Olyan nehéz fantáziadús címet adni

- Lisa, Lisa, képzeld mit fog szerezni Berta még ebben a hónapban! - ugrált a kislány a szokásos székén a nappaliban, miközben fél szemmel tévézett, közben vacsorázott, és még folyamatosan beszélt is.

- Ú, egy pasit? - kérdezett vissza Lisa vigyorogva.

- Nem, egy American Girl-babát (nem fogok, 100 dollár egy baba). De tényleg... Berta, igazán szerezhetnél egy pasit - mondta komolyan a kislány, és miközben rám vetette mindenttudó mosolyát, egy szem szőlőt dobott a szájába.

A beszélgetés kedd este hangzott el, mikor még nagyban annak a hatása alatt álltam, hogy hála a saját idióta döntésemnek valószínűleg már tényleg soha többet nem találkozok Chaddel, meg ehhez hasonlók. Mindennek van valami oka, ugye, elképzelhető, hogy én most végérvényesen úgy alakítottam a Sorsom, hogy ennek az epizódnak vége a Bebe szerencsétlen kalandjai a fiúkkal című sorozatban. 

Elnevettem magam, bár inkább kínomban, a kislánynak meg azt válaszoltam, hogy majd dolgozni fogok az ügyön. Újabb hazugság, soha nem fogok már azért ismerkedni fiúkkal, mert hátha kisül valami romantikus a dologból, mert semmi értelme. Erről több szó ne is essék, mert sírás lesz a vége.

Tegnap úgy döntöttem, elmegyek ebédelni a múzeumba. Hétfőn ugyanis, majdnem két hónapnyi itt tartózkodás után beszereztem a SmarTrip-kártyát, ami az Oyster-kártya washingtoni megfelelője. Az Oyster-kártya pedig a londoni megfelelője a... ja, a BKV-nál nem létezik ilyen. Szóval, kártya, amire pénzt teszel, és azzal fizetsz, mikor metrózol vagy buszozol. Olcsóbb is, mintha mindig jegyet vennél, és lényegesen kevesebb vele a gond, csak arra kell figyelni, hogy legyen rajta pénz. Mikor jegyet vesz az ember, főleg a buszon, mindig kell figyelni rá, hogy legyen nála két lehetőleg nem gyűrőtt egy dolláros bankjegy, mert rengeteget kell szórakozni, mire elfogadja őket a gép, meg egyébként is. Sokszor előfordul, hogy nincs az embernél két egydolláros bankjegy, és olyankor baj van.

Chaddel vagy Chad nélkül, a Kém Múzeum már a kedvenc helyemmé vált Washingtonban, főleg hétköznapokon, mikor szinte üres az egész, meg nyugodt meg minden ilyesmi. Az étteremben a bácsi már messziről vidáman integetett nekem, aztán megölelt, mikor odaléptem a pénztárhoz. Megrendeltem a szokásos csirkém, leültem a szokásos helyemre, majd szép lassan megettem az ebédem, miközben írogattam a kis jegyzetfüzetembe, meg nézegettem körbe, meg minden ilyesmi. 

Miközben ott üldögéltem, kedvet kaptam a múzeumhoz is, bár a jelek szerint senki sem dolgozott, akit ismerek, még akkor is, ha ez a senki már csak Kelvint jelenti. Hüpp. Gyorsan el kellett hát gondolkoznom, hogy miközben új iPodra gyűjtök, megéri-e 18 dollárt kidobni a múzeumra, amit már ötvenezerszer láttam, és a bevezető filmnek kábé minden sorát kívülről fújom, és nagyon kevés olyan álca van, amit még nem próbáltam ki.

Úgy döntöttem, hogy ennyit megérdemel szegény, megsebzett piciny lelkem, ha már hétfő este úgy kitoltam magammal, most megpróbálom jóvá tenni. Beálltam a nem létező sorba, egy olyan srác ült a pénztárnál, akit még sosem láttam, és... nem, ez a történet nem arra fog kanyarodni, mint gondoljátok. Próbálkozott ugyan, miközben megvettem a jegyem valahogy eljutott oda, hogy megkérdezte, nem lenne-e kedvem elmenni vele valamikor enni vagy inni valamit, vagy ilyesmi.

Mire szívesen mondtam volna neki, hogy nem látod, haver, az én szívem épp darabokra van törve, vagyis nem, nem szeretnék elmenni veled semerre. Meg különben sem vagy az esetem.

A múzeum jó volt, hát hogyne lett volna jó, mindig sikerül új dolgokat találnom. Most például egy postaládát, amin krétavonásokkal üzent az oroszoknak egy ügynök, aki CIA-s titkokat szolgáltatott ki. Ha megszakadok sem fog eszembe jutni a neve. 

Miután kimúzeumoztam magam, gondoltam ideje célba vennem valami boltot, ha már az ebéden kívül azért utaztam D.C.-be, hogy kesztyűt vásároljak magamnak. Reggelente ugyanis a kezeim szinte hozzáfagynak Dínó kormányához, meg egyébként is, lassan már jön a tél, ideje beszerezni az efféle apróságokat. 

Irány a Forever 21, ahol eleinte baromi büszke voltam magamra, mert nem vettem meg azt a fehér ruhát, amivel már elég régóta szemezek. Utána aztán rájöttem, hogy nem ártana vennem valami nadrágot magamnak. Esetleg egy felsőt sem. Aztán láttam egy nagyon édes ruhát, amit már tényleg képtelenség volt otthagyni, és ha ruha, akkor már harisnya is kell hozzá. 

Miközben még válogattam a különféle gatyák között, hirtelen megjelent egy nagy csapat srác. Óriási nagy volt a hely, simán elfértek volna, az egyikük mégis megkért, hogy álljak arrébb, legyek olyan drága. Tényleg szépen kérte. Mire egy másik megkérdezte tőle, hogy mégis mi a jó fenét csinál, mire ő azt válaszolta, hogy nem látja, éppen egy lánnyal beszélget.

Erre a második srác azt válaszolta neki, hogy igen, aki az én barátnőm.

Jót nevettem ezen, és tovább keresgéltem álmaim farmernadrágját.

Lehet, hogy nagyon sok pénzt hagytam ott így egyszerre, de erre a kis bevásárlásra is szüksége volt szegény lelkemnek. Most már a vadiúj ruhácskájában, meg harisnyában, köszöni szépen, jól van. Még a nap is süt.