Autók a pályán

Amerikába érkezésem óta sikerült már pár jóbarátot szereznem magamnak. Az egyiket GPS-nek hívják, a másikat szárítógépnek, a harmadik a kábeltévé. Mostanában kezdek összehaverkodni még két másik egyénnel,  ők igencsak közel állnak egymáshoz, de úgy tűnik, sikerül befogadniuk. A nevük I-270 és I-495. Autópályák. Minden hétfő és szerda reggel találkozok velük mostantól, és eleinte ugyan kissé rázósan indult a kapcsolatunk, most már kezdünk megbarátkozni egymással.

A fővonal, az I-495, másnéven a Beltway, ami a D.C. környéki kisvárosok között teszi könnyebbé (khmmm...) a közlekedést. Az I-270 ennek egy kis része. Reggelenként a Washington felé vezető út dugul be, délutánként pedig visszafelé. Szerintem azt senkinek nem kell magyaráznom, miért is történik mindez. Azon kívül, hogy néha még balesetek is nehezítik a dolgot, mert néha a böhömnagy kocsikból nem éppen a legegyszerűbb látni, jön-e valaki a szomszédos sávban, vagy nem. Persze, az is előfordul, hogy az emberek csak simán bénák.

Mikor először készültem utazni az autópályán, az én drága anyukám adott egy jó tanácsot: maradjak a külső sávban, mert akkor nincs gond, ha hirtelen le kell mennem egy kijárónál. Ez a taktika tökéletesen működik például az M7-esen, ahol két-három sáv található összesen. Megmondom, mindez, hogy is van errefelé.

Az ember szépen lekanyarodik az útról az autópályára, ez eddig stimmel. Illetve odafelé nekem egy kicsit hosszabb felvezető szakaszom van, ezt szoktam hullámvasútként emlegetni, mert ahogy a GPS mondja a szokásos géphangon, hogy térjek rá az autópályára ennyi meg annyi mérföld múlva, és mindenki gyorsít ezerrel mint állat, hogy bekapcsolódjon a forgalomba... valahogy pont olyan érzésem van, mintha egy hullámvasúton ülnék. Tudjátok, a kezdeti szakaszban, mikor éppen húznak felfelé, és fogalmad sincs mi fog történni, de a szíved ezerrel ver, és egyszerre félsz meg izgulsz is, hogy úristen, mi fog történni, és csukjam be a szemem (nem, természetesen autóvezetés közben ez az opció kiesik), vagy fogadjam be a látványt és egy óriási sikítás formájában engedjem ki a feszültséget meg az izgalmat és élvezzem a menetet. Sikítani sem szoktam, amúgy.

Szépen becsordogálunk innen az autópálya forgalmába, majd következik az első kihívás. Attól függően, hogy a délutáni vagy reggeli suli felé tartok-e, illetve, hogy a GPS éppen milyen útvonalat dob ki nekem, fél vagy két mérföldem van arra, hogy az I-495-ről átsoroljak az I-270-re, ami három sávnyi ugrást jelent, vagy a reggeli, vagy a délutáni csúcsforgalomban. Amennyiben két mérföld áll rendelkezésemre, nem annyira vészes a dolog, körülbelül öt percem van a művelet végrehajtására, de ha a fél mérföldes útvonalon kötök ki, nagyjából egy percem van arra, hogy átcikázzak az autópálya másik felére. Itt aztán, ha ügyes vagyok, a legkülsőbb sávba kerülök, na de igen ám, az I-270 is kétfelé osztódik ezután. Egy expressz, illetve egy helyi útra. Az expressz úton külön kell fizetni, a helyi meg ingyenes, ott van a sok kis lehajtó a különféle városok különféle pontjaira. Mivel nekem a helyire van szükségem, ezúttal a másik irányba kell sávot váltanom, ami egyelőre még kissé nehéz a Dínó nagysága miatt. Szerencsére a helyi útvonal mindössze kétsávos, innentől tényleg nem bonyolult a dolog.

Visszafelé végig a helyi vonalon szoktam maradni, sokkal egyszerűbb, így ugyanis kimarad a rengeteg sávváltás az I-270-ről vissza az I-495-re, de azért nem lélegezhetek fel teljesen, hogy oké, szépen hazacsorgok a külső sávban, szabadon énekelhetek együtt a cédémmel, csak arra kell figyelnem, hogy ne száguldjak túl a 39-es kijáraton. 

Ugyanis. Hiába utazok szépen a külső sávban mérföldeken keresztül, miután az út kettéválik, nagyjából fél mérföldön belül becsatlakozik még három másik sáv, és az én biztonságos kis külső sávomból hirtelen középső sáv lesz egy ötsávos autópályán, ahonnan hamarosan le kéne térnem a kijáratomhoz. Mivel, ilyenkor már Washington felé utazok vissza, nyilván nem megy olyan egyszerűen, mintha egy teljesen üres autópályán próbálnék manőverezni.

