New Year, New York & We're from Japan

Reggel sikerült olyan sokáig aludnunk, hogy lekéstük a reggelit a hostelben. Ébredés után kiderült, hogy Miguelnek is hasonlóan fura, kusza és össze-vissza álmaim voltak, mint nekem, és jó sok időt el is töltöttünk azzal, hogy megpróbáltuk megfejteni őket. Közben meg persze azt is kitalálni, mint csináljuk nagyjából délután egy óráig, amíg össze nem találkozunk Miguel barátnőjével, meg a barátjával. Megígérte nekem, hogy angolul fognak beszélgetni, és nem fog elhanyagolni, ne aggódjak. (Haha. Ha. Ha.) Én megnyugodtam. Gyorsan ki is találtuk, hogy célba kéne vennünk a Wall Street-et, mert az egy ingyenes, és minden bizonnyal érdekes látnivaló. Egyesek spórolási tervei, khhmm Miguel... és oké khmm én, nem egészen sikerültek úgy, mint ahogy azt előre eltervezték, ráadásul a kétágyas szoba miatt a hotel is többe került, mint terveztük, így főleg próbáltunk ingyenes programokat keresni magunknak. Vagyis New York kémmúzeuma kimaradt a buliból. Meg oké, az egyébként is csak engem érdekelt volna.

Metróra szálltunk. Illetve, szálltunk volna, de nem maradt elég pénz előző estéről a metrókártyánkon, a hozzánk legközelebb eső állomáson pedig, természetesen nem volt automata, ahol feltölthettük volna, szóval kis sétát tettünk a környéken, mire találtunk egy másik, némileg nagyobb állomást, ahol tehettünk pénzt a kártyáinkra. Párszor eltévedtünk, de megérkeztünk a Wall Streetre, ahol aztán rossz irányba indultunk el, mert miért ne (higgyétek el, mi is nagyon jót nevettünk Miguellel a saját szerencsétlenkedésünkön), de jól tettük, mert a Hudson folyó partján kötöttünk ki, ahol egészen gyönyörű kilátás nyílt a túloldalon lévő Brooklynra.

Leültünk egy padra, és amíg a csontig hatoló hideg el nem riasztott minket onnan, békésen eszegettünk egy kis Kinder tejszeletet, meg M & M's-t, és ezekhez hasonló egészséges nasikat. Még egy új barátot is találtunk magunknak.

Elindultunk visszafelé a Wall Streeten, és szerencsére, akkor már nem tévedtünk el az egyenes utcán, meg is találtunk mindenféle turistasági szempontból lényeges dolgot, amiről illik fényképet készíteni.

Természetesen láttuk a bikát is, aminek meg kell fogdosni a golyóit, ha az ember szerencsés akar lenni. Miguel nem szeretett volna megverekedni a tömeggel, egy ilyen kis apróság miatt. Ha nekem emiatt lesz pocsék 2013-as évem, hát nagyon mérges leszek rá.

Ismét csak teljesen véletlenül kikötöttünk a Battery Parkban, ahol elegendő mennyiségű zoom-mal a fényképezőn egész szép kilátás nyílt a Szabadság Szoborra is.

Épp megint készültünk volna megint szétfagyni, mikor Miguel barátnője üzent neki, hogy hamarosan landolnak a Penn Station-ön, találkoznunk kéne. Metróra pattantunk (eltévedtünk), megérkeztünk az állomásra, és nagyjából húsz percnyi fogócska, bár inkább bujócska után össze is találkoztunk a két emberrel, akikkel olyan sokat kommunikáltam, hogy még a nevüket sem sikerült megjegyeznem. Csúnya lenne őket Német 1-nek és Német 2-nek hívni, azt hiszem. A társalgás, szinte azonnal átváltott németre, amit akkor még megértettem. A lány is, meg a barátja is, Miguel régi barátai még Németországból, régen találkoztak, sok sztorit kellett megosztani egymással. Ha az ASZE meglátogatna idekint testületileg, és esetleg lennék annyira idióta, hogy valami külföldit is meghívok, ha találkozni készülök velük, egész biztos jópárszor magyarul folyna a társalgás, mikor eszünkbe jut valami közös sztori, vagy ismerős, vagy egy szimpla inside joke. 

Beültünk egy fantasztikus leveses, szendvicses, salátás helyre, ahol bőségesen megebédeltünk, és én tovább hallgathattam, ahogy folyik a társalgás a kvantumfizikáról, vagy valakinek az új barátnőjéről. Nem tudtam eldönteni.

