Juanita Perez ünnepel

Megint ellustálkodtam ezt az egész írósdit, pedig azért történtek dolgok. Nem, továbbra sem jártak erre felénk kósza zombik, sajnálatos módon. Viszont ma este összefutottam azzal az öreg nénivel, akit sikeresen élőhalottá változtattam a történetemben, és rövidke kis beszélgetésünk alatt próbáltam megfigyelni, hátha kezd esetleg... tudjátok... zombifikálódni. Néha, előfordul, hogy valóra válik, amit leírok, sose lehet tudni, ez talán pont egy olyan valami lehet.

Csütörtök este, bár inkább már péntek éjszaka, elmentem az Avengers éjféli premierjére. Ez így leírva úgy tűnik, mintha baromira nem hatna meg a dolog, de ha nem egy igényes blogot szeretnék vezetni, most csupa nagy betűt használnék, meg olyan szavakat mint ssdkfdjdfhsfkfhfh de nem teszem. Kicsivel tizenegy óra előtt pattantam Dínóba, bekészítve az iPodomon a frissen letöltött filmzenét, illetve magam mellé egy nagy üveg energiaitalt. Silver Spring belvárosa tele volt emberrel, mintha legalábbis szombat éjszaka lett volna, így az utcán nem is találtam parkolóhelyet, de szerencsére az egyik óriási parkolóház nyitva volt, és teljesen ingyen parkoltam, mert éjszaka már ingyenes az egész cucc. Elrohantam a moziig, útközben már láttam pár embert, akik szintén a moziba igyekeztek, felismertem őket a különféle szuperhősös pólókról, sapkákról, minden ilyesmiről. Magamhoz vettem a jegyem, majd beálltam a világ legesleghosszabb sorába. Szerencsére gyorsan haladtunk, plusz kellemesen elbeszélgettem egy csapat sráccal, akiknek nagyon tetszettek a mellkasomra biggyesztett Avengers-kitűzők. Bár lehet, igazából, szimpán a melleim tetszettek nekik. 

Nagy nehezen bejutottam végül, megkaptam a 3D-s szemüvegem, majd a teremnél a nagyon exkluzíc poszterem is, ami csak azoknak járt, akik IMAX-es éjféli vetítésre váltottak jegyet. Bibibííí.

Vagy negyven perccel a film kezdete előtt érkeztem, de a terem már tömve volt. Szerencsére, egyedül nagyon könnyű helyet találni, így a középső sorok egyikében, igaz, inkább a széle felé, találtam is egy széket magamnak. Két lány ült mellettem, akikkel pár pillanatig kölcsönösen, pislogás nélkül bámultuk egymást, mintha lenne valami közös viccünk. Én először arra tippeltem volna, hogy esetleg Tumblr-en követjük egymást kölcsönösen, vagy valami hasonló, de nem, pár pillanattal később, mikor megkértem őket, őrizzék helyem, amíg elmegyek élelembeszerezni, kiderült, hogy a Cassandra Clare-dedikáláson találkoztunk. Ők azok, akik közül az egyik lányt szintén Bertának hívják. Megörültünk egymásnak, meg nem győztük hangoztatni, milyen kicsi a világ. Mikor visszatértem, popcornnal meg üdítővel, még beszélgettünk kicsit arról, mennyire várjuk a filmet, és hogy a következő húsz perc lesz életünk leghosszabb húsz perce. Hamarosan aztán a másik oldalamon is elfoglalta helyét egy srác, akinek adtam egy keveset a kukoricámból, mert ő kis adagot vett, és már a várakozás közben elfogyasztotta az egészet. Én meg az itteni méretezésből még a közepes felett sem tudok győzedelmeskedni.

Amint lekapcsolódtak a villanyok, az egész terem óriási üdvrivalgásban, sikítozásban, tapsolásban tört ki, és ez így folytatódott, valahányszor olyan előzetest mutattak, amit mindenki nagyon-nagyon várt (Dark Knight Rises, Prometheus, Pókember). A hangulat innen még fokozódott, amint elkezdődött a film. Eleinte én még próbáltam visszafogni magam, de nagyjából a huszadik perctől már én is eleresztettem magam. Sikítoztam, tapsoltam, őrjöngtem. 

Mióta itt vagyok Amerikában, csak jó hangulatú vetítéseken vettem részt, de ez az éjféli premier mindent vitt. Szerencsére még hazafelé is annyira fel voltam töltődve energiával, hogy cseppet sem éreztem fáradtnak magam vezetés közben.

