Tudom, mire vártok

Szeretnétek olvasni egy beszámolót. Egy buliról. Ami eszméletlenül szuperül és vadul sikerült, áttomboltam az éjszakát, és bla bla, rengeteg képet is láthattok, főleg arról, akiről már olyan régóta vártok képet.

Most rögtön el kell keserítsek mindenkit, a bulibeszámoló elmaradt. Helyette azok, akik még csak nemrég "ismertek meg", azaz nem olvastak tőlem semmiféle blogot az elmúlt pár évben, megláthatjátok, melyik a legjellemzőbb, legbebésebb tulajdonság az egész világon. Nem tudom, egyáltalán létezik-e rá szó a világ bármelyik nyelvében. Gyávaság, amelyet a gyors megbánás követ, de olyan mértékű, hogy hetekig szenvedek miatta. Valahogy egész életemet végigkíséri ez az érzés, igazán őszinte örömmel tölt el, hogy még Amerikába is elkísért. Tuti hiányozna.

Kezdjünk mindent az elején. Miután egy kisebb örömtánc után a bank előtt láttam, hogy megérkezett a pénz a számlámra, egyelőre még arra, amihez a nyomi-kártya tartozik, a mostani fizetéstől kapom majd az új csilli-villi számlára a pénzt, a 90%-os bulikedv felszökött olyan 98% körülire. Lehet, hogy baromi sok pénzt kell elköltenem utazásra, főleg taxira, de ugyan, egyszer van Halloween, ennyit megér a dolog, nem igaz?

Sok-sok pénzzel a pénztárcámban nekiindultam hát, hogy beszerezzem a buli legfontosabb kellékét: az alkoholmentes üdítőitalokat.

Ezért, bepattantam a Dínóba, és útba is vettem egy boltot, ahol alkoholmentes üdítőitalokat lehet venni. Ugyanis, errefelé van egy olyan törvény, hogy alkoholmentes üdítőitalt nem lehet normális élelmiszerboltokban meg efféle helyeken árulni, külön bolt kell nekik. Irány tehát a liquor store! 

Nem szeretem például a Jack Daniel'st. Tényleg. Töki odáig van érte, meg úgy általában a whiskey-ért, én már a szagától is rosszul vagyok. De mikor megláttam az egyik polcon a legnagyobb, 1,75 literes kiszerelést, hát bevallom, még én is azt éreztem, hogy ez a világ egyik talán legszebb látványa lehet. A legszebb ugyanis az ugyanekkora üveges vodka volt. Könnyezni kezdek, ha rágondolok, milyen csodás volt, ahogy ott állt, elegánsan és méltóságteljesen... az a vodka.

Egy eladó szinte mindig a nyomomban járt, biztos azt gondolták, hamis személyivel készülök alkoholt venni magamnak, mert biztos nem lehetek több tizenhatnál, így nem nézegettem túl sokat, de most képzeljetek el egy egész boltot tele alkoholmentes üdítőitallal. Nem mondom, hogy legszívesebben mindenbe belekóstoltam volna, mert az nagyon csúnyán hangzik, de... majdnem.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mégis mit kéne vinnem, mert ki tudja, mit szeretnek ezek az amerikai, majdhogynem frissen végzett egyetemisták. Hamarosan aztán eszembe is jutott a tökéletes megoldás. Vödrös pia! Minden egyes összeröffenésnek a lányokkal szinte ez a védjegye, ráadásul mikor megosztottam Chaddel, meg Kelvinnel, miféle dolog is ez, mindketten csak hüledeztek, hogy wow, életükben nem hallottak még ilyesmit, de ütősnek hangzik.

Így aztán gyorsan leemeltem egy üveg vodkát a polcról, meg egy üveg pezsgőt egy másikról, és megindultam a pénztár felé. Nyilván kértek tőlem személyit, én meg kezükbe nyomtam az útlevelem, amit magammal vittem kivételesen, mert úgy éreztem, azzal talán kevésbé szívóznak, mint az egyelőre még magyar jogsimmal. Persze, el kellett magyaráznom, hogy nem, nem hamis az útlevelem, csupán magyar, de megkaptam az innivalókat, papírtáskában, mint amit a filmekben látni (ez volt az első olyan bevásárlásom, mikor papírtasakot kaptam, kivéve persze a gyorséttermi vásárlásokat). 

Utána célba vettem a Safeway-t, ami élelmiszerbolt, és ahol reménykedtem benne, hogy sikerül majd energiaitalt beszereznem, avagy a vödrös pia harmadik hozzávalóját. Tudom, a vödrös piának van valami sokkal hangzatosabb neve is, az hogy miért is hívom vödrös piának, nyilván senkit nem érdekel. 

