Comic-Con 2012: 1. nap

Lássuk, hogy kezdődött az egész mókázás.

Úgy terveztem, majd reggel nyolcra odaérek a Convention Centerbe, mert fél kilenckor kezdődik meg a Comic-Con, azoknak a szerencsétleneknek, mármint, akiknek nem sikerült jegyet szerezni az előző esti elő-napra. Ahol levetítették öt-hat új sorozat első részét, illetve az igazán fanatikusok már bevásárolhattak a Comic-Conra készített, limitált szériás játékokból. Rengetegen, persze, nem tartják meg ezeket maguknak, rögtön teszik fel őket az eBay-re, és adják el a vételár nagyjából három-négyszereséért. Adam, egy pasi, akivel még New Yorkban csevegtem el a repülőtéren, szintén a Comic-Conra igyekezett, és akinek a barátja az ilyen "árusok" közé tartozik, elmondta, hogy az a bizonyos haver nagyjából évi húszezer dollárt keres a Comic-Conon, azzal, hogy megveszi a játékokat, és eladja őket. Húsz. Ezer. Dollárt. Még ha nagyjából ötöt el is költ az egész rendezvényre, akkor is baromira megéri a dolog. Igaz, így ezeknek az embereknek semmi másra nincs idejük, mert az összes napot sorban állással töltik, de ők nem is azért mennek a Comic-Conra, mint én.

Csütörtök reggel még nem voltam tisztában azzal, hogy működik ez az egész Comic-Con, és reménykedtem benne, hogy a nyolc órás érkezésemmel majd az elsők között leszek, akik beszabadulnak a kiállítóterembe. Ezennel Comic-Con utáni Bebe szeretné megragadni az alkalmat, hogy jól kiröhöghesse szegény, Comic-Conra igyekvő Bebét: hháháháháháháhá. Lúzer. 

Az épületbe való bejutással egyelőre még nem akadtak gondok. Mondtam is magamban, ó, ez sima ügy, nem értem, mit paráznak az emberek. Egy felső emeletre lett mindenki felterelve, mindenhol a Comic-Con emblája felfüggesztve, persze, meg reklámok, meg útmutatók, meg minden ilyesmi.

Itt már rögtön nagyobb volt a tömeg, nagy részük egy bizonyos Ballroom 20-sorban álldogált. A Ballroom 20, a két nagyterem közül az egyik. A másik, a titokzatos Hall H. Azért titokzatos, mert csak a legelvetemültebbek tehetik be oda a lábukat. Hogy ez mit jelent pontosan? Elvetemültnek lenni? A vasárnapi beszámolóból kiderül.

Egy kicsit gondolkodtam rajta, beálljak-e a sor végére, végül nem tettem, főleg azért, mert aznap délben jelenésem volt valahol máshol, és nem szerettem volna sehol lekötni magam. Így aztán az autogram-osztó teremben találtam magam. Persze, csütörtök reggel még senki nem osztogatott autogramot, így csupán üres asztalok meg székek álldogáltak ott.

Nem baj, gondoltam, ideje megkeresni a kiállítótermet, ahol az igazi mulatság történik. Akárhogy kerestem, nem találtam, csupán két fazont, akik nagyon szívesen megálltak pózolni nekem:

Az volt a jó jelmezes emberekkel, hogy mindig nagyon szívesen pózoltak neked. Legalábbis a legtöbben. Vasárnap akadt egy lány, nagyon tökéletesen megcsinált, Doctor Who-témájú jelmezben, akit természetesen mindenki jól megnézett magának, mire félhangosan megjegyezte: jajj, ne nézzétek már, könyörgöm. Jajj, aranybogár, aki ne öltözz be jelmezbe, ilyen egyszerű a megoldás.

Végül, megláttam, merre indult el a tömeg legnagyobb része, és elkezdtem őket követni. Egy zsákutcában kötöttünk ki, azaz egy lezárt folyosón. A biztonsági őrök azt mondták, ez nem az a sor, amit mi keresünk, forduljunk vissza, egy másik mozgólépcsőnél biztos megtaláljuk majd. Meg is találtuk, de a végét nem. Én bevetettem sokezer wattos mosolyom és megkérdeztem két srácot, beállhatnék-e eléjük. Talán mert nagyjából tizenhárom évesek voltak, kockák, és megtiszteltetve érezték magukat, amiért egy lány, aki nem csak a World of Warcraft világában létezik, hozzájuk szólt, vagy simán jófejek voltak (Adventure Time jelmezükből pedig inkább utóbbira tippelek), maguk elé engedtek. Aztán még abban is benne voltak, hogy lefényképezzem őket is.

Nagyjából húsz percet várakoztunk, talán, amikor megnyitották előttünk a mozgólépcsőt, és beszabadultunk a kiállítóterembe. 

ŐSZTŐL A BOLTOKBAN!

