Comic-Con 2012: Az utolsó nap

Mielőtt azonban belekezdenék az utolsó, és egyben legunalmasabb, leghosszabb nap beszámolójába, íme, a legújabb, jól megkésett, Bebe TV-rész, mindenkinek sok szeretettel, de főleg azoknak, akik esetleg nem hitték volna el, milyen baromira nagyon hosszú egy igazi, hamisíthatatlan, Comic-Con sor:

Vasárnap este tehát véget ért a móka. A Convention Center bezárta kapuit a kockák előtt, a sztárok már régen hazaröppentek, a Nerd HQ visszavedlett sima szórakozóhellyé, és a hotelekből, vagy éppen jelen esetünkben hostelekből is tömegesen kezdtek kicsekkolni az emberek. Köztük én is. Mivel a szobát reggel tízig kellett elhagyni, az én repülőgépem meg este tizenegy felé indult, nagyon-nagyon sok időm maradt aznapra, hogy kezdjek magammal valamit. Szerencsére, a bőröndöm, és az egy hét alatt óriásira duzzadt hátizsákom, megőrizték nekem a hostelben este hétig, szóval szabadon mehettem, és fedezhettem fel San Diego olyan részeit magamnak, amik nem a hostelt környékező pár utcát, illetve a Convention Centert jelentik. DE! Ne feledkezzünk meg arról, hogy az én lábaim négy nap sorban állás, sétálás, még több sorban állás és még több sétálás után, a testemet nem akarták elbírni, nemhogy még felfedezni, és várost nézni! 

Így aztán, miután nagy nehezen elvonszoltam magam Seaport Village-be, ahol első estémen Krisztával étkeztünk, naplementét, meg anyahajót néztünk, és szorgosan szobrot kutattunk, végigjártam pár ajándékboltot, vettem a gyerekeknek egy kis szuvenírt, plusz beszereztem a kötelező kaliforniás kulcstartóm,  lezuhantam egy padra, és elhatároztam, hogy fel sem fogok kelni onnan, egészen este hétig, amikor is kidobják a hostelből a cuccaim. Még délelőtt tizenegyre sem járt az idő, szóval nagyon-nagyon hosszú ücsörgésnek néztem elébe. Ráadásul a pad sem volt túl kényelmes, vágyakozva gondoltam vissza az emeletes ágyra a hostelben, vagy éppen a várakozó sátrak piha-puha füvére a Convention Centernél. 

Felálltam, sétáltam pár kört, elhatároztam, hogy továbbra is nagyon fáradt vagyok, visszaültem egy másik padra. Közben próbáltam valamiféle wi-fit keríteni, hogy egy kis internetezéssel elüssem az időt, de San Diegóban működő wi-fit találni, annyira egyszerű, mint limitált szériás játékokat beszerezni a Comic-Conon. Vagyis semennyire. (Még mindig fáj a szívem, ha a legújabb, csakis Comic-Conra készített Monster High babára, vagy szuperhősös Polly Pocket figurákra gondolok... hüpp.)

(A képeket nem hétfőn készítettem, aznap nem volt erőm magammal cipelni a fényképezőgépem, de mivel eddig még nem tettem fel őket, és témába vágnak... itt vannak.)

Valamikor dél körül döntöttem el, hogy befizetek egy városnéző körútra. Két órányi menetet ígértek a busszal, érdekes történelmi adatokat a várossal kapcsolatban, és hihetetlen jó szórakozást. Engem ezek annyira mégsem érdekeltek, leginkább csak az, hogy a busznak párnázott ülései voltak. Eleinte azt hittem, majd szépen leülök valahol hátul, észrevétlenül elalszok, és pihenek két órán keresztül, de az út tényleg annyira szórakoztató volt, hogy ez végül nem így lett. A történelmi adatoknak talán még a negyedét sem tudnám felsorolni Volt valami muki, aki a várost alapította, egy házaspár, akik nászajándékként kapták Coronadót, és gyorsan el is adták, a repülőgépeknek curfew van este tizenegytől reggel hatig, és San Diegóban, egészen pontosan az Old Town városrészben található az ország legszellemjártabb épülete. Nem vagyok benne biztos, hogy a legszellemjártabb egyáltalán magyar szó-e. Most haunted house of America. Tessék. Mennyivel szebb.

Az is biztos, hogy miközben fel-alá buszoztam, őszintén sajnáltam, hogy nem működnek jobban a lábaim, és fedezhetem fel az egyes részeket magamnak, mert nagyon érdekesnek tűnt mindegyik. Főleg Coronado (ami külön város, nem San Diego része, ejnye Bebe), és Old Town. Utóbbiban azért nagy nehezen lőttem egy fényképet az iPodommal, aki megfejti, miért is készült a kép, és mi olyan fontos rajta, virtuális ölelésben részesül:

Az utolsó buszjárat este hat körül indult, addig már csupán ketten ültünk rajta, egy lány, aki szintén Comic-Conozott, és én, szóval a buszvezető néni már nem is nagyon vesződött idegenvezetéssel, csupán elcsevegtünk arról, mit csináltunk az elmúlt pár napban, meg ehhez hasonlók. A lány nem jutott be egy panelre sem, szóval én voltam a csodálatosan fantasztikus SzuperBebe, amiért én meg igen.

