Comic-Con 2012: -1. és 0. nap

A Comic-Con jó volt. Sokat szórakoztam, és pár új barátot is szereztem. San Diego egy nagyon szép város. Sajnos, semmi másra nem emlékszek. Ez a beszámoló, remélem tetszik.

Na jó, hány ember tolongana mérgesen, fáklyákkal, kövekkel, és különféle fegyverekkel a házam előtt, ha tényleg a fenti pár sor lenne a beszámolóm az elmúlt hetemről? Talán nem sok, mivel szerencsére azért kevesen tudjátok, pontosan hol is lakom. De az olvasóim száma egész biztos hirtelen megcsapanna. Ne aggódjatok, természetesen rengeteg, több bejegyzésen keresztül szóló, képekkel tarkított történetem vár arra, hogy elmeséljem nektek őket, remélem felkészültetek.

Kezdjünk is mindent keddel, amikor ugyanis elindultam itthonról, szép színes szivecskés bőröndömmel, lila hátizsákommal, Amerika Kapitányos fülhallgatóimmal, szuperhősös övemmel, és minden ilyesmivel felszerelkezve. Azt hiszem a San Diegóba jutás legbonyolultabb módját sikerült megtalálnom, először elsétáltam a buszmegállóhoz, ahol felszálltam egy buszra, ahonnan elmetróztam a vonatállomásra, ahonnan elvonatoztam Baltimore-ba, a repülőtérre, ahonnan repülőre pattantam New Yorkba, ahonnan elrepültem Kaliforniába. Aztán visszafelé ugyanez, bár Atlantában történt meg az átszállás. Amiért egy tubus fogkrémen kívül minden cuccom épségben megjárta az utat, minimum valamiféle díjat érdemelnék. (Azt, hogy a fogkrémem hol vesztettem el, a mai napig nem tudom. A hét közepe felé még megvolt.)

A vasútállomáson a reptéren várakozásról már csupán halvány emlékeim vannak, legtöbbször szidtam magam, amiért nem pakoltam a laptoptöltőm a kézipoggyászomba, hogy kicsit kevésbé unalmassá tehessem a három, meg hat órákat amiket várakozással kellett töltenem. Ennek ellenére azért feltaláltam magam, ettem, újságot olvastam, figyeltem az embereket, betévedtem egy Starbucksba, kitévedtem onnan egy Caramel Macchiatóval, kicsit tovább kóvályogtam. Mindegy is, íme néhány kép.

San Diegóba kicsivel este tíz után érkeztem meg. A repülőút eredetileg hat és fél órás lett volna, az út elején bemondták, hogy a jó idő miatt valószínűleg csak négy órás lesz, aztán lehet az idő végül mégsem volt annyira jó, mert a végeredmény ugyanúgy hat és fél óra lett. Szerencsére nem veszett el sehol a bőröndöm, és feltehettem magamnak a következő kérdést: hogy utazzak el a hostelbe? Lett volna busz, talán valamiféle shuttle is, de én már annyira fáradt voltam, és morcos és még fáztam is (D.C.-vel ellentétben Kaliforniában este lehűl a levegő, ahogy kell), gyorsan a várakozó taxik felé vettem az irányt. Szerencsére gyorsan találtam magamnak egyet, a kis indiai emberke bedobta bőröndöm a csomagtartóba, és elsüvítettünk a belváros irányába. Én útközben, bármennyire is álmos voltam, csak kapkodtam a fejem oda-vissza, hogy hű, meg ha, San Diego mennyire csodálatosan néz ki éjszaka, a kivilágított épületeivel, és lámpaoszlopokra függesztett Comic-Con reklámjaival. A hostel, ami a USA Hostels San Diego-i épülete, ajánlom mindenkinek, ez volt a reklám helye, remélem jövőre akciós áron aludhatok náluk ezért, a belváros szívében, azaz a Gaslamp Quarter-ben van, ahol a legtöbb étterem, bár, minden ilyesmi megtalálható, és csak egy köpésnyire van a Convention Centertől, ahol a Comic-Cont tartják, igen. Mivel a taxi a hostel előtt nem tudott letenni, csak nagyjából fél háztömbnyire, amíg ballagtam a pakkjaimmal, vagy öt helyre akartak meghívni karaoke estre, iszogatni, vagy simán csak vacsorázni. Én főleg egy kényelmes ágyikóra vágytam csak.

Megálltam az épület előtt, hogy majd jól kinyitom az ajtót, ami nem nyílt ki. A honlapjukon ugyan 24 órás recepciót ígértek, de én már láttam magam előtt, hogy az aznap éjjeli recepciós inkább az alvást választotta, én meg éjszakázhatok valami park füvén pár hajléktalan társaságában. Szerencsére, mielőtt tovább kombinálhattam volna szomorú sorsom, megláttam a csengőt, így felszóltam, hogy hahó, foglaltam szobát, szeretnék bemenni. Az ajtó pedig kinyílt előttem.