Csütörtökön úgy voltam vele, hogy nem veszek semmit, csak megnézem magamnak, mit szeretnék, lesz még időm vásárolni majd később is. És különben is, mindenhol sorba kellett volna vagy állni tíz percet, ahhoz, hogy kipróbálhass egy új játékot, vagy ilyesmik. Ismét csak: háháháhá, Bebe, háháháhá. Az ingyen cuccokkal, viszont, szerencsém volt. Nagyjából a teremben tartózkodás tizedik percénél rájöttem, miért osztogatnak óriási, nagyjából a földtől derekamig felérő promóciós táskákat: a sok ingyencucc miatt. Én az enyémet ugyan a hostelben hagytam, mondván, cipeli a fene, de rögtön meg is bántam, miután elég hamar megtelt a hátizsákom a minden jóval. Pólóval, kitűzőkkel, magazinokkal, matricákkal, képregényekkel, minden ilyesmivel. Ezek a sorok, szerencsére gyorsan mozogtak, mert gyorsan dolgoztak az önkéntesek. A vásárlós sorokba nem is igazán szerettem volna beállni, bár akadt pár játék, amit nagyon szívesen megvettem volna magamnak, vagy éppen a kisasszonynak, akinek megígértem, nem térek üres kézzel haza, de csak azt mondogattam magamnak, hogy délre máshol kell lennem, lesz még időm vásárolgatni. Így csak nézelődtem, nézelődtem, tátottam a szám, és próbáltam felfogni, hol vagyok. Bár bevallom, azalatt a pár óra megfordult a fejemben, hogy juhú, itt vagyok a Comic-Conon, ez mind szép és jó, na és? Nem tudok semmit csinálni. Ez nem akkora nagy móka, mint reméltem.

Ne aggódjatok, a hét végére, természetesen, minden megváltozott.

Kicsivel dél előtt indultam el, illetve kezdtem kiverekedni magam a kiállítóteremből, hogy meginduljak a Nerd HQ felé, ahol egy Chuck-panelt tartottak déltől. Bevallom, pont azért voltam szomorú kicsit a Comic-Conra való kijutás miatt, mert az idei év az első, hogy nem volt Chuck-panel, ugyanis a sorozatnak tavaly vége lett. Nem baj, Zachary Levi szerencsére gondolt arra, hogy egy Chuck rajongó se szomorkodjon és összehozott egyet. Időben odaértem, bár csupán állóhelyem lett volna, nem mindegy, hová állsz, nyilván. Szerencsére aztán, a Nerd HQ előtt összefutottam Adammal, a repülőteres cimborámmal, akinek a barátja, még mindig játékokat hajkurászott, így nem hagyta el a Convention Centert. Ez azt jelentette, hogy én ülhettem a helyére, a második sorba, ahelyett, hogy ácsorogtam volna hátul. Juhúú.

Bejutottunk, én az izgalomtól legszívesebben ugráltam volna a székemen, talán ugráltam is, nem vagyok benne egészen biztos. Mikor az izgatottságom már a tetőfokára hágott, megjelent Zachary Levi a színpadon, én meg nyugodtan kiereszhettem magamból a sikolyt, ami a szerdai "találkozásunk" óta fojtogatta a torkom, hiszen rajtam kívül még vagy kétszázan így tettek. 

Sajnos, videózni nem lehetett, és a második panelről készült videót egyelőre még nem is töltötték fel, lehet nem is fogják. Pedig nagy kár, valahol fél percre beficcen rajta az én arcom is a közönségben.

A beszélgetés természetesen nagyon jó volt, hihetetlen, mennyire látszódott mennyire szeretik egymást ezek az emberek, és igaz, hogy már nem dolgoznak együtt, mennyire jó barátok maradtak továbbra is. Ha itthon, magányomban, online nézem a dolgot, egész biztos elsírtam volna magam, amiért már nem lesz több Chuck epizód, soha.

Nem is tudom, mit csináltam még aznap délután, azt tudom, hogy a Convention Centerbe nem akartam visszamenni, ismételten csak a nagy tömeg, meg az őrület miatt. Háháháháhá. Azt viszont tudtam, hogy az este folyamán lesz majd egy Comic-Con nyitóbuli, ahová mindenképp be szerettem volna nézni, főleg, mive la VH1 Classic tartotta, ami azt jelentette, csupa élvezhető zenét fognak játszani. (Minden olyasmit, ami közelébe sem került a népszerű rádióknak, minimum húsz éve.) Próbáltam tehát arra felkészülni lelkiekben, a szobámban szépen pihengetve. 

Este fél hatkor kezdődött a móka, és egészen tizenegyig tartott, gondolom azokra is szerettek volna gondolni, akik másnap hajnalban már sorban készültek állni a Convention Centernél. Én is ezt terveztem, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem jöttem, hogy elfelejtettem felvenni a pénteki jegyem, vagyis állhatok én sorba kedvemre, ha aztán nem engednek be az épületbe. A jegyfelvevős helyek pedig fél kilenckor nyitottak. Szinte már elkönyveltem magamban, hogy oké, Bebe, te már egészen biztos nem fogsz bejutni a Game of Thrones panelre.

Igazából az ujjatlan pólómban és rövidnadrágomban én már akkor fáztam, mikor odaértem, és igazán még nem is kezdett beindulni semmi, szóval miután megkaptam az ingyen pólóm, kicsit még kóvályogtam, meg minden ilyesmi, aztán azzal a felkiáltással, hogy itt úgysem fog semmi történni, csak lemaradok egy buliról, na bumm, fogtam magam és vacogva visszasétáltam a hostelhez. Természetesen, ahogy az lenni szokott, sok mindenről lemaradtam, de erről majd a holnapi bejegyzésben, mert én is csak pénteken értesültem róla.

A hostelben kicsit még elbeszélgettem a szobatársaimmal, akik épp ott tartózkodtak, egy angol lánnyal, aki csupán a Nerd HQ-ra ment mindennap, mert a Comic-Conra nem tudott, meg nem is szeretett volna jegyet venni, illetve egy kicsit idősebb nővel, aki önkéntesként dolgozott a Comic-Conon. Aztán szép lassan el is aludtam, mert bár tudtam, hogy a hajnali kelés már nem fog összejönni, hála a saját szerencsétlenségemnek, azért pár órát akkor is sorban kell majd állnom, és ahhoz azért energia kell.

Igazából talán jobb is, hogy aznap reggel nem mentem oda korán, mert akkor talán nem találkoztam volna az első line buddy-mmal.