Gotcha!

Emelje fel szépen mindenki a kis kacsóját, aki elhitte, hogy a tegnapi bejegyzés tényleg igaz történeteken alapul.  Csak bátran, úgysem látom őket.

Gratulálok, ti vagytok azok, akik áldozatául estetek mesteri tervemnek. 

Sajnos a keddi napot nem töltöttem zombivadászattal, és az Ifjabb Madárnak még továbbra sem sikerült kinyögnöm egy egyszerű Hi, how are you?-t sem. Nem tudom, igazából melyiket bánom jobban.

Több oka is van, hogy tegnap ilyen, szerintem nagyon vicces, bejegyzést kaptatok. Lássuk is őket szépen sorban.

1. Anyu

Kedden, valami oknál fogva, egyszercsak elfelejtettem anyu üzeneteire válaszolni Facebookon. Ilyenkor anyu elkezd aggódni, és olyanokat írni, hogy egész biztos elraboltak az ufók. Én meg, mivel néha szeretem szegény aggódó édesanyám idegeit még tovább húzni, azt válaszoltam, nem, nem ez történt, dühös zombihorda támadta meg a házat. És jött ezzel együtt a megvilágosodás, hogy hé, miért ne írhatnék egy blogbejegyzést, mintha tényleg hadakoztam volna pár élőhalottal? Ha nem rozsdásodtam be azalatt a pár hét alatt, mikor semmiféle kitalált sztorit, csak blogot írtam, talán sikerül hihetően előadnom az egészet.

2. Unalom

Legalábbis a keddi napom unalmassága. A Game of Thrones-nézés, illetve a bőséges ebédelés tényleg megtörtént, de ezek voltak a napom legizgalmasabb pontjai. Azt leszámítva, mikor reggel, a kisöreg iskolája felé menet, hirtelen felbukkant a Dínó mögött egy jelzéseit villogtató rendőrautó. Azt tudni kell, hogy csak akkor állíthatnak meg, ha így jeleznek neked. Nem mentem gyorsabban, mint kellett volna, és kivételesen még az iPodomon sem váltottam titokban számokat az ülés alatt, mert rádiót, meg a kisöreg iPodjának zajait hallgattam. Vigyázzba állt bennem még a... tudjátok mi is, de úgy tűnt, nem csak én éreztem így, hanem az előttem haladók is, hárman egyszerre álltunk meg az út szélén, szinte satufékkel, és vártuk a következményeket.  Szerencsére, a rendőrautó azonnal tovasüvített, pár perccel később pedig kiderült, hogy baleset történt, nagyjából ötszáz méterre onnan, oda sietett. Hárman koccantak egymásnak, még a légzsák sem nyílt ki senkinél, de a biztonság kedvéért kihívták a mentőket, rendőröket, tűzoltókat is. Pedig én már abban reménykedtem, hogy hivatalosan is kiderült a kedvenc házam tulajdonosának mexikói drogbáró kiléte, és érte mentek.

3. Ifjúság Irodalom Írása

Ez a neve annak a kurzusnak, amit tegnap vettem fel, és online fogok járni rá a Montgomery Főiskolán. szóval azzal a bejegyzéssel próbáltam előre sejtetni (köszi, sztaki szótár, amiért megmutattad nekem, mi magyarul a foreshadowing), mi is várható az életemben. Hat hetes lesz a kurzus, minden héten két órával, lesz benne szó arról, hogyan kell ezeket a történeteket megírni, karaktereket kifejleszteni, és, ami talán nekem a legfontoabb: kiadót, meg szerkesztőt találni. A kurzus végén pedig készen kell lennie egy saját történet tervének. Azt hiszem, ezzel nem lesz gond, mert jópár saját történetem van. Azok, akik már régebb óta követik munkásságom, nagyon jól ismernek párat. 

Mostanában kicsit elhanyagoltam a blogon kívüli írást, szóval legalább kicsit megint belerázódok, mielőtt teljesen kimegyek a formámból, és visszaesek arra a szintre, ahol nagyjából tizenkét éves koromban tartottam. (Máig nem értem, hogy gondolhattam valahai is azt, hogy a Gyulai kolbász elfogadható cím egy történetnek, ami olyan lányokról szól, akik irányítani tudják a különféle elemeket.)

Ez lenne tehát a tegnapi bejegyzés története. Én továbbra is úgy gondolom, hogy nagyon vicces volt. Bárcsak láthatnám az olvasók arcait, miközben olvassák soraim. Nincs is jobb annál, mint látni az emberek arcára kiülő színtiszta zavarodottságot. Gonosz vagyok, de azért szeretlek titeket.