Ha elárulom miről fog szólni, úgysem olvassátok el...

Mielőtt azonban nyilvános akasztást követelnétek, és megjelennétek a ház előtt "Le a Spy Museum-os bejegyzésekkel!" táblákkal, tessék itt egy kép, rólam meg Yudith-ról, ahogy a H&M-ben bohóckodunk csúnya kalapokban.

Plusz, itt egy másk is, egy szép nyakláncról, ami az első, és lehet az utolsó évfordulós ajándékom is, mert sajna nem vagyok benne biztos, ki mennyire emlékszik arra, hogy engem holnap ünnepelni kell, éljen. Az évforduló alatt, természetesen, a huszadik születésnapom első évfordulóját értem.

No szóval. Most, hogy kigyönyörködtétek magatokat az őrült vigyoromban, ami mint megtudtam az egyik születésnapi köszöntésből Facebookon, a földkerekség egyik legszemkápráztatóbb mosolya, jöhetnek azok a dolgok, amik viszont engem tesznek boldoggá. Azaz, a beszámoló a napomról.

Eredetileg úgy volt, hogy ma kincsvadászat lesz DC-ben az összes au pairnek, aki ott lakik, illetve Marylandben, meg Virginiában. Vagyis bazi nagy móka. Igen ám, de aztán minden valószínűség történt valami ilyesmi beszélgetés az univerzumban:

Időjárás: Dúdidú, negyven fok van, mert szeretek meleget adni az embereknek.

Hónapok: Ó, gyorsan átváltok októberre, mert épp ideje van. Hé, időjárás, te meg mi a fenét csinálsz?

Időjárás: Szeretem a meleget.

Hónapok: De október!

Időjárás: De meleg!

Hónapok: Azt hiszem volt egy egyezségünk, miután úgy sikerült a nyár, ahogy.

Időjárás: Na jóóó... hét fok. Eső. Szeretem a hideget is.

Így abban a pillanatban, ahogy október beköszöntött, pápá tengeri levegő, pápá napsütés, meg kellemes fülledt meleg, helló novemberi időjárás és téli illat!

Ennek köszönhetően, reggel kilenckor, pontosan abban a pillanatban, mikor én magamra kaptam a kabátom, hogy akkor indulás kincset vadászni, jött egy e-mail, hogy hát bocsika emberek, a móka elmarad, a rossz idő, meg az eső meg minden ilyesmi miatt. Normális esetben ilyenkor azt mondanám, jó, akkor vissza az ágyba, úgyis olyan kellemes meleg van a szobámban, szépen bekuckolódok az ágyamba, és nézek valami filmet. DE. Korán keltem, hogy szépen kivasaljam a hajam, kiszedtem a szemöldököm, még a szemeim is kihúztam fekete szemceruzával, ami nálam kimeríti a sminkelés fogalmát, szép vagyok, azt akarom, hogy az emberek lássanak!

Így aztán gyorsan dobtam egy sms-t Yudithnak, meg a francia lánynak Floriane-nek, hogy nincs-e kedvük csinálni valamit. És ez alatt azt értem, hogy eljönni velem egy nagyon mókás dologra, aminek a neve: Kém Múzeum. Muhahaha.

Yudith, aki tudja, miért vagyok törzslátogató, rögtön válaszolt, hogy oké, benne van, találkozzunk fél egykor, aztán, szerencsére Floriane is beleeegyezett. Fél egyig ugyan még volt egy idő, de kivedlettem az Au Pair in America pólómból, belebújtam valamibe, ami jobban megfelel a célnak, kicsit behoztam a lemaradásom sorozat-ügyileg, aztán vettem egy mély levegőt, és kiléptem az ajtón az utcára, ahol mókusok helyett már pingvinek kergetőztek egymással, a szomszéd nagy kutyáját pedig már felfalta egy megvadult jegesmedve. Na jó, ennyire azért nem volt hideg.

A biztonság kedvéért jó korán elindultam, így nagyjából húsz percig fagyoskodtam a buszmegállóban, de cserébe a buszon olyan meleg volt, hogy ismét nem akartam leszállni onnan. A metróállomáson hideg volt, plusz vasárnap lévén tíz percet kellett várni a metróra, de legalább volt bőven hely, mikor felszálltam rá. Tudtam, hogy sokkal előbb fogok érkezni, mint kéne, úgy kábé húsz perccel előbb, de nem baj, gondoltam, majd elsétálgatok az épület előtt, veszek ki egy kis pénzt a kártyámról, mivel, nem, a kártyám továbbra sem működik, meg minden ilyesmi. Még véletlenül sem megyek be, még véletlenül sem nézek rá Chadre, és még véletlenül sem csinálok magamról komplettebb bolondot, mint amit eddig csináltam.

