Így kerülj be az FBI nyilvántartásába...

Ma délelőtt Csillával találkoztam, és igazából eleinte fogalmam sem volt róla, mit fogunk csinálni. Mármint beszélgettük, hogy kéne erre menni, meg arra, ezt venni, meg azt, és ehhez hasonlók, de azt nem tudtam, hogy végül miben egyeztünk meg. Abban azonban biztos voltam, hogy Csilla tudja. Ez nem egészen így történt, nagyjából az első kérdése az volt, mikor bevágódtam a kocsijába, hogy mi a programunk, mert ő nem tudja.

Pár percnyi tanakodás után végül eldöntöttük, hogy D.C.-be megyünk, szépen megnézzük a karácsonyi vásárt, amit tegnap láttam A Múzeumból, és ki tudja még mennyi mókás dolgot csinálunk majd. A vásár érdekes volt, olyan, mint bármelyik, amit otthon lehet látni, mindenféle kézműves dologgal, meg kis kajával és innivalóval (bár sajnos nem forralt borral, vagy kürtös kaláccsal), és jól eltátottuk a szánkat, anélkül, hogy bármit vettünk volna, pacsi érte mindkettőnknek. 

A nagy sétában (összesen nagyjából húsz perc lehetett...) alaposan megéheztünk, és mindkettőnk szeretett volna valamiféle forró italt legurítani a torkán. Így felmerült a kérdés, hogy na jó, menjünk ebédelni, de hová, én pedig rögtön fel is ajánlottam, hogy van a szomszédban egy remek hely, remek konyhával, kedves kiszolgálással, Csilla engedett unszolásomnak, és elindultunk enni A Múzeumba. 

Jó sokat gondolkodtunk, mit együnk, én rögtön ajánlottam a szendvicset, amit tegnap ettem. Csillának tetszett leírás alapján, szóval mindketten gyorsan meg is rendeltük, és izgatottak voltunk, hogy juhúú, finom szendvicset fogunk enni, mikor jött a szomorú hír: nincs Cuban szendvics, mert a Bebe előző nap megette az utolsót. (Oké, ezt talán nem mondták, de mindannyian tudjuk, hogy ez volt a helyzet...) Gyorsan kértünk is inkább egy másik fajta szendvicset magunknak, aztán leültünk az egyik asztalkához. A törzshelyem elfoglalta két idősebb fazon, akik nyilván nincsenek tisztában a Kém Múzeum íratlan szabályaival, miszerint a bejárat felőli első asztal minden körülmények között engem illet meg. 

Amíg vártunk a kajánkra, fényképeztünk.

Csilla első kém múzeumi kávéjának első kortya. Történelmi pillanat.

Mikor megérkezett a kaja, még többet fényképeztünk.

Aztán beütött a Csilla kávéjába, és az én Dr. Pepperes pohárkámba rejtett drog, vagy valamiféle titkos, kémek által kifejlesztett hiperaktivitást elősegítő szer, és elszabadult a pokol. Nem tudom, hogy kezdtük el a játékot, miszerint körülöttünk mindenki kém, aki egy titkos kémtalálkozóra érkezett, talán valami olyasmivel, hogy az igazi kémek látogatják-e a múzeumot.

Innen indult minden. Hamarosan az étterem békés látogatói már közel sem tűntek annyira békés látogatóknak.

Ott volt Igor: a kopasz, szakállas, orosz kém, aki két nővel érkezett. Bizonyára a társaival. Az egyikük a feleségének adhatta ki magát, mert néha megcsókolták egymást. Jó álca.

Szergej: a másik orosz, egy női táskával a vállán. A táska, természetesen, titkos dokumentumokat tartalmazott. Egyszer leellenőrizte, mindenki megjelent-e a színen, és nyilánvalóan nem volt elégedett a látvánnyal, mert gyorsan ott is hagyta az éttermet.

Szergej és Igor egyszer cinkosan összekacsintott.

A magát múzeumi dolgozónak kiadó egyén: ő a telefonján titokzatosan sms-ezett valakivel végig. Biztos azokkal, akik késtek a találkozóról.

Másik dolgozó: a pincér-konyhában segítő srác, aki valószínűleg a világ minden nyelvén tudott, mert feltűnően vigyorgott, vagy éppen maga elé nevetett, miközben Csillával a kémekről beszélgettünk.