És természetesen a film istenien csodálatosan tökéletes, tessék mindenkinek megnézni, én jövő héten biztos megyek még egy kört, bár nem IMAX-ben, és talán nem is 3D-ben, mert ugyan, kinek van kedve kétszer ilyen úri huncutságokra pénzt költeni.

Ma, azaz szombaton, pedig célba vettem  a Cinco de Mayo ünnepséget D.C.-ben. Wikipedia segítségével mindjárt el is mondom nektek, mi a fene az a Cinco de Mayo. A mexikói függetlenség és büszkeség ünnepe, amiket a polgárháború első évei alatt sikerült kivívniük. Mármint a mexikóiaknak. Így aztán mindenfelé tartanak különféle fesztiválokat, ahol tánc van, meg zene, meg tortilla, meg burrito, meg csivavák, meg sombrerók, meg minden ilyesmi. Én meg mivel félig mexikói vagyok (hola, senorita Juanita Perez) gondoltam ellátogatok oda. Természetesen még véletlenül sem az ingyen mexikói kaja gondolata csábított. Felvettem A Ruhám, és nagyon butuska módon az egyetlen magassarkú szandim, mert úgy gondoltam, nem sokat fogok sétálni napközben. Buszmegálló, metrómegálló, kis túra a Monumenthez, aztán vissza, ez kibírható.

Egész hamar megtaláltam a banzájt, épp egy mariachi együttes játszott a színpadon, nem volt túl nehéz dolgom. 

Nagyon sokan mászkáltak szép, színes sombrerókban, én meg elhatároztam, ha törik, ha szakad, én is szerzek magamnak egyet. Meg is találtam a sátrat, ahol árulták őket, három dollár volt darabja, szóval nem döntött volna nagy anyagi csődbe, de csakis készpénzt fogadtak el, nálam meg csak a kártyám volt. Normális cipőben, a csöpögő eső ellenére is nekiálltam volna egy bankautomatát felkutatni, de hála a magassarkú szandimnak, lemondtam erről a tervről, és ezzel együtt a szép, színes sombreróról is. Azzal nyugtattam magam, hogy amúgy is nehéz lenne magammal cipelni, mikor majd valamikor hazamegyek. Bár az is tény, hogy minden egyes bulit, meg ilyesmit feldobna. 

A csöpögő eső szép lassan aztán zivatarrá alakult, az emberek meg berohantak a legközelebbi sátorba, vagy bárhová, ami kis menedéket nyújtott nekik.

(az elmosódott pacák esőcseppek)

Továbbra is meleg volt, a hajam amúgy sem száradt még meg teljesen a reggeli hajmosás után, szóval én inkább a színpadra lépő táncosokat néztem egy ideig, meg tátottam a szám a kajás sátornál, ahol hosszabb sor állt, mint csütörtökön a moziban, szóval én inkább kihagytam. Amúgy sem osztottak ingyen burritót.

Így inkább fogtam magam, és elhatároztam, hogy elmetrózok a Múzeumig, amit Nem Nevezünk Nevén. A kajáldás bácsi rögtön megörült nekem, annyira, hogy kaptam dolgozóknak kijáró 25%-os kedvezményt, és mivel Cinco de Mayo van, beburkoltam egy szép nagy tortillát. Aztán elmentem Operation Spy-ozni egyet, ahol a csapattal 4 pontot kaptunk az 5-ből, bár ez nyilván nem az ő érdemük volt. Kelvinnel is találkoztam, vele is csevegtem egy sort, megígértem, hogy hamarosan visszalátogatok, aztán elindultam a metró irányába.

Ahol, várakozás közben találkoztam életem 847536. szerelmével. Szőkés-vöröses haja volt, épp annyi kis borostája, meg ilyesmi, hogy szexi legyen, és csupa feketét viselt. Leült egy padra, én meg kitaláltam, hogy feltűnőmentesen leülök a pad másik végébe. Sajnos, mielőtt összeszedhettem volna az összes bátorságom, egy nő már lehuppant oda. Vettem tehát egy mély levegőt, és mielőtt újabb padháborítók jelentek volna meg a helyszínen leültem középre. Elővettem a könyvem, hogy nagyon okosnak tűnjek, és olvasni kezdtem. A fiú ugyanígy tett. A Királyok csatáját olvasta. Sajnos, közben még zenét is hallgatott, szóval véletlenül sem tudtam megkérdezni tőle, nézi-e a Trónok harcát, tetszik-e neki a könyv, és nem gondolja-e, hogy igencsak hasonlít a sorozatbeli Robb Starkra, azaz Richard Maddenre. (Most rá tudtok guglizni, és kaptok egy halvány képet arról, hogy nézett ki a srác).