Csakúgy, mint a hullámvasutak esetében, miközben az autópályán ügyeskedek és féltem az életem, csak azt mondogatom magamnak, ha ezt túlélem, soha többet nem csinálok ilyet (ami ugye képtelenség, mert nincs más út), de amikor már a nyugodt kis utakon járok, valahogy már mindig úgy vagyok vele, hogy annyira nagyon szívesen mennék még pár kört!

Ezt a képet nem én csináltam, a Wikipediáról származik, sajna akkora dugóba még nem kerültem, hogy lenne időm fényképezni a telefonommal, vagy ilyesmi, de jól látszik mennyi autó van, plusz épp azon a szakaszon készült, ahol a helyi és az expressz utak elválnak egymástól. 

A táblán látható HOV 2 felirat amúgy high-occupancy vehicle rövidítése, azaz azt jelenti, hogy csúcsforgalomban csakis akkor mehetsz abban a sávban, ha kettő, vagy annál több ember ül az autódban. Az orientációs vezetős oktatáson azt mondták, ezt általában rendőrök ellenőrzik az út szélén, de én még egy rendőrt sem láttam. Nem mintha használnám ezt a sávot, mert pont a baloldalon van, nekem meg mindig jobb felé van a kijáratom, nyilván.

(Amúgy szerintem ezen a képen pont az a szétszakadás van, ahol én is letérek az expressz-sávokról... nem vagyok benne teljesen biztos, csak majdnem.)

Egy újabb dolog, amit meg kell említenem, és ami nagyon szimpatikus az egész autópályás vezetéssel kapcsolatban: eddig nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, akik dudáltak, mutogattak, vagy bármi mást csináltak volna amiatt, mert elszúrtam valamit. Például előfordult, hogy kicsit elkalandoztam, meg elfelejtettem megnézni a GPS-képernyőjén, hogy úgy mégis milyen közel van a lejárat az autópályára, és a legeslegutolsó pillanatban kanyarodtam le oda az útról. A mögöttem haladó kocsi még direkt be is engedett, hogy ne kelljen szenvednem. Az amerikaiak vezetési stílus ugyanis... hát... hogy is mondjam, igencsak érdekes. De én ennek igazából, néha szinte még örülök is, mert ez azt jelenti, nem akadnak ki túlságosan, ha te rosszul csinálsz valamit, mint ahogy én tettem annál a lefordulásnál, mert tudják, hogy valószínűleg ők is megtehetik ezt akár még aznap délután. 

Jó, persze, akadnak olyanok is, akik idegtépően idióták, például az egyik sok sávváltásos akció közben tisztán láttam, hogy a szomszédos sávban lévő kocsi készül beengedni. Igen ám, de az utolsó pillanatban végül meggondolta magát, begyorsított, és még szerencse, hogy az utolsó pillanatban vissza tudtam rántani Dínót a saját sávomba. Aztán persze még ő állt neki dudálni. Kábé háromszor akkora az autóm, mint az övé volt, én inkább nem pattogtam volna helyében, mert egy esetleg karambol esetén, egész biztos nem én jártam volna rosszabbul a Dínóban, kedves ismeretlen úriember.

Lássuk, mi van még olyan, ami a vezetéshez kapcsolódik, és érdekes lehet...

Ó, a jobbra fordulás. A kedvencem! Nem, ez nem szarkasztikus kijelentés volt, tényleg nagyon jó.

Amerikában, ha pirosat is mutat a lámpád, jobbra, kis ívben bekanyarodhatsz, amennyiben persze nem jön senki, meg szabad az út, meg ilyenek. És ha nem teszed, pedig jobbra tartasz, és mögötted a többiek is jobbra tartanának, hát nagyon sokan nagyon mérgesek lesznek rád. Eleinte nagyon tartottam ettől a dologtól, az első vezetés alkalmával rengetegszer kérdeztem anyukát, hogy de biztos lehet kanyarodni, de egészen ezerszázalékig tutibiztos? Most már szinte el sem tudom képzelni, hogy ne kanyarodjak be jobbra, mikor pirosat látok, persze csak akkor, ha tiszta minden. 

Azt hiszem ebből még lesznek gondok, ha egyszer hazamegyek. Túlságosan könnyű rászokni a jóra.

Most éppen semmi más nem jut eszembe a vezetéssel kapcsolatban. Majd máskor lehet eszembe fog, és akkor jön a második rész.

Addig is, legyetek jók. 

Ó, igen, sikerült beállítanom, hogy bárki kommentelhessen az oldalon, ami azt jelenti hogy szeretnék sok szép megjegyzést olvasni holnap reggel, mikor felkelek. Naponta 180-akárhányan jártok errefelé, most már aztán igazán semmi kifogást nem akarok hallani, miért nem írtok nekem.