És persze, ott voltunk mi, a két kínai nyelvhez valami hasonlót beszélő lány, akik attól tartottak (vagy inkább azt remélték) őket is kémnek nézik, és nem ússzák meg a találkozón való részvételt. Ezek lettünk volna mi.

Mielőtt azonban bárki elcsábíthatott volna minket valami hátsó helyiségbe, gyorsan végeztünk a kajával, végigtapogattuk az ajándékboltot (Csillának kétszer is az orra alá nyomtam egy Skyfall forgatásáról készült könyvet, mikor Q-ról találtam benne képeket... nagyon örült neki), aztán tovább álltunk. Mindenképpen útba kellett ejtenünk az FBI-épületét, mert Csillának fontos fényképezkedni valója akadt ott, én meg gondoltam megszegek néhány szabályt, például bedugom a lábam egy lánc alatt, amire egy igencsak feltűnő ha ezt a pontot átléped az FBI gondoskodik rólad-táblácskát is biggyesztettek. Csilla szerint a mozdulatot a lehető összes biztonsági kamera látta, odabent rögtön futatták az arcfelismerő programokat, ki lehetek, és mit akarok, és mivel Csilla társaságában voltam, akit már régóta köröznek (lásd a régebbi képeslapos történetet...), azonnal felkerültem a fekete listára. Gyorsan megcsináltuk a képet, amit kellett, aztán eltűntünk a helyszínről, mielőtt valami cseppet sem Vin Diesel-kinézetű ügynök megkaparinthatott, és kihallgathatott volna minket.

Jött a Ford-színház, a hely, ahol lelőtték Lincolnt, annak is egészen konkrétan egy igen érdekes része: az ajándékboltja.

A hipster Lincoln pólót csak azért hagytam ott, mert 25 dollárba került, és a legkisebb méret is óriási lett volna rám. 25 dollárt nem fizetek egy pizsama-pólóért. *szomorú sóhaj*

Utána, a szokásosnál kissé korábban, és nem is a megszokott helyen jött egy fro-yo kör, meg egy kis kávézás, és egy Forever 21 végigtapogatása, olyan dolgok, amik annyira nem érdekesek, bár mi igen jól szórakoztunk.

A beszámolónak azonban még nincs vége, mert volt egy késő délutáni/kora esti programunk, az állatkert megtekintése. Most jöhet a jogos kérdés, hogy de Bebe, az állatkertet nem napközben szokás megnézni, mikor látni is lehet valamit? De, kedves blogolvasó, pontosan ezt szokás csinálni olyankor, mikor nincs ünnepi szezon, és nem rakják tele az állatkeret ünnepi fényekkel, meg minden ilyesmivel. Mi pedig pont ezeket a fényeket szerettük volna látni.

Elvonszoltuk magunkat a metróállomástól az állatkertig, aztán szánkat tátva figyeltük csak a sok szép kivilágított fát, meg mindenféle egyéb dolgot. Sajnos az állatok nyakába pont nem tekertek égősorokat, így pár zebrán és gorillán kívül semmit nem láttunk. Ráadásul a fényképezőgépem félúton lemerült. Szerencsére Steve kisegített a bajban, de tudjuk, hogy a két képminőség azért nem teljesen ugyanolyan. Főleg sötétben nem.

Ez még nem az állatkerthez tartozott, de nem mindennap lát az ember Mikulás sapkás lámát...

Élőben sosem láttam még olyan karácsonyi kivilígást, amit zenére ütemeztek, itt szerencsére ilyen is volt, és pont azelőtt értünk oda, hogy elkezdett volna szakadni az eső, szóval meg tudtuk csodálni, és egyben videófelvételt is készíteni róla. 

Az eső aztán kicsit elvette a kedvünk az egésztől, meg egyébként is, alig bírtunk már mozogni, és ha arra gondoltunk, hogy ismét vissza kell sétálnunk a metróállomáshoz... brr. Azért szerencsére megtettük a távot, ne aggódjon senki, és aztán ügyesen haza is értünk, másképp nem is tudnám idepötyögni ezt a bejegyzést most. 

Valamiről biztos tudnék még írni, de azt hiszem a bejegyzés összecsapott vége is tökéletesen mutatja, hogy kimerültek a kreatív energiáim, alvásra van szükségem a hosszú nap után. Ó, és mindenképp ki kell találnom a kémes sztorim... nos, sztoriját, mert igen, a kis Múzeumos ebédelés a világ minden tájáról összegyűlő kémek, természetesen, jól megihlettek.