A kijelző azt mutatta, húsz perc múlva érkezik a következő metró, én meg még sosem örültem ennyire a hétvégi föld alatt uralkodó káosznak.

Pár pillanat múlva a mellettem ülő nő oldalba bökött, hogy csússzak arrébb kicsit, hadd üljön le a pad szélére egy kisgyerekes család. Több sem kellett, azonnal csusszantam oda majdnem szorosan a srác mellé. Felpillantott, de utána rögtön vissza is temetkezett a könyvébe. Így tettem tehát én is. 

Ismét pár perccel később, miközben én próbáltam odafigyelni a könyvem történéseire, nem pedig arra, milyen tökéletes karizmokkal rendelkezik Amcsi Robb Stark, egy közepesen erős ütést éreztem a bokámon. Felpillantottam, és egy öreg nénivel, meg az ő sétapálcájával találtam szemben magam, aki azt kérte... nem, követelte, hogy adjam neki oda a helyem. Morogva felálltam, de nem sétáltam messze, hanem megálltam a pad előtt, és próbáltam szexisen, állva tovább olvasni a könyvem. Hátha, csak hátha...

Nagyjából három perccel a metró érkezése előtt az öreglány felállt a helyemről, én meg ismét azonnal lecsaptam rá. Magamban szinte már ordítottam a srácnak, hogy ennél feltűnőbben nem tudok simulni hozzád, basszus!

Felszálltunk a metróra, a srác leült egy szabad helyre, az ajtó egyik oldalán, én meg egy másik szabad helyre az ajtó másik oldalán. A következő megállóig szabadon gyönyörködhettem benne, de ott aztán feltömörült egy nagy halom ember, komolyan, vagy száz, nekem meg azonnal fel kellett állnom. Nem, nem azért, mert így csupán a sporttáskáját láttam Amcsi Robb Starknak, hanem mert hirtelen úgy éreztem, meg fogok fulladni a tömegben, ott lent ülve. Így viszont, pár megállóval később, már konkrétan előtte álltam, és továbbra is próbáltam szuggerálni, nézzen rám, hadd vethessem rá a világ legelbűvölőbb mosolyát, ő zúgjon rögtön belém és kapjon az ölébe, miközben a metró többi utasa vígan éljenez nekünk.

Friendship Heightsban szálltam le. Ő is. A peronról felfelé tartó mozgólépcsőn egymás mellett álltunk, én meg elképzeltem, hogy együtt vagyunk, ő meg én, és ha akarnám a vállára hajthatnám a fejem, belekarolhatnék, minden ilyesmi. Sajnos az elképzelés túlságosan jóra sikeredett, ugyanis szinte már nyújtottam felé a kezem. Még szerencse, hogy közben megérkeztünk a jegyellenőrző-automatákhoz.

Ő is a buszmegállók felé indult ki.

Az össze-vissza álló hajával, a könyvvel, a csupa fekete felszereléssel, azzal, hogy mellettem állt, ugyanott szálltunk le, ugyanarra mentünk, szinte olyan volt, mintha az Univerzum, a Sors, a Magasságos Melegszendvics, vagy bárki, aki a dolgokat irányítja odafent, szinte az arcomba sikította volna: BEBE AZ ÉG SZERELMÉRE, CSINÁLJ MÁR VALAMIT!

Mikor a buszmegállókhoz mozgólépcsőztünk felfelé, már teljesen nyilvánvaló volt, hogy se ő, sem pedig én nem fogunk semmit csinálni, soha többé nem fogjuk egymást látni, szóval gondoltam egye fene, csináljunk egy kis finálét. Hagytam, hadd menjen kicsit előre, és álljon rá ő elsőként a mozgólépcsőre. Majd mély levegőt vettem, gyorsan felpattantam én is, de nem álltam meg mögötte, hanem egyenesen rohanni kezdtem felfelé, már amennyire magassarkú topánkáim engedték. Mikor mellé értem, teljesen totálisan véletlenül meglöktem a karját, majd visszafordultam, rávetettem azt a bizonyos mosolyt, elnézést kértem, majd reményeim szerint nagyon szexisen és titokzatosan felszívódtam. Ha az eset akár még öt percig is gondolt rám, már megérte a dolog.

A Ruha eddig tehát nem hozott túl sok szerencsét, szóval remélem előbb-utóbb összekapja magát, mert pokoli volt az a pár nap, amíg azon aggódtam, sosem lehet majd az enyém.