Elkóvályogtunk a Times Square-ig, hogy megnézzük, pontosan mekkora is a tömeg. Nem csupán magát a teret, de már a környező utcákat is kezdték lezárni. Az egyikbe még pont sikerült belógnunk, egy másikat pont az orrunk előtt kerítettek el egy kordonnal, ahol egy nagy csapat csupa fekete fiatal fiú aztán méltatlankodva megjegyezte, hogy ők egészen Japánból utaztak el idáig, hogy a Times Square-en ünnepelhessenek. A rendőrök olyan jót kacagtak ezen, hogy azonnal beengedték őket.

Kicsit még kóvályogtunk, aztán mikor már megint majdnem szétfagytunk, beültünk egy Starbucksba, hogy várjunk Német 3-ra. Itt a társaság már egyáltalán nem foglalkozott velem, szépen elbeszélgettek németül, én meg lekötöttem a magam Freddie-vel, és azon gondolkodtam, elkérem Migueltől a szobánk kulcsát, és egyedül indulok tovább. Akár vissza a hostelbe, mert részt venni az ottani vacsorán, és a távolból nézni valami Brooklyn-i tüzijátékot is sokkal érdekesebb lenne, mint ülni egy tömött kávézóban, hallgatni, ahogy mások jól érzik magukat, és várnak egy újabb emberre, akikkel ők tökéletesen jól érzik majd magukat. Pont mikor kezdtem volna már rászánni magam, hogy egyedül nekiindulok New Yorknak, beesett az újabb lány (először észre sem véve, hogy én is a csapathoz tartozok), és kitaláltunk, hogy mozizni megyünk, mert igencsak messze van még az éjfél, a tüzijáték, meg a Central Parkos móka. Eredetileg az új Tarantino filmet, a Django Unchained lett kinézve, de mire a mozihoz értünk már elfogytak a jegyek, így inkább a Nyomorultakat néztük meg. Azt hiszem a sztori mindenkinek ismerős, én már nagyon régóta szerettem volna látni a musicalt, és ez az álmom valóra is vált. Akár lehettem volna a Broadway-en is, mert New Yorkban voltam, és az az apróság, hogy nem színpadon, hanem a filmvásznon láttam... az már senkit nem érdekel. A film majdnem három órás volt, én a felét végigbőgtem, pedig már csak a második sor legszélén találtunk helyet, és kitekeredett nyakkal ültünk végig.

A film, természetesen, miután vége lett, németül jól ki lett tárgyalva. Annyit sikerült megértenem, hogy rajtam kívül senkinek nem tetszett, mert túl sokat énekeltek benne (az ilyesmi sajnos előfordul, ha musicalt néz az ember), és egyébként sem érdekli őket a francia emberek szenvedése. (Oké, utóbbi információt Miguel talán megosztotta velem angolul is...) Beültünk egy kis pizzázóba, ahol a többiek ettek, én annyira mérges voltam, hogy még az étvágyam is elment. Miguel kicsit beszélgetett velem angolul az evés közben, de amint elhagytuk az éttermet, ismét visszaváltott németre. A társaság csak akkor jött rá, hogy jé, én is ott vagyok, mikor éppen szükségük lett volna Freddie-re, a Google Maps-re, és a Central Park felé vezető útvonalra.

Ha esetleg még nem lett volna elég a németekből, ismét megálltunk, és ezúttal egy drogériában vártuk Német 4, és amerikai barátjának érkezését. Ők később már arra sem vették a fáradtságot, hogy bemutatkozzanak nekem. Miguel látta rajtam, hogy ideges vagyok, mikor néha, nagyjából tíz percenként hozzám szólt, csupán fél szavakkal válaszoltam neki, de a Starbuckos téma után mondtam neki, mi a bajom, egy darabig meg is hatotta, és igyekezett többet foglalkozni velem. Már régen nem közös sztorikról ment az eszmecsere, az biztos. Nem hiszem, hogy olyan nehéz lett volna angolul megtárgyalni azt, milyen nagy a tömeg körülöttünk. Vagy, hogy de rossz, amiért olyan sokat kell várni az utolsó lányra. Próbáltam mindenkit kizárni, úgy tenni, mintha egyedül lennék, foglalkozni a felhőkarcolók csodás látványával, a buliba igyekvő emberek tanulmányozásával, minden ilyesmivel, de folyamatosan hallottam magam mellől a német beszédet, és emlékeztettem magam, mennyire magányosan érzem magam.

Végre nagy nehezen megérkezett az utolsó leányzó a barátjával, aki szintén nem beszélt németül, és minő érdekesség, mennyei csoda, a társaság hirtelen megtanult angolul beszélni. Oké, egészen pontosan csak Német 3 tanult meg angolul beszélni, Miguel és barátai továbbra is németül nyomták a dolgokat, és mivel az angolul beszélő társaság magasról tojt a fejemre, továbbra is egyedül voltam. Amint megérkeztünk a Central Parkba, megfeledkeztem róluk, csak azért sétáltam mögöttük, hogy azért mégse higgye azt senki, egyedül vagyok, de tátott szájjal néztem a körülöttünk magasodó felhőkarcolókat, ugráltam az üvöltő zene ritmusára, nézegettem az éjféli futóverseny résztvevőit, ahogy lassan megérkeznek a célvonalhoz, és csakazértis jól éreztem magam.