Az óriási üveg alkoholmentes üdítőitalok után aztán megtaláltam a világ talán legnagyobb doboz Red Bullját is. Máskor, nyilván, lényegesen kisebb adag energiaital kerül a koktélba, de hát ki tudja, mihez vannak szokva, inkább a kissé lájtosabb verziót akartam nekik adni.

Plusz ezek mellé beszereztem még pár Halloween-sütit is, mert nehogymár csak piát vigyek magammal. 

A gyors vásárlás után irány haza, ugyanis hamarosan kezdődött a családi móka! A kisöreg is jelmezbe bújt, anyuka is, meg én is, a kislány ugye a barátnőjével indult útnak, egy másik környéken, apuka meg éppen üzleti útra készült, és pakolnia kellett. 

Halloween alkalmából pár szomszédos utcát, meg persze a miénket is, lezártak, hogy még véletlenül se kelljen autók elől ugrálni a kisgyerekeknek, meg ilyesmik. Anyuka főleg cseverészett a többi szülővel, akivel éppen összeakadt, én futottam a kisöreg után/mellett a házakhoz, hogy csokit, cukrot, rágót, nyalókát minden ilyesmi gyűjtsünk magunknak. Sajnos, nagyon sok háznál rájöttek, hogy én csupán a felnőtt kísérő vagyok, így én nem kaptam olyan sok édességet, mint a kisgyerekek. Viszont cserébe nagyon sokan megjegyezték, milyen nagyon cuki a jelmezem, mire szívesen mondtam volna, hogy remek, akkor hol marad a csokoládém?

Olyan nyolc óra körül végeztünk a gyűjtögetéssel, meg aztán az osztogatással is, egy nagy edényben kitettünk egy óriási halom cukorkát meg csokit a későn érkezők számára (jópáran folyamodtak ehhez a megoldáshoz, egyébként), aztán mindenki készült az ágyikóba, én meg a kissé másfajta mulatságra. Átvettem a harisnyám, felszenvedtem a csizmámra a jelmezhez tartozó lábvédőt, vagy fene tudja, mi az, és próbáltam kitalálni, hogy tudnék eljutni a metróhoz. Bármiféle úton-módon, mivel az utolsó busz kicsivel nyolc óra után megy tőlünk. Köszönöm, Montgomery megye!

Nagyon úgy tűnt, hogy taxit kéne hívnom. Aztán visszafelé is taxiznom kéne, igaz, akkor egészen Chad házától, mert az utolsó metró viszont valamikor éjfélkor megy hétköznapokon. Köszönöm, D.C.!

Azt hiszem, az volt a gond, hogy túl sok időm volt agyalni a trick or treat végétől a buli kezdetéig. Ha lett volna teszem azt fél órám, gyorsan beleszórom valami erősebb táskába az innivalókat, meg a sütiket, sminkelés, jelmezigazítás, taxihívás, hajrá!

Olyan lett volna, mint az autópályán a sávváltás. Mármint, mikor egyszerre hármat kell a reggeli csúcsforgalomban, körülbelül két perc alatt. Nem agyalsz, csak nézel, hogy van-e üres hely, és ha van, hajrá, nyomod a gázt, és csinálod!

A gond csak az, hogy nagyjából két órám volt semmittenni, és feleslegesen agyalni. A két óra alatt, természetesen, kicsit el is álmosodtam, meg már alapból fáradt voltam, és ott járt az agyamban, hogy ma reggel korán kell kelnem, és a gyerekek biztos fáradtak lesznek, és nem akarnak reggelizni, csak csokit meg cukrot szeretnének enni a Halloween-zsákmányból, és ehhez nagyjából három, vagy akár kevesebb órányi alvás után biztos nem lenne türelmem. Meg különben is, mi értelme elmennem, mikor Chadnek ott van Emily, és különben is cseszhetem az egészet, és csúnya vagyok, és nem csak neki, de senkinek nem fogok soha kelleni, és az lesz a legjobb, ha maradok a popómon.

Már tegnap este tudtam, hogy óriási gyávaság, amit csinálok, és borzalmasan meg fogom bánni, már akkor megbántam, mikor szépen belebújtam a pizsimbe és fogat mostam, meg minden ilyesmik. Úgy értem, pár bulit lemondtam már életem során, főleg azért, mert nem szeretek bulizni, meg hasonlók, de olyankor mindig megkönnyebbülést éreztem. Most nem. Tegnap este óta folyamatosan itt van ez a szorító érzés a mellkasomban, és ha tehetném, legszívesebben visszapörgetném az időt, hogy másképp dönthessek.

Na nem baj. CIA-ügynöknek lenni úgyis magányos hivatás, abszolút nem számít, ha néha saját magam fosztom meg az olyan dolgoktól, mint a társasági élet. 

És szerencsére van csokim. Az mindig boldoggá tesz.