Maratoni hosszúságú lesz ez a bejegyzés, azt hiszem.
Eredetileg gondoltam rá, hogy ketté is szedem, de aztán rájöttem, hogy az első
feléről igazából nem is kéne részletesen beszámolnom, de majd meglátjuk, ez
hogy sikerül.
Szombaton Csillával shoppingolni készültünk, mert mindenhol
Memorial Day-leárazások voltak. Szóval célba vettük a már mindenki által jól
ismert Tysons Cornert, ahol aztán annyira nem is költöttünk sok pénzt. Vagy
amennyiben mégis, csak létszükségletű dolgokat vettünk, például amerikai zászló
mintás pizsamanadrágot, illetve én egy Washington Nationals pólót, mert úgy nem
mehet haza az ember Amerikából, hogy nincs valami baseball/foci csapatos
ruhadarabja. Szóval nekem még a következő három hétben be kell szereznem egy
Redskins és egy Ravens pólót. Illetve végre vettem egy cipőt is, ami illik a
helyes kis ruháimhoz, amiket eddig begyűjtöttem, és egy sálat, mert már előre
gondolok arra, milyen hideg helyen leszek jövőre.
Miközben az Old Navyben álltunk sorba, jött egy üzenet
Őkockaságától, a délutáni nem-randinkra vonatkozóan, hogy ugyan, igazán
csinálhatnánk abból a nem-randiból randit. Az én első gondolatom persze rögtön
az volt, hogy a fenébe is, akkor le kell cserélnem a Star Wars-felsőm, és a csíkos
pulcsim, mert egyik sem igazán randiviselet. Utána aztán gyorsan megörültem a
dolognak, és megírtam neki a címünket, ahol begyűjthet kocsival.
(És ha valaki megkérdezi az olvasótáborból milyen kocsija
van, én sikítani fogok, mert eddig mindenki, akinek elújságoltam a sztorit,
ezzel a kérdéssel kezdte, és én nem értem miért olyan fontos dolog ez…)
Miután Csilla kidobott itthon, én gyorsan kiszórtam a
szekrényem tartalmát, és próbáltam kitalálni, mégis mi a fenét vehetnék fel.
Annyira túlságosan nem aggódtam, mert mikor Őkockaságával először találkoztam
egy Hulk-póló volt rajtam, és talán még csak nem is fésülködtem, és onnan már
csak felfelé vezet az út, már ami a kinézetem illeti.
Feleslegesen aggódtam, Őkockasága már rögtön azzal kezdett,
mennyire szép vagyok, és a többi. Csupa olyan dolog, amit nem sűrűn hallok,
hacsak anyut, vagy a kajafutár bácsikat nem számítjuk, és őket ne számítsuk.
Eredetileg azért indultam szombaton a Múzeumba, Amit Nem
Nevezünk Nevén, mert pár barátnőm közölte, hogy igényt tartanak valami Kém
Múzeumos szuvenírre, én meg rájöttem, hogy lassan már nem halogathatom tovább a
vásárlást, és minden alkalmat ki kell használni, mikor az én szeretett második
otthonomba mehetek. Ide tartott velem aztán Őkockasága is, és ugyan ajándékokat
vásárolni már nem maradt időm, mert zárás előtt egy órával estünk be, azért nagyon
jól éreztük magunkat. Ő például nagyon nem akarta túltenni magát azon, hogy
egyszer sem sikerült megmentenie a világot, így vagy nyolcszor visszarángatott
ahhoz a részhez, ahol egy bombát kell hatástalanítani pár másodperc alatt.
Miután kimúzeumoztuk magunkat, és Őkockasága egyetértett velem abban, hogy aki
szerint a Kémmúzeum egy rossz hely, jó ember nem lehet, beültünk egy teázós
helyre… mily meglepő, teázni. Elbeszélgettünk, jó sokáig, nevettünk a
hipstereken, akik a szomszédos asztalnál ültek, és alaposan kitárgyaltuk egymás
kedvenc Doctor Who-epizódjait is. Közben szinte folyamatosan fogta a kezem, ha
esetleg valakit ez a rész is érdekelne, bár nem hiszem.
