Sütök-e kenyeret?

Tudom, ez a mai bejegyzés kicsit késve született meg, de ne aggódjatok, ha valami eget rengető hírem lenne, akár jó, akár rossz, már réges-rég megosztottam volna veletek. Mivel a második telefonbeszélgetés alkalmával azonban semmi különleges nem történt, először megnéztem a tegnapi The Apprentice-t, aztán pár részt a Good Luck Charlie-ból, végigbőgtem a Harry Potter premierjének élő közvetítését, és még Wii-ztem is azzal a kisebb rakásnyi gyerekkel, akik éppen rám vannak bízva, mielőtt nekiálltam volna írni.

Kicsivel fél négy után telefonált a család, először ismét Ellennel beszéltem, aki a nagyjából fél perces beszélgetésünk alkalmával kétszer is "honey"-nak szólított. Nem tudom, (ha egyáltalán ide kerülök) ő lesz-e a Community Counsellor, azaz az a nő, aki kapcsolatot tart au pairekkel, családokkal, programokat szervez, meg ilyesmi, de ha igen, akkor azt hiszem, jól járok. Akár én, akár az a lány, aki ehhez a családhoz kerül. Ismét megkérdezte, szeretnék-e beszélni anyukáékkal, mondtam, hogy naná. Gyorsan kapcsolta is őket, az anyukával megbeszéltük ki hogy van, elmondtam, hogy annyira azért már nem izgulok, mint tegnap, aztán ő elmondta, hogy velem együtt még hárman vagyunk versenyben. Szupi. Az apukával való beszélgetés annyi volt, hogy párszor közbeszólt valamit a háttérből, egyszer megkérdezte, tényleg tudok-e kenyeret sütni, meg ehhez hasonló apróságok. Lynn is megjegyezte, hogy érdekes, máskor sokkal többet beszél, meg vicces, meg úgy egyébként tök jó fej fazon. Persze, nyilván nem mondhatja azt, hogy egy bunkó a férje. Ahogy én sem vallottam be, hogy igazából még sosem sütöttem kenyeret teljesen egymagamban.

Beszélgettünk arról, mit találok az au pair munka legnehezebb részének, mire szépen elmeséltem nekik, milyen nehezek a reggeleink az angol fiammal, Daniellel. Szerencsére nem tűnt úgy, hogy panaszkodtam volna, mindketten jót nevettek azon, mikor elmondtam, milyen sokszor kell rohangálnom fel-alá, mert a srác mindig azt mondja, felébredt, de közben igazából nem is.

Nagyon sok más minden nem is került szóba, azt mondta, estig döntenek majd, és akkor hívnak, vagy e-maileznek, vagy nem tudom. Remélem, inkább az e-mail mellett döntenek, mert ha hajnalok hajnalán keresnek telefonon, lehet a cseppet sem bájos, félkómás hangom elriasztja őket. Bár Lynn értelmes nőnek tűnik, simán kiszámolta legutóbbi telefonbeszélgetésünk alkalmával is, mennyi az időeltolódás San Francisco és London között, szóval szerintem az e-mailnél maradnak.

Továbbra sem tudom megtippelni, mennyi lehet az esélyem. Ki tudja, a másik két lány valamiben sokkal jobb nálam. Csini au pair kinézetük van, vagy fejenállva tudnak zongorázni, esetleg csukott szemmel végigcikáznak az autóval San Francisco utcáin. Bár az biztos, Lynn mindig úgy emlegette a dolgot, hogy majd hívnak, és én el tudom dönteni, kellenek-e nekem, vagy sem. Nem pedig fordítva, hogy én kellek-e nekik, vagy sem.

Most kicsit még ismét várakozok, de hamarosan aztán már istenbizony kiderül, mi lesz a sorsom.