Az első dolog, amit megláttam, ez volt:

A lépcsőn egy, már igencsak jókedvű, társaság ült, rögtön kérdezték, hogy Comic-Conra jöttem-e, válaszoltam, hogy naná, hogy naná, mire jól megörültünk egymásnak, kiderült, hogy ők is. Sajnos, a hét folyamán aztán nem láttam őket, valószínűleg felszívódtak valamelyik hosszú sorban, vagy valami hasonló.

Megkaptam a kulcsként szolgáló kártyát, ágyneműt, törülközőt (feljegyzés magamnak: jövőre nem kell még törülközővel is terhelnem a csomagom), meg egy lakatot a szobában található szekrényhez, aztán mehettem is, aludni kedvemre.

Szerencsére az egyik emeletes ágy alsó részét nem foglalta el senki. Bármennyire is mókás a felső szint, ha Comic-Conra mész, és hostelbe, ne azt válaszd magadnak, a második nap végére nem lenne energiád felmászni oda, és a földön kéne aludnod.

Mikor félálomban lehettem, megérkeztek szobatársaim, akik ugyan nem Comic-Conra érkeztek, de aranyosak voltak, és szerencsére egy rövidke udvarias beszélgetés után hagytak aludni is.

Szerdán reggel, az időeltolódásnak hála igencsak korán megébredtem, levonultam reggelizni, és elhatároztam, miket fogok csinálni aznap. Felkeresem, hol van a Convention Center. A Nerd HQ leendő épülete. Honnan indulnak a shuttle buszok (amiket aztán csak egyszer használtam.) Minden ilyesmi.

Valamiért úgy gondoltam, hogy a Convention Center egy eldugott kis sikátor legmélyén fekszik majd, és nem igazán értettem a recepciós lány kissé csodálkozó arcát, mikor rákérdeztem, merre is van pontosan, ő meg azt válaszolta, menjek végig az utcán, és látni fogom majd, nyugodjak meg. Így hát azt tettem, elkezdtem sétálni az utcán.

Majd az utca végén, a villamosállomásról, megpillantottam a következő épületet:

Ha nem lett volna vagy ötezer helyen kitéve rá a Comic-Con embléma, már akkor felismertem volna. Ez a Convention Center, igen, gratulálok minden helyes megfejtőnek.

Kicsit közelebb merészkedtem hozzá, olyan áhitattal, mint ahogy a zarándokok tehetik Mekkával, meg a Kába-kővel.

Pár tévés autó már állt az épület előtt, meg szerencsére néhány emberke "Kérdezz engem!" feliratos pólóval. Őket rögtön meg is támadtam pár kérdéssel a jegyeimmel, meg azok begyűjtésével kapcsolatban. Az első válasz az volt, hogy másnap reggel vehetem fel a csütörtöki jegyem, ha gondolom, beállhatok a kilométeres sor végére. Nem gondoltam. A második válasz az volt, hogy a csütörtöki jegyeket, már szerdán délután háromtól fel lehet venni egy hotelben, ahová egy busszal tudok eljutni. Mire megkérdeztem, honnan indul a busz, és azt a választ kaptam, hát onnan a hídtól. Szerencsére, a harmadik ember, akit megtaláltam, egy nő (az előző kettő, természetesen férfi volt), szépen elmagyarázta, milyen buszokat kell keresnem (a shuttle buszokat), pontosan melyik híd, melyik végénél, milyen színű pólós emberek irányításával (piros), és mennyi időbe tart majd az út (húsz perc). Így aztán békésen tovább sétáltam, fényképezgettem, próbáltam felfogni, hogy másnap már az épület belsejében leszek.

Twilight-rajongók táboroznak.

Valamiért úgy érzem, kötelességem mesélni a Twilight-rajongó néniről, aki kedden este sajnálatos balesetben életét vesztette. Én először az MTV oldalán értesültem a dologról, ahol arról írtak, mekkora tragédia ez, a stúdió saját halottaként gyászolja, a Twilight panel előtt egy perces csenddel emlékeznek meg róla, ilyesmi. Én eleinte azt hittem, pár elborult képregényrajongó nyírta ki, mert a Twilight-rajongókon kívül mindenki a jó édes fenébe kívánja ezt khm... irodalmi és filmtörténeti gyöngyszemet... khmm... a rendezvényről. A hét közben aztán beszélgettem pár emberrel, és kiderült, hogy ez a kedves néni, akit mindenki annyira gyászol, hogy fekete szalagokat tűztek fel érte, kis emlékhelyet alakítottak ki számára a várakozó sátrakban, és minden ilyesmi, úgy halt meg, hogy a nagyjából tíz sávos utcát nem a zebrán, hanem az út közepén próbálta átszelni, és elütötte egy autó. (Azt hiszem, a hetedik sávig eljutott épségben...) Tudom, más emberek halálával sosem szabad viccelődni, de néha, néha eszembe jut kedvenc angoltanárnőm kedvenc mondása: aki hülye, haljon meg. Hogy egyetértek-e vele, vagy sem... ugorjunk a beszámoló következő pontjára.

