A Nagy Szülinapos Bejegyzés

Elérkezett tehát a huszadik születésnapom első évfordulója. Aztán el is telt, túl gyorsan bár semmiképp sem rosszul. Főleg, ha azt nézzük, hogy egy olyan országban töltöttem, ahová kevesebb mint egy hónapja érkeztem, és ez azt jelenti, hogy nem sok embert ismerek, meg ilyesmik. Kaptam ajándékokat, jókat ettem, és még egy totál váratlan ölelést is kaptam. Nem, ne örüljetek, nem attól, akitől igazán szerettem volna.

Kezdjünk is mindent szépen az elején. Reggel, már rögtön jól indult a napom, amikor ugyanis a telefonom pittyegése ébresztett: pénz érkezett az otthoni számlámra. Anyuék születésnapi ajándéka, yeah. Nem mintha számítottam volna bármire is, főleg nem ilyen sok pénzre, mert azért mégiscsak finanszírozták nekem ezt az utat, ami tudjuk, nem épp a legolcsóbb mulatság.

Szokás szerint felöltöztem, immár második napja jó meleg és réteges ruhákba, majd feltrappoltam a konyha-étkezőbe. Szokásos hétfő reggeli kavarodás, sőt, talán még a szokásosnál is nagyobb, mert mindkét szülőnek fontos találkoznivalója akadt fontos emberekkel. Láttam, mennyire idegesek voltak, nem is zargattam őket, hogy izé... szülinapom van. A kislány a buszmegálló felé végig a szülinapomról magyarázott, hogy háhá, öreg vagyok, háhá... de azért boldog szülinapot.

A kisfiútól meg talán a legszebb szülinapi ajándékot kaptam, ugyanis mikor a sulijához értünk, mindenkinek elújságolta, ki vagyok én, óriási vigyorral az arcán... pedig már találkoztam a tanító nénikkel. Azt mondta, szeret, és még puszit is kaptam tőle, ami nagyon nagy ritkaság.

Hazafelé az autópálya ugyan annyira be volt dugulva, mint mikor filmekben látjuk, ahogy menekülnek az emberek a városokból, ha támadnak az ufók, vagy jön a világvége, egyedül az autók között rohangáló kutyák, gyerekek meg katonák hiányoztak a képből. Pedig nem történt semmi, csak hétfő volt, meg reggel, mindenki igyekezett a munkahelyére D. C.-be. Énekelgettem a cédémmel, tekintgettem ki az ablakon, szóval azért elvoltam, nem kell sajnálni. Meg rájöttem arra is, mi zavar borzalmasan az autópályában, ami érdekes, egyben a legjobb móka is, de erről majd egy következő bejegyzésben lesz szó, ha nem felejtem el, most a szülinap az érdekes.

Mivel vasárnap meg lett ígérve, hogy ingyen jegyet kapok A Múzeumba, gondoltam butaság lenne nem kihasználni ezt. Csakhogy aztán, kint annyira nagyon hideg volt, a szobámban meg olyan jó meleg, egyáltalán nem volt kedvem ahhoz, hogy kimozduljak onnan. Így inkább egy kis... oké, baromi sok ideig csak döglöttem az ágyon, majd Skype-oltam kicsit anyuval, aki mindenképp meg szerette volna nézni a kötött felsőm, amit még az első hétvégémen vettem. Közben megjelent a kamerában Tökös is, akitől megtudtam egy szomorú és fájó hírt: elhagyta a számológépem. Pardon, ellopták a számológépem.

Azt a számológépet, ami mellettem állt jóban-rosszban, matekdolgozatok közben, az érettségin, puskák talán százainak adott otthont, és az ő segítségével fedeztem fel először, hogy 5 felkiáltójel 120-szal egyenlő.

Előbb-utóbb aztán nagyon megéheztem, meg úgy is gondoltam, nehogymár a születésnapom a szobámban fekve töltsem, ezt bármelyik másik nap megtehetem, és mivel nagyon megkívántam az előző napi múzeumos sült csirkét, plusz továbbra is ott volt az ingyen jegy esete, gondoltam, hajrá Bebe, kapd össze magad. Pedig nem sok kedvem volt elmenni D.C.-be a hidegben, illetve az idő közben szakadni kezdő esőben, buszozni, meg metrózni meg sétálni, meg ilyesmi, de miféle kém lennék, ha ilyen apróságok visszatartanának egy küldetés teljesítésétől? Tudtam, ugyan, hogy Chad nem fog dolgozni, de ettől függetlenül ugyanannyira jó volt belépni az ajtón, mint mikor számítottam rá, hogy ott lesz.