Tökéletes terv volt.

Aztán ebbe a tökéletes tervembe beleszólt a Sors, vagy Univerzum, vagy a Jót Szórakozok Bebe Szerencsétlen Életén Istenség, ugyanis a Spy Museum bejáratánál Chad nyitogatta az ajtót azoknak, akik be szerettek volna menni, meg ilyesmi. Az első gondolatom az volt, hogy anélkül, hogy ránéznék elsétálok mellette a következő sarkon található bankautomatához. Ez is tökéletes terv volt.

A gond csak annyi, hogy mire a zebrához értem, ami pont zöldre váltott, szinte már rohantam, hogy minél előbb odaérhessek hozzá, hallhassam a hangját, elmerülhessek a szép sötétbarna szemeiben, meg tudjátok... a szokásos dolgok.

Mivel nem hétfő délelőtt volt, rengeteg embert tömörült be a múzeumba, de Chad elég hamar észrevett ehhez képest, majd óriási vigyorral az arcán kérdezte, hogy: hány napja is nem láttuk egymást? Három?

Mire válaszoltam, hogy szerintem van már négy is. Ezen jót nevettünk.

Majd megosztottam vele, hogy kivételesen nem egyedül jöttem, hanem emberekre várok, akiknek hamarosan meg kéne érkeznie. Húsz perc múlva, de erről neki nem kellett tudnia.

Így történt aztán, hogy körülbelül fél órán keresztül dumáltunk egymással. Anélkül, hogy akár egy fél percnyi kínos csend is lett volna. És a helyzet az, hogy Chad, az Igazi, legalább annyira dögös, mint Chad, a Szuperkém. Humor, pipa. Kedvesség, pipa. (Bár lehet csak azért ajánlgatta, hogy menjek beljebb, mielőtt megfagyok, mert már nagyon elege volt belőlem.) Cseppnyi huncutság, pipa. (Elmondta, hogy mikor az Operation Spy-on olyan csoportot kap, akik nem szimpatikusak, vagy gonoszak vele, direkt úgy irányítja őket, hogy rossz pontot kapjanak és elszúrják az egészet.) Szóval én csak álltam ott, egész jó poénokat hoztam össze én is, ami általában nem sikerül cuki srácok jelenlétében, és kábé végig az járt a fejemben: miért vagy ennyire tökéletes? Miért vagy ennyire tökéletes, basszus?

Párszor megjelent Chad főnöke is, először valamiért lecseszte, aztán tőlem kérdezgette, hogy megfojtsa-e. Én meg szerintem túl ijedten kezdtem tiltakozni, hogy jajj, ne, lécci ne. Kérdezgetett, hogy régóta ismerjük-e már egymást, meg elpoénkodtunk vele, hogy igazából nem is várok senkire, az csak mese arra, hogy beszélgethessek Chaddel (ezt hallva Chad valamiért elég rendesen elpirult), aztán végül a főnök kérdezett valamit, amit nagyon nem kellett volna:

- Ti ketten akkor most randiztok egymással?

Én erre elnevettem magam, hogy dehogy. Chad is elnevette magát, aztán továbbra is, olyan hangsúllyal, amiről nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, vagy sem, hozzátette:

- Nem, én most Emily-vel randizok, tudod ki az.

Mire a főnök is elnevette magát, szintén úgy, hogy nem tudtam eldönteni, azért, mert ez az Emily valami titkos poén, vagy tényleg egy olyan dögös és tökéletes lány, akivel Chad most épp tényleg randizik, hogy ja, tudja.

Valószínűleg az utóbbi, azaz Emily létezik. Bebe-univerzumban így szoktak történni a dolgok. Szerencsére épp abban a pillanatban érkezett meg Floriane, Frida társaságában, és mindketten rögtön a nyakamba ugrottak, én meg tökéletesen eljátszottam, hogy háhá, boldog vagyok, boldog, boldog, boldog.

Mondtam Chadnek, hogy oké, akkor mi megyünk jegyet venni, mire a főnök gyorsan mondta Chadnek, hogy na, menjen, aztán intézze nekem az ingyen jegyeket. Mindezt olyan hangsúllyal, hogy jajj, fiam, hát nekem kell megmondanom, hogy kell felszedni egy lányt? Szóval az Emily-s dolgot még kevésbé értettem.

Így történt, hogy a múzeumba ismét ingyen jutottam be. A másik két lánynak volt valami kuponos akármijük, szóval ők is olcsóbban megúszták a dolgot. 

Találkoztam a feka sráccal is, akit, mint Chad jóvoltából megtudtam, Calvinnek hívnak, ő is megörült nekem, a lányok meg csak néztek, hogy mi az ég, én itt mindenkit ismerk?