Éjfélkor, persze, ment a visszaszámolás, ordított mindenki, aztán jött a konfetti eső, a tüzijáték, és mindenki bőszen kívánt egymásnak boldog új évet. Miguelnek hirtelen eszébe jutottam, gyorsan megölelt, boldog új évet kívánt ő is, aztán visszatért a német beszélgetéshez. Engem már annyira lekötött a tüzijáték látványa, hogyha csendesen elpárolognak mellőlem, akkor sem vettem volna észre. Eleinte próbáltam róluk képeket készíteni, fényképezővel és Freddie-vel egyaránt, de mint a mellékelt ábrák is mutatják, inkább kevesebb mint több sikerrel. A legelső szám, ami felcsendült az újévben, természetesen az Empire State of Mind volt, amit nem szeretek, sosem szerettem, ha már New Yorkos dalokat kell választani, inkább maradnék a klasszikus New York, New Yorknál (később az is jött, pár idegennel nagyon lelkesen énekeltük...), vagy a nem annyira klasszikus Moby és Debbie Harry féle dal. EZ. Életemben először (és valószínűleg utoljára) még annak a számnak a hangulatát is átéreztem. 

A tüzijáték, és még egy kis német beszélgetés után, a legközelebbi metróállomás felé vettük az irányt, hogy mindenki hazamehessen. Illetve mi Miguellel a hostelbe. Az ottlétünk legdurvább metrós eltévedése következett. Annyira fáradtak voltunk, vagy csak szimplán rossz metróra szálltunk, de a lényeg, hogy majdnem Brooklyn túlsó felén jártunk már, mikor észrevettük, hogy nagyon nem jó irányba tartunk. Mivel hajnali fél kettő tájékán, szilveszter ide vagy oda, nem tűl sűrűn járnak már metrók, jó sokat fagyoskodtunk és várakoztunk, én már a sírás határán egy isten háta mögötti megállóban. Nem meglepő, hogy a Q-vonat sietett végül a segítségünkre (próbáltam viccelődni, hogy tessék, Q megmenti a világot, de Miguel már annyira fáradt volt, hogy nem vette a lapot), és repített el a 14. utcáig, ahonnan át tudtunk szállni az L-vonatra, ami Brooklyn megfelelő részébe vitt minket. Sok buliból hazafelé igyekvő emberrel találkoztunk, és csak kicsit volt rossz arra gondolni, hogy talán mindegyiküknek kellemesebb társaságban telt az estéje, mint nekem. Ugyanakkor egyikük számára sem volt annyira különleges az este, mint nekem az biztos. Szilveszter a Central Parkban... ezt még az unokáimnak is emlegetni fogom, és addigra biztos megfeledkezek már a németek bunkóságáról is. Persze, a Times Square nagyobb durranás, de majd ha híres leszek, valamiféle VIP helyet szolgáltatnak nekem, és nem kell reggel hattól ott fagyoskodnom, hogy lássak valamit, majd ünnepelek ott is. 

Miguellel másnap egész korán, már kilenckor felkeltünk, lezuhanyoztunk, betoltunk egy kávét a hostel konyhájában, aztán összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk a buszpályaudvar felé. Az utolsó metrózásunk alkalmával sikerült nem eltévednünk. Mindketten nagyon büszkék voltunk magunkra. Főleg én saját magamra, mert Miguel egyszer megpróbált a rossz irányba csábítani, de meggyőztem, hogy mi a jó irányba megyünk. Ettünk egy kis bagelt reggeli gyanánt, aztán vártunk a buszunkra, ami majdnem egy órás késéssel indult. Szerencsére a Greyhound egyik alkalmazottja úgy döntött, rögtönzött stand up comedy előadást tart nekünk, hogy ne unatkozzunk vagy mérgelődjünk. Annyira vicces volt a pasas, hogy pillanatok alatt megfeledkezett mindenki arról, hogy már rég úton kéne lennünk D.C. felé. Magyarországon is igazán bevethetnék magukat, például a MÁV alkalmazottai, mikor két órát késnek a vonatok.

Mikor aztán felszálltunk nagy nehezen a buszra (megint nem volt wi-fi), és utoljára láttam a felhőkarcolókat, megígértem New Yorknak, hogy hamarosan visszalátogatok. Valószínűleg egyedül. Nagyon nem hagy nyugodni az a kémes kiállítás a Discovery múzeumban, ugyanis, és csak március végéig lesz nyitva...