A busz a hosteltől nagyjából két utcányira tett le, gyorsan rohantam (hehehe) begyűjteni a csomagjaim, aztán megkértem a recepciós lányt, legyen olyan drága, hívjon nekem egy taxit. Nem, egészen pontosan megkérdeztem, tud-e valamiféle taxivállalat számot, ő meg már kapta is fel a telefont, és hívta nekem az autót. Megegyeztünk, hogy jövőre találkozunk, amennyiben ő még ott dolgozik, nekem meg sikerül összegyűjtenem a pénzt ahhoz, hogy Magyarországról visszautazzak, és már suhantam is a taxihoz. A repülőtéren leadtam a bőröndöm, megkaptam a beszállókártyám, bár online csekkoltam be, és azt a verziót választottam, hogy az iPodom használom beszállókártyaként (mert még sosem csináltam ilyet, és kíváncsi voltam, hogy működik), a pultnál dolgozó srác valószínűleg látta rajtam, hogy talán jobb ilyen bonyolult dolgokat nem rám bízni, és kezembe nyomta a hagyományos papírjegyet.

Az ellenőrzésnél akadt egy kisebb fennakadás egy biztonsági nénivel, aki magához kapta az útlevelem, és kikérdezett, mi a nevem, meg mikor születtem, meg ilyenek. Szerencsére a faggatózást abbahagyta, mielőtt az útlevélszámomhoz ért volna, mert ha arról kérdez, még mindig a repülőtéren ülnék. Nagyon veszélyes embernek tűnhettem a turistás San Diegós pulcsimban és piros tornacipőmben.

A repülőtér szerencsére tele volt Comic-Conról hazafelé igyekvő emberekkel, akik irigykedve nézték az autogramozott Nerd HQ sapkám, és akikkel továbbra is jót beszélgettünk a mögöttünk álló őrületről. Szép lassan, nagyon-nagyon lassan, elérkezett a felszállás ideje, én utoljára megígértem San Diegónak, hogy jövőre ismét találkozunk, aztán elfoglaltam helyem a gépem.

Az utazás nagyjából tizedik percénél fogadtam meg magamnak, hogy soha, de soha, de soha nem fogok többet éjszakai járattal utazni. Az már épp elég rossz, hogy nem tudok aludni repülőkön, vagy vonatokon, vagy buszokon, vagy bármi olyan járművön, ami mozog, és nincs lehetőség vízszintesen elnyúlni, de mikor körülöttem mindenki vígan horkol, szuszog, vagy éppen beszél álmában, akkor a helyzet még vagy ötvenszer rosszabb lesz. Nagyjából a második óra vége felé kedvem lett volna sírva fakadni, annyira szenvedtem, de még ahhoz is túl fáradt voltam.

Atlantában kellett átszállnom. Ott már senki sem nézte őszinte áhitattal a Zachary Levi-autogramos sapkám, és senki sem tartozott a Comic-Conos bagázshoz, már csak azért sem, mert mikor a Starbucks kilométeres sorában ácsorogtam, egy párocska kiállt előlem, mondván ők nem fognak tíz percet várni egy kávéra. Háh, gyengék.

Tizenegy óra körül már a vasútállomáson ücsörögtem Baltimore-ban, továbbra is sajnálva önmagam, és szenvedve az álmosságtól, hiszen a hajnali hatkor beszippantott Caramel Macchiato hatása már réges-rég elmúlt, és megközelítőleg délután kettőkor estem be itthon a ház ajtaján. Ahol miután barátságosan elbeszélgettem Lisával (aki szerint Zac Levi és én nagyon jól mutatunk együtt, szóval ha nem készültem volna elájulni és az alagsor szőnyegén elaludni, egész biztos magamhoz öleltem volna...), ledobtam magamról az összes ruhám, előkotortam a legelső pizsamát, ami kezem ügyébe került, és szépen bekucorodtam az ágyba, ahol egy hét távollét után végre magamhoz ölelhettem Macit és Hászkitutust. Gyűjtőnevükön a Dögöket. (Nincs az Isten, hogy őket hostelbe vigyem, és megkockáztassam az eltűnésüket.) Mielőtt teljesen kiütöttem volna magam, még észrevettem, hogy Lisa az egy hét alatt, amíg kibérelte a szobám, megszerelte a nagyjából november végén elromlott redőnyt, zsalut, akármit, így szép, sötétben aludhattam.

Mit mondhatnék zárásként? Azt hiszem, az utóbbi pár bejegyzésből tökéletesen tisztán lehet látni, hogy a Comic-Con fantasztikus. Ráadásul jövőre, mivel idén részt vettem rajta, lehetőségem lesz előregisztrációra (most, augusztusban!) ami azt jelenti, hogy talán a négy napos jegyek megkaparintására is több esélyem lehet. Annyi biztos, ha tényleg sikerül visszamennem, és ugyan az amerikai kalandjaimnak au pairként addigra hivatalosan már vége lesz (hüpp hüpp) a blog egy különkiadás keretein belül ismét megnyitja majd kapuit. Az azonban még nagyon messze van, és rengeteg nem Comic-Conos bejegyzést olvashattok tőlem. Remélem, azokat is szeretitek, mert mostan minden visszatér a rendes kerékvágásba (hüpp hüpp hüpp).