Aztán felmentünk a múzeumba, és miközben körbe-körbe jártunk, rájöttem valamire: normális tizenkilenc vagy éppen húsz és huszonegy éves lányok nem élvezik a kém múzeumot. Arcukra színtiszta unalom ül ki, miközben a különféle lehallgatókészülékeket nézik, vagy éppen a kódfejtés történelméről olvasnak. Normális velem egykorú lányok csupán laposan pislognak, és próbálnak nem csúnyán nézni, mikor barátnőjük, jelen esetben én, arról magyaráz nekik, milyen jó dolog az Operation Spy, mert ez meg az.

Eléggé padlón volt a hangulatom, főleg mivel Yudith is írt, hogy valószínűleg rengeteget fog késni, ráadásul továbbra is ott volt az Emily ügy is, meg sosem gondoltam volna, hogy ekkora lúzer vagyok, amiért ennyire

szeretek a Spy Museumba járni.

Amint végigjártuk a múzeumot, elhatároztuk, hogy beülünk enni a kávézóba. Útközben ismét összefutottunk Calvinnel, akinek szintén elmondtam, hogy holnap szülinapom lesz, és hogy talán felbukkanok, mire megígérte, hogy ingyen mehetek Operation Spy-ra, meg a múzeumba, meg minden ilyesmi. Mire teljesen őszintén tiltakozni kezdtem, mert kicsit már tényleg kezd kínos lenni, hogy hála Chadnek, meg most már neki is, ingyen szaladgálok be a múzeumba. Erre mondta, hogy tudjam mit, ad nekem egy jelentkezési lapot, és ki tudja, hamarosan talán munkatársak is lehetünk, és akkor már tényleg nem kell fizetnem semmiért. 

Így kell újabb apró darabokra törni a szívem. Hiszen a protekciómnak hála nagy az esély rá, hogy megkapnám a munkát, de. Igen, akik ezzel a programmal jönnek ki, nem dolgozhatnak semmi mást, sehol máshol. Persze, nem is hiszem, hogy meg tudnám oldani a két munkát egyszerre, mert nagyon úgy tűnik, egész napos műszakok vannak. Reggel tíztől este hatig. 

Talán majd egyszer.

Miután megkajáltunk, beesett Yudith is, meg egy barátnője, akinek ha megszakadok sem fog eszembe jutni a neve. Yackie. Talán.

Kicsit beszélgettünk, aztán mondták, hogy ők bizony nagyon szívesen megnéznék ezt a múzeumot maguknak. Floriane és Frida, természetesen passzolták, de én boldogan ugrottam, hogy jó, megyek még egy kört. Ha már ingyen volt a jegyem, meg minden, és a jelek szerint egész nap felhasználhattam, ahányszor csak akartam. Calvin rögtön mondta, hogy oké, akkor még két ingyen jegy rendel, és itt már tényleg komolyan elkezdett égni a pofám, de azt mégsem mondhattam, hogy ne, kérlek ne engedd be ingyen a barátnőim. Mégiscsak 18 dollárról van szó. 

A bejárathoz sétáltunk, Calvin meg mi, a jegyszedő lány már kérdezte is, mi a fene van vele, meg Chaddel is, amiért ingyen jegyeket adnak nekem? Hiába, fene abba a szemkápráztató mosolyomba, hát na.
Calvin gyorsan intett, hogy nincs gond, rohanjunk be. És így is tettünk. 

Yudithnak meg Yackie-nek már sokkal jobban bejött a dolog, igaz a végén már mondták, hogy oké, ez mind szép és jó, de nem mehetnénk vásárolni? Mármint téli kabátot. Mert hideg van. És ilyenkor az ilyesmi sokkal fontosabb, mint az, hogy lássuk, miféle veszélyekkel fenyeget a cyber-terrorizmus. Vagy mi. Pedig az a rész annyira menő.

Így aztán besunnyogtunk szépen a Zarába, meg a H&M-be, meg a Forever 21-be, és legyen rám mindenki nagyon büszke, sehol nem vettem semmit. Yudith vett egy nyakláncot, még ezek előtt egy baromi drága bizsus boltban, amit aztán a metróállomáson nagy örömködés közepette nekem adott szülinapomra. Kép feljebb.

Majd elváltunk egymástól, és mindenki hazametrózott, illetve én még buszoztam is, meg Yackie is, bár kettőnk közül ő járt rosszabbul, mert neki még két óra volt az út, nekem meg tíz perc. Plusz tíz perc séta, ahogy éppen sötétedett befelé az ég, és továbbra is nagyon hideg volt, meg téli illat.

Szerencsére, nem Angliában vagyok, a szoba jó meleg, és különben sincs az az átfagyás, amit egy jó forró vizes zuhany ne tudna megoldani. Szépjóéjszakát mindenkinek!