2013. január 7., hétfő

Mike, Kili & Szex és Bethesda

Tudtam én, hogy valami kimaradt a New York-beszámolóból. Miután előadtam Csillának szombaton, mindketten azon hüledeztünk, hihetetlen, hogy nem írtam róla, mert számomra annyira felejthetetlen és life changing élméy lehetett, hogy még a macskáim unokáinak is emlegetni fogom. Még szép. Pókember egyszer megmentette az életem. Tudom, mit gondoltok, ejnye Bebe, talán megártott az az üveg Heineken, amit lehúztál abban a T.G.I. Friday's-ben? Esetleg valami vicces gombát szórtak a hamburgerekre? Nem, egyik sem. Hadd magyarázzam el, mi is történt. 
Miguellel ácsorogtunk békésen a Times Square-en. Illetve, annyira nem is békésen ácsorogtunk, mert úgy gondoltuk, jó móka átszaladni a piros lámpán egy útkereszteződésben, ahogy az igazi new yorkerek csinálják. Az autósok általában lefékeznek ilyenkor. A taxisok nem. Ha átrohansz a piros lámpán, és olyan szerencsétlen vagy, hogy egy taxi közelít feléd abban a pillanatban... az a sárga taxi az utolsó dolog, amit életedben látsz. Majdnem az én életem is ilyen borzasztó véget ért, hacsak nem jelenik meg Pókember. Legalábbis egy Pókembernek beöltözött fazon, akivel fényképezkedni lehet a Times Square-en. Elém ugrott, és finoman hátrébb lökött, vissza a járdára. Mielőtt megköszönhettem volna a segítségét, már el is rohant, hogy újabb életeket mentsen. Vagy keressen pár dollárt a fényképezkedős biznisszel... nem tudni.
Én azonban örökké hálás leszek Pókembernek, amiért azon a hideg, decemberi éjszakán megmentette az életem. Köszönöm, Pókember. 

Ennyi most már tényleg elég New Yorkról, ugorjunk a jelenbe. Kisöregem egész héten beteg volt. Valószínűleg még jövő héten is beteg lesz. A beteg gyerek, természetesen több munkát igényel, például éjszakai ügyeletet is, így én már nagyon vártam, hogy hétvégén elmenjenek Baltimore-ba a nagyiékhoz, és őket boldogítsák két napon át. Csillával beszéltünk meg találkozót, mert a karácsonyi magyaros vacsora óta nem is találkoztunk, volt pár dolog, amit ki szerettünk volna beszélni mindenképp, és egyébként is, nagyon úgy tűnt, lassan mi vagyunk az egyetlen emberek a világon, akik még nem látták A Hobbitot. Így aztán, gyorsan begyűjtöttem Dínóval (kedvesen persze ismét megjegyezte, hogy még mindig büdös a kocsim), és elautóztunk Virginiába, a Tysons Corner-be, ami a közeli legnagyobb pláza, és még mindig építenek hozzá. Mert egy pláza sosem lehet elég nagy, nyilván.
Begyűjtöttük jegyeinket, és gyors szájtátásba kezdtünk, kis ebéddel kiegészítve, persze. Majdnem sikerült máshol ennünk, mint a Panda Expressben, majdnem gratulálhatok magunknak. Végül győzött a narancsos csirke csábító ereje.
Miután végigjártunk majdnem minden boltot, amit szerettünk, meg amit nem szerettünk volna (gondolok itt az American Girl őrületére, ami már öt perc után képes fejfájást okozni, és a kislánnyal hosszú órákat szoktam eltölteni ott...), visszamentünk a mozihoz, hogy nasit vegyünk magunknak, meg persze elfogadható helyet találjunk magunknak a teremben. Biztos említettem már, Amerikában nem kapsz helyre szóló jegyet, oda ülsz, ahová akarsz. Igazából nekem tetszik a rendszer, minek olyan apróságokkal tökölni, mint a helyek? Ha gyors vagy, meg szemfüles, mindenképp tiéd a legjobb ülőhely, és kész.
Jó hosszú sorok álltak a büfénél, mindenki biztos kétnapi élelmet szeretett volna beszerezni az általa választott filmre, én gyorsan különféle szempontok alapján keresni kezdtem, melyik sorba kéne beállni. Első szempont: hosszúság. Második szempont: esetleg dögös fiúk a pult másik oldalán. Találtam is egy sort, ami mindkét igényemnek megfelelt, Csillával meg is osztottam, hogy a kiszolgálósrác életem legújabb szerelme (bocs, Ben Whishaw...). Ő húzta a száját. Akkor még. Sorra kerültünk. Bevetettem legszélesebb mosolyom... arra azonban nem készültem fel, hogy saját fegyverem vetik be ellenem, ugyanis a srác is elmosolyodott. A névtáblája szerint Mike-nak hívták, és a Harcosok Klubja a kedvenc filmje. Onnantól kezdve úgy vigyorogtam én is, mint egy idegbeteg. Már Csillának is egyet kellett értenie velem, hogy Mike mosolya egyszerűen fantasztikus, és mikor ő került sorra, hasonlóképp mosolygó agyhalottá vált, mint én. Sokat kell még dolgoznom a mosolyomon, mert az én ingyen kémmúzeum jegyeimhez képest, Mike világhatalomra tudna törni az övével. 
Mostantól, azt hiszem, csak oda járunk majd mozizni.
Amint elfoglaltuk helyeinket, próbáltuk fénykép formájában megörökíteni, Csilla első amerikai mozis élményét. Nem igazán sikerült, pedig próbálkoztunk megvilágítani az arcunkat az ő tabletjének fényével, meg egyéb hasonló trükköket bevetni, de nem használt egyik sem.

