velük kisegítve, de valamit gyorsan tennünk kell, mielőtt a zombik elérik a többi szomszédot, és annyian lesznek, hogy képtelenség lesz végezni velük.

Ifjabb Madár rám pillantott, majd halványan elmosolyodott.

- Nekünk van egy otthon, a garázsban.

- Azt hiszem, nekünk is - bólintottam. Bár eddig csupán halloweeni, meg karácsonyi dekorációkat láttam, de  ki tudja, talán mégis akad valami, amit zombiölésre lehet használni. 

- Azt... hiszed? - morogta Ifjabb Madár.

Ismét vállat vontam. Igen, ez egyet jelentett azzal, hogy az akciómat akár öngyilkosnak is nevezhetném, de inkább lennék olyan lányként számon tartva a történelemben, aki próbálta megakadályozni az első zombi apokalipszist, nem pedig olyanként, aki nem tett semmit, hanem egy házban ücsörögve várta  világ pusztulását.

- Jobban belegondolva, egészen biztos vagyok benne, hogy láttam egyet hánykolódni egy sarokban - füllentettem. Valami azt súgta, Ifjabb Madár nem egyezne bele az akcióba, ameddig én csak félig-meddig vagyok meggyőződve arról, hogy zombikra ártalmas eszközök találhatóak a házuknál.

- Rendben - bólintott. - Az lesz a legjobb, ha kettéválunk, mert akkor talán a zombik is kettéválnak majd. Ha az akció sikerül, találkozunk az utcán. Ha nem...

Nem fejezte be a mondatot, de mindketten tudtuk, pontosan mi fog történni, ha elszúrjuk. A gondolat nem volt épp a legbiztatóbb.

Különféle hátsó kijáratokat és bokrokat használva sikerült eljutnom a garázsig, és útközben egy zombi sem vett észre. Túlságosan lefoglalta őket, hogy továbbra is próbáljanak bejutni az öreg néni házába.

Amint beértem a garázsba, és felkapcsoltam a villanyokat, idegesen nyeltem egyet. Ugyanis semmit, az égvilágon semmit nem láttam, amit használhattam volna. Úgy tűnt, hülyeségem lesz a végzetem. 

- És még azt sem sikerült kiderítenem, mi az igazi neve - jegyeztem meg szomorúan, nyilván Ifjabb Madárra gondolva. A biztonság kedvéért azért még egyszer körbeforogtam, majd az egyik polcon megláttam valamit. Valamit, ami ugyan nem éppen láncfűrész volt, de legalább ugyanolyan hasznos. Egy fejsze. 

- Ez az! - suttogtam boldogan. Ki tudja, talán mégsem válik majd zombi-kaja belőlem.

Sikeresen átküzdöttem magam pár papírdobozon, meg még ki tudja min, hogy a polchoz kerüljek, mikor meghallottam a zombik már jól ismert hangjait. Ifjabb Madár jól gondolta. Hozzánk hasonlóan ők is ketté váltak, csupán hárman ácsorogtak a garázsajtóban.

Továbbra is féltem, nyilván. De továbbra is ott lebegett lelki szemeim előtt minden, ami miatt élnem kell. A listára, természetesen, felkerült egy újabb dolog is. A szomszéd srác. A közös zombiölés után túlélés csak jó alkalom arra, hogy megigyunk együtt egy kellemes, idegnyugtató teát. Ráadásul, továbbra sem tudtam, mi a neve.

- Sajnálom, ma nem belőlem ebédeltek! - mondtam halkan, bár természetesen a zombiknak szántam a mondatot. Aztán megragadtam a fejsze nyelét és...

Bármennyire is szeretném leírni nektek, pontosan mi is történt ezután, hogy gyűrtem le mindhárom zombit, sajnos nem tehetem meg. Egyrészt, mert nagyon gusztustalan, és pár ember, például anyu, gyomra, talán nem venné be a dolgot, másrészt meg az élmény túl friss, és akármennyire is próbálom felfogni egy kalandként a dolgot, úgy is írni róla, azért valamilyen szinten nagy sokk volt ez azért. A vért, például, fogalmam sincs, mikor sikerül majd véglegesen kimosnom a hajamból, amennyi beleragadt.

Miután mindhárom zombi meghalt, ismét, és úgy tűnt, ezúttal már véglegesen, kiejtettem a fejszét remegő kezeim közül, és az utcára rohantam. Totális csend uralkodott, még a távoli utcák forgalmának zaját sem lehetett hallani. Nagyon reménykedtem benne, hogy ez nem azt jelenti, az egész várost elfoglalták ezek az... élőlények.

Pár percig toporoghattam tétlenül, mikor Ifjabb Madár, tűnt fel a házuk ajtajában, vér borította ruhában. Valamiért azt gyanítottam én sem festhetek másképp.

- Sikerült? - kiáltotta oda nekem, mire bólintottam. Nem igazán sikerült még megtalálni a hangom a küzdelem után.

Elmosolyodott, és én is elmosolyodtam. 

- Miután vettem egy kétórás forró zuhanyt, esetleg...

Ismét bólintottam.

- Majd akkor csengetek hozzátok.

És ismét bólintottam, bár nem sikerült elrejtenem az arcomra kiülő, óriási, széles vigyort. 

Mikor Ifjabb Madár ismét eltűnt a házukban, őrült táncba kezdtem az utca közepén. Nem érdekelt, ki láthat, vagy ki nem, eszméletlenül boldog voltam, amiért ez a dögös srác meghívott akármerre is, túléltem életem első zombitámadását, úgy, hogy még csak meg sem sebesültem közben, és pár évnyi terápia után talán lelkileg is rendbe jövök majd.

Beugráltam a házba, majd az őrült vigyor azonnal lehervadt az aromcról. A zombik szaga átjárta az egész házat, a konyhát, valami rejtélyes okból kifolyólag vér borította, és úgy tűnt, a díszes társaság valamelyik tagja még az egyik karját is elhagyta a földön.

Tudtam, hogy a betört üvegajtóra, még ki kell találnom valami magyarázatot, de egy alapos takarítással talán sikerül eltitkolnom, egészen pontosan milyen izgalmas napom volt, és később csupán arról a bizonyos randevúról beszámolnom az embereknek. Néha, mindenki jobban jár, ha az igazság rejtve marad.

*A krónika, természetesen, annyira nem hiteles