Először az étterem felé vettem az irányt, mert tartottam tőle, hogy gyomrom hangos kordulásait az egész város hallja, de gondoltam azért megnézem, itt van-e Kelvin (tudom, hogy sosem fogja ezt olvasni, de óriási bocsánat, amiért eddig Calvinnek hívtam...). Mert ha nincs ott, nyilván ugrik az ingyen jegyem, pénzért meg nem fogok bemenni, hogyisne.

Kelvin, persze ott volt, támasztotta a pénztárat és beszélgetett egy másik sráccal, majd mikor meglátott, felkiáltott, hogy:

- Na végre, itt van a szülinapos lány! - és gyorsan magához is húzott, hogy megöleljen.

Csak egészen picikét vagyok mérges az univerzumra, amiért úgy intézte, hogy Chad ne legyen ott, mert ki tudja, talán tőle is hasonló szülinapi köszöntést kaptam volna. Grr.

Megegyeztünk, hogy elfutok enni, aztán leverem rajta az ingyen jegyem. Na jó, nem így történt a dolog. Jópárszor kérdeztem tőle, hogy de biztos, hogy tényleg nem gond, hogy már megint ingyen megyek be? De tényleg komolyan? Mire mondta, hogy ez a szülinapi ajándékom, pofa be, és menjek ebédelni, mielőtt éhen halok.

Így tehát ettem, majd időközben Kelvin is megjelent a jegyemmel, mert neki rohannia kellett Operation Spy-ozni. Kérdezte, nem lenne-e kedvem becsatlakozni a csoporthoz, de megnéztem milyen emberek voltak a csoportban, és nem voltak szimpatikusak, szóval most kihagytam az OS-t. A múzeumban viszont nagyon jól elszórakoztattam magam, most egy 48 éves orosz halász bőrébe bújtam, és természetesen hibátlanul oldottam meg a feladatot. Hehe.

Van egy rész, amit nagyon imádok. A cyber-terrorizmusos. Igazából annyi a lényege, hogy igen, kis dolognak tűnik, de nagyon nem az. Pont miközben erről beszél a bácsi, hirtelen elkezdenek villódzni a fények, meg hibafelirat jelenik meg az összes képernyőn, majd minden sötétségbe borul. Én, mint gyakorlott látogató, már jól ismerem ezt, de mindig jó nézni azok reakcióját, akik velem együtt vannak abban a teremben. Most egy család volt, anyuka, apuka meg egy tízéves forma kislány, amint eltűnt az adás, meg jött a balhés rész, úgy menekültek ki a teremből, mintha legalábbis ők csináltak volna valami rosszat.

A boltban aztán anyuék pénzéből vettem magamnak szülinapi ajándékokat.

Az egyik egy kém-különkiadásos Cluedo, a másik meg egy könyv női kémekről. Először olyat akartam venni, ami csak Mata Hariról szól, de mondom, nem, itt az ideje annak, hogy megismerjem mások munkásságát is. Sajna, mikor kiértem, Kelvin még nem végzett az OS-en, pedig szívesen eldicsekedtem volna neki a szerzeményeimmel.

Hazafelé aztán kissé szerencsétlenül jártam, a metró vagy tíz percig ácsorgott az alagútban, de hogy még véletlenül se koncentráljak arra, hogy egy alagútba vagyok bezárva egy emberekkel teli dobozban, elkezdtem tanulmányozni az egyik metrótérképet, és akkora felfedezést tettem, hogy szerintem az egész szerelvény hallotta, ahogy egy óriásit koppan a fejemben a dolog. Mentségemre legyen mondva, eddig nem nézegettem túl sűrűn a metrótérképet. Hogy jobban meg lehessen érteni, tessék, itt egy kép róla:

Van piros vonal (ezen vagyok én is) meg zöld, meg narancssárga, meg kék, meg sárga. Meg én eddig abban a hitben éltem, hogy egy világoskék. Furcsálltam ugyan, hogy a jelek szerint egy mgálló sincs rajta. Na mármost, mikor jó sokáig néztem ezt a térképet, rájöttem, hogy az szép, világoskék vonal, nem más mint a Potomac. Ami egy folyó.