Az eszelős mosolyomon meg amúgy sem tudnak segíteni az ilyen technikák.
A Hobbit természetesen fantasztikus volt, nem is vártunk tőle mást, volt benne sok harc, meg fantasztikus tájak, és gyűrű, meg Smeagol, meg Martin Freeman, meg fantasztikus soundtrack, és Kili. Ó, Kili. Maga Peter Jackson, a film rendezője azt nyilatkozta, hogy ő Középfölde első számú topmodellje, és ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni, azt hiszem.


Nem tudom, kinek az ötlete volt egy dögös törpöt beletenni a filmbe, de azt hiszem, megérdemelne egy saját imát, de legalábbis egy szobrot valahol Új-Zélandon.
A film után kicsit még tovább tátottuk a szánkat, megtaláltam a következő dolgot a Nem Kéne Megvennem, Mert Fogalmam Sincs, Hogy Viszem Haza-listára, ami nem más, mint egy The Black Keys bakelit-lemez. Bezony. Ennyire hipsterek vagyunk már, kérem szépen.

Ma, azaz vasárnap, aztán ismét összefutottunk Csillával, és korai ebédre, vagy akár brunch-ra indultunk a Cosiba. Egyikünk sem tért el attól, amit általában rendelni szokott, én szendvicset, Csilla pizzát, mindig ugyanazt a fajtát, minek kísérletezgetnénk, ha tudjuk, mi a kedvencünk, amiben soha nem szoktunk csalódni, ugye. De megegyeztünk, hogy lehet legközelebb majd újítunk. Miután befaltuk a kajánkat, és a sokadik eszmecserét tartottuk arról, mennyi minden fog hiányozni Amerikából, és a többi, elkezdtünk gondolkodni, mihez tudnánk kezdeni. Sajnos valami egetrengetően hosszúra nyúló programról szó sem lehetett, mert nekem be kellett gyűjtenem gyerekeim a nagyiéktól. Olyan szép volt az idő odakint, sütött a nap, a hőmérséklet is már-már tavaszias volt (lehetett vagy 8 fok is...), gondoltuk, el kéne sétálnunk valamerre. Aztán eszembe jutott, hogy az előző napi vásárlás alkalmával nem néztük meg a Forever 21-t, így aztán kitaláltuk, hogy oké, ezt be kell pótolni, kirándulunk a plázába, de csak a Montgomery Mallba. Közben nagyon jókat poénkodtunk azon, hogy fene a jó dolgunkat, szépen megebédelünk egy jó helyen, aztán megyünk shoppingolni, ez a mi Szex és Bethesda című sorozatunk. Csak pár koktél hiányzott a képből.
Nem mondom, hogy nem költöttünk semmi pénzt, mert de. Mikor az ember az Abercrombie & Fitch-ben lát 18 dollárért pólót, az ember nem hagyja ott azt a pólót, főleg, mikor táskát is kap a vásárláshoz. Mindannyian tudjuk, milyenek ott a táskák. Csúnya, vastagon felöltözött öregemberek képeit nyomtatják rájuk. 
Bezony.



A csodálatos vásárolgatással, és zacskó miatti nyálcsorgatással teli délután után, aztán sajna elérkezett a késő délután, meg a kora este, és a nagyiékhoz megérkezve láttam, hogy a kisöregem még mindig ugyanolyan beteg, mint mikor pénteken útnak eresztettem, valószínűleg holnap sem fog iskolába menni, de ha szerencsém van, hagyja, hogy végigaludjam az éjszakát. Majd meglátjuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése