Megjött decembrrrr

Az év legjobb időszaka. A karácsonyi zenék, fények, vásárok, gingerbread latték, vastag kabátok, kesztyűk, áruházi egymást taposások időszaka. Azok, akiknek az utcánkban, csodával határos módon, működnek a kültéri konnektoraik, elkezdték ezerrel kivilágítani a házaikat. Madáréké már múlt hét óta úgy fest, mint egy speciális karácsonyi leszállópálya, csakúgy, mint a velük szomszédos ház. Mármint nem a miénk. A másik szomszéd. A többiek ma kapták csak elő az égősorokkal, felfújható hóemberekkel és műanyag cukorkákkal teli dobozaikat, és nekiálltak feldíszíteni a házat. Anyukák dirigáltak, apukák létrákon egyensúlyoztak, kezükben a több méternyi égővel, és bajszuk alatt küldték el a fenébe azokat a bizonyos dirigáló anyukákat. Miközben D.C.-be utaztam a buszon három olyan autót is láttam, aminek a tetejére fenyőfát erősítettek. Mivel a karácsonyfa-szállításnak csak az az elfogadott módja. Sok helyen láttam már karácsonyfát a nappaliban állni, és mindig elgondolkodok, milyen állapotban lesz az a fa december végére? Aztán ki tudja, lehetséges valami speciális amerikai génkezelt fák ezek, amik soha nem hullatják le tűleveleiket, és össze sem száradnak. 

Be kéne szereznem anyunak egyet, és elküldeni valami gyorspostával, mert akkor aztán semmi nem állhatna az útjába annak, hogy jövő nyáron karácsonyi hangulatban várjanak haza. A FedEx biztos örömmel vállalna egy ilyen küldeményt.

December tehát itt van, élvezzük ki Advent nyújtotta örömöket, amíg lehet. (Rád nézek most, gingerbread latte!)

Mint egy korábban mondatban már utaltam rá, D.C.-be látogattam ma, egészen pontosan azért, hogy... miért szoktam egyedül D.C.-be menni? Naná, hogy hazatérjek A Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén. A legutóbbi pár alkalommal, mikor ott jártam, éppen csak villámlátogatni (csúnyábban szólva pisilni) ugrottam csak be, gondoltam, épp itt az ideje annak, hogy megnézzem, mi változott, mi nem, és különben is, nincs is jobb dolog annál, mint húsz dollárt, amit ajándékra is költhetnék, magamra elszórni. Háháhá. Rossz ember vagyok.

Annak ellenére, hogy szombat van, egyáltalán nem voltak sokan a múzeumban, szereztem egy jegyet magamnak (csak a kiállításra, könyvtárból beszerzett könyvekkel a táskámban nem igazán volt kedvem OpSpy-ozni), valami újonc lehetett a pénztáraknál, ugyanis nagy lelkesen magyarázta nekem, hogy tudok bejutni a múzeumba, meg kinek kell odaadnom a jegyem, meg ilyenek, én meg legszívesebben a mondanivalója közepén leállítottam volna, hogy fiam, többet tudok a helyről mint te, inkább ne is tört magad. A kajáldában is új kajáldás bácsi volt, akit a régi kajáldás bácsihoz hasonlóan próbáltam elbűvölni bájos mosollyal, hogy hamarosan ismét ingyen innivalókat kaphassak. Ismét: rossz ember vagyok. Úgy tűnt, küldetésem azt hiszem, sikerrel járt, mert alaposan kikérdezett, honnan jöttem, mit csinálok itt, és természetesen megdicsérte, az a bizonyos bűbájos mosolyom. Aztán elmondta, hol találom az innivalókat, meg késeket, meg villákat, meg minden ilyesmit, én meg ha nem lennék udvarias kislány, biztos megmondom neki, hogy tudom, nagyon jól, hol lehet evőeszközt szerezni, és még azt is, hány villa van a villás dobozban.

Betömtem a szendvicsem, meg a sült krumplim, közben az utca túloldalán lévő karácsonyi vásár sátrait figyeltem, és próbáltam kitalálni, lehet-e valamiféle karácsonyi italt, esetleg helyes kis bögréket kapni ott, mint az európai vásárokban szokás.

Közben a szemem sarkából észrevettem, hogy megjelent a múzeumban egy kisebb csapat igencsak egyetemistának kinéző fiú. Tudjátok, olyan tipikus testvériségekhez tartozó fajták, akiket a filmekben látni. Egyikük különösen édes volt, fekete hajjal, sötétkék baseball-sapkában, és miközben társai a jegyeket szerezték be, ő nekiállt beszélgetni a biztonsági őrökkel arról, mennyi ideje dolgoznak a múzeumban, és szeretik-e a munkájukat, meg ilyenek.