Tudom, tudom. A barna az új szőke-matrica tökéletesen helyen van a bőröndömön.

A buszra aztán ismét rengeteget kellett várnom, majdnem szétfagytam közben, és aztán ráadásul nem is az jött, ahonnan körülbelül két percet kell gyalogolni hazáig, hanem amivel tizet. Na jó, annyi talán nincs. De nyolcat biztos.

Amint hazaérkeztem, Lisa és a kisfiú már itthon voltak, amíg Lisa elment a kislányért suliba, én a kisfiúval megnéztem a Toy Story 3 végét. Továbbra is nagyon tündérke volt, pont mint reggel. Lisátó kaptam szülinapi ajándékot, egy cupcake-et, amire még egy gyertya is volt biggyesztve. Elmondta, hogy meg akartak lepni vele, amint hazaértek, meg is gyújtották meg minden, de én meg pont nem voltam otthon. Ettől függetlenül nagyon örültem, komolyan majdnem sírva is fakadtam.

Az ajándékokat csak a gyerekek lefektetése után bontottam ki, nem is tudom miért.

Nem tudom, mikor van Lisa szülinapja, de az biztos, hogy valami eszméletlenül szuper ajándékot kell neki kitalálnom, amiért ő ennyire nagyon kedves volt!

A szülinapozás végül aztán ma is folytatódott, anyuka már reggel azzal kezdte, hogy megölelt, és egy csomószor elmondta, hogy úristen, ne haragudjak, borzalmas, borzalmas ember, amiért elfelejtette a szülinapom, de ne aggódjak, ma úgyis családi vacsoraeste lesz, majd bepótoljuk mókát. Vesz tortát, meg azt eszünk, amit szeretnék. Mexikóit szerettem volna.

Amint mindenki hazaért, kajával, tortával, meg lufikkal meg minden ilyesmikkel, le lettem zavarva a szobámba, hogy majd csak akkor menjek fel, ha szólnak, mert előkészítik a meglepit. Bevallom, én teljesen azt hittem, először vacsorázni fogunk, aztán jön a torta meg az éneklés meg ilyesmik, épp ezért nem is vittem fel magammal fényképezőt, gondoltam majd ráérek még leszaladni érte. Hát nem így történt, rögtön belevágtunk a közepébe. Szerencsére anyuka bőszen kattogtatott a telefonjával, majd el tudom tőle kérni a képeket. Borzalmasan aranyosak voltak, kaptam két képeslapot, a gyerekektől egy Alvin és a mókusok-osat, ami zenél is, ha kinyitjuk. Ezt a számot játssza:

Azt hiszem, kicsit úgy leszek majd vele, mint az Easy A-ben Olive az ő zenélős képeslapjával:

A szülőktől is kaptam egy képeslapot, amire az van írva, hogy "Lehet megfeledkeztem a különleges napról, de ne aggódj, te még ma is nagyon különleges vagy!" Eszembe jutott, hogyan bánt velem az angol család még tíz hónap után is, amit velük töltöttem, és eszembe jutott, hogy bánnak ők velem, úgy, hogy  ez a harmadik hetem velük, ha jól számolom, és ismét majdnem elsírtam magam.

Az ajándékom maga pedig egy vásárlási utalvány volt az egyik közeli bevásárlóközpontba, ahol ugyan még nem voltam, de a legtöbb olyan bolt van ott, ahová nagyon szeretnék beszabadulni. Bár anyuka azt mondta végül, hogy nem is csak ott lehet használni, hanem bárhol máshol is. Ó, és nagyon sok pénz van rajta.

Azt nem árulhatom el, mit kívántam pontosan a gyertya elfújásánál, de köze van az Amerikában eltöltendő évemhez, meg ahhoz, hogy ez legyen életem eddigi egyik legjobb éve. Ha hasonló lesz, mint az elmúlt pár hét volt, úgy tűnik, a kívánságom akár még valóra is válhat.