Másnap ugyan sajnos dolgoztam, de ha a gyerekek azt találták
volna ki, hogy fussunk le együtt egy maratont, csak azért mert az jó móka, még
akkor is vigyorogtam volna. (Persze, szerencsére semmi ilyesmit nem csináltunk,
csak megnéztük a The Avengerst, rengeteg popcornnal és cukorkával társítva.)
Hétfőn Memorial Day volt, amiről már tavaly írtam
részletesebben, az amerikaiak megemlékeznek a külfönféle háborúkban elhunyt
katonákról, és a megemlékezés címszóval kerti partikat tartanak, grilleznek,
leáraznak mindent, és jól érzik magukat. Mi, a gyerekekkel, Lisával, illetve Lisa
barátjával, célba vettük a virginiai Kings Dominion vidámparkot, hogy ne otthon
üljünk, meg különben is, a vidámpark mindig jó dolog. Annyira nagyon nem is
volt tele az egész, bár a gyerekek miatt a komolyabb hullámvasutakat messziről
elkerültük, sajnos. Miközben azt néztük, ahogy a kicsik dodzsemeznek, Lisával
megegyeztünk, hogy tényleg visszamegyünk majd nélkülük is, de az utolsó pár
hetem beosztása annyira… mi is a megfelelően szép, nőies szó rá… szar, hogy
ebből valószínűleg semmi sem lesz.
Az a fontos, hogy a gyerekek nagyon jól érezték magukat, és
igazából mi is, mikor véletlenül felültünk egy, a vártnál félelmetesebb,
játékra, és mi a kisöreg és a kisasszony halálra vált arcát nézhettük. Vagy,
mikor azt hittük megúsztuk pár cseppnyi vízzel a rafting-játékot, de a legvégén
óriási ágyúkból fújták ránk a vizet, és képtelenség volt elmenekülni előlük.
Ráadásul beszereztem magamnak egy nagyon felnőttes Snoopy-pizsamát és pulcsit
is.
Délben egy perces néma csenddel, illetve amerikai himnusszal
emlékeztünk meg a katonákról, de előtte és utána folyamatosan szóltak a vidám,
valamilyen szinten amerikai témájú dalok, mint például Miley Cyrus klasszikus,
a Party in the U.S.A., vagy egy akármilyen country-sláger.
Mivel Virginiában voltunk, és a tőlünk távolabb eső részétől
végre hallottam igazi, déli akcentusú embereket is, akikről azt hittem, hogy
csupán a legendák szüleményei. Na jó, nem, de egy hot-dogot majszoló, kissé elhízott,
csupa amerikai zászló mintás ruhákba öltözött család már annyira
sztereotipikusnak mondható, hogy az ember nem hinné el, hogy ilyen tényleg
létezik. Pedig én láttam őket a saját szememmel.
Köszönhetően annak, hogy olyan nagyon jól szórakoztunk,
kicsit később értünk haza, mint a gyerekek bed time-ja (egészen pontosan másfél
órával később), de szerencsére anyuka még nem volt otthon, és Lisával gyorsan
ágyba dugtuk őket, mielőtt hazaesne és észrevehetné, mi történt. Nem mintha
megbántuk volna, egész nap látszott rajtuk, mennyire élvezik a parkot, és
mennyire boldogok, hogy ott lehetnek, emiatt pedig már maximálisan megérte a
dolog.
Ne aggódjatok, persze nem maradtok képek nélkül:
A mai naptól számítva, 3 hetem maradt hátra.
Egy hónap múlva: valószínűleg már mindenkinek odaadtam az összes szuvenírt, amit természetesen addigra már sikerült beszereznem.
De furcsa, hogy mar csak 3 het van hatra (tudom, neked mondom?)... olyan, mintha csak most lettel volna Angliaban...
VálaszTörlésEngem az első fele is jobban érdekelne. :) Léééécciiii! :)
VálaszTörlésBebe, el kell keserítselek. Az olvasótáborod nem csekély részét valószínűleg az elhallgatott részek izgatják a leginkább:D
VálaszTörlésLisat is megismerhettuk vegre :)
VálaszTörlésMég még rézleteket!!
VálaszTörléssokat!
és nem mellesleg: irigység a barátaidnak. meg a polóidért!!! *.*