Elmaradozott történések

Többé kevésbé sikeresen hazaérkeztem Londonból, ami egyet jelent: belevethetem magam a vízumintézés, nemzetközi jogosítvány intézés és az egyetemi kiiratkozás csodálatos kalandjaiba. Igaz, történetünk szempontjából csak az első kettő a lényeges, a harmadik annyira nem.

Mikor még Angliában voltam, a különféle vízumos, meg tájékoztatós pakkom megérkezett az ügynökségtől, amint hazaérkeztem, gyorsan át is olvastam a papírokat. Mint ahogy az nálam már lenni szokott, ez nem jelentett egyet azzal, hogy azonnal hívtam is a Nagykövetséget, foglaltam az időpontot, töltöttem ki az online kitöltendő jelentkezési lapot, és még a bankba is elszaladtam a vízumpénzzel, és mindezt körülbelül húsz perc leforgása alatt.

Vasárnap érkeztem haza, most csütörtök van, és most ültem le, hogy beszámoljak a kisebb hírekről. Azt hiszem, ez valamit azért elárul. Ma délelőtt álltam neki kitöltögetni az online jelentkezési lapot. Eleinte kissé unalmas volt a dolog, de mikor jöttek a különféle terroristás kérdések, meg ezekhez hasonlók, szerintem már nagyon jól szórakozik az ember. Elhiszem én, hogy ezeket mindenképp meg kell kérdezni. De most halál komolyan: ha nekem az is lenne a célom, hogy felrobbantok három várost, közben pár lányt prostiként futtatok, és még a drogbizniszbe is beszállok, bevallanám ezt, mikor éppen vízumot készülök igényelni? Persze, hogy nem.

Mikor már minden egyes adatot megadtam, és biztosítottam a honlapot arról, hogy istenbizony, soha de soha eszembe sem jutna rosszalkodni az Államokban, és már csak a jelentkezés végére a fénykép feltöltése volt hátra, felhívtam a Nagykövetséget, hogy legyenek olyan kedvesek, adjanak nekem egy időpontot. Eleinte féltem, hogy úristen, mi van, ha angolul kell beszélnem, ami nem olyan nagy baj, nyilván, de azért mikor ilyen fontos dolgokról van szó, inkább szeretnék a biztonságos, magyar nyelvű talajon maradni, köszönöm. A telefonban egy gépi hang megkérdezte, milyen nyelven szeretnék társalogni, gyorsan meg is nyomtam a kettes gombot, ami azt jelentette, hogy magyarul, majd egy másik kedves gépi hang közölte velem, amit már tudtam, hogy 400 forintba kerül percenként a beszélgetés, ezt ez meg az a cég intézi, és ennek meg annak a cégnek a vezetőjének a nagymamája épp a múlt héten lett 85 éves. Ó, és rögzítik a beszélgetést. Itt végre már egy nagyon kellemes hangú fiatalemberrel beszélhettem, mondtam neki mit akarok, ő gyorsan elkérte az adataim, majd megállapodtunk, hogy jövőhét csütörtökön 8:45-kor randizunk. Mármint, nyilván nem vele fogok találkozni, de szívesen várnak a Nagykövetségen. Ez is pipa.

Már csak a fénykép készítése volt hátra. A nyelvvizsgás mizériából ugyan maradt még két igazolványképem, de azok csúnyák, meg scanner híján sokra nem megyek velük, szóval maradt a házi megoldás: fehér fal elé állás, nem-mosolygás, képek kattintása, katt katt katt. Nagyjából fél órával, és húsz sikertelen képpel az akció kezdete után végre tudtam egy olyan képet csinálni, amire azt mondtam, talán elmegy. El lehet képzelni, mekkora volt a megkönnyebbülés, mikor a honlap kiírta, hogy a kép megfelelt a követelményeknek, továbbléphetek az utolsó ellenőrzésig, meg ilyesmik.

Nehéz menet volt, de már az is megvan.

Most már csak az interjún kell jól szerepelnem, ami miatt annyira nem izgulok. Még. Ki nem akarná beengedni az országába az én bájos, mosolygós pofimat?