Love and other things I'm bad at

Ez egy könyv címe, amit ma vettem.

De egyben ez lesz majd a bejegyzés címe is, amint megírom a Nagy Családi Vacsora után. Keserédes bejegyzés lesz, hepiend nélkül, megtekintéséhez nagy bödön fagyi és egy óriási csomag zsepi javasolt. Ja, nem. Ezek nekem kellenek az írásához.

Egy órával később

Úgy döntöttem, hogy a bevezetőt megtartom, mert igazából nagyon tetszik, és más úgy sem jut eszembe, ami bevezetőként szolgálhatna. Talán csupán egy gondolat: nem érdekes, hogy a világ mennyit változik, hol vagyok, vagy mit csinálok, úgy tűnik, egy dolog az mindig van, ami örök: a szívem mindig összetörődik. Nem, ez már képtelenség, rájöttem a metrón hazafelé, sajna már annyira megkövült az idők folyamán, hogy képtelenség összetörni. Ami sokkal, de sokkal rosszabb.

Szóval, a mai napon elhatároztam, hogy ellátogatok Washingtonba, és csakis kajálni megyek be A Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén, anélkül, hogy bárkire is vetnék ott egy pillantást, már ki is futok onnan, amint magamba tömtem a csirkém, meg a sült krumplim, és legurítottam a pohár kólám.

Ez a terv, mármint, hogy nem beszélek a szükségesnél többet senkivel már ott kudarcba fulladt, hogy a jelek szerint már a kajáldás pénztáros bácsi is emlékszik rám. Innentől már nincs messze az ingyen kaja sem. Ha Washingtonban jártok, és meg szeretnétek látogatni a Kém Múzeumot, meg az étkezdéjét is, csörögjetek rám. Spóroltok vagy 40 dollárt.

Aztán, miközben békésen eszegettem, és még véletlenül sem tekintgettem a pénztárak irányába, hátha meglátok egy ismerős arcot, egyszercsak ott termett mellettem az a spanyol kinézetű srác, aki már az első látogatásomtól kezdve mindig elég feltűnően bámul, eléggé kényelmetlen módon, bár szerencsére nem szólt hozzám. Legalábbis eddig. Mostanra vagy összegyűjtötte a bátorságát, vagy úgy gondolta, épp elég soakt jártam már ott ahhoz, hogy szabadon hozzám lehessen szólni, a lényeg, hogy vígan elkezdett velem cseverészni. Én ugyan szívesen mondtam volna neki, hogy köszi haver, jót teszel az egómnak meg minden, de még van egy fél csirkém, amit be szeretnék fejezni, lehetőleg azelőtt, hogy összefutnék valaki ismerőssel, és akkor biztos nem szabadulnék innen egyhamar.

Tökéletes tervet dolgoztam ki ismét, de azt hiszem, lassan már rá kéne jönnöm, hogy a tökéletes terveim nem szoktak működni. Ez sem működött. Azt, hogy hogyan kerültem az étkezdéből a múzeumhoz tartó liftek mellé, amit történetesen Chad működtetett abban a megközelítőleg két órában, amíg ott voltam... izé. Hagyjuk. Jött valami hihetetlenül erős gravitációs vonzás (igen, vízszintes irányban) és valahogy odatapasztott mellé. Szupererőm pedig még nincs, hogy ellen tudjak állni a gravitációnak.

A lényeg, hogy amint odaértem mellé, az első információ, amit közölt velem, óriási vigyorral a száján, a következő volt:

- Vasárnaptól felmondok!

Namármost. Képzeljétek el hány ezerféle gondolat játszódott le bennem nagyjából pár másodperc leforgása alatt, miközben szintén vigyorogtam visszakérdeztem, hogy:

- Komolyan?

Az első az volt: úristen, most látom életemben utoljára. A második: nem kell többet múzeumjegyet fizetnem, megmarad heti x dollárom, jee. A harmadik: ja, nem is szoktam fizetni. A negyedik: de... de... nem, biztos csak viccelt.

Nem, Chad barátunk nem viccelt. Jövő hét vasárnaptól már nem fog a múzeumban dolgozni, örvendjetek. Nem sokszor fogtok többet a kém múzeummal találkozni a blog hasábjain.

