Élek, élek, csak semmi pánik!

No, hát eléggé régen sikerült jelentkeznem megint. Ennek az az oka, hogy az elmúlt napokban lehúzott redőnyökkel az ágyban fekve töltöttem, miközben hevesen önsajnáltam magam, megszámlálhatatlan mennyiségű csokit tömtem magamba, közben folyamatosan Chad Facebookját lestem, azon belül is a képeit, és nyüszítettem hangosan, amiért nem lehet az enyém és...

Ha, szeretnétek, mi? Azok alapján, hogy talán megdőlt a napi látogató-rekord a vasárnapi bejegyzés után, kezdem azt hinni, hogy élvezitek, ha a szenvedéseimről olvashattok. Hát haha, ez most nem fog összejönni, mert nem szenvedek. Mindössze kábé fél napot szenvedtem, azóta sajnos túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy az ilyen apróságokkal foglalkozzak. Nem, de komolyan. Mikor esténként elalvás előtt nekiállnék a mélységesnél is mélyebb depresszióba zuhanni, mindig azzal nyugtatom magam: valami oka mindennek van. Úgy értem, annyira csak nem lehet köcsög az univerzum, hogy összehoz egy olyan sráccal, aki körülbelül minden szempontból tökéletes, csak azért, hogy aztán megtudjam, haha, nem lehet az enyém. Ugye? UGYE?

Na jó, az idegeim talán mégsem olyan nyugodtak, mint amennyire azt szeretném elhitetni a külvilággal.

Inkább lássuk is, mi történt az elmúlt napokban. Megépítettem életem első limonádés standját. Illetve, persze nem az enyém volt, hanem főleg a kislányé, de ahhoz képest, hogy úgy indultunk neki, mármint Lisa és én, hogy óriási nagy égés lesz a dologból, egész jó kis pénzt kerestünk. Illetve keresett a kislány, mert nyilván nem kértem semmit a pénzből, bár szerintem nem is adott volna. Jött az utcából pár gyerek, néhányan többször is, plusz a kisöregem egyik barátnője is (mert kettő van neki, igen), és sikeresen el is fogyott az összes limonádénk. Ami igazából nem is limonádé volt, hanem valami puncsizé, bár attól még finom. A kislány viszont annyira fellelkesült, hogy a vadiúj madaras (bár én inkább baglyosnak fogom hívni mostantól) határidőnaplómba fel is írta, hogy pénteken is ez lesz a program. Már bánom, hogy megmutattam neki a füzetet. Naivan azt hittem, majd szépen megnézi, elcsodálkozik, hogy jajj de szép, aztán meg is feledkezik róla. Ehhez képest jó pár oldalon különféle firkák vannak, plusz neki kellett adnom a könyvjelzőt is, ami járt hozzá, ami talán mondanom sem kell a szobája padlóján hever azóta is. Illetve talán már nem, hála a takarítónőknek, de értitek. Szerencsére a matricákat még nem fedezte fel, könyvjelzőre pedig addig még nincs szükségem, amíg vannak Kém Múzeumos jegyeim, amiket fel tudok használni erre a célra. Említettem már, hogy sok Kém Múzeumos jegyem van? Csak amennyiben valaki esetleg elgondolkozott volna ezen...

Tegnap, tegnap... mi történt tegnap... semmi, ugorjuk is át. A baseball-szezon miatt most pár hétig nincs se Glee, se New Girl, se Raising Hope a FOX-on.

Ma elmentem Social Securtiy Card-ot igényelni. Ez egy olyan... izé... amire mindenkinek szüksége van. Nekem meg főleg, mert csak ezzel tudok olyan bankszámlát nyitni, amihez olyan bankkártya jár, ami mindenhol működik, és nem kell majd folyamatosan azon stresszelnem, hogy csak találjak egy bankautomatát, mielőtt pénzre lenne szükségem. Arról nem is beszélve, hogy néha jó lenne online rendelgetni ezt-azt.