Egy olyan étteremben ebédeltem, aminek a képét már betűztem feljebb, és a Comic-Con tiszteletére, átalakították egy olyan hellyé, ami a Defiance nevű sorozatot/számítógépes játékot reklámozza, ami jövő tavasszal érkezik. Kicsit drága volt a kaja, de óriási adag, és isteni. Sajnos, fogalmam sincs, mi a neve, mikor éppen nem Comic-Con van, mert semmi, de az égvilágon semmi nem utalt rá, így reklámozni sem tudom.

Evés után gondoltam, ideje megnézni, hol is lesz a Nerd HQ. Az utcanevet tudtam, a klub nevét is, amit kibéreltek, szóval bíztam benne, hogy majd szembesétál velem. Először két kamerát láttam felállítva az utca közepén. Gondoltam, jó helyen járhatok. És, hogy valakit éppen kérdezgetnek, benne lehetek a tévében, juhú. Nyilván, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Zachary Levi lehet az, mint a hely szülőatyja, de aztán egy teljesen ismeretlen fazont láttam meg ücsörögni az étterem utcára néző ablakában, és némileg elszomorodtam. Aztán, mikor félúton járhattam, láttam, hogy a fazon nem egyedül ücsörög ott, a szívem pedig azonnal őrült ütemben kezdett dobogni, mikor megláttam, hogy a másik ember nem más, mint ZACHARY LEVI. Én kábé a tény felfogásának pillanatában lehettem, mikor ő két mondat között rám mosolygott, bólintott, majd még kacsintott is egyet hozzá. Én gyorsan elfordítottam a fejem, attól félve, hogy a következő pillanatban kitörhet belőlem egy embertelen rajongói sikoly, és próbáltam remegő lábaimmal elsétálni a helyszínről. Az ember, akinek még a lábnyomát is imádom, azóta, hogy pár éve láttam a Chuck első epizódjának első öt percét, aki az álomvilágomban, ahol híres író vagyok, és az irományaimban híres filmek készültek, az egyik legjobb barátom, rám mosolygott. És kacsintott. Ugrálni tudtam volna örömömben.

Szép lassan elérkezett a délután három óra, ami azt jelentette, mehettem a shuttle-buszok irányába. Fogalmam sincs, milyen buszokat kellett keresnem, szerencsére azért jó feltűnővé varázsolták őket a kocka-ünnepség tiszteletére.

Felpattantam az utóbbira, a feketére, mert annak jobban tetszett a mintája, és elindultunk a hotel felé. Éppen belefutottunk a délutáni csúcsforgalomba, de nagyjából fél óra alatt meg is érkeztünk a hotelhez, aminek nagytermét úgy vette célba mindenki, akár az állatok civilizált emberi lények. Itt szembesültem az első hosszabb sorral ottlétem alatt.

Szerencsére gyorsan haladt, mert a jegykiadó nénik és bácsik rendesen végezték a munkájukat, megkaptam a jegyem, a programfüzetem, és az óriási promóciós táskát. Természetesen, Supernaturalost szerettem volna, Batmanest kaptam. Ami ugyan nagyon szépen nézett ki, és a fél Comic-Con közönsége ölni tudott volna érte, szóval szerencsém volt csere ügyileg. Gyorsan kerestem magamnak egy kicsit idősebb fazont, megkérdeztem, odaadja-e nekem a Supernatural táskáját a Batman-táskáért cserébe, és odaadta. Sőt, azt is mondta, eredetileg Batmanesre vadászott. Tökéletes.

Estére találkát beszéltem meg Krisztával, aki olyan mázlista, hogy San Diegóban lakik. Illetve, San Diego mellett. Van blogja is, természetesen IDE kattintva meg lehet kukkantani, érdemes, mindig sok szép képet csatol a bejegyzésheihez, és nagyon jól is ír.

Elsétáltunk San Diego Seaport Village nevű részébe, ami egy nagyon cuki vásárlós-éttermes kis helyecske, tengerparti házikókkal, és kellemesen hűvös, tengeri szellővel. Az okosabb pulcsit visznek magukkal a kiránduláshoz. Én nem tartozom ezen okos emberek közé. Kriszta igen.

Sajnálom, amiért nem lakunk közelebb egymáshoz, mert tényleg nagyon aranyos lány. Jövőre talán ismét találkozunk. Addigra talán majd a matrózos csókolózós szobor is a helyén lesz majd, amit annyira kerestünk, csak sajnos épp elvitték másmerre valami okból kifolyólag. Azért Bob Hope-pal készítettünk pár sztárfotót.

Ez a bejegyzés azt hiszem, már épp elég hosszúra nyúlt, a következőben kezdődik az igazi móka. A valódi Comic-Con beszámoló.