Azért azt még elmondta, hogy hétfőn, szombaton, meg vasárnap dolgozik utoljára, mire mondtam neki, hogy helyes, akkor még majd jövök, mert mindenképp akarok menni egy olyan Operation Spy-ra, amit ő vezet. Ha lehetne, ezt már holnap megtenném, de nem tudom, mennyi időm lesz holnap, nekem kell extra korán mennem a kislányért suliba. 

Szerencsére, hála annak, hogy Chad barátunkkal kábé másfél órán keresztül beszélgettem, megtudtam a fél éltettörténetét, köztük azt is, hogy Emily létezik. Egy hús-vér teremtmény, aki már igencsak régóta a színen van. Nem mintha a régóta tartó szerelmek nem szoktak volna kihűlni vagy ilyesmi... de a Bebe-univerzumban még az is lehetséges, hogy díszvendég leszek Chad barátunk, meg Emily leendő esküvőjén, mert olyan jó haver vagyok. Nem baj, ott legalább lesz pia.

A dolog még fájóbb része az, hogy a jelek szerint Chad tényleg a lelki társam. Szereti a Harry Pottert, Londont és megengedte, hogy nyomogassam a liften a gombokat. Mármint nem össze-vissza, hanem lehívni, felvinni, ilyesmi. Tisztára ügyes voltam, na mintha olyan nagy tudást igényelne a dolog.

Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy megemlítsek valamit, amit nagyon nem értek. Körülbelül öt perccel azután, hogy kibeszéltük a felmondását, Chad rögtön rátért arra: van-e Facebookom. Nem, nem én kérdeztem meg, pedig a bátor-sejtek az agyaimban már szinte ordítottak: Bebe, kérdezd meg a nevét, kérdezd meg a teljes nevét, talán soha többet nem láthatod, ha most nem vagy bátor! Ő mondta, hogy vegyem fel Facebookon. Gyorsan be is pötyögte a teljes nevét a telefonomba, majd igencsak elcsodálkozott, mikor ki tudtam ejteni helyesen a vezetéknevét. Nem, nem magyar neve van. Német. Úgy tűnik volt valami haszna annak a három évnek, amit gimiben töltöttem a németórákon aszalódva. Utána mondtam neki, hogy fogadjunk, ő viszont nem képes az én vezetéknevem kimondani. Már nyújtotta is a telefonját, hogy hajrá, írjam akkor le. Leírtam, és tényleg nem sikerült kiejtenie. Imádnivaló volt, ahogy próbálkozott, mondjuk.

Ezek után elkezdte mondani, hogy na jó, nem normális, hogy én mindig ide járok, mikor annyi minden más is van Washingtonban, ami érdekes lehet, és hogy ő majd gondoskodik róla, hogy lássak mindent, jó helyeken egyek, és a többi. Jó.

Chad öt órakor végzett a munkával. Nem hinném, hogy a kém múzeum szomszédságában lakna, mert az itteni fizetés, meg a kutyasétáltatásból szerzett pénz (ami a másik munkája) nem hiszem, hogy elég lenne egy lakásra Washington belvárosában. Szóval, számoljunk tíz percet, amíg hazaér. Otthon nyilván szusszan egyet, ki tudja, Emily-vel együtt lakik-e, és ő már otthon van-e. A lényeg, hogy én pontban 5:46-kor kapcsoltam be a gépem, és ellenőriztem le a Facebookom, már rögtön világított a kis emberke, hogy van egy visszaigazolásra váró baráti kérelmem. Jó.

Nem, nem jó. Tudom, ha lenne olyan óra, hogy Szerelem, pasik és egyéb ehhez kapcsolódó dolgok, én már régesrég megbuktam volna. De! Ha van barátnőm, akivel stünci minden, boldogok vagyunk, sálálá, felajánlom egy lánynak, hogy segítek eligazodni neki Washingtonban, és ráadásul én vagyok az, aki rögtön bejelöli Facebookon, órákkal azután, hogy találkoztunk, úgy, hogy egészen addig csak én mondtam neki, hogy majd keress meg, meg miegymás? Normális ez? Arról nem is beszélve, hogy teljesen beleköpött az én teljesen zseniális tervembe, ugyanis úgy gondoltam, hogy ma még nem fogom bejelölni, majd csak holnap, mintha abszolút nem lenne fontos a dolog, és eszembe sem jutna, sem ő, sem az idióta levágott haja, ami még ígyis dögös, vagy éppen a hangja, vagy bármije. 

