"Are you ready for a rock show?"

Nem emlékszem, említettem-e a blogban, hogy sikerült jegyet szerezni Fall Out Boy-koncertre Csillával, még valamikor jópár hónappal ezelőtt. Arra azonban igen, hogy akkor még arról beszéltünk, milyen nagyon messze van május 31., és mennyire várjuk, de közben nem is, mert az már azt jelenti, hogy hamarosan mennem kell haza.

Tessék, május 31. Aztán elérkezett, és el is múlt, Csilla pedig különféle munka-dolgok miatt, végül nem tudott eljönni a koncertre. Épp ezért szeretném, ha ő, ha ezt látja, abba is hagyná az olvasást, mert nem akarom, hogy rosszul érezze magát.

Mivel Csilla nem tudott jönni, így utolsó pillanatban muszáj volt kerítenem valakit, aki elkísérhet, és bár mindenki azt javasolta, vigyem magammal Őkockaságát, én szívesebben mentem volna egy Miguelhez és hozzám hasonló fangirllel. Szerencsére, szinte az utolsó utáni pillanatban, Csilla egy Facebook-csoportban ráakadt Alice-re, aki szeretett volna velünk tartani. Alice ráadásul még arról is tájékoztatott, hogy a koncert után afterparty is lesz, ahová Pete Wentz is hivatalos mint DJ, bár én tudtam, hogy nekem ezt ki kell hagynom, mert a koncert után haza kell futnom bébiszittelnem a gyerekeket éjszakára.

Különféle tényezők miatt nem is tudtam olyan korán sorba állni, mint azt szerettem volna, de talán nem is akkora baj ez, mert csak úgy röpködtek odakint a 30 fokok. Este hatkor találkoztunk Miguellel, és indultunk meg a 9:30 Club felé, ahol anno az Owl City koncert volt, és megtaláltuk az asztalokat, ahol a jegyeket lehetett átvenni. A lányok aztán közölték velünk, hogy menjünk szépen a sor végére, aztán valamikor majd átvehetjük a jegyeinket. El is indultunk, és csak mentünk, és mentünk és mentünk, komolyan szinte a Comic-Conon éreztem magam, miközben elhaladtunk a kempingszéken ülő, békésen piknikezgető emberek mellett, akik ki tudja, mióta táboroztak már ott, bejutásra várva. Végül, valahol a messzeségben, Kína határainál, megtaláltuk a sor végét, és vártunk arra, hogy mozogjunk, másrészt pedig arra, hogy Alice megérkezzen. Hamarosan be is futott, onnantól aztán együtt várakoztunk, énekelgettünk pár Fall Out Boy-dalt, hogy jobban teljen az idő, és közben néhányszor meg is ijesztettük az új lányt, mikor szenvedélyesen a Hannibalról vagy a Game of Thronesról kezdtünk cseverészni Miguellel.

különösen jól sikerült fotó a turnébuszról

Lassan aztán megindult a sor is, és miután meggyőződtek arról, hogy tényleg én vagyok én, megkaptam a jegyeinket is, és befuthattunk a klubba, ahol rögtön célba vettük az ingyenvizes korsókat, mert a napon való ácsorgástól, mindannyian megszomjaztunk.

Egész jó helyet találtunk magunknak, eleinte még zsiráfok sem álltak előttünk (később persze aztán valahogy odavarázsolódtak), és mindannyian izgatottan vártuk, hogy elkezdődjön végre a koncert. A New Politics volt az előzenekar, akikről eddig ugyan még nem hallottam, de jó zenét játszottak, és sikerült még jobban felpörgetniük a hangulatot az igazi show előtt.

Kis szöszmötölés után a hangszerekkel, meg a fényekkel, meg ilyesmikkel, aztán kezdett a Fall Out Boy, rögtön valami zúzósabb számukkal, és körülbelül két sornyira tőlünk óriási pogó alakult ki, próbáltunk is kicsit eltávolodni onnan, mielőtt mi is oda kerülnénk az egymás hátára ugráló hústornyok közé.

A legjobb dolog az volt a koncertben, hogy rengeteg régi számot is játszottak, olyan klasszikusokat, mint a Thnks fr th Mmrs, vagy Dance, Dance, illetve az I Don’t Care, amiről már teljesen meg is feledkeztem, pedig ifjabb koromban az volt a kedvenc számom tőlük, és szerencsére folyamatosan eszembe jutott a szövege, és talán a leghangosabban ordítottam. Sajnos a kedvenc dalom az új albumról nem játszották (és Csilla, ha a figyelmeztetésem ellenére még mindig olvasol a The Mighty Fall-t sem játszották), de nem is hiányzott, sokkal jobban örültem annak, hogy a régi számokat hallhattam élőben. Igazából mindig Töki volt a nagy Fall Out Boy rajongó, én is miatta szerettem meg őket, és miközben a koncerten tomboltam, ismét tizenhét évesnek éreztem magam. Arról nem is beszélve, hogy Patrick Stump mennyire egy tündérbogárka volt, ahogy énekelt, meg ahogy mosolygott. Lehet nem sokkal értenek velem együtt, de szerintem sokkal aranyosabb mint Pete Wentz.

A végfelé már éreztem, hogy megy el a hangom, és a lábaim sem szeretnék, ha minden dalt végig ugrálnék, miközben rázom a fejem, tapsolok vagy éppen csak a fejemmel együtt lóbálom karjaimat is, de nem érdekelt. Fantasztikus volt az Owl City és az AWOLNATION koncert is, de ez mindent vitt.

Mikor, kicsit túl hamar talán, de vége lett a koncertnek, a lányokkal még ácsorogtunk kicsit, és próbáltuk feldolgozni, mekkora álma vált valóra ezzel a koncerttel mindhármunknak.

Ezután aztán következett az este kellemetlenebbik része, azaz a hazaút. Pont lekéstünk egy metrót, így húsz percet kellett ücsörögnünk az első megállóban, a csajok közben folyamatosan az afterpartyról beszéltek, meg arról, hogy mennyire fantasztikus lesz, és én is igazán ellóghatnám a bébiszittelést, hogy mehessek, de ezt persze nem tehettem. 

vert hadak metróra várnak

Mikor a Metro Center megállóhoz értünk nagy nehezen, közölték velünk, hogy onnan Woodley Parkig shuttle buszok mennek metró helyett (az út metróval kb 5 perces, a fővárosi forgalomban megközelítőleg újabb húsz perc). Oda a lányok már nem is jöttek velem, mert inkább gyalog mentek a klubba bulizni. Elzötykölődtem a buszon, még tovább vártam egy metróra, szépen metróztam egy kicsit, majd végül hazáig Dínóztam. A hangszálaim már nagyon nem szerették volna ezt, de én a kocsiban meghallgattam még pár Fall Out Boy számot, és teli torokból ordítottam a szövegüket.

Annyi biztos, hogy altatóra nem volt szükségem, és másnap reggel aztán még kellemes meglepetésként még dolgoznom is kellett. A füleim egész nap csengtek, és alig bírtam krákogni, de teljesen megérte a dolog, és ha lehetne, most befizetnék egy újabb körre, talán még akkor is, ha kétszer annyi pénzt kéne fizetnem érte.

Egy hónap múlva: Talán ugyanígy fogok józanodni azután, hogy Ben Whishawt láttam színházban. Talán.

Ui.: Tudom, az utóbbi nem válaszoltam egyetlen kommentre sem, így nagyon szívesen várom a dühös, képeslapkövetelő e-maileket. Bele kell húznotok, mert nem sok időm maradt elküldeni őket.