Szerencsére, mikor végeztem a kajával, és mentem fel a múzeumba, akkor álltak ők is a liftben. Ő látta, hogy közeledek, kezeivel gyorsan meg is tartotta a lift ajtaját, nehogy becsukódjon előttem, pedig az ajtó nem csukódik addig, amíg a dolgozók meg nem nyomják a gombot, de ezt csak az olyan bennfentesek tudják, mint én, szóval igazám értékeltem a gesztust. Hogy hogy éreztem magam a sötét liftben egy udvarias és kedves félisten társaságában, azt Csillának leírtam egy sms-ben, rögtön azután, hogy kiszálltam a liftből, de inkább nem ismételném meg. Még az álcám részleteit is alig sikerült csak megjegyeznem (Greta Schmidt, 33 éves, német, Londonba utazik négy napra, üzleti célból...). Mikor beértünk a múzeumba, aztán kicsit végre tudtam szórakozni. A baseball-sapkás srác meg egy haverja azzal a játékkal játszott, ahol különféle veszélyeket kell felismerni, és megnyomni a megfelelő gombot. Aki a leggyorsabb, az nyer. Pont új kört kezdtek, mikor arra jártam, és az egyik pult pont szabad is volt. Két másodperc alatt, mielőtt ők egyáltalán feleszmélhettek volna, megnyomtam a megfelelő gombot, vetettem rájuk egy bájos mosolyt, aztán szépen elpárologtam a helyszínről. Párszor még láttuk egymást, például a lehallgató szobában, de aztán, mivel odaben már sokkal nagyobb volt a tömeg, mint kint, elvesztettem őket a szemeim elől. *szomorú fejecske*

Na nem baj, nem kell aggódni. A Múzeumban nyílt egy új, James Bonddal foglalkozó kiállítás. Ami a világ legjobb kiállítása, nyilván, már csak az lenne jobb, ha következő egy Chuck-kiállítás lenne. Minden van ott, ami Bond-rajongóknak, vagy nem rajongóknak érdekes lehet, tárgyak, ruhák, videók, és igen, interaktív részek is. A James Bondot bemutató videónál futottam bele két srácba, akik valami nagyon orosznak hangzó nyelvet beszéltek. Egyikük sem érte el a baseball-sapkás idegen szintjét kinézetileg, de cserébe jól öltöztek, ami legalább ugyanolyan sokat jelent.

A mocskok nagyon csúnyán vigyorogtak rám, mikor nagyjából ötvenezredik alkalommal sem sikerült hatástalanítanom egy bombát, cserébe én nagyon kiszúrtam velük egy másik feladatnál. Be kellett kúszni egy kis útvesztőbe, megtalálni a kódot, és beütni egy széfbe, hogy sikeresen teljesítsd a küldetést. Igen ám, de odakintről az ellenséges kémek nehezíthették a munkát azzal, hogy különféle gombokat nyomkodnak és ezzel lehetetlenné teszik, hogy észrevedd a számokat. Na, láttam is, hogy a két srác bemászott, én meg azonnal rohantam, hogy nyomkodhassam a gombokat. A dolgot még szebbé tette, hogy mi kintről beláttunk, de ők nem láttak ki onnan, szóval ők értetlenül csóválták fejüket, én meg jókat nevettem, akár egy óvodás. Rossz ember vagyok. Csalódottan másztak ki az útvesztőből. Hasonló gonoszan vigyorogtam rájuk, mint ők, mikor a bombával szerencsétlenkedtem.

Az igazi győzelem azonban akkor érkezett el, mikor én másztam be az útvesztőbe és találtam meg a kódot, nagyjából öt perc alatt (6-5-2-7) és a szemük láttára ütöttem be a széfbe. Aztán próbálkoztam még párszor a bombával, de továbbra sem sikerült.

A cyber-terrorizmusos részt kicsit átalakították, természetesen ott kapott helyet a legújabb Bond-film főgonosza, és az egyik számítógép alatt megemlítették egy mondatban az én drága Q-mat is. Nem írták oda, hogy a számítógép csupán másolat, szóval én azt mondom, az volt az a laptop, amit Ben Whishaw ujjai megérintettek, és mikor senki nem nézett oda, szeretteljesen megsimogattam a számítógépet védő üveget. És ebben nincs semmi rossz, vagy nem normális.

A múzeumban továbbra sem lehet fényképezni, ezért nem is tudok semmiféle bizonyítékkal szolgálni azt illetően, mennyire fantasztikus a James Bond-kiállítás, de azért szerencsére volt valami, amit az előcsarnokba tettek ki, szóval egy képem azért mégis van:

Régen éreztem magam ennyire jól A Múzeumban, mint ma. Biztos az új, ismeretlen kiállítás okozta, de olyan érzésem volt végig, mint mikor az első pár alkalommal látogattam meg. Tudjátok, melyik alkalmakra gondolok. Ha nem, a tavaly szeptemberi és októberi archívum mindenkinek a jó barátja, én nem fogom leírni A Nevet.

Köszönöm James Bond, és helyes, ismeretlen fiúkák! Rátok mindig lehet számítani, ha az ember lánya kikapcsolódásra vágyik!