Most tehát itt tartunk:

Tudom, hogy nagyon szeretnétek lecsekkolni magatoknak, kíváncsi kis majmocskák, de azért vannak olyan dolgok, amik számomra is szentek. Épp ezért nem fogtok olyan képet sem látni Chadről, amiket Facebookról szedtem le. Amennyiben az ismerőseim vagytok Facebookon, szerencsétek van.

A metrón hazafelé amúgy kitaláltam egy sztorit, miközben egy olyan csajt néztem, aki a jelek szerint épp készült volna megenni a barátja fülét, miközben a nyakába kapaszkodott. Egy lányról szól, aki legyilkol pár boldog párkapcsolatban élő embert. Ja, ez lehet nem is csak egy sztori lesz.

Na jó, hogy kicsit legyen másról is szó, meséljünk Kelvin barátunkról is. Chaz szerint aranyosnak tart. Ezzel örökre elásta magát, mert aki azt mondja rám, aranyos vagyok, felkerül a legősibb ellenségeim listájára. Na jó, nem, ettől függetlenül bírom Kelvint, főleg, hogy megadta a telefonszámát, és így tudom zaklatni, hogy Chad mikor lesz beosztva majd Operation Spy-ra. Háháhá. Ez egy gonosz kacaj volt. Plusz a másik dolog, hogy ezek szerint beszélni szoktak rólam, amit felveszek azoknak a dolgoknak a listájára, amiket nem értek, és valószínűleg ébren fognak tartani fél éjszaka.

Múzeumozás után célba vettem a Forever 21-t csizmavásárlás céljából. A küldetés sikerrel járt. Szép fekete, így mindenhez megy, nem kell többet gondolkoznom azon, hogy esetleg másikat is kéne vennem. Bár úgyis fogok.

Ezen kívül, bár nem ott, hanem a Barnes & Noble-ben, beruháztam a bejegyzés elején már említett könyvre. Limonádénak néz ki, de most erre is van szükségem, köszönöm. Meg ezen kívül egy határidőnaplóra. Borzalmasan felnőttes, rózsaszín színe van, az elején madárkák, meg pillangók meg virágok vannak, néhány csillog közülük. És még egy lapnyi matrica is járt hozzá.

A 2012 felirat amúgy becsapás, mert már 2011 júliusától benne vannak a hónapok, szóval már most tudom használni.

Hazafelé sétálva, épp mikor azon gondolkoztam, hogy a sorozatgyilkosos ötletemből film vagy sorozat lenne-e a jobb (sorozat), és hogy melyik dal legyen a főcímdala ( Justice- Civilization), szóval még a szokásosnál is jobban el voltam merülve az álomvilágomban, valahogy azért érzékeltem, hogy lelassít mellettem egy kocsi. Eleinte nem is törődtem vele, aztán észrevettem, hogy abból a kocsiból veszetten integetnek nekem. A kiccsalád volt az, éppen ők is hazafelé tartottak az ő mókájukból. Gyorsan megbeszéltük, hogy akkor ma este családi vacsora, erről is már volt szó a bejegyzés elején. Pizzát ettünk meg gyümölcssalátát, furcsa kombó, de meglepően jól működött, bár azt hiszem, az össze-vissza kutyorgó pocakom nincs ezen a véleményen.

Most megyek, és elkezdem olvasni a könyvem. 

Illetve először nézek pár résznyi Raising Hope-ot, mert jó a sorozatok világába menekülni, pláne olyankor, mikor a főhős Jimmy, pont olyan problémával küzd mint én. A lány, aki nagyon tetszik neki, és akiről azt hitte, szintén érez iránta valamit, már több éve jár egy sráccal, aki tökéletes. Nem mintha én tudnám, milyen Emily, mert annyira azért nem volt kedvem kínozni magam, hogy az ő adatlapját is lecsekkoljam Facebookon. A különbség csak annyi, hogy Jimmy egy kitalált figura, és mivel egy szitkomról beszélünk, nyilván jól fog végződni a sorsa. Én meg Bebe vagyok, aki most már biztos, hogy egy macskával fog megöregedni és meghalni. Egyedül.

Na jó, hol van az a fagyi?