Szépen bepattantam Dínóba, és irány Rockville. Úgy gondoltam, inkább odamegyek, mint D.C.-be, mert egy kisvárosban biztos kevesebben lesznek, mint a fővárosban. Már akkor sejtettem, hogy ez nem egészen így fog menni, mikor láttam, hogy a parkoló tele volt autókkal, plusz, mikor beléptem a terembe óriási tömeg fogadott, ami nem is lett volna baj, de láttam, hogy jónéhányan könyveket olvasnak, meg ilyesmik, szóval kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy én itt nem fogok egyhamar végezni. Nem baj, továbbra is teljesen pozitívan álltam hozzá a dolgokhoz, beálltam a sorba, körülbelül öt percen belül már szólítottak is egy ablakhoz, bár itt még csak sorszámot adtak. A140. Ugyanis nem csak számok, de különféle betűk is voltak. Gondolom a különféle ügyeknek különféle számok, vagy ilyesmi. Mikor helyet foglaltam egy kedves, öreg bácsika mellett, éppen az A131-es számú versenyző állt az egyik ablaknál, én meg örültem, hogy éljen, a jelek szerint hamarosan sorra kerülök.

Képzeljétek el, mikor a kijelző mindössze nagyjából húsz perc elteltével váltott át az A132-es számra. Mivel én nem tudtam, hogy mire számítsak, nem vittem magammal könyvet, zenét, de még csak egy nagyobb lapot sem, amire valamit írkálhattam volna, és még ingyenes wi-fi sem működött a hivatalban.

Eluntam az életem. Kétszeresen. De talán háromszorosan. Közben elkezdtem parázni, hogy mi van akkor, ha valami papíromra azt mondják, ez nem oké, vagy hogy hiába ellenőriztem le magam ötvenszer, valamit végül mégis otthon hagytam.

Megközelítőleg két és fél órával azután, hogy leühuppantam a borzalmasan kényelmetlen fém ülőszerkezetre, a kijelzőn végre megjelent az A140 felirat. Megkönnyebbült Végre!-felkiáltásom innen-onnan nevetés kísérte a várakozó tömegek soraiból.

Talán mondanom sem kell, az egész ügyintézés tíz percnél többet biztos nem vett igénybe, és a legtöbb idő így is azzal ment el, hogy a pult túloldalán ülő kislány nem egészen tudta elolvasni a kézírásom az egyes papírokon, amit az orra alá dugtam. Izé, hoppá. Most, hogy jobban megnézem, a W-im tényleg U-betűkre hasonlítanak. Végül nagy nehezen aztán csak összehoztuk, hol is lakok pontosan, meg hol születtem, bár azt már tényleg nem értem, hogy a Székesfehérvár é-betűiből hogy lettek i-betűk, de mindegy is. Szabad voltam, végre!

A várakozás előtt még úgy terveztem, elugrok valamerre, miután mindent elintéztem, meghívom magam ebédre, esetleg egy kávéra a Starbucksban, de az a két és fél óra, plusz az időközben eleredő eső az összes maradék energiám elszívta, így inkább szépen Dínóba pattantam, felmasíroztam az autópályára, és hazavezettem.

A tanulság tehát mindenkinek, aki esetleg azt tervezi, hogy Social Security Card-ot igényel magának. Helyes, nagyon jó dolog, csak ajánlani tudom, teljesen ingyenes, és valami haszna biztos van, mármint azon kívül, hogy tudok vele rendes bankszámlát nyitni. A várakozáshoz viszont egy nagyon vastag könyv, kispárna, takaró, plüssmackó és minden olyasmi javasolt, ami egy kiadós délutáni szunyához szükséges. Valamint két napig elálló hideg élelem, igaz utóbbi szigorúan csak az előtérben, vagy az utcán elfogyasztva, mert másképp a biztonsági néni, vagy akár bácsi csúnya pillantásokat fog rád vetni, ami önmagában nem lenne olyan nagy dolog, de fegyvere is van. Elég feltűnő helyen.

Páran visszaszóltak neki, mikor leszidta őket, amiért telefonoztak. (Tényleg nagyon sok kis lapon volt kitéve, hogy odabent tilos, áthúzott kis telefonnal, ráadásul angolul és spanyolul kiírva, szóval még az sem lehetett a mentségük, hogy nem értették, miről van szó.) Én biztos nem mertem volna visszabeszélni neki.