126

Ez volt a sorszámom az Amerikai Nagykövetségen, és megközelítőleg ennyiszer untam el az életem a várakozás közben.

Ha az embernek 8:45-re van időpontja, és azelőtt 15 perccel kell érkezni, az annyit jelent, hogy ennek a bizonyos embernek, esetünkben nekem, a hajnali órákban kell kelni. Mármint, ami nekem hajnal, persze. Lehet jobb lett volna a helyzet, ha nem nézek nagyon sokáig Alice Csodaországban-t (az eredeti 1951-es Disney mesét), de sajnos buta voltam, viselnem kellett a félkómás következményeket.

Indulás előtt a biztonság kedvéért azért még kétszer átnéztem, biztos beletettem-e minden papírt a kis vízumos tasakomba, mert ha amiatt kellett volna elhalasztani a dolgot, hogy én valamit otthon hagyok, először anyuék tekerték volna ki a nyakam, majd én tettem meg volna ugyanezt saját magammal.

A Nagykövetséget megközelíteni... hát... nem könnyű, ezt már sok au pairnek készülő lány beszámolójában olvastam, és tényleg. A különféle munkálatokból, kordonokból, kerítésekből csodálatos kis labirintust hoztak nekünk létre az emberek, talán azért, hogy miközben keresed a kiutad, jól szórakozol, enyhül a feszültséged. Mert igen, azért ma reggelre én is elkezdtem ám izgulni.

Végül megtaláltuk a várakozó kisebb tömeget, és itt még egészen hamar túl is jutottam, miután persze feltették a keresztkérdéseket: van szúróeszköz a táskámban? És gázspray? (Szerencsére utóbbi elveszett tárgynak minősül, mióta hazaértem Angliából, bár talán nem lettem volna annyira dilis, hogy magammal viszem.)

Beengedtek, bár itt még nem a követségre, csak meg kellett állni a bejárati ajtó előtt, és várni, hogy a kedves biztonsági ember beengedjen. Azt hittem, itt fogok majd a legtöbbet várakozni a reggel folyamán. Tévedtem.

Az óriási, első ránézésre félelmetes, de aztán borzalmasan kedves bácsi végül megengedett, mondta, tegyem kis tálkába a telefonom meg "mp3, mp4, mp6, mp100 lejátszóm", a táskámat egy külön szalagra kellett helyezni, majd átsétálni egy kapun, ami szerencsére nem csipogott be, majd egy nagyon vastag (gyanítom golyóálló) ajtónál várnom kellett egy kattanásra, és akkor húznom magam felé. A bácsi figyelmeztetett, hogy nehéz lesz az ajtó, jól meg is szenvedtem vele. Részben örülök neki, részben kicsit mérges vagyok amiatt, hogy az utánom jövő összes nőnek segített az ajtó kinyitásában. Erős nő vagyok, köszönöm, én meg tudok bírkózni az ilyen feladatokkal egyedül is, és jól esik, ha ezt mások is látják, de azért... talán én nem vagyok elég csinos ahhoz, hogy mások ajtókat nyitogassak nekem?

Ezután következett a várakozás első fele. Nagyon lassan haladtak az emberek, főleg egy ferdeszemű bácsika tartotta fel borzalmasan a műveletet, akinek hiába mondta szegény nőci az ablak mögött magyarul, meg angolul mit kéne hová kitölteni, a muki csak azt hajtogatta, hogy ő tolmácsot akar, ő tolmácsot akar. Végül vagy megkapta a tolmácsát, vagy egy másik, lényegesen fiatalabb, és magyarul jobban beszélő ferdeszemű társa, besegített neki, mert miért ne, a lényeg, a bácsika végzett. Szépen lassan aztán végeztek az előttem érkezők is, és egy örökkévalóság múlva a kijelzőn megjelent a 126-os szám. Odarohantam a pulthoz, beszórtam a papírjaim az ügyintéző néninek, kitöltöttem a papírt, hová szeretném kapni az útlevelem, meg a vízumom, és már mehettem is tovább. Azt hittem, ez azt jelenti, végre felgyorsulnak az események, pláne, mikor láttam, hogy az egyik konzulnál a 125-ös számú srác ácsorgott. Én naívan megörültem, hogy juppí, a következő már én leszek, nos a dolog nem így történt. Folyamatosan mentek az ablakokhoz az emberek, előttem érkezők, utánam érkezők, mindenki, és lassan már alig maradtunk olyanok, akik üldögéltek az amúgy nagyon kényelmes székeken. Már azt hittem én el lettem felejtve, vagy pár pillanatra, amikor épp elmerültem a kis álomvilágomban, már mutatták a számom, csak én nem vettem észre.

Szerencsére egy újabb örökkévalósággal később ismét megjelent a számom a kijelzőn, meg az, hogy 6-os számú ablakhoz kell mennem. Ennek örültem, mert nagyon szimpatikus volt az a konzul, aki ott beszélgetett az emberekkel, egy egészen jóképű, huszas évei végén járó srác. Amerikai volt, de rögtön magyarul szólt hozzám, pedig mondtam neki, beszélgetésünk során kétszer is, hogy tudok angolul. Szinte majdnem mondtam neki, hogy nagyon szépen kérlek beszélgessünk angolul, mert én magamban angolul készültem fel a kérdéseidre már napok óta.

Először nekiállt bevinni az adataim a számítógépbe, közben kaptam egy kis füzetet, hogy kössem le magam. Nem, nem foglalkoztató könyv volt, egy kis tájékoztató arról, mit kell tennem, ha valaki csúnyán bánna velem, szexuálisan zaklatna a munkahelyemen, vagy el akarnák adni a vesém, meg ilyesmik. Csupa bíztató dolgok.

Végül tényleg rátértünk a beszélgetés részére a dolognak. Miért akarok kimenni? Merre megyek? Mennyi időre? Mit csinálok most? Mit szeretnék az egy év után csinálni? Hány gyerekem lesz?

Majd végül egy bájos mosollyal az arcán közölte velem, hogy lehet még hétfőn visszaküldik az útlevelem, benne a vízummal, kezembe nyomott egy kisebb lapot, aztán pá, mehettem Isten hírével. A papírkán a világ egyik talán legszebb mondata áll: vízumkérelmét jóváhagytuk. Yeaaah! Most már tutibiztos, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak szüksége